1968: a csehszlovákiai bevonulás és felvidéki magyarok

Ötvenöt évvel ezelőtt, 1968. augusztus 21-én szállták meg a Varsói Szerződésben összefogott országok csapatai az egyébként velük szövetséges Csehszlovákiát. Mindez a szovjetek kívánságára történt, s a VSZ kis szövetségesei – szovjet csatlósok – amúgy sem tehettek volna másként. Persze a Lengyel Népköztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság vezetése még lelkesen drukkolt is, hogy minél előbb megtörténjen a beavatkozás – ehhez képest Kádár maga volt a fontolva haladás. Természetesen a saját pozícióját féltette és a magyarországi gazdasági „reformot”.

Kevesebbet szokás arról beszélni, hogy 1968 lényegében a csehekkel szembeni szlovák nemzeti egyenjogúsági törekvésekről is szólt. S ebből a szempontból a szlovákok jól jártak – hiszen mind a reformerek, mind pedig utána, a „normalizáció” idején a keményvonalasok pártfogolták a szlovákok ilyen értelmű céljait. Egy baloldali történész, Miroslav Londak szerint: „Szokás azt mondani, hogy 1968 egyetlen vívmánya Csehszlovákiában az ország föderalizálása volt. Talán annyit még hozzátehetünk: 1968-ban vált ismertté Alexander Dubček, a leghíresebb szlovák a világon” ( 1968 és Szlovákia)

De vajon mi történt a felvidéki magyarokkal?

Szovjet tankok a prágai Vencel téren 1968. augusztus 21-én (forrás)

A csehszlovákiai reformmozgalom kezdeteitől fogva nagy reményeket fűztek ahhoz, hogy sikerül megvalósítani kulturális autonómiát, kibővíteni anyanyelvhasználati jogaikat. Abban is reménykedtek, hogy a Benes-dekrétumokat sikerülhet hatályon kívül helyezni, bár azoknak a hétköznapokra vonatkozóan ekkor már nem volt igazán hatásuk. Mindezek a várakozások a csehszlovákiai nemzetiségi alkotmánytörvény körüli vitákban, annak egyes megfogalmazásai körül kristályosodtak ki a legerősebben.

1968 elejétől pedig Magyarországon, az Írószövetségben pedig mozgolódás indult, hogy úgymond hivatalosan is meg lehessen fogalmazni a „kettős kötődés” elvét – vagyis azt, hogy a határon túli magyar írók művei nem csak a csehszlovák, jugoszláv, stb. irodalom részét képezik, hanem egyúttal az összmagyar irodalomét is. Ma elsőre meglepőnek hathat ez a követelés, hiszen magától értetődőnek vesszük ezt a tényt. Akkoriban azonban ez forradalmi gondolat volt, s az Írószövetségnek is volt politikai súlya, illetve meghatározott szerepe a kádári „népfrontosnak” (vagyis széles összefogáson alapulónak) álcázott uralmi rendben.

Ezután következett 1968. augusztus 21-e, amikor is a szovjetek a Varsói Szerződés csapatai közösen végrehajtották Csehszlovákia katonai megszállását, azt a tervüket, amelyet már március óta érleltek. Vajon mire számíthattak ezután a felvidéki magyarok?

A Magyar Néphadsereg jelentéseiből idézünk: „A második üteg tüzelőállásához közel dolgozó magyar származású parasztember […] megjegyezte, hogy nekik nagyon nehéz napjaik következnek, jobb lett volna, ha más csapatok jönnek ide. A harmadik üteg körletében lévő kőbányában dolgozó magyar származású munkás beszélgetést kezdeményezett Szabolcsi Andor fn. inf.-el [fedőnevű informátorral]. Elmondta, hogy most már őket is támadják, leköpködik, inzultálják a munkahelyen is. Nagyon félnek, nem tudják mi lesz velük. Az első üteg körletében »Turoczi« fn. inf. beszélgetést kezdeményezett egy erdésszel, aki elmondta, hogy ő párttag, de ennek ellenére nagyon fél, mivel most már a magyarokat is támadják a szlovákok, őket okozzák [!], amiért mi idejöttünk.” Négy nappal később hasonló információt szállított a fentebb említett „Szabolcsi Andor” fedőnevű informátor: „Az állami gazdaság egyik dolgozója elmondta, hogy a szlovákok már üldözik a magyarokat, már bicskázásra is sor került. Nagyon félnek, nincