Istanbult (Sztambult) régen Konstantinápolynak hívták és az ortodox kereszténység politikai és vallási központja. Azután a törökök elfoglalták - és meg is tartották.
570 évvel ezelőtt, 1453. május 29-én a törökök elfoglalták Konstantinápolyt. A hatalmas keresztény templom-, a Hagia Sophia tetejére félhold került, „Bizánc” ezer éve véget ért, szoktuk mondani. Persze ezt, hogy „Bizánc” az ottaniak nem használták, magukat „rómaiaknak” nevezték. Rhómaiosz – nem véletlen, hogy „Rumélia” török elnevezés, s nem volt véletlen az egykori „Rúmi Szultanátus” létezése sem.
Fausto Zonaro: II.Mehmed szultán Konstantinápoly felé közeledik a csapataival. A kép jobb oldalán megfigyelhető az óriási ágyú, amelyet az erdélyi származású Orbán mester öntött.
„Bizánc” tulajdonképpen akkor jött létre, amikor Nagy Theodosius római császár Kr.u. 395-ben újra kettéválasztotta a birodalmat. Ez egyébként nem volt újdonság: hiszen annyi barbár betöréssel kellett megbirkózni, hogy a korábbiakban is sor került a hatalommegosztásra, hogy egy-egy nagyobb birodalomrész teljhatalmú ura gyorsabban tudjon válaszolni a felmerülő kihívásokra. Maga Konstantinápoly is így született: Nagy Konstantin, a kereszténységet felvevő római császár alapította a korábbi, jelentéktelenségében már vagy ezer éve létező Byzantion helyén, önmagáról elnevezve (Constantinopolis – Konstantin városa). A fővároshoz intézmények is dukáltak: így például itt is létrejött egy külön szenátus, a római mintájára, és a többi névlegesen még létező római intézményt is átplántálták. A római világ „kétfejűsége” nem volt tehát meglepő a kortársak számára.
Történelmi párhuzam: Bahmut vajon egyenlő Sztálingráddal?
„Sztálingrád”. Jószerivel mindenki ismeri ezt a nevet. Ez a név egy nagy csatát jelent. Egy fordulópontot. Egy mítosz végét, a náci Wehrmacht legyőzhetetlenségének mítosza itt ért véget. Biztosabban, mint az előző évben Moszkva alatt. Sztálingrád – ez a név jelzi, hogy 80 év elteltével is még mindig a második világháború árnyékában élünk.
„Waterloo”, „Mohács”, „Sztálingrád” – ezeket a csataneveket manapság már átvitt értelemben is használják. Ugyanakkor valamely hadszíntérnek vagy akár egy egész háborúnak a „Sztálingrádja” a legvéresebb, legsosrsdöntőbb csatája, amit természetesen városi környezetben vívnak meg.
Korunk nagy összecsapása Ukrajnában, Bahmut – kommunista néven Artyemovszk – városánál zajlott, illetve zajlik. Vajon mondhatjuk-e a bahmuti csatára hogy ez az ukrajnai háború „Sztálingrádja”?
Mi lesz a sorsa a magyar-lengyel együttműködésnek? Létezhet-e országok közötti barátság eltérő érdekek ellenére?
Nemrég Fodor Gábor liberális politikus véleménycikkében jószerivel temette a magyar-lengyel barátságot, s írásában három dologra hívta fel a figyelmet: a lengyel-román katonai szövetségre; a lengyel vezetésű lengyel-balti-ukrán katonai-politikai blokkra; a lengyel hadsereg megerősödésére. Megállapításaihoz az alábbiakban szeretnék néhány megjegyzést fűzni.
Maurice Druon nagy francia regényíró jóízűen cinikus megállapítása szerint a legjobb barátságok a közös érdeken alapulnak. Ebből a szempontból úgy tűnik, hogy valóban temethetjük a magyar-lengyel barátságot. Hiszen látszólag Lengyelország érdekei az ukrajnai háború kirobbanása óta nemhogy eltérnek, de inkább homlokegyenest szembemennek a magyar nemzeti érdekekkel. S ez látszólag lehűtötte a magyar-lengyel kapcsolatokat.
Tüntetés Ukrajna mellett Przemysl városában (Lengyelország), 2022. március 1-én (Omar Marques, forrás itt)
Vajon hogyan működött Európa eddig és hogyan működik ma? Lehet-e egyensúly a központosítás és a nemzeti szuverenitás között?
Orbán Viktor miniszterelnök Veszprémben, Európa (idei) Kulturális Fővárosában egy olyan beszédet mondott, amely természetesen kapásból kiváltotta a pavlovi reflexet legélesebb kritikusaiból. Mégis, beszédének az európai egységre vonatkozó része elgondolkodtató - és bizony, kellemetlen kérdéseket vetett fel.
Az 1713-as utrechti béke spanyol (balra) és angliai kétnyelvű kiadása (jobbra)
Lássuk először is a miniszterelnök megállapításait az európai egységtörekvések történelmi hátteréről és jelenidejű minőségéről . „Az a tény, hogy a Római Birodalmat nem egy másik birodalom, hanem különböző harcias törzsek döntötték meg, és egyes területeit más és más törzsek foglalták el, és rendezkedtek be rajta, el is döntötte Európa sorsát. Eldőlt, hogy Európában saját nyelvvel, saját kultúrával, saját ösztönvilággal rendelkező nemzetek lesznek. És lesz minden, ami ezzel jár. Rivalizálások, konfliktusok, területi- és hatalmi viták. […] De a nemzetállamok felett Róma bukása óta mindig ott lebegett egy álom, egy kísértés: újraegyesíteni, egy birodalomban összefogni a hajdani Róma területeit, vagyis Európát. Bizánc, Nagy Károly, Ottó, Napóleon, Hitler más-más alapokon, de mindegyik európai egységről álmodozott. És ez ma is így megy. Egyszerre van jelen az önálló nemzeti lét és a birodalmi gondolat. A nemzeti kultúra és az európai értékek. Szuverenitás és ahogy ők mondják Brüsszelben, az ever closer union. Ha szerencsénk van, megtaláljuk a kényes egyensúlyt a nemzeti szuverenitás és az európai együttműködés között. S ha nincs szerencsénk, elbillen a dolog. Lesz belőle nemzeti konfliktusok aknamezője, vagy bürokratikus hatalmi gépezet, amely visszaél a hatalmával.”
Magyar történetírókról szóló sorozatunk 20. részében a magyar helynévtárak-, a helyiségnév-történetírás atyjáról lesz szó.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Ukrajna május 8-án ünnepli a második világháború európai lezárását, a "győzelem napját". De pontosan mi ünnepelnek?
"Minden másképp történt" (Józef Mackiewicz)
Néhány nappal ezelőtt Zelenszkij elnök bejelentette: határozat-tervezetet küldött a parlamentnek arról, hogy ezentúl a nemzetiszocialista Németország fölött aratott győzelmet nem május 9-én, hanem május 8-án fogják ünnepelni.
A második világháború végén 1945. május 7-én írta alá az általános fegyverletételi megállapodást a nemzetiszocialista Németország utolsó kormányzata. Csakhogy, mivel Rheimsben, az angol-amerikai vezetésű („nyugati”) szövetségesek főhadiszállásán tették ezt meg, kitört a botrány, hiába volt jelen egy szovjet tábornok is az aláíráskor. A szovjetek ugyanis nem hagyták jóvá a fegyverletételi szöveget, és a Rheimsben jelen levő szovjet tábornok sem volt felhatalmazva az aláírásra. A szovjetek többféle, technikai jellegű, illetve szövegszerű kifogásokkal is éltek, és Eisenhower amerikai tábornok azonnal egyetértett velük. Természetesen elvi problémájuk is volt – mi az, hogy a németek nem a szovjetek előtt kapitulálnak? Másnap tehát, május 8-án megismételték az aláírást Berlinben, egy némileg módosított szövegű okmánnyal, Zsukov marsall főhadiszállásán. Mire azonban késő este, valamikor 11 óra előtt aláírták az okmányt, az időeltolódás miatt Moszkvában már május 9-e volt. Így tehát azóta is a nyugatiak május 8-án, míg szovjetek, s utánuk az oroszok hagyományosan május 9-én ünnepelték a második világháborús győzelmet.
Az Esti Újság 1944. október 19-i száma (négy nappal a nyilas hatalomátvétel után)
Régi magyar történetíróinkról szóló sorozatunkban egy önmagát fogalommá kinőtt krónikásról lesz szó: "a" Borovszkyról.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
"Mi vagyunk a zsoldosok, kezünk sose dolgozott." Zsoldosvilág vs államok a modern korban.
Guy Ritchie legújabb filmjében (Operation Fortune – Ruse de Guerre, 2023) teljes természetességgel mutatja be azt a világot, amelyben titkosszolgálati küldetések lebonyolítását „outsourcingolják”, vagyis magánvállalkozókra bízzák a brit-amerikai világban. Ezekről a vállalkozókról keveset hallunk, annál többet viszont az orosz Wagner-zsoldoscsoportról. A Wagner-zsoldoscsoport ukrajnai alkalmazása kapcsán sokakban felmerülhet a kérdés: miféle világot élünk, ahol katonai magáncég viselhet hadat egy ország fegyveres erejének kvázi szövetségeseként egy másik ország ellen?
A contractor, másnéven: private military company (PMC) vagyis a katonai magánvállalkozó – közkeletű nevén: zsoldos – Irak 2003-as amerikai inváziója után jelent meg a szélesebb közvélemény előtt. A Blackwater botrányai után inkább az Academia nevet vette fel a legtöbb hírt "produkáló" cég, majd szép csendben „lekommandóztak” a címlapokról. A contractorok ugyanis olyan feladatokra kaptak megbízásokat, amelyek vagy kényelmetlenek lettek volna a hivatásos katonaság számára, vagy pedig nem tudtak rá az adott helyzetben erőket lekötni.
Álláshirdetés napi ezer dollárért Ukrajnában (forrás: BBC)
A legnagyobb, de elfeledett magyar történetírókról szóló sorozatunkban egy háborús hős munkásságát ismertetjük.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Mik azok a "Zsidó Tanácsok"? Mit tehettek közösségükért a vészkorszak idején? A holocaust áldozatai voltak a tanácsok tagjai is? Veszprémy László Bernát új könyvét vettük górcső alá.
„Az Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét” (Pilinszky János)
Mik azok a Zsidó Tanácsok? A nácik egy-egy ország, térség megszállása után olyan testületeket hoztak létre zsidókból, akik megkönnyítették az adott zsidó közösség „különleges kezelését” – egészen a végső megoldásig. Ezek a testületek össz-zsidó alapon kellett, hogy létrejöjjenek, az addigi zsidó szervezetek helyén, így meglehetősen diffúz – Magyarországon nagyrészt teljesen asszimilált! - zsidóságot mintegy külső kényszer hatására összefogva. Ahogyan Földes István, a fővárosi Zsidó Tanács tagja fogalmazott: „a Pesti Hitközség működését 1944. március 20-án kívülálló erőhatalom lehetetlenné tette” – vagyis a német megszállók, miután 1944. március 19-én bevonultak Magyarországra, egyből neki is láttak zsidókra vonatkozó menetrendjük életbe léptetéséhez.
A Zsidó Tanácsokkal foglalkozni nem hálás feladat. Könyvet írni róluk történészi igénnyel az emlékezetkultúra szempontjából: egyenesen hálátlan feladatnak látszik. Ahogyan Veszprémy László Bernát legújabb könyvéből kiderül, éppenséggel szinte érintetlen területet dolgozott fel.
Hogyan építhet egy ország saját márkát a történelméből?
A varsói Nemzeti Stadionban (PGE Narodowy) idén először rendezték meg a Nemzeti Emlékezet Kongresszusát. Az első kicsit érdektelenül ható elnevezés azonban a történészek Mekkáját, a muzeológusok Kánaánját és a megcélzott fogyasztók Eldorádóját takarja.
A lengyel emlékezetpolitika - természetesen más történelmi háttérrel, a magyarhoz képest kevesebb kérdéssel és jóval több és egyszerűbb válasszal - szinte ipari szinten működik. A Nemzeti Emlékezet Intézetének csaknem 2000 (igen, kétezer) munkatársa van, valamennyi vajdaságban helyi központtal. S ez még csak az egyik intézmény. Hogy csak egy másikat említsünk meg, ott van gdanski Szolidaritás Központ, mintegy 30 ezer négyzetméter alapterülettel. De említhetnénk a varsói Felkelés Múzeumát, a lengyel múzeumi boom egyik legnagyszerűbb eredményét. (Érdemes megjegyezni, hogy a lengyel múzeumi "robbanás" ősforrása, inspirálója nem más, mint a budapesti Terror Háza Múzeum).
Visszatérve a Nemzeti Emlékezet Intézetére, ennek vezetője a mindenkori kormány tagja miniszteri rangban, a mellérendelt különleges ügyészség főnöke pedig a legfőbb ügyész helyettese is egyben. A tudományos munka mellett folytatnak exhumálásokat, és nagy súlyt fektetnek az ismeretterjesztő munkára is. Ebben a szellemben rendezték meg a Nemzeti Emlékezet Kongresszusát, idén első alkalommal.
Így 2043 tavaszán durva belegondolni: több mint húsz éve már annak, hogy Oroszország támadást indított Ukrajna ellen. Azóta sok víz lefolyt már a Volgán meg a Dnyeperen, de ami nem változott: a világban a történelem vérrel írott fejezetei ismétlődnek.
Emlékeznek még idősebb olvasóink? 2023 folyamán már úgy tűnt, hogy az ukrajnai háborút esetleg tűzszünettel lehet lezárni és valamiféle béketárgyalásokkal legalábbis elhúzni az időt addig, amíg mindenki belefárad a se-béke-se-háború feszültségébe.
1939-ben magyar önkéntesek is harcoltak Lengyelország védelmében.
Wörnle János a magyar külügyminiszter-helyettese 1939. május 24-én a következő jelentést tette Orlowski lengyel nagykövettel folytatott megbeszéléséről: „Ami a lengyel-magyar viszonyt illeti, sajnálattal állapítja meg, hogy az a legutóbbi időben felesleges módon rosszabbodott. Erre nincsen szükség, mert Lengyelország teljesen érti súlyos helyzetünket és Beck külügyminiszter kerülni fog mindent, ami bennünket kompromittálhatna Németország szemében. A lengyelek nem bánják, ha egy esetleges konfliktus esetén semlegesek maradunk, sőt azt is teljesen megértik, ha ez a semlegesség Németország számára kedvező.”
Anélkül, hogy a jelen érvényű párhuzamokat hangsúlyoznánk, inkább arra szeretnék utalni, hogy valamennyien tudjuk, hogy hamarosan a magyar fél tettekkel bizonyította hűségét a lengyel-magyar barátság eszméjéhez. Sem német csapatokat, sem vonatokat nem engedett át területén a Lengyelország elleni támadáshoz, és a lengyel állam összeomlásakor 100 ezer katonai és polgári menekültet fogadott be.
Ez idáig köztudott. Volt azonban egy kezdeményezés, amely mintha teljesen elsüllyedt volna az idők mélyén.
A szovjet korszakból, még pontosabban a szovjet-kínai határvillongások idejéből származó magyar vicc szerint a TASZSZ jelenti: A szovjet-kínai határon egy kínai harckocsi tüzet nyitott egy békésen szántogató szovjet traktorra. A traktor viszonozta a tüzet, majd felszállt és elrepült.
Hogyan készül egy koncepció? Az Északi Áramlat felrobbantásának ügyében történt újabb fejlemények miatt valamiért a Rajk-per jutott eszembe. Idézzük fel a nevezetes per koncepcióját, kém-történetét!
Anélkül, hogy a per okainak (Rajk és Péter Gábor szembenállása; Jugoszlávia kiszakadása a sztálini blokkból; az amerikai Alger Hiss-ügyre reakcióként ellenper; a "nyugatos" kommunisták és hírszerzők megrostálása) elemzésébe mélyebben belemennénk, mindössze az 1949-ben lezajlott monstre kirakatperben előadott történet fő szálait idézzük fel. A vádiratot maga Rákosi Mátyás állította össze a már lefolytatott koncepciós eljárások anyagait felhasználva. Ahogyan visszaemlékezéseiben írta: "Nem is volt könnyű a felgöngyölítés kidolgozása, és megvallom, sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehajtás terve alakot öltött." A vádirattal együtt Moszkvába repült és személyesen Sztálinnal egyeztette. Amikor visszajött azzal adta oda munkatársainak, hogy azon "egy vesszőt se változtassanak". Rákosi igen elégedett volt a munkájával: a tárgyalás előtt azzal büszkélkedett, hogy "szeretne az ügyész ilyen vádiratot írni!"
A történelemben számos olyan példa áll rendelkezésünkre, hogy két szereplő sokszor élet-halál harca ellenére valójában közös történet része, s amikor ez a történet befejeződik, egy nevető harmadik lép a színre.
Az Egyesült Államok Oroszország ellen vívott proxyháborúja során mintha elfeledkezne a világ többi többi részéről. Az orosz agresszió pedig a látványosnak nem nevezhető katonai eredményekkel együtt Oroszország mozgásterét is jelentősen szűkíti egyelőre. Eközben mintha egy nevető harmadik megragadná a pillanatot. Ahogy mondani szokás, egy kép többet mond ezer szónál, s az alábbi képen kibontakozó történet mintha már egyszerűen túllépne az USA és Oroszország küzdelmén.
A Kínában tartott, szaúdi-kínai-iráni tárgyalások sikeres zárásakor készült fotó 2023. március 10-én (AP fotó) Egy új világrend kezdete? Avagy a szaudiak és az irániak is egy, Amerika által meghatározott történet részei voltak - eddig.
A történelem során többször volt olyan, hogy két, ellentétes oldalon álló birodalom tulajdonképpen egy közös történet része volt. S amikor a történet véget ért, akkor mindkét birodalom lehanyatlott vagy el is bukott, és a közös történet fizikai színhelyét jelentő politikai játékteret más szereplő vette át. Egyszerűen az események átléptek rajtuk. A történelmi morfológia („alakzattan”) segítségével próbálunk felidézni párhuzamos eseménysorokat!
Március 15-ét sokféleképpen próbálták meg ünnepelni. Volt, aki a tényleges március 15-i hagyományt követte; s volt, aki megpróbálta kiforgatni. Ha a korabeli feljegyzések közül például Petőfi írásait olvassuk, bizony meg is hökkenhetünk, mivel világmegváltó lelkesültségében egyszer hetet-havat összehordott; megint máskor pedig látnoknak bizonyult. Keveset beszélünk arról is, hogy miközben Pest-Budán forradalmi megmozdulás zajlott az egész nép részvételével, a pozsonyi országgyűlésen még az előző napon szintén kisebbfajta forradalom bontakozott ki: a többség megszavazta a királyhoz intézendő felirati javaslatokat, a magyar szuverenitás helyreállításáról.
Érdemes azonban az "igazi" március 15-e előtt egy évet visszaugrani, s megnézni egy részletet Kossuth beszédéből az 1847 március 15.-én, Pesten tartott az ellenzéki konferencián, amelyet az Országgyűlésre készülő nemzeti párthoz intézett.
Az Országgyűlés Alsótáblájának (a Tekintetes Rendeknek és Karoknak) ülése 1836-ban Pozsonyban (A. J. Groitsch rézmetszete, Wikimedia)
Nemrég megrázta Magyarországot a baloldali utcai erőszak megjelenése - azé az erőszaké, amely eddig csak Amerikában és Nyugat-Európában volt jelen. A Black Lives Matter mozgalom hazánkba még nem érkezett meg, de az Antifa sajnos villámlátogatást tett. Lássuk a történelmi előfutárt!
Az USA-ban és Nyugat-Európában gyökeret vert szélsőséges, anarcho-kommunista figurák nálunk is felbukkantak. Egyszer régen már már volt példa erre: 1944 végétől jelentek meg hazánkban a szélsőbal utcai rohamosztagosai. Ők alkották a feledésbe merült terror-alakulatot: az R-Gárdát. A Népszava megfogalmazásában: „R-gárda! Az R éppúgy jelenthet rohamot, revolúciót is, mint, ahogy hivatalosan Rendezőt jelent…”
MÁVAG Mozdony- és Gépgyár Nemzeti Vállalat, Budapest, 1949. április 25. A felvétel a gyár dolgozói által a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának (BM ÁVH) adományozott csapatzászló átadásakor készült. Az emelvény előtt R-Gárdisták (Magyar Nemzeti Múzeum, Fotóarchívum)
Óriások vállán állunk, avagy hogyan írtak a elődeink? Régi magyar történetíróinkról szóló sorozatunk 17. része.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Steier Lajos Liptószentmiklóson született, 1885-ben, zsidó családban. Apja tanító és nyomdatulajdonos, ami annyiban érdekes, hogy fiának első könyvét ő maga adta ki 1912-ben: A tót kérdés című összefoglaló, 350 oldalas munka a 27 éves, frissen végzett fiatalember szárnypróbálása. (A címlap szerint eredetileg A tót nemzetiségi mozgalom fejlődésének története 1. kötete lett volna, de a folytatása/i nem jelent/ek meg.) Steier Lajos „felkészülésként” Budapesten a Műegyetemen tanult, majd átváltott a Pázmány Péter Tudományegyetemre.
Koszovó a szerbek számára olyan, mint Erdély a magyarok számára – szoktuk mondani. A másfél évtizeddel ezelőtt kikiáltott koszovói függetlenség (és a tágabb értelemben vett albánkérdés) miatt ma is parázslik a Balkán. Ezért a Huszárvágás blogon néhány írásban vizsgáljuk meg Koszovó történetét.
A sötét és tragikus XX. századot néhány pisztolylövés nyitotta meg Szarajevóban. A lövéseknek két áldozata volt. Hamarosan egész Európában dörögtek a fegyverek és a két áldozatot milliók követték a halálba. Miután Gavrilo Princip meghúzta a ravaszt a nagyszerb nemzeti törekvések jegyében, az „alvajárók”, akik akkor Európát vezették egymás kardjába dőltek, hogy egy kis képzavarral éljünk. A huszadik századot végigkísérte a balkáni puskaporos hordó-, és ezen belül Jugoszlávia története. A múlt század végén véres háborúkban megszűnt a mesterséges délszláv egység, s végül 2008. február 17-én a többségében albánok lakta Koszovó is kikiáltotta a függetlenségét. Így ami a szerbekkel kezdődött, a szerbekkel is zárult.
Megérte?
Koszovó történetének tárgyalásához nem érdemes az ősidőkig visszanyúlni. Számottevő állam nem létezett ezen a tájon a római hódítást megelőzően – persze feltehetően a térség thrák-illír őslakói e nélkül is feltehetően boldogan élték az életüket. Koszovó a „Dardania” néven ismert királyság része volt, amely nem meglepő módon a dardánokról kapta a nevét. A dardánokat a Krisztus születése utáni évtizedekben hódították meg véglegesen a rómaiak. A rómaiak ezután nekiláttak, hogy a szokásos módon civilizálják a térséget: villákat, városokat építettek, az őslakosok egy részét rabszolgának adták el, új telepeseket hoztak, fejlesztették a bányászatot, és utakkal kötötték össze a régiót a birodalom többi részével.
„Fehérterroristából antifasiszta ellenálló” így szól a könyv első mondata. 1945 utáni világunkban, az antifasiszta Nagy Szövetség politikai, történeti és történetmesélési keretei között mai napig fejtörést okoz egy ilyen életút.
A „Hearts of Iron IV” című számítógépes stratégiai játékban nemcsak hadosztályokat mozgathatunk, vagy éppen az ipari termelést szabályozhatjuk, de foglalkoznunk kell az országunk politikai berendezkedésével is. A játék négyfajta pártot és berendezkedést ismer: fasiszta, kommunista, demokratikus és a „non-aligned”. A szó szerint „el-nem-kötelezettet” jelentő kifejezés ebben az esetben a „máshova be nem sorolható” címkét is kiérdemelhetné akár. Ebből is látszik, hogy a játék gyártói a jelenlegi fogalmi keretekből kiindulva nem tudtak mit kezdeni ezzel a jelenséggel, amit a második világháború „köde” maga alá temetett. Az 1936-ban induló játékban „non-aligned” rendszerrel kezd Portugália, Finnország, Ausztria és többek között Magyarország is. Míg a fasizmust a demagóg, a kommunizmust a forradalmár és a demokráciát a reformer nevű szereplő népszerűsítheti a játékban, a negyedik eszmeiséget néhol egy „konzervatív filozófus” máshol pedig egy „militarista-nacionalista” támogathatja. Bár a játék tervezői és gyártói valószínűleg soha nem hallottak Pócs Nándor hőséről, Kováts Tivadarról, ő valószínűleg az utóbbi kategóriába esne.
Az első világháború során volt egy csata, ami egy egész évig tartott. 1916 lényegében Verdun-ről szólt. A verduni vérszivattyú - csak így emlegették. De mi köze van ennek Bahmuthoz?
Ha valaki mondjuk egy évvel ezelőtt megkérdezi, hogy szerintem merre lehet Bahmut városa, nem tudtam volna megmondani. Tippelni pedig biztosan nem Ukrajnára tippeltem volna, hanem valamelyik közép-ázsiai országra, esetleg Indiára. Egy ideje azonban a hírekben naponta szerepel Bahmut, ez az eredetileg 70 ezres iparvároska.
"A történelem nem ismétli önmagát, de rímel" (Mark Twain)
Kupjanszk, Lisicsanszk, Kramatorszk. A történelem ismétli önmagát? Hiba a Mátrixban? Vagy egyszerűen csak a "történeti morfológia" délibábjait láthatjuk, amikor is nagyon hasonló alakzatok tűnnek fel a történelemben egymást követően? Nyolcvan évvel ezelőtt gigászi küzdelem zajlott éppen azokon a területeken, ahol ma is véres harcok folynak. Újra téli vihar zajlik a sztyeppén? - tehetnénk fel tehát a kérdést, a második világháború egyik német hadműveletének neve ("Téli Vihar") után. Nos, oroszok vannak, de nem szovjetek és az állandóan hangsúlyozott nosztalgiájuk ellenére sem azok. Hamarosan jönni fognak a német tankok is, igaz, ezúttal nem Tigrisek, hanem Leopárdok. Van egy szállóige, ami így hangzik: "„Aki nem akarja ismerni a múltját, az arra ítéltetett, hogy újra és újra átélje azt.” Az eredetiét George Santayana filozófus mondta: "Aki nem képes felidézni a múltat, újra és újra megismétli azt."
De vajon most ki az, aki nem tanult? Nem tudjuk. Mindenesetre izgalmas térképekre bukkantunk egy második világháborús online gyűjteményben.
Az ukrajnai háború kapcsán rengeteg elemzést, jóslatot, ítéletet olvashatunk. A forgatag a Huszárvágás blog szerkesztőjét is magával ragadta. Én azonban inkább kérdéseket szeretnék feltenni, természetesen történelmi párhuzamok felidézésével.
Az ukrajnai háborúról szóló kérdésfelvetésünk első részében a vietnami háborúval kapcsolatos párhuzamokat felvázolni. A második részben a háború megváltozott természetével, vagyis inkább visszaváltozott természetével, az "országok közötti háborúval" kapcsolatban tettünk föl kérdéseket. A harmadik részben a minőség vs. mennyiség kérdését próbáltuk megvizsgálni. Azt, hogy néhány "fecske" csinálhat-e nyarat, vagyis ha csak mutatóban kap az ukrán fél a legmodernebb NATO fegyverrendszerekből, azzal mire mehet a tömeghadseregek bevetését igénylő háborúban. Most, a negyedik részben talán a legkínosabb kérdést szeretnénk feltenni: sor kerülhet-e tömegpusztító fegyverek bevetésére?
A Davy Crockett-bomba. Taktikai atomfegyver (a legkisebb) 1961-ben. (Wikimedia)
"Urivnál, a szovjet hídfőállásból 1943. január 12-én a hajnali órákban megindult a szovjet tüzérségi, majd gyalogsági támadás a magyar védőállás áttörésére.A szovjet gyalogság elesett katonáinak tömegét láttam. Csak a páncélosok sokasága a rajtuk kuporgó gyalogsággal, az elesett szovjet katonákon átgázolva tört be a magyar védvonalba." (Smohay Ferenc százados)
Nyolcvan évvel ezelőtt kezdődött a nagy csata a távoli Don partján. Nyolcvan éve hallgatjuk a veszteseknek járó pökhendi kioktatást: minek mentetek oda? Nemrég a RIA Novosztyi cikkében ezt olvashattuk: Magyarország "kezdeményező és őszinte módon" vett részt a második világháborúban. A szovjetek sok évtizedes hazugsága beleivódott azoknak honfitársainknak a lelkébe, akik nemzeti kisebbrendűségi érzéssel küzdenek. A németek részéről Ribbentrop külügyminiszter 1942 januárjában először az egész Honvédséget követelte, majd Keitel tábornagy "csak" a kétharmadát! Fenyegetőzéseik ultimátummal értek fel - muszáj volt valamit adni. Az is nagy tévedés, hogy ekkor a revízió árát fizettük meg. Revízió nélkül is kihajtották volna a németek a magyar embereket a frontra.
A magyar 2. második hadsereg alakulatai a Donnál (Nemzeti Fotótár / Hirado.hu)
Az ukrajnai háború kapcsán rengeteg elemzést, jóslatot, ítéletet olvashatunk. A forgatag a Huszárvágás blog szerkesztőjét is magával ragadta. Én azonban inkább kérdéseket szeretnék feltenni, természetesen történelmi párhuzamok felidézésével.
A közkeletű vicc szerint az amerikaiak az űrprogram során elköltenek egymillió dollárt, hogy kifejlesszenek egy olyan golyóstollat, ami a gravitáció nélkül is működik. Az oroszok viszont egyszerűen felküldenek a Nemzetközi Űrállomásra egy tintaceruzát... Az ukrajnai háborúról szóló kérdésfelvetésünk első részében a vietnami háborúval kapcsolatos párhuzamokat vetettük fel. A második részben a háború megváltozott természetével, vagyis inkább visszaváltozott természetével, az "országok közötti háborúval" kapcsolatban tettünk föl kérdéseket. A mostani, harmadik részben a minőség vs. mennyiség kérdését próbáljuk megvizsgálni.
Az amerikai hadsereg egyik Cougar típusú páncélozott harcjárműve, miután egy házilagosan barkácsolt robbanóeszköz eltalálta Irakban (2007, Reddit)
Az ukrajnai háború kapcsán rengeteg elemzést, jóslatot, ítéletet olvashatunk. A forgatag a Huszárvágás blog szerkesztőjét is magával ragadta. Én azonban inkább kérdéseket szeretnék feltenni, természetesen történelmi párhuzamok felidézésével.
Az ukrajnai háborúról szóló kérdésfelvetésünk első részében a vietnami háborúval kapcsolatos párhuzamokat vetettük fel. A második részben a háború megváltozott természetével, vagyis inkább visszaváltozott természetével, az "országok közötti háborúval" kapcsolatban teszünk föl kérdéseket - ezúttal az irak-iráni háború példáját segítségül hívva.
1990, vagyis a Bush-féle „Új Világrend” meghirdetése óta úgy tűnt, hogy az országok közötti klasszikus értelemben vett háborúk korszakának vége. Az USA mindjárt 1990-1991-ben be is mutatta, hogy hogyan fognak kinézni a jövő háborúi: a „Rossz” szerepét meggyőzően alakító Irakkal szemben a „Jó Nagyhatalom” vezette össznépi, szinte világszintű koalíció mintegy rendőri feladatokkal lép fel, s helyreállítja a világ rendjét, a békét, a biztonságot.
Iráni falfestmény az irak-iráni háború egyik 15 éves önkéntesének emlékére (Middle East Eye)
Az ukrajnai háború kapcsán rengeteg elemzést, jóslatot, ítéletet olvashatunk. A forgatag a Huszárvágás blog szerkesztőjét is magával ragadta. Én azonban inkább kérdéseket szeretnék feltenni, természetesen történelmi párhuzamok felidézésével.
Az ukrajnai háborúval kapcsolatos kérdések felvetésében először a vietnami háború példáját hívjuk segítségül.
A vietnámi háború során a szovjetek propaganda-gépezete és a nemzetközi baloldali társutas sajtó olyan képzetet keltett, miszerint az USA nemcsak jogtalanul, de barbár módon avatkozik a kis vietnámi nép belügyeibe. Ezzel párhuzamosan az észak-vietnami hadikommunista rezsim számára teljesen egyszerű volt a háború megfogalmazott célja: az amerikaiak menjenek haza! Ezzel szemben az USA nem igazán tudta állláspontját nemhogy közvetíteni, de még kialakítani se – homályosan valami olyasmi lehetett a céljuk, hogy hátha az északiak belefáradnak (esetleg meg is halnak, lásd „kill ratio”). Ahogyan a Giap tábornoknak tulajdonított mondás tartja: az amerikaiaknak nagyon jó a taktikájuk, de nincs stratégiájuk. Az észak-vietnamiaknak volt, és pofonegyszerű volt: kiszorítani a nem-vietnami felet a konfliktusból. Ez végül 1973-ban sikerült is: miután kivonták az amerikai katonákat Dél-Vietnámból, a Kongresszus második körben még le is szavazta a Dél-Vietnamnak nyújtandó pénzügyi és katonai segítséget.
A Három Katona (a Washington DC-ben levő Vietnámi háborús emlékmű része; Wikimedia)
Jóformán megoldhatatlannak tűnő nemzetiségi kérdés; részvétel egy olyan háborúban, amit nem is akart az ország; háborús vereség; bűnös nemzetté nyilvánítás és az ország darabokra szakítása; ellenséges szomszédok szorítása; újabb világháború, újabb vereség… Valahogy így néz ki címszavakban a magyar történelem sötét oldala a 19. század végétől a 20. század közepéig.
Volt, hogy az ország léte is veszélyben forgott, elég csak a végtelenül mohó csehszlovák, román és szerb tervekre gondolunk az első világháború végén. Persze nem kizárólag sötét tónusban festették azt a közel nyolc évtizedet, amit Gali Máté, a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanárának új könyve felölel, annyi azonban bizonyos, hogy próbára tett nemzet voltunk, és az talán azok is maradtunk.
Száz éve megírták, de ma is érvényes. A Nyugat, mint a Válság civilizációja.
Az év végén és az év elején sorjáznak az évértékelők és a prognózisokat megkockáztató írások. Ezeket természetesen az orosz-ukrán háború uralja. Lassan közhellyé válik, hogy ez több, mint egy kelet-európai lokális fegyveres konfliktus, néhányan már azt is megkockáztatják, hogy egy világrend végét jelzi, ergo egy születendő újabb világrend kezdetét is. Viszont nem értjük – sőt, nagyon nem értjük. Ennek legnyilvánvalóbb szimptómája a „Putyin megőrült” narratíva számtalan verziója, amit még komolyabb helyeken is képesek hangoztatni. Most gondoljunk bele: mit mondtak volna arra az újságíróra vagy hivatalnokra, aki 1914 augusztusában közli, hogy „I. Ferenc József megőrült és megtámadta Szerbiát”?
A sanghaji kikötő 2014-ben. A nagybetűs Civilizáció, ami megérkezett Keletre (Wikimédia, Végh Tibor felvétele)
A Huszárvágás blog megállapodott a "Napról-napra Trianon" című kronológia szerzőivel, hogy a kronológiára alapozva egy-egy eseményt közlünk a blogon. Most az 1918. december 25-i ruszin autonómiáról szóló "néptörvényt" elevenítjük fel.
Nagykarácsonykor lép életbe a X. néptörvény, amely a Magyarországon élő ruszin nép nemzeti autonómiáját biztosítja a beligazgatás, igazságszolgáltatás, közoktatás, közművelődés, a vallás gyakorlata és a nyelv használatának területén.
Milyen történetet mesélnek a múltról az oroszok maguknak - és nekünk?
2022 kétségtelenül úgy fog bevonulni a történelembe, mint az ukrajnai háború első éve. Az orosz támadás megindulása szinte derült égből villámcsapás volt, bár figyelmeztető jelek voltak. De vajon mit lehetett - lehetett volna - kiolvasni az orosz emlékezetpolitikából? Ennek eldöntéséhez nézzük végig 2020 és 2021 legfontosabb orosz emlékezetpolitikai megnyilvánulásait.
Játékbirodalom a budai Várban - de gyerekeknek vagy felnőtteknek?
"Kádár (játék)katonái?" címmel nyílt kiállítás a Budavári Történeti Múzeumban. Azt hiszem, kevés olyan történész lehet, akit nem hozna lázba a kézzelfoghatóan megelevenített történelem - így vagyok ezzel én is. A történelem szimulációjáról már korábban született sorozat itt a Huszárvágás blogon, azonban mégiscsak van különbség a számítógépen, csak elektronok formájában létező digitális világ és a realitás valódi tényei között. Én bizony a virtualitásnál jobban szeretem a kézzel fogható rögvalóságot.
Hogyan írtak a elődeink? Régi magyar történetíróinkról szóló sorozatunk 16. része.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Karddal és nyílpuskával felfegyverzett idős herceg, nyugdíjas operaénekesek és szakácsok akarják megdönteni a német államrendet? Az államellenes csoport vezére egy 71 éves, hosszú hajú türingiai herceg, XIII. Henrik volt a Reuß-családból, aki vadászkastélyában szervezte az összeesküvést. Tényleg?
1946. szeptember 7. és 9. között mintegy félmilliós tömeget megmozgató rendezvényt tartott Budapesten a Kisgazdapárt és Nemzeti Parasztpárt. Az „Országos Parasztnapok” célja az volt, hogy megmutassák a kommunistáknak: nem az övék az utca. Hiszen addig a felfegyverzett és jól szervezett R-gárdistáikkal a kommunisták sikeresen zavarták szét ellenfeleik nagygyűléseit, bántalmazták az aktivistákat. Most azonban fordult a kocka. Ráadásul úgy tűnt, hogy a Nemzeti Parasztpárt is kijön a kommunisták árnyékából, a s Baloldali Blokk helyett inkább a kisgazdákkal fog összefogni.
A német összeesküvők állítólagos fészke: Henrik herceg vadászkastélya (Wikimedia)
Vajon miért folyik a háború Ukrajnában? Ki és mi áll a háttérben? Mik a kilátások? Könvyismertetőnk.
Az orosz-ukrán háború egyszerre korunk lázas állapotának tünete és okozója. Tulajdonképpen még a megnevezése sem pontos: hiszen nem egyszerűen Oroszország agresszióját láthatjuk Ukrajna ellen, hanem azt is, hogy a NATO (elsősorban a britek és az amerikaiak) erős támogatást nyújtanak a segéd-szövetségesi szerepben levő Ukrajna számára. Vagyis amellett, hogy Ukrajna védekezik, egyúttal mások háborúját is vívja Oroszország ellen.
Erről szól Schmidt Mária könyve: „Látlelet az orosz-ukrán háborúról”. Nos, ha az orvosi hasonlatoknál maradhatunk, akkor a látlelet alapján elég rossz a prognózis. No nem a háborúé – bár erre a háborúra is igaz, amit Peter-Erich Cremer („Hajóroncs Ali”), második világháborús német tengeralattjárós ász-kapitány írt: a háborút nem lehetett volna elég hamar abbahagyni. Nem; a háború következményeképpen a mi közép-európai világunk, s különösen is Magyarország számára elég borúsak a kilátások.
Az első szabad választásokat követően megalakult Antall József kormánya. Az ország kormányozhatóságának érdekében a két legnagyobb parlamenti párt vezetése megállapodást kötött, amely utóbb MDF-SZDSZ paktum, illetve a két párt vezetője után Antall-Tölgyessy paktum néven került be a magyar politikatörténetbe. A paktum lényege az volt, hogy az országgyűlési döntéshozatalban leszűkíti a minősített többséget igénylő törvények körét, amelyek közül is a legfontosabb a költségvetési törvény volt. Így az egyszerű parlamenti többséggel rendelkező MDF-KDNP-Kisgazdapárti koalíció ténylegesen is irányítani tudta az országot a népszuverenitás elve alapján megszerzett országgyűlési felhatalmazással. A minősített törvények körét leszűkítő törvénymódosításért – ami értelemszerűen szintén kétharmadot igényelt – cserében az SZDSZ megszerezte a köztévé és a rádió elnöki posztjait, illetve delegálhatta a köztársasági elnököt.
Túlélte a háborút, hazajött a szovjet fogságból, csakazértis jogi diplomát szerzett, megsebesült a Kossuth-téri sortűzben, 11 évet volt börtönben, kényszergyógykezelték a kommunista pribékek, de megtörhetetlenül harcolt a kommunizmus ellen. A legkeményebb "úri gyerek", Pákh Tibor halálára.
Ki volt Pákh Tibor? Antikommunista, konzervatív, hívő és vallásos keresztény. Egy világi "szent". Megtörhetetlen, a csendes magyar dac hordozója és számos alkalommal hangos kinyilvánítója. Szelíd, mint a galamb és okos mint a kígyó. 2022. november 18-án hunyt el.
Az előző két részben bemutatott magyar viselethez képest némiképp más a megítélése a bocskai, vagy „kismagyar” ruhának. Ez az öltözék – szemben a pompás díszmagyar ruhával – a rendszerváltás után újjáéledt, s az egyetlen olyan öltözékké vált, melyben viselője külsőségekben is kimutathatja nemzeti érzelmeit, hovatartozását.
A kismagyart, avagy a "bocskait" tévhitek, rosszindulatú megjegyzések, a „magyarkodás” vádja kíséri újjászületése óta. Ahogy például egy ismert baloldali értelmiségi odavetette: „a két világháború között az Ébredő Magyarok vagy a Vitézi Rend szólította fel tagjait a zsinóros ruha viselésére, a rendszerváltás óta pedig a magyarkodó szélsőjobb bocskaizik ezerrel”. Valóban így lenne?
A ruha története a reformkorban kezdődött, amikor a pompás öltözékek helyett (vagy inkább mellett) előtérbe kerültek a kevésbé díszes, visszafogottabb, a polgári ízlésnek jobban megfelelő magyar ruhák. Nem könnyű ekkor még kettéválasztani a két viseletet, sokkal inkább csak a 19. század 60-as 70-es éveitől figyelhető meg egyértelmű elkülönülésük. Egyszerűsége, de határozott magyaros jellege miatt voltak, akik mindennapos ruhaként használták, s egy idő után már a szűk magyar nadrágot és a csizmát is gyakran felváltotta a kényelmesebb pantalló és a félcipő. A század végére aztán az európai divat szinte teljesen kiszorította a magyaros ruhadarabokat – így javarészt a polgárit is – az öltözködésből.
Itt még szűk nadrágban, csizmával hordják a bocskait. (Fortepan)
1956-ra vonatkozó "mi lett volna, ha..." alternatív történeti valóságunkat körbejáró sorozatunk befejező része.
Nemrég háromrészes sorozatot indítottunk annak a felvetésnek a végig-gondolására, hogy milyen feltételek határozták meg 56-os forradalmunk sorsát – és milyen feltételek módosulása esetén győzhetettt volna a forradalom. Illetve, az arról való elmélkedésre, hogy hogyan győzhetett volna 56. A „mi lett volna, ha?” kérdésfelvetést sokan történelmietlennek, mások egyszerűen ábrándozásnak, ködevészetnek bélyegzik.
Nos, az egyik legnagyobb valaha is élt történész, Johan Huizinga a következőt mondta: „A történésznek mindig úgy kell tekintenie kutatása tárgyára, mintha az még egy lezáratlan történet lenne. Folyamatosan a múlt egy olyan pontjába kell helyeznie magát, amikor az ismert tényezők még számos különböző végeredményt tesznek lehetővé. Ha Szalamiszról beszél, akkor ezt úgy kell tennie, mintha a perzsák még győzhetnének.”
Mi lett volna, ha győz 1956? Sorozatunk második részében azt a forgatókönyvet vázoljuk, amelyben a szovjetek október 31-én nem döntenek a beavatkozásról.
Győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban? Mint az előző részben láttuk, a Szovjetunió vezetői a legbiztosabbnak – sőt, lényegében az egyetlen járható útnak – azt látták, ha beavatkoznak. Az Egyesült Államok vezetése pedig lelkesedését ugyan kifejezte, de érdemi támogatást nem nyújtott. A kommunista Kína pedig eleinte támogatta a különutas magyarországi kommunista diktatúra létrejöttét, majd meggondolták magukat és Kínából olyan értelmű utasítás érkezett Mao Ce-tungtól a Moszkvában tárgyaló Liu Sao-cse vezette küldöttséghez, hogy támogassák az „ellenforradalom” leverését. A mai napig kérdés, hogy a kínai „vonal” hogy vált kanyargóssá. Hiszen az még érthető, a szocializmust Moszkvától függetlenül építgető Kína egy független magyarországi kommunista kísérlettel a szovjetek orra alá is borsot törhetett volna, de vajon miért gondolták meg magukat éppen akkor? És ne felejtsük hogy ebben az időben a kínai elvtársak véleménye majdnem ugyanannyit nyomott a latban, mint az amerikai „imperialistáké”, csak éppen fordított előjellel.
Mostani gondolatkísérletünkben, „történelmi egyenletünkben” azonban csak az amerikai változót fogjuk átírni, hogy másik értéket vegyen fel. Lássuk tehát az amerikai hozzáállás legfőbb tényezőjét!
Vajon győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban? Megvalósulhattak volna-e az alapvető követelések, s a szovjetek békén hagytak volna-e minket?
1956-os forradalmunk leverése november 4-én kezdődött meg. Itt meg kell jegyeznünk, hogy téves az a megítélés, miszerint ’56-ban összesen csak két hétig tartott volna a szabadság, október 23-tól november 4-ig. Nem: a forradalom és a szabadságharc második szakasza november 4-től november 10-ig, legkésőbb 12-ig tartott. Ez volt a fegyveres honvédelem időszaka. Ezután következett a harmadik szakasz: a passzív ellenállás szakasza, amikor a küzdelem fő motorját a munkástanácsok jelentették. Ez a szakasz a decemberi sortüzekkel zárul, bár itt is az utóvéd-küzdelmek januárig eltartanak.
A reformáció emlékünnepén egy magyar református lelkész történetírói munkásságát idézzük fel.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
1917. október 24-én indult meg a német és az osztrák-magyar hadsereg közös offenzívája Észak-Olaszországban. A sikeres hadművelet nyomán Olaszország az összeomlás szélére került, s majdnem kiesett a háborúból. De mi lett volna, ha tényleg kiesik?
1917.október 24-én éjjel kettőkor csaknem 900 gázkilövő csőből repültek tartályok a Caporetto-i völgyben elhelyezkedő olasz állások felé. A védők, mivel gázmaszkjaik nem voltak kifogástalanok, menekülőre fogták. Háromnegyed hétkor 2000 ágyú nyitott tüzet nemcsak az olasz állásokra, hanem az úton menetelő, felküldött tartalékokra is. Aznap borús, ködös időre virradt, s a Központi Hatalmak beszivárgó rohamosztagosai egy csapásra birtokba vették az olasz állásokat. Bár az olaszok a kiszemelt támadási zóna két szélén keményen ellenálltak, a központi csapásmérő erők 25 kilométert haladtak előre. Másnapra az egész olasz front recsegni-ropogni kezdett.
Vajon van-e köze a magyar 1956-nak az ukrajnai 2022-höz?
Az utóbbi időben gyakori összehasonlítási alap a magyar 1956-os forradalom és az ukrajnai háború 2022-ben. A szuverenitásra, a nemzeti mozgástér megőrzésére, kibővítésére törekvő magyar politikát sokan azzal vádolják: elárulja az ’56-osok örökségét, amikor nem vesz részt a mai Oroszország ellen zajló „kereszteshadjáratban”, hanem a béke mellett foglal állást. A két fegyveres konfliktust azonban nem lehet összemosni, pláne nem egymás folytatásának beállítani.
Felrobbantott szovjet T-34-es harckocsi Budapest 1956-ban (Csorba Emánuel fotója)
Az ember öltözéke rengeteg dolgot árulhat el róla a külvilág számára. Kifejezheti habitusát, világnézetét, de vallási, politikai és nemzeti hovatartozását is. A magyar történelemben különösen nagy jelentőséggel bírnak az egyes korokban, történelmi helyzetekben viselt szimbolikus ruhadarabok.
Szinte minden nemzeti sorsforduló alkalmával felvetődött a viselet kérdése is, a magyar öltözetek hatásos kifejezőeszközei voltak a tiltakozásnak, gyásznak és a kultúránkhoz való ragaszkodásnak is. Következő három bejegyzésünkben megpróbáljuk bemutatni a (férfi) főúri díszöltözet változásait, fejlődését, valamint a 19. században kialakult és máig meglevő polgári magyar viselet történetét.
Vörösmarty Mihály temetése 1865. november 21-én. A Vasárnapi Újság 1856. évfolyamában megjelent fametszetű kép.
Munkács és az ukrán emlékezet. Lehet-e visszamenő múltat teremteni odaillő-, de össze nem illő töredékekből?
"Palanok-vár Munkácson (Zakarpattya megye). Egy régi vulkáni dombon helyezkedik el. A 10. század Munkács a Kijevi Ruszhoz tartozott, a 11.században Magyarországoz. A vár erődítményeit lerombolták 1086-ban a kunok és a tatárok 1241-ben. Újjáépítette Fedir Koriatovics litván herceg." Ez a kis magyarázó szöveg az Euromajdanpress ukrán hírügynökség (?) twitter csatornáján jelent meg még régebben.
Munkács a magyar történelmi emlékezetben fontos szereppel bír - a Turul-szobron kívül is.
A honfoglalás idején már cölöperődítmény állt a munkácsi várhegyen. Az első ezredfordulón Szent István megerősítette a falakat, később Szent László pedig teljesen kőfallal kerítette körbe a várat. III. Béla király jegyzője, Anonymus a híres Gesta Hungarorum című művében meglehetősen egyszerűen magyarázza a település nevének eredetét: eszerint a honfoglaló magyarok a Vereckei-hágón átkelés után elhatározták, hogy a várhegyen fognak megszállni, és a Kárpátokon való átkelés nehézségeire utalva a helyet a „munka” szó után Munkácsnak nevezték el.
Eltávolították a Munkács várában található Turul-szobrot. A történet nyomába eredtünk!
2022. október 14-én, légiriadó örve alatt Baloga munkácsi polgármester indítványára a munkácsi várban levő Turul-szobrot eltávolították. Barbár módon lefűrészelték a helyéről, majd feldarabolták. A karmos lábak még a helyükön vannak. A terv szerint az ukránok nemzeti jelképe, a háromágú szigony ("trizub") fog a helyére kerülni.
Turul nélkül. Popovics Béla kárpátaljai helytörténész felvétele
Kolozsvár, Mátyás szobor - 120 évvel ezelőtt avatták.
1902. október 12-én, 120 évvel ezelőtt Kolozsváron felavatták Fadrusz János szoborcsoportját, amelyet általában csak Mátyás-szoborként nevezünk. Hatalmas ünnepség keretében adták át az emlékművet. Kolozsváron 1851-ben azonosították Mátyás király szülőházát, s ezt követően vert gyökeret a gondolat, hogy a nagy király emlékére szobrot kellene emelni.
Az ember öltözéke rengeteg dolgot árulhat el róla a külvilág számára. Kifejezheti habitusát, világnézetét, de vallási, politikai és nemzeti hovatartozását is. A magyar történelemben különösen nagy jelentőséggel bírnak az egyes korokban, történelmi helyzetekben viselt szimbolikus ruhadarabok.
„Mert bár elleneink annyi szépet és jót elvitatnak a magyartól, de viseletünk festőiségét még senkinek nem jutott eszébe kétség alá hozni. S hogy a szépség törvényei szerint kétség alá sem vonható, ez nemzeti hatásunk egyik biztosítéka.” (Kővári László: Viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából)
Szinte minden nemzeti sorsforduló alkalmával felvetődött a viselet kérdése is, a magyar öltözetek hatásos kifejezőeszközei voltak a tiltakozásnak, gyásznak és a kultúránkhoz való ragaszkodásnak is. Következő három bejegyzésünkben megpróbáljuk bemutatni a (férfi) főúri díszöltözet változásait, fejlődését, valamint a 19. században kialakult és máig meglevő polgári magyar viselet történetét.