Horváth Angelus
Horváth Angelus

történész

1921. A Horthy-rendszer megszilárdulásának története (Veszprémy László Bernát könyvéről)

Mi történt 1921-ben? Miért volt fontos ez az év a Horthy-rendszer, s így a magyar történelem szempontjából? Ha jelentős, miért nem került eddig a történészek célkeresztjébe? Veszprémy László Bernát ennek a sok szempontból ellentmondásos, kissé kaotikus, eleddig a sorsfordító évek (1918, 1919, 1920…) „árnyékában” háttérbe szorult esztendő bemutatására vállalkozott új könyvében.

Veszprémy elsősorban primer forrásokra alapozta munkáját, s olyan, idáig kevésbé ismert és idézett szerzők írásait is felhasználta, mint Oláh Gábor debreceni költő, Kádár Lehel katolikus publicista, vagy Szabolcsi Lajos liberális zsidó lapszerkesztő. Érvelése szerint a Horthy-rendszer 1920-ban még meglehetősen ingatag volt, annak megszilárdulása leginkább a második „királypuccs” utánra, vagyis 1921 októberére-novemberére tehető. Valóban elmondható, hogy ha Károly visszatérési kísérlete sikerrel zárul, akkor minden bizonnyal „Horthy uralma sosem válik rendszerré, és egyikre marad a viharos huszadik század röpke fejezeteinek”. S ott volt még a soproni népszavazás is, amely abban az esetben, ha magyar szempontból negatív eredményt hoz, könnyen az új rendszer megbillenésével járhatott volna.


Az elveszített első világháború és a trianoni katasztrófa után Magyarországon véglegesen megváltozott, mondhatni eltört valami, s szinte mindenki tudta, hogy úgy, ahogy korábban mentek a dolgok, már nem lehet folytatni. Ráadásul megjelent egy olyan nemzedék, melynek gondolkodását a háború borzalmainak tapasztalta, a káoszt eredményező forradalmak és a nemzetromboló internacionalizmussal szembeni kérlelhetetlen ellenszenv formálta elsősorban. Ezek a homo novusok (pl. Kozma Miklós, Gömbös Gyula, Zsilinszky Endre és mások) elítélték apáik liberalizmusát, az úri politizálást, valamint a politikai elit filoszemitizmusát. A szerző kiemeli, hogy az „ébredők” nemzedéke jórészt azokból állt, akik 1918 előtt csak a partvonalról figyelték az eseményeket (vagy egyáltalán nem játszottak politikai szerepet – tehetjük hozzá). Tőlük volt hangos a korabeli sajtó, az ő gondolataik visszhangoztak az egész országban, s bizony ezek a gondolatok a későbbiek során is meghatározó szerepet játszottak a rendszer életében.

Károly ex-király és Zita ex-királyné Győr vasútállomáson, 1921. október 21-én (Wikimedia)

Veszprémy rámutat arra az ellentmondásra, hogy míg a társadalom alapérzülete és a sajtó kifejezetten nyugatellenessé vált, addig a nyugatról jövő modernitás meglepően divatos volt: a budapesti bárokban Coca-Colát lehetett kapni és igen népszerűek voltak a jazz-bandek a szórakozóhelyeken is. De vajon ordító-e az ellentét a két jelenség között, vagy vígan megférnek egymás mellett egy országban? Utóbbi tűnik valószínűbbnek, hisz Magyarország akkor sem a légüres térben létezett, bizonyos divatirányzatokat lehetetlen lett volna megállítani az országhatáron, s ezt talán komolyan senki nem is kívánta volna. Utólag, száz év távlatából kérdezhetjük: vajon nem ez volt az első alkalom, amikor a „Nyugat” valódi (vagy csak másik?) arcával találkozott a magyar nemzeti közösség?

Az úri divat 1921-ben (FromTheByGone blog)

Munkája részletesen foglalkozik a királykérdéssel, mely szerinte 1921-ben a zsidókérdésnél is mélyebben áthatotta a közbeszédet, s egyértelműen a „korszak legélesebb belpolitikai konfliktusává változott”. A szerző rendkívül árnyalt képet kívánt festeni a szereplők motivációiról, tetteiről, az eseményekről, valamint a nemzetközi kontextusról. Utóbbi esetében talán kicsit túlzottan is. Veszprémy meggyőződése szerint ugyanis a hatalom átadását megtagadó Horthy és köre hamis, de legalábbis mélyen eltúlzott veszélyekre – ti. a szomszédos államok (az első puccskísérlet utáni kisantant) és a (nagy)antant Habsburg- és restaurációellenességére, valószínűsíthető fegyveres beavatkozására – hivatkozott. Így ír erről: „a veszélyek sosem voltak valósak, ráadásul a mérsékelt felszólítások is csak a magyar kormány kérésére születtek meg”. Véleményünk szerint ezzel a vélekedéssel szembe lehet állítani többek között Benešnek a csehszlovák Nemzetgyűlés előtt 1921. január 27-én elmondott beszédét, melyben kereken kijelentette, hogy a magyarországi Habsburg-restaurációt Csehszlovákia nem tűri el, s ez ellen még fegyverrel is hajlandó fellépni. Nem szabad megfelejtkeznünk arról a tényről sem, hogy a csehszlovák (illetve a jugoszláv) felháborodás a király visszatérése miatt több volt puszta tessék-lássék morgolódásnál, „mérsékelt felszólításnál”. A kérdéskör kutatója és mély ismerője, Ádám Magda a következőket írta ezzel kapcsolatban: „Március 28-án Csehszlovákia és Jugoszlávia közösen követelték Károly azonnali eltávolítását, valamint a Habsburg-dinasztia detronizációját, ami a trianoni békeszerződésből kimaradt. Vádolták a magyar kormányt is, hogy részt vett a konspirációban. Tudatták vele, hogy a Habsburg restaurációt casus bellinek tekintik. Csehszlovákia és Jugoszlávia közös katonai intézkedéseket tett. Részleges mozgósítást rendeltek el, Magyarország megszállását fontolgatták.” (Ádám Magda: A két királypuccs és a Kisantant. Történelmi szemle, 1982. 25. évf. 4. sz. 674. o.) Majd pedig „Beneš még aznap [március 31-én] utasította budapesti megbízottját: »közölje bizalmasan Gratzcal, hogy figyelmezteti, amennyiben a Nemzetgyűlés akár csak feltételesen is Károly vagy más Habsburg mellett dönt, a Kisantant és Olaszország azonnal a leghatározottabb eszközökhöz nyúl.«” (uo. 675. o.) A második királypuccs szintén jelentősen felkorbácsolta az indulatokat. Beneš októberben is a legkeményebb fellépés pártján volt, s ekkor már a királykérdésben megértőbb és mérsékeltebb románok is hajlottak egy radikálisabb megoldásra. Take Ionescu külügyminiszter a bukaresti francia követnek azt fejtegette, hogy „tervbe kell venni Magyarország újbóli megszállását”, majd nem sokkal később minden előkészületet meg is tettek hat hadosztály behívására azzal a céllal, hogy ha „a magyar kormány nem hajtja végre Károllyal kapcsolatos ígéretét, ezek egyenesen Budapest felé vonulnak”. (uo. 690. o.) Nem érdemes tehát a kisantant részéről érkező fenyegetést egyszerűen legendának minősíteni, ugyanis ez ebben a formában nem állja meg a helyét.

Magyar plakát a soproni népszavazás idejéből, amelyen a bécsi szociáldemokrata kormányzat és a magyarországi Szovjet közötti összefüggést emelik ki

Horthy Miklóst jellemezve Veszprémy formabontó megállapításokra jut. Véleménye szerint meglehetősen hamisak azok a kortársaktól és az utókortól származó nézetek, melyek a kormányzó politikai analfabétizmusát, hozzánemértését hangsúlyozzák, s ezzel szemben az igazság az, hogy Horthy nagyon is értett a politikához, kiváló érzékkel – s igencsak skrupulusok nélkül (Veszprémyt olvasva: gátlástalanul) – helyezkedett, biztosította be hatalmát, és védelmezte azt. Egy ügyes, ravasz, mozgékony, és a körülményekhez maximálisan alkalmazkodó, tehát vérbeli politikus képe bontakozik ki az olvasó előtt. Veszprémy szavaival: „A kormányzó brutális, kíméletlen és a hatalomhoz végsőkig ragaszkodó ember volt. A politika Machiavelli szerint nem más, mint a hatalom megszerzésének, megtartásának és sikeres gyakorlásának művészete. Ha Horthyt szembeállítjuk IV. Károllyal – aki morálisan már-már feddhetetlen ember, ám a fenti definíció szerint csapnivaló politikus volt –, nem meglepő, hogy kettejük konfliktusából a kormányzó került ki győztesen.” Illetve: „bizonyos, hogy remek színészi képességekkel is rendelkezett”. Nem ezek ugyanakkor Veszprémy egyetlen, a jobboldali emlékezet számára tabudöntögetőnek tűnő megállapításai. Bethlen István kimondottan elvtelen hatalomtechnikusként tűnik fel, Prohászkát Ottokárt pedig többek között naplójába lejegyzett, a magyarságra nézve valóban nem túl hízelgő, sőt zavarba ejtő kijelentéseivel „szembesíti”. De vajon akkor Horthy „államférfi” volt-e? A „bethleni konszolidáció” szolgálhat-e mintául? S vajon Prohászka Ottokár „hungarizmusa” – amelynek semmi köze a Szálasi-féle nyilas rémlátomásokhoz – vajon csupán politikai termék lett volna?

A mítoszrombolási szándék az egész könyvet végigkíséri. A nyelvi virtuózitásoktól sem mentes szöveg olvasásakor gyakran lehet az az ember érzése, hogy a köztük levő életkori különbség ellenére Hatos Pál mintegy vetélytársára akadt a szerzőben…

Veszprémy László Bernát könyvének az olvasmányos, jól befogadható szöveg mellett kétségtelenül az eleddig felhasználatlan primer források bősége a legnagyobb erénye. (A szerző egyébként ebben korábbi munkájához hasonlóan járt el.) A fenti kérdésekkel együtt is egy értékes, kiegyensúlyozottságra törekvő munka, s noha néhány sarkosnak tűnő következtetésével vitatkozhatunk is, összességében olvasásra ajánljuk mindazok számára, akik érdeklődnek a huszadik századi magyar történelem iránt, és szeretnék többdimenzióssá tenni az arról való tudásukat.

(Veszprémy László Bernát: 1921. A Horthy-rendszer megszilárdulásának története. Budapest, Jaffa, 2021. 278 olda)

[A blogszerkesztő megjegyzése: mindössze érdekesség, hogy az "1921" egy indiai horrofilm és egy kínai történelmi film címe volt eddig.]