Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Gróf Zichy István (1879-1951)

Szeptember 11-én Moszkvában újra felállították Feliksz Edmundovics Dzserzsinszkij, a lenini szovjet politikai rendőrség megalapítójának szobrát. A lengyel származású Dzserszinszkij a bolsevik hatalomátvétel után sürgősen létrehozott terrorszerv, az Össz-oroszországi Különleges Bizottság atyja volt. Ezt a terrorszervezetet az orosz eredetijének (Всероссийская чрезвычайная комиссия) kezdőbetűiből (VCSK, ВЧК) csak Cseka néven emlegették. Hiába vett fel különböző neveket az évtizedek folyamán, illetve hiába sorolták be különböző népbiztosságok, minisztériumok alá (GPU, OGPU, NKVD, MGB, végül KGB), tagjait a mai napig csak "csekistának" nevezik. Olyasmi ez, mint nálunk az "ávós", azzal a különbséggel, hogy míg Kádár Jánosék igyekeztek a felszínen elhatárolódni az ÁVH-tól, s a szőnyeg alá söpörni annak valódi rémtetteit, a csekisták a kommunizmus 70 évén keresztül büszkén vállalták ezt a megnevezést. És vállalják ma is.

Vajon mit üzen az, hogy most újra felállították a szobrát? És hogyan történt a ledöntése? Nézzük meg, hogy ír erről Vlagyimír Bukovszkij, egykori szovjet-ellenes orosz ellenzéki harcos "A moszkvai per" című könyvében.

Szergej Nariskin, a külföldi hírszerzés vezetője beszédet mond az újonnan felállított szobor előtt (Reuters). A Reuters tájékoztatása szerint a szobor ledöntését örömmel üdvözölték Lengyelországban; azonban, mint látni fogjuk, nem csak ott

Leginkább pótcselekvésekre épülő belpolitikánk újabb tanulságos epizódja volt a magyar–szovjet/orosz tankönyvháború, amelyet leginkább önmagunkkal vívtunk meg, leszámítva egy kissé félresikerült nagykövetségi kommünikét.

Putyin 2021. november 4.-én megkoszorúzza az oroszországi polgárháború vörös és fehér áldozatainak szentelt emlékművet a Krímben

1918. szeptember 14. A balkáni francia-szerb offenzíva kezdetén az Adriától, az albániai Vlorától Kelet-Trákiáig mintegy 470 ezer katona néz szembe, a támadás pillanatában lényegében csupán a bolgár hadsereggel, összesen 350 ezer Központi hatalmi katonával. A nyugati technikai fölény, a friss görög csapatok természetesen nagy előnyt jelentenek amikor a szaloniki bázis térségéből az Entente megindítja az offenzívát. Másnap, 15-én át is törik a bolgár arcvonalat, a hónap végére pedig összeomlik a balkáni front. A bolgár hadsereg mellett a 11. német hadsereg is megadja magát, 77 ezer fogoly és ötszáz tüzérségi löveg kerül az antant birtokába. A végletesen kimerült Bulgária szeptember 25-én fegyverszünetet kér, majd 29-én kapitulál. Ekkorra az antant hadereje már Szkopjénél jár. „Ezzel a balkáni arcvonal tarthatatlan lett”, – írja a bolgár összeomlásról Horthy Miklós. (Horthy 1990: 109. o.)

Jugoszláv bélyeg a szaloniki front áttörésének- , és az antant győzelmének emlékére (Veljko Stanojević 1976, Wikimedia)

A magyaroknak uralkodóik sorában alig volt királynőjük. Bár nem Mária Terézia volt az egyetlen, mégis, ha női magyar uralkodót akarunk mondani, ő jut eszünkbe. Nagy uralkodó volt. S hogy nekünk, magyarok, ez jó volt-e? Az érmének két oldala van.

Mária Terézia Fadrusz János által készített szobrának bronz replikája a pozsonyi Duna-parton (River Park)

A Huszárvágás blogon több ízben is írtam már az orosz állami emlékezetpolitikáról, vagyis a történelem kezeléséről. Legutóbb az új oroszországi középiskolai történelem-tankönyv kapcsán (itt és itt). Érdemes jelezni, hogy a többi tankönyvet valóban kivezetik hamarosan az oktatásból - erre utal a vonatkozó rendelet utolsó rubrikája (köszönöm Kolozsi Ádámnak, a G7 újságírójának, hogy erre felhívta a figyelmemet!), illetve néhány híradás is. Az egyikben például azt írják, hogy a 2024/25-ös tanévtől kezdiik el tömegesen használni majd az új tankönyvet, másutt pedig maga a miniszter beszél fokozatosságról. Egy újabb keltezésű hírben viszont már az áll, hogy az orosz iskolák szeptember 1-től egyetlen tankönyvre váltanak. Mivel azonban a többi tankönyv - a címük alapján feltételezve, hogy ugyanahhoz a kurzushoz tartoznak - közül néhány még rendelhető, nehéz lenne azt gondolni, hogy a kiadók feleslegesen árusítják. Másrészt, az ukrajnai front lőszer-ellátásával nehez boldoguló orosz adminisztrációval kapcsolatban ugyan nem lehet kizárni, hogy a július 21-i rendelet szerint bevezetett, és augusztus 7-én bemutatott új tankönyv szeptember 1-re valamennyi tanárhoz és diákhoz eljutott a hatalmas kiterjedésű országban - de ebben én egyelőre nem látok tisztán. Annyi bizonyos, hogy ha nem is most, hanem rövid időn belül az új tankönyv lesz a kizárólagosan használt oktatási alapmű a középiskolások számára.

A Szovjetunió-, majd Oroszország valamennyi háborújában életüket áldozó szovjet- és orosz katonák emlékműve Jekatyerinburgban, amely egykor Szverdlovszk néven a "csekisták városa" volt (2012, a szerző felvétele)

Annak idején volt egy vicc a jereváni rádióról. Eszerint bemondják, hogy Moszkvában új Mercedesek osztognak. Majd következik a helyesbítés: a hír igaz, de nem Moszkvában, hanem Jerevánban, nem új Mercedeseket, hanem régi Zsigulikat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. A vicc a létező szocializmusban a szándékosan eltorzított valóságértelmezést mutatja be. Mára azonban úgy tűnik: a valóság szinte szétporlad a kakofóniába fulladó híradások özönében. Nehéz dolgunk van tehát ha tisztán akarunk látni - igaz ez a legutóbbi "tankönyv-ügyre" is. Az Oroszországi Föderációban állítólag új tankönyvet vezettek be, amelyből 11.-ekes diákok milliói fogják tanulni az 1956-os forradalommal kapcsolatos történelemhamisítást. Kisebb politikai vihar támadt ebből idehaza, s az ellenzék természetesen az állítólagosan oroszbarát kormányt támadja a tankönyv miatt – mintha a magyar kormány bármit is tehetne egy szuverén ország tankönyvei kapcsán, különösen is, ha ez a szuverén ország nagyhatalom és éppen háborúban áll.

A szóban forgó történelem-tankönyv

Tudjuk tanulmányainkból, hogy a reformkor az előtte lévő évtizedekhez képest a társadalmi „nyüzsgés” korszaka: Széchenyi nyomán kibontakozik a kaszinói élet: szinte minden valamirevaló városban alapítanak – kaszinó vagy más néven – társasköröket, ahol a helyi notabilitások összejöhetnek, megbeszélhetik a szűkebb és tágabb pátria viselt dolgait, problémáit, feladatait, s egyben áldozhatnak a művelődés eszményének is. Kezd kibontakozni a hírlapirodalom, s megjelennek nagyobb tömegben a magyar nyelvű könyvek, pezsegni kezd az irodalmi élet is. Ám a könyvek – és egyéb sajtótermékek – azért lassan szivárognak a magyar ugar kisebb, eldugottabb településeire. Ennek egyik elősegítője a helyi olvasókör, vagy hasonló néven megalakuló társaság. S hogy belepillantsunk a mikrotörténelem egy kis eldugott szegmensébe, közlünk egy viszonylag ritkaságszámba menő dokumentumot, melyben néhány lelkes Hont vármegyei ifjúember a művelődésüket elősegítendő, olvasó társaságot alapított 1837-ben. Külön érdekesség, hogy az aláírók közül többeket sikerült beazonosítani Borovszky Samu Hont vármegye című kötetéből – még ha csak egy-egy rövid életrajzi mozzanat erejéig is.

Körbefutott a sajtóban a hír, miszerint Oroszországban új történelemtankönyv jelent meg a középiskolások 3. évfolyama számára, s ebben a tankönyvben 1956-ról is szó esik. És valóban, a 130. oldalon olvasható, hogy az 1956-os magyarországi tüntetések célja a Varsói Szerződésből való kilépés volt, továbbá: „Sztálin személyi kultuszának kritikáját számos kelet-európai országban felhasználták a szovjetellenes erők. (…) A magyar válságot a nyugati titkosszolgálatok és az általuk támogatott belső ellenzék akciói katalizálták. A Szovjetunió csapatokat vezényelt Magyarországra, és segített a magyar hatóságoknak a tiltakozás elfojtásában.”

Az inkriminált tankönyv 1956-ról szóló oldal (G7)

A Huszárvágás blog megállapodott a "Napról-napra Trianon" című kronológia szerzőivel, hogy a kronológiára alapozva egy-egy kiemelt eseményt közlünk a blogon. A sorozatot most hosszabb idő után folytatjuk, mivel nem árt felidézni azt a baljós nyárutót, amikor mindössze néhány olyan vármegye maradt a 64-ből, ahol nem volt idegen megszálló. A Kádár-féle diktatúra fő mondanivalója volt, amit maga Kádár János 1969. december 19-én így fogalmazott meg csehszlovák tárgyalópartnerei részére: "hogyha 1919-ben a kapitalista és földesúri rend megengedhette magának, hogy segítségül hívjon külső fegyveres erőt, antantseregeket — talán tudják, hogy annak idején Szegeden francia csapatok, Szenegál lövészek állomásoztak, s az volt az ellenforradalom fegyveres ereje —, egyszóval, ha ezt annak idején megtehette a burzsoázia, akkor a munkásosztálynak is joga, hogy nemzetközi osztálytestvéreihez forduljon segítségért; kötelessége, hogy rendet teremtsen és meghiúsítsa az ellenforradalmi kísérleteket." (Népszabadság, '69. dec. 20.)

Mint látni fogjuk: természetesen ez is hazugság volt. "Hívta őket a fene" - mondhatnánk népiesen. Lássuk tehát az első magyarországi kommunista diktatúra, a Szovjetköztársaság leverése után kiteljesedő idegen megszállás tetőpontját!

Megismerhető-e a történelem? És ha igen, milyen mélységben? Minél közelebb kerülünk saját korunkhoz, annál biztosabban vágjuk rá az „igen”-t az első kérdésre, és annál mélyebbre vélünk lelátni. Pedig némi szkepszis indokolt lenne. Itt van például a Tanácsköztársaság – máig nem sikerül történelemként viszonyulni hozzá, hanem a legtöbbször inkább egy ideológiai keresztesháború példatára. Mindkét oldalnak. Persze ehhez még hozzájön a források hiátusa is: közvetlenül az események után túl nagy volt az indulat minden oldalon és a különböző típusú félelmek is, hogy a „mikrotörténelem” számtalan kis adata fennmaradhasson. Aztán ’45-től pepitában: a komcsi manipuláció turbó fokozatra kapcsolt és beindult a gátlástalan hamisítás (amit Horthyék azért szégyelltek volna ilyen mértékben művelni…)

"Magyar történelem" bakelitóra

1939. augusztus 23-a, amikor is gazdáik megbízásából paktumot kötött Ribbentrop német nemzetiszocialista külügyminiszter és Molotov szovjet kommunista népbiztos, a mai napig annak a jelképe, amikor az ember- és Isten-ellenes rendszerek összefognak, hogy letörjék a nemzetállamokat és a keresztény Európa maradékát. Európa nyugati fele nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy Közép-Európa népei első kézből szereztek tapasztalatokat hosszú évtizedekig arról, hogy mit jelent a gyakorlatban megvalósuló kommunizmus. Vonakodnak is elítélni, hiszen, ahogyan Vlagyimir Bukovszkij írta: „Tulajdonképpen már kétszáz esztendeje, hogy az önproklamáló, a hatalomra vágyó elit, a kényszerítés módszerével cselekvő utópisták háborút viselnek a személyiség, és annak jogai, méltósága és szuverenitása ellen. A kommunizmus egyszerűen az ő törekvéseik legkövetkezetesebb képviselője, kudarca magát az utópia koncepcióját diszkreditálja.”

Sztálin megköszöni Hitlernek a születésnapi jókívánságokat, 1939. december 25. (Wikimedia)

Amint azt előző részben láthattuk, 55 évvel ezelőtt a Magyar Népköztársaság részt vett a Csehszlovák Szocialista Köztársaság elleni invázióban. Az inváziót a szovjet vezetése kezdeményezte és tette kötelezővé, mivel a katonai bevatkozást elengedhetetlennek tartották ahhoz, hogy Csehszlovákiában megőrizzék a kommunista párt egyeduralmát. Az előző részben azt a kérdést próbáltuk körüljárni, hogy a felvidéki magyar kisebbségnek milyen lehetőségei voltak - illetve lettek volna - az egyenjogúság és a kulturális önrendelkezés megszerzéséhez. Megítélésünk szerint Kádár János végül is nem állt melléjük, ügyüket nem karolta fel - pedig a maga igen-igen óvatos módján talán a megszállás előtt talán említeni próbálta a kérdést csehszlovák partnereinek. Jelen részben néhány Kádár-szövegrészlettel próbáljuk körüljárni, hogy a nemzeti kérdés a nagyhatalmi leosztáson túl - vagyis a szovjetek elképzelésein kívül - miért vált mégis mostohagyerekké az 1956 utáni kádári diktatúrában. (Zárójel: előtte is az volt.)

Ötvenöt évvel ezelőtt, 1968. augusztus 21-én szállták meg a Varsói Szerződésben összefogott országok csapatai az egyébként velük szövetséges Csehszlovákiát. Mindez a szovjetek kívánságára történt, s a VSZ kis szövetségesei – szovjet csatlósok – amúgy sem tehettek volna másként. Persze a Lengyel Népköztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság vezetése még lelkesen drukkolt is, hogy minél előbb megtörténjen a beavatkozás – ehhez képest Kádár maga volt a fontolva haladás. Természetesen a saját pozícióját féltette és a magyarországi gazdasági „reformot”.

Kevesebbet szokás arról beszélni, hogy 1968 lényegében a csehekkel szembeni szlovák nemzeti egyenjogúsági törekvésekről is szólt. S ebből a szempontból a szlovákok jól jártak – hiszen mind a reformerek, mind pedig utána, a „normalizáció” idején a keményvonalasok pártfogolták a szlovákok ilyen értelmű céljait. Egy baloldali történész, Miroslav Londak szerint: „Szokás azt mondani, hogy 1968 egyetlen vívmánya Csehszlovákiában az ország föderalizálása volt. Talán annyit még hozzátehetünk: 1968-ban vált ismertté Alexander Dubček, a leghíresebb szlovák a világon” ( 1968 és Szlovákia)

De vajon mi történt a felvidéki magyarokkal?

Szovjet tankok a prágai Vencel téren 1968. augusztus 21-én (forrás)

Az előző részben idéztünk egy SS-testőrtiszt, Rochus Misch erősen önfelmentő visszaemlékezéseiből. Eszerint „a Szövetségesek azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben atomfegyvert vetünk be, összevonnak 15000 repülőgépet Észak-Afrikában, és mérges gázba fojtják Németországot. Hitler az I. világháborúban már megtapasztalta a gáztámadást, úgyhogy a puszta gondolattól pánikba esett. Hangsúlyozta, hogy soha nem lenne képes vállalni a felelősséget, így nem mutatott érdeklődést a nukleáris fegyverek használata iránt.”

Anélkül, hogy mély forráskritikát alkalmaznánk, a szövegből annyi igaz, hogy Hitler valóban átélt egy gáztámadást az első világháborúban a fronton. Bajtársaival együtt időlegesen elvesztette a látását, s csak úgy tudtak a segélyhelyre visszabotorkálni, hogy egymásba kapaszkodtak egyikük vezetésével, akinek nem sérült meg annyira a szeme. De vajon ez az emlék tényleg meglágyította volna az egyébként kutyakemény, gyilkos szándékú Führert? Nehezen hihető. Már csak azért is, mert a harci gázzal szembeni állítólagos viszolygása nem akadályozta meg abban, hogy a zsidóság elleni háborújában a Zyklon-B mérgesgázt vesse be. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a harci gáz alkalmazása nem fért össze a német katonai doktrínával, amely a gyors csapásméréseken és az áttörésen alapult. Hiszen ha az áttörni kívánt ponton bevetik a gázt, akkor azon a támadó gyorscsapatoknak is keresztül kell haladnia. Igaz, könnygázt Sztálingrádban itt-ott bevetettek – de ez nem volt igazi harci gáz.

Miközben a szovjetek hasonló - a valóságot mutató - plakátokkal kampányoltak az atomháború ellen, készen álltak bőséges atom-arzenáljukat bevetni

Hirosima és Nagaszaki évfordulóinak idején szokás rámutatni arra, hogy a második világháborúban egyedül az USA használt tömegpusztító fegyvert (az atombombát), és ezzel kapcsolatban az amerikai döntés bűnös mivoltát emlegetni.

A magam részéről ezzel nem tudok egyet érteni, két okból sem. Először is, nem szabad bedőlni a misztifikált Nyugat-képnek, és észre kell venni, hogy a világnak ezen a táján is többynire nagyhatalmi reálpolitika folyik. Vagyis, háborúban álló országként az USA elsősorban saját polgáraiért felelős, és hogyha az atombomba bevetésével lerövidítették a háborút és megspórolták több tízezer-, vagy akár százezeres nagyságrendű amerikai katona halálát – ez számukra egy igazolható döntés. Ráadásul, bármennyire is borzasztó kimondani, valószínűleg japán életeket is megmentettek azzal, hogy lerövidítették a háborút. A második tényező az elköltött összeg és a kifejlesztett drága fegyver problémája. Nincs olyan politikai erő egy demokráciában, amely igazolni tudná az elköltött hatalmas összeget, anélkül, hogy be ne bizonyítaná, hogy tényleg működik. Végül, a nagyhatalmi realitáshoz visszatérve: a két atomcsapás üzenet volt a világnak és legfőképpen a Szovjetuniónak. Az amerikaiak attól féltek, hogy a háború 1946-ig elhúzódik, és hogy a japán fő szigetek elleni támadásban a szovjetek is bekapcsolódhatnak. Az már más kérdés persze, hogy vajon jól becsülték fel Japán valódi helyzetét és ellenállásra való képességét?

1945. június 16. az első sikeres atomrobbantás Új-Mexikóban (BlueisKewl)

Az Oppenheimer című film igazi kasszasiker lett. Tömegek ültek be a mozikba az atlanti világban, hogy végignézzék a három órás filmet. Csaknem 620 millió dollárt hozott a kasszákba és minden idők legnagyobb nyereségét hozó második világháborús filmje lett. A film történelmi hűségével kapcsolatos aggályok egy részét ezen a blogon Grób László osztotta meg, amelyekkel a jelen sorok szerzője messzemenőkig egyetért. A film megnézése után bizonyos kérdések azonban bennem is megfogalmazódtak.

A filmből nem hiányozhat az utóbbi évtizedekben hollywoodi alapkellékké vált "jogos büntetés" - kicsit másképpen: a bosszú. De vajon ki áll bosszút és kin? Lewis Strausst, az Atomenergia Testület vezető alakját a film hidegen számító gonosznak mutatja be, akit a megszokott hollywoodi módon ér utal a Nemezis: ugyanolyan intrikák áldozata lesz, mint amilyen intrikákkal ő lehetetlenítette el a film főhősét, Oppenheimert. Az amerikai köztudatban Strauss egy gátlástalan gazember, aki – bűnbakként – részben magán viseli a két atomcsapás mögött megbújva létező amerikai bűntudatot. Azt jóval kevesebben tudják, hogy tengernagyi kinevezését annak köszönhette, hogy a második világháború elején az amerikai lőszergyártás megszervezésében és felfuttatásában jelentős szerepet töltött be; mint ahogyan arra sincs utalás a filmben, hogy Strauss eredménytelenül küzdött az európai zsidók megmenekülését lehetővé tevő amerikai beutazási könnyítéseikért.

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Mai szemlénk főszereplője egy házaspár – ritka hollók a hazai történettudomány egén.

A Pukánszky Béla által szerkesztett német nyelvű, tudományos "ország-imázs" magazin

Kossuth az utolsó pozsonyi országgyűlés kerületi ülésén az országgyűlés teendőiről és az uralkodó elé terjesztendő feliratról szóló beszédében 1848. március 3-án a következőket mondta: "Nekünk a magyar státusjövedelmek és státusszükségek számbavételét, az ország financiájának alkotmányos kezelés alá tételét, szóval önálló magyar fináncminisztériumot kell kívánnunk, mert különben a rólunk nélkülünk intézkedő idegen hatalom pénzviszonyainkat végetlen zavarokba bonyolíthatja, ha ellenben felelős fináncminisztériumunk lesz, a királyi szék díszéről, hazánk szükségeiről, kötelességeink teljesítéséről okszerű gazdálkodással gondolkodhatunk, s polgártársaink pénzviszonyait minden veszélyes fluktuációk ellen biztosságba helyezhetjük."

A magyar pénz története, így a magyar forint története is egyúttal a nemzeti szuverenitás, az önrendelkezés története is. 

Az 1946. augusztus 1-én bevezetett forintot már előbb elkezdték nyomtatni

Mióta feltalálták a mozgóképet, divat a történelmi film. Hollywood egész műfajokat alakított ki ezen belül, s kasszasikert-kasszasikerre halmoz. Hiába, mindenki szeretne bepillantani a kulisszák mögé és meglesni a történelemformáló „nagy emberek” hátköznapjait, vívódásait, sőt magánéletét.

Ebbe illeszkedik a nyár egyik sikervárományosa, az Oppenheimer is. Az „atombomba atyja” – kit ne érdekelne? (Főleg rohamosan militarizálódó világunkban…)

Robert Oppenheimer (1904-1967), Los Alamos National Laboratory

Herczeg Ferenc írja az 1870-es évekről, hogy Budán, a Várban még "feketesárga, kaszárnyaszagú pedantéria" uralkodott, s a császári és királyi közös hadsereg német - vagy elnémetesedett - tisztjei "az egész ezer esztendős magyar életet  valami visszaélésfélének tekintik, amelyet egyelőre el kell tűrni, amellyel közösséget vállalni azonban nem lehet.". Nos, a németek valahol mindig így tekintettek Lengyelországra is. Legalábbis a szuverén, önálló hatalomként élő és viselkedő Lengyelországra. Hitler erre még rátett egy lapáttal, s az első világháborús vereség miatti frusztrációt a zsidóság mellett leginkább a lengyeleken tervezte kiélni. Hitler 1939. szeptember 19-én Danzigban (ma ismét Gdansk) a következőket mondta: "Ahol az őrült vagy megvadult emberek nem álltak ellen, ott egy ablakot sem törtünk be. Viszont Varsóban úgy vívták a háborút, hogy civilek lövöldöztek minden utcán és házból. Ezért természetesen a háború az egész városra kiterjed. Ezeket a szabályokat követtük, és ezeket szeretnénk követni a jövőben is." Itt Varsó vitéz védelmére gondolt, szavai ugyanakkor sötét próféciát is tartalmaztak.

8

A varsói lengyel felkelők (IPN fotó)

Orbán Viktor miniszterelnök tusnádfürdői beszédében említést tett az „elszakított országrészekről”. Ezek után a magyar kormányzattal szemben az ideológiai elkötelezettségét bizonyítani akaró szlovák kormány, nyilván némi népszerűség-keresés jegyében behívatta a magyar nagykövetet. "Csehszlovákia (és később Szlovákia) és Magyarország is egyaránt az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai. Így semmit sem lehetett elválasztani a mai Magyarországtól” – közölte a szlovák külügy. A magyar kormány részéről Gulyás Gergely kancelláriaminiszter úgy reagált a szlovákok által sérelmezett „elszakított területek" kifejezés kapcsán: történelmi tény, hogy „nem lemondtunk a saját korábbi országunk egy részéről, hanem elszakították azt egy békediktátummal”.

Magyarország elnevezései különböző nyelveken

Vajon milyen lehetőségei vannak egy kis országnak nagyhatalmak között kiéleződő helyzetben? Milyen lehetőségek állnak rendelkezésre, hogy mozgásterét megőrizze? S mikor és mit érdemes és mit lehet egy ilyen helyzetben mondani?

Teleki Pál 1939. július 24-én két levelet is írt Hitler birodalmi kancellárhoz, amelyekben kifejezte, hogy ugyan Magyarország a tengelyhatalmakkal tart, de nemzeti szuverenitását meg akarja őrizni, s Lengyelország elleni háborúban nem fog részt venni. Ezeket a leveleket nem sokkal később a magyar kormány "visszavonta". Amikor azonban Németország szeptember 1-én megtámadta Lengyelországot, mégis ezeknek a leveleknek a szellemében cselekedett a magyar kormány. Hogyan kezdődött az egész? 1939. április 27-én Csáky István magyar külügyminiszter felhívta rá a figyelmet arra, hogy a lengyel–német ellentétek aggasztóak. Ezt a sajtóban egy nyilatkozatában ki is fejezte, s ezzel egy időben utasította Villani római magyar követet, hogy tájékoztassa az ottani német követet: ...fegyveres akcióban Lengyelország ellen sem közvetve, sem közvetlenül részt venni nem vagyunk hajlandók. A közvetve alatt azt a formát értem, hogy német csapatok gyalog vagy járművekkel, vagy vasúton Magyarország területén áthaladjanak Lengyelország megtámadására, vissza lesz utasítva. Ha a németek erre erőszakot helyeznek kilátásba, kategorikusan ki fogom jelenteni, hogy fegyverre fegyverrel válaszolunk...” (Kapronczay Károly: Lengyelek és magyarok c. munkájából)

Így jutottunk el 1939 nyaráig. Lássuk tehát a két levelet, és az utána következő, ebben az ügyben keletkezett iratokat! 

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1943 júliusában lángoltak a szomorú volhínai síkság erdőségeiben megbúvó lengyel falvak. Az ukrán radikális nacionalista – hellyel-közzel nemzetiszocialistába hajló – függetlenségi mozgalom hadserege és a helyi ukrán lakosság horrorfilmbe illő módon írtotta ki a lengyel kisebbséget. „A történetben állandóan felbukkan az ukrán parasztok részvétele. Sokszor előjön a kényszer. Az UPA [az Ukrán Felkelő Hadsereg] emberei megtorolták a vonakodást, példát statuáltak, ha valaki nem akart gyilkolni. Az ukrán nácik a gyilkosságot személyessé, szinte intimmé tették: fejszével, vasvillával kellett leölniük szomszédaikat az ukránoknak, így sikerült sokakat bevonni, még többeket kompromittálni. De nagyon sokan voltak önfeláldozó ukrán parasztok is, akik elrejtették szomszédaikat, elbújtatták a véletlenül életben maradt kisgyerekeket.” (Miklós Gábor: Ukrán szomszédok, in: Népszabadság, 2013. július 27., Hétvége, 9.o.)

Hogyan kezdődött mindez?

A volhíniai lengyel áldozatok jelképe a lenvirág, amely rövid ideig virágzik - hasonlóan a volhíniai lengyel falvak élete is egy szempillantás alatt ért véget. (Fotó: GyógyFüvesKertem)

Mert mit gondoltok, hány embert fogtak el [a törökök], amikor fegyveresen gyakorta betörtek a magyarok országába, és hurcoltak el a szolgaság, egyszersmind pedig a hitetlenség igájába? (Geórgios Gennadios Scholarios)

A nándorfehérvári diadal ötszázötvenedik évfordulóján görög források alapján idézzük fel az ostrom befejezését és a győztes csata lefolyását. Illő azonban, hogy megemlékezzünk Nándorfehérvár első, 1440. évben lefolyt ostromáról is, hiszen tizenhat évvel később a történelem szinte ismételte magát: a megosztott, viszálykodó országra egy erős török szultán tör, viszont vele szemben egy vitéz férfi sikerrel védi meg az ország kulcsát jelentő erődítményt. "Mikor aztán meghallotta, hogy Magyarország mind összes országlakója belső háborúkban mardosódik, úgy vélekedett, hogy a megoszlott nép nem tud védekezni. Elhatározta ezért, hogy megtámadja Magyarországot és elsősorban Nándorfejérvárat veszi ostrom alá." Amit Thúróczy János ír krónikájában az 1440-es ostrom előtti helyzetről, az kis túlzással 1456-ra is igaz volt. Jóllehet, 1456-ban nem volt polgárháború, de az udvari párt intrikái gátolták Hunyadit, az országgyűlés tehetetlennek bizonyult, és a pápai legátus energiái nagy részét a belső ellentétek elsimítására kellett fordítania.

Hunyadi pécsi lovasszobra (fotó: Köztérkép)

Ezen a blogon már a korábbiakban is megpróbáltunk egy-egy történelmi példát hozni olyan esetekben, amelyekben némely hasonlóságokat fedezhetünk fel a mai ukrajnai háborúval. Természetesen minden történelmi hasonlat sántít, ugyanakkor bizonyos párhuzamok mégiscsak felfedezhetőek. Ezúttal a most is - elvileg - zajló ukrán ellentámadás további kimenetelére vonatkozó példát szeretnék hozni, a következők fenntartásával: 1. a hadiszerencse forgandó, 2. jósolni nehéz, különösen is a jövőre vonatkozóan; 3. semmiféle "-barát" nem vagyok, egyedül magyarbarát (= itt nem "drukkolásról" van szó).

Lássuk tehát a 80 évvel ezelőtti eseményeket a második világháború történetéből - lássuk a kurszki csatát.

A "Das Reich" hadosztály katonái, háttérben egy Tigris tank (Bundesarchiv)

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Részlet Király Pál (1853 – 1927) egyik könyvéből 

Az 1992-ben bemutatott, „Az utolsó mohikán” című filmben hangzik el az alábbi párbeszéd, amely a női főhős (Cora Munro) karakterének kérdésével kezdődik.

„- Miért éltek ezek az emberek ezen a védtelen helyen?

- Hét év virginiai röghöz kötött bérmunka után idejöttek, mert a határvidék az egyetlen elérhető föld a szegény emberek számára. Itt kint senkinek sem kell számot adniuk. Nem tartoznak senki felügyelete alá.

- Nem értjük, mi történik itt. És nem olyan, mint ahogy elképzeltem, Bostonban és Londonban.

- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom.

- Nem, épp ellenkezőleg. Jobban felkavarja a véremet, mint bármi más a képzeletemben.”

A Capitolium kupola-freskójának részlete: a Szabadság

Oliver Hirschbiegel 2004-es nagyszerű alkotása, a Bukás című film kitűnően mutatja be Hitler utolsó óráit, a berlini bunker rettenetes világát és a gonosz módon nagyszabású kísérlet voltaképpen pitiáner, groteszk, hellyel-közzel tragikomikus bukását. A berlini bunkerben tulajdonképpen a valósággal hadakoznak: nem létező hadosztályokat tologatnak ide-oda a térképen, ezer és ezer új repülőgépről delírálnak, kivégzéseket foganatosítanak, kitüntetéseket osztanak, és így tovább. S a legszörnyűbb, hogy mindenki hisz a másiknak, kétségeik csak egyszer törnek ki egy nagyszabású ivászatban. Bruno Ganz nagyszerűen alakítja a remegő kezű, hisztérikus monológokat önmagából fejhangon kiőrjöngő Führert.

Német katonai motorosok és szovjet tankok a Lengyelország lerohanása után tartott közös német-szovjet parádén Breszt Litovszkban 1939 szeptemberében (Bundesarchiv)

1698-ban Nagy Péter cár híres európai körútján volt, amikor Moszkvából vészjósló hírek érkeztek. A híres-neves, jelentős múlttal rendelkező sztrelecek katonai testülete fellázadt a cár ellen. A lázadók nem tudtak bevonulni Moszkvába, és felkelésüket véresen leverték. Több száz évvel később, egy másik országban, III. Viktor Emmánuel király megrettent a vérontás lehetőségétől és rávette miniszterelnökét, hogy mondjon le. Ezután a fascista squadristi vezetőjének, Benito Mussolininek adta át a kormányrudat.

Lássuk a két esetet!

Sztrelecek (Szergej Ivanov festménye, 1908)

Hetven évvel ezelőtt, 1953. június 16-án a szovjet csatlósállamában, a Német Demokratikus Köztársaságban a Sztálin-sugárút (Stalinallee) nagy építkezésein dolgozó munkásokkal közölték a "jó hírt": még többet kell dolgozniuk, még kevesebbért, hogy a szocializmust fel lehessen építeni. Az építőmunkásoknál betelt a pohár.

Berlin, 1953. június 17.

1989. június 16-án a budapesti Hősök terén százezrek vettek részt Nagy Imre és négy társa újratemetésén. Az 1956-os forradalom többi mártírjára - a fegyveres szabadságharcosokról, a vidéki politikai vezetőkről, a passzív ellenállás résztvevőiről - a hatodik, üres koporsó emlékeztetett jelképesen.

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket. 

Ismét egy hölgyről lesz szó, ezúttal a középkortörténetnél talán némileg „nőiesebb” szakterületről, a művészettörténetéről.

Balogh Jolán (1900-1988) múzeumi dolgozószobájában

2023. június 6-án felrobbant a Dnyeper folyón levő kahovkai gát. A gát mögött levő hatalmas víztömeg egyszerre szolgált a környező vidék öntözésére, fedezte a zaporozsijai atomerőmű igényeit és ezen kívül a gát maga is vizierőműként szolgált. A gáton át nemcsak egy főútvonal, de egy vasútvonal is futott.

A felek természetesen egymást vádolják a robbantással. Annyi bizonyos, hogy az oroszok voltak birtokon belül és hogy a jelenlegi helyzetben inkább az ő érdeküket szolgálta az áradat előidézése. Emellett azért érdemes megjegyezni, hogy a tavalyi év végén az ukránok arról számoltak be, hogy ők is lőtték a gátat, vagyis a nagy felháborodás bizonyára máshogyan alakult volna, ha nem idén és nem az oroszok robbantják fel a gátat, hanem a tavalyi ellentámadás során az ukránok lövik szét HIMARS rakétavetőkkel.

Ebben a háborúban sorra látszanak megdőlni a tabuk. Maga a háború is egy tabudöntés, hiszen ki hitte volna, hogy egy klasszikus, országok közötti háborúra sor fog kerülni? És ki hitte volna, hogy a high-tech hadviselés korszakában már-már az első világháborús lövészárok-harcászatra emlékeztető állóháború fog kialakulni?

Fotó az átszakított Möhne-gátról, amelyet Jerry Fray készített a támadás után egy Spitfire PR IX típusú felderítő gépből. (Allied Photo Reconnaissance of World War II (1998), PRC Publishing Ltd,)

Szerény, csendes ember volt. Annyira, hogy még szemérmességét is sokszor igyekezett a régi pesti humor legjavát idéző esetlenséggel vagy iróniával palástolni. Azután egyszer csak megnyílt, és amit mondott, annak súlya volt. Hatalmas tudású ember volt, nem egyszerű életúttal a háta mögött.

Haraszti György 1947-2023 (MTI Fotó Tarjányi György)

Százhárom évvel ezelőtt, az 1920. esztendő beköszöntése után néhány nappal, különvonat gördült ki Budapestről Párizsba. A magyar békedelegáció indult el útjára, hogy megkísérelje a lehetetlent, és meggyőzze az önigazult, bosszúszomjas győzteseket a magyar szempontok igazságáról - vagy legalábbis hasznosságáról. A vonat jónéhány állomáson megállt a magyar határig, s az állomásokon tömegek várták, hogy reményüketnek, bizodalmuknak adhassanak hangot. Az üdvözlő beszédekre a delegáció vezetője, Apponyi Albert válaszolt. Ezekből a rögtönzött beszédekből idézünk most.

A Nemzeti Összetartozás Emlékműve, Budapest (fotó: Zahorán Csaba)

"Csak igen rövid néhány szóval akarok válaszolni a terület épségét védő ligának erre az üdvözletére. Az alaphangja ennek az üdvözletnek: szerencsétlenségben is fenntartott önérzet hatja és ez jól és helyesen van így. Ezen a hangon kívánunk mi is szólam, ebben a szellemben kívánunk mi is (fellépni, nem hivalkodással, nem minthogyha fellázadnánk az ellen, a mi minden nagy tusánál a legyőzőttekre nehezedik, hanem úgy, a mint egy becsületében le nem győzőit, kárt nem vallott beszél, a ki a háborút nem kereste. Sőt erre most már okmányszerü bizonyíték van. Dacára a provokációknak. a melyeknek ki volt téve. A végletekig kikerülni iparkodott a háborút, s a mikor kikerülni nem tudta, azt becsülettel végigharcolta, árulóvá nem lett. Ez volna a mi bűnünk. De az árulás nem tartozik nemzeti tradícióink közé. Rajtunk, uraim, csorba nem esett. A mi nemzeti becsületünkön nem esett csorba. Hogy mi lesz eljárásunknak az eredménye. nem tudjuk. De hogy ezen eljárásunkkal sem fog nemzeti becsületünkön csorba esni. ezért jótállunk."

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket. 

Bartoniek Emma (a kép forrása: NÖRI / omnia.ie)

Eddig sajnálatosan férfidomináns arcképcsarnokunkban most megpróbáljuk javítani a nemek arányát, bár nincs könnyű dolgunk, mert a II. világháború végéig a diplomázó hölgyek egészen kicsiny hányada érezte hivatásának Klió szolgálatát. Közülük az egyik legkiválóbb és legnagyobb tudású historikus kétségtelenül Bartoniek Emma volt.

570 évvel ezelőtt, 1453. május 29-én a törökök elfoglalták Konstantinápolyt. A hatalmas keresztény templom-, a Hagia Sophia tetejére félhold került,  „Bizánc” ezer éve véget ért, szoktuk mondani. Persze ezt, hogy „Bizánc” az ottaniak nem használták, magukat „rómaiaknak” nevezték. Rhómaiosz – nem volt véletlen tehát a török tartomány neve: „Rumélia” , s nem volt véletlen az egykori „Rúmi Szultanátus” elnevezése sem.

Fausto Zonaro: II.Mehmed szultán Konstantinápoly felé közeledik a csapataival. A kép jobb oldalán megfigyelhető az óriási ágyú, amelyet az erdélyi származású Orbán mester öntött.

„Bizánc” tulajdonképpen akkor jött létre, amikor Nagy Theodosius római császár Kr.u. 395-ben újra kettéválasztotta a birodalmat. Ez egyébként nem volt újdonság: hiszen annyi barbár betöréssel kellett megbirkózni, hogy a korábbiakban is sor került a hatalommegosztásra, hogy egy-egy nagyobb birodalomrész teljhatalmú ura gyorsabban tudjon válaszolni a felmerülő kihívásokra. Maga Konstantinápoly is így született: Nagy Konstantin, a kereszténységet felvevő római császár alapította a korábbi, jelentéktelenségében már vagy ezer éve létező Byzantion helyén, önmagáról elnevezve (Constantinopolis – Konstantin városa). A fővároshoz intézmények is dukáltak: így például itt is létrejött egy külön szenátus, a római mintájára, és a többi névlegesen még létező római intézményt is átplántálták. A római világ „kétfejűsége” nem volt tehát meglepő a kortársak számára.

„Sztálingrád”. Jószerivel mindenki ismeri ezt a nevet. Ez a név egy nagy csatát jelent. Egy fordulópontot. Egy mítosz végét, a náci Wehrmacht legyőzhetetlenségének mítosza itt ért véget. Biztosabban, mint az előző évben Moszkva alatt. Sztálingrád – ez a név jelzi, hogy 80 év elteltével is még mindig a második világháború árnyékában élünk.

„Waterloo”, „Mohács”, „Sztálingrád” –  ezeket a csataneveket manapság már átvitt értelemben is használják. Ugyanakkor valamely hadszíntérnek vagy akár egy egész háborúnak a „Sztálingrádja” a legvéresebb, legsosrsdöntőbb csatája, amit természetesen városi környezetben vívnak meg.

Korunk nagy összecsapása Ukrajnában, Bahmut – kommunista néven Artyemovszk – városánál zajlott, illetve zajlik. Vajon mondhatjuk-e a bahmuti csatára hogy ez az ukrajnai háború „Sztálingrádja”?

Német katonák Sztálingrádban (Bundesarchiv)

Nemrég Fodor Gábor liberális politikus véleménycikkében jószerivel temette a magyar-lengyel barátságot, s írásában három dologra hívta fel a figyelmet: a lengyel-román katonai szövetségre; a lengyel vezetésű lengyel-balti-ukrán katonai-politikai blokkra; a lengyel hadsereg megerősödésére. Megállapításaihoz az alábbiakban szeretnék néhány megjegyzést fűzni.

Maurice Druon nagy francia regényíró jóízűen cinikus megállapítása szerint a legjobb barátságok a közös érdeken alapulnak. Ebből a szempontból úgy tűnik, hogy valóban temethetjük a magyar-lengyel barátságot. Hiszen látszólag Lengyelország érdekei az ukrajnai háború kirobbanása óta nemhogy eltérnek, de inkább homlokegyenest szembemennek a magyar nemzeti érdekekkel. S ez látszólag lehűtötte a magyar-lengyel kapcsolatokat.

Tüntetés Ukrajna mellett Przemysl városában (Lengyelország), 2022. március 1-én (Omar Marques, forrás itt)

Orbán Viktor miniszterelnök Veszprémben, Európa (idei) Kulturális Fővárosában egy olyan beszédet mondott, amely természetesen kapásból kiváltotta a pavlovi reflexet legélesebb kritikusaiból. Mégis, beszédének az európai egységre vonatkozó része elgondolkodtató - és bizony, kellemetlen kérdéseket vetett fel.

Az 1713-as utrechti béke spanyol (balra) és angliai kétnyelvű kiadása (jobbra)

Lássuk először is a miniszterelnök megállapításait az európai egységtörekvések történelmi hátteréről és jelenidejű minőségéről . „Az a tény, hogy a Római Birodalmat nem egy másik birodalom, hanem különböző harcias törzsek döntötték meg, és egyes területeit más és más törzsek foglalták el, és rendezkedtek be rajta, el is döntötte Európa sorsát. Eldőlt, hogy Európában saját nyelvvel, saját kultúrával, saját ösztönvilággal rendelkező nemzetek lesznek. És lesz minden, ami ezzel jár. Rivalizálások, konfliktusok, területi- és hatalmi viták. […] De a nemzetállamok felett Róma bukása óta mindig ott lebegett egy álom, egy kísértés: újraegyesíteni, egy birodalomban összefogni a hajdani Róma területeit, vagyis Európát. Bizánc, Nagy Károly, Ottó, Napóleon, Hitler más-más alapokon, de mindegyik európai egységről álmodozott. És ez ma is így megy. Egyszerre van jelen az önálló nemzeti lét és a birodalmi gondolat. A nemzeti kultúra és az európai értékek. Szuverenitás és ahogy ők mondják Brüsszelben, az ever closer union. Ha szerencsénk van, megtaláljuk a kényes egyensúlyt a nemzeti szuverenitás és az európai együttműködés között. S ha nincs szerencsénk, elbillen a dolog. Lesz belőle nemzeti konfliktusok aknamezője, vagy bürokratikus hatalmi gépezet, amely visszaél a hatalmával.”

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Pesty Frigyes (1823-1889)

"Minden másképp történt" (Józef Mackiewicz)

Néhány nappal ezelőtt Zelenszkij elnök bejelentette: határozat-tervezetet küldött a parlamentnek arról, hogy ezentúl a nemzetiszocialista Németország fölött aratott győzelmet nem május 9-én, hanem május 8-án fogják ünnepelni.

A második világháború végén 1945. május 7-én írta alá az általános fegyverletételi megállapodást a nemzetiszocialista Németország utolsó kormányzata. Csakhogy, mivel Rheimsben, az angol-amerikai vezetésű („nyugati”) szövetségesek főhadiszállásán tették ezt meg, kitört a botrány, hiába volt jelen egy szovjet tábornok is az aláíráskor. A szovjetek ugyanis nem hagyták jóvá a fegyverletételi szöveget, és a Rheimsben jelen levő szovjet tábornok sem volt felhatalmazva az aláírásra. A szovjetek többféle, technikai jellegű, illetve szövegszerű kifogásokkal is éltek, és Eisenhower amerikai tábornok azonnal egyetértett velük. Természetesen elvi problémájuk is volt – mi az, hogy a németek nem a szovjetek előtt kapitulálnak? Másnap tehát, május 8-án megismételték az aláírást Berlinben, egy némileg módosított szövegű okmánnyal, Zsukov marsall főhadiszállásán. Mire azonban késő este, valamikor 11 óra előtt aláírták az okmányt, az időeltolódás miatt Moszkvában már május 9-e volt. Így tehát azóta is a nyugatiak május 8-án, míg szovjetek, s utánuk az oroszok hagyományosan május 9-én ünnepelték a második világháborús győzelmet.

Az Esti Újság 1944. október 19-i száma (négy nappal a nyilas hatalomátvétel után)

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Borovoszky Samu (1860–1912)

Guy Ritchie legújabb filmjében (Operation Fortune – Ruse de Guerre, 2023) teljes természetességgel mutatja be azt a világot, amelyben titkosszolgálati küldetések lebonyolítását „outsourcingolják”, vagyis magánvállalkozókra bízzák a brit-amerikai világban. Ezekről a vállalkozókról keveset hallunk, annál többet viszont az orosz Wagner-zsoldoscsoportról. A Wagner-zsoldoscsoport ukrajnai alkalmazása kapcsán sokakban felmerülhet a kérdés: miféle világot élünk, ahol katonai magáncég viselhet hadat egy ország fegyveres erejének kvázi szövetségeseként egy másik ország ellen?

A contractor, másnéven: private military company (PMC) vagyis a katonai magánvállalkozó – közkeletű nevén: zsoldos – Irak 2003-as amerikai inváziója után jelent meg a szélesebb közvélemény előtt. A Blackwater botrányai után inkább az Academia nevet vette fel a legtöbb hírt "produkáló" cég, majd szép csendben „lekommandóztak” a címlapokról. A contractorok ugyanis olyan feladatokra kaptak megbízásokat, amelyek vagy kényelmetlenek lettek volna a hivatásos katonaság számára, vagy pedig nem tudtak rá az adott helyzetben erőket lekötni.

Álláshirdetés napi ezer dollárért Ukrajnában (forrás: BBC)

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Doberdói Bánlaky (Breit) József (1863–1945)

„Az Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét” (Pilinszky János)

Mik azok a Zsidó Tanácsok? A nácik egy-egy ország, térség megszállása után olyan testületeket hoztak létre zsidókból, akik megkönnyítették az adott zsidó közösség „különleges kezelését” – egészen a végső megoldásig. Ezek a testületek össz-zsidó alapon kellett, hogy létrejöjjenek, az addigi zsidó szervezetek helyén, így meglehetősen diffúz – Magyarországon nagyrészt teljesen asszimilált! - zsidóságot mintegy külső kényszer hatására összefogva. Ahogyan Földes István, a fővárosi Zsidó Tanács tagja fogalmazott: „a Pesti Hitközség működését 1944. március 20-án kívülálló erőhatalom lehetetlenné tette” – vagyis a német megszállók, miután 1944. március 19-én bevonultak Magyarországra, egyből neki is láttak zsidókra vonatkozó menetrendjük életbe léptetéséhez.

A Zsidó Tanácsokkal foglalkozni nem hálás feladat. Könyvet írni róluk történészi igénnyel az emlékezetkultúra szempontjából: egyenesen hálátlan feladatnak látszik. Ahogyan Veszprémy László Bernát legújabb könyvéből kiderül, éppenséggel szinte érintetlen területet dolgozott fel.

A varsói Nemzeti Stadionban (PGE Narodowy) idén először rendezték meg a Nemzeti Emlékezet Kongresszusát. Az első kicsit érdektelenül ható elnevezés azonban a történészek Mekkáját, a muzeológusok Kánaánját és a megcélzott fogyasztók Eldorádóját takarja. 

A lengyel emlékezetpolitika - természetesen más történelmi háttérrel, a magyarhoz képest kevesebb kérdéssel és jóval több és egyszerűbb válasszal - szinte ipari szinten működik. A Nemzeti Emlékezet Intézetének csaknem 2000 (igen, kétezer) munkatársa van, valamennyi vajdaságban helyi központtal. S ez még csak az egyik intézmény. Hogy csak egy másikat említsünk meg, ott van gdanski Szolidaritás Központ, mintegy 30 ezer négyzetméter alapterülettel. De említhetnénk a varsói Felkelés Múzeumát, a lengyel múzeumi boom egyik legnagyszerűbb eredményét. (Érdemes megjegyezni, hogy a lengyel múzeumi "robbanás" ősforrása, inspirálója nem más, mint a budapesti Terror Háza Múzeum).

Visszatérve a Nemzeti Emlékezet Intézetére, ennek vezetője a mindenkori kormány tagja miniszteri rangban, a mellérendelt különleges ügyészség főnöke pedig a legfőbb ügyész helyettese is egyben. A tudományos munka mellett folytatnak exhumálásokat, és nagy súlyt fektetnek az ismeretterjesztő munkára is. Ebben a szellemben rendezték meg a Nemzeti Emlékezet Kongresszusát, idén első alkalommal.

Kilátás a kongresszusnak otthont adó stadionból

Válasz Rajcsányi Gellért barátom írására.

Így 2043 tavaszán durva belegondolni: több mint húsz éve már annak, hogy Oroszország támadást indított Ukrajna ellen. Azóta sok víz lefolyt már a Volgán meg a Dnyeperen, de ami nem változott: a világban a történelem vérrel írott fejezetei ismétlődnek.

Emlékeznek még idősebb olvasóink? 2023 folyamán már úgy tűnt, hogy az ukrajnai háborút esetleg tűzszünettel lehet lezárni és valamiféle béketárgyalásokkal legalábbis elhúzni az időt addig, amíg mindenki belefárad a se-béke-se-háború feszültségébe.

Ukrajna, 2023 eleje (now.tufts.edu)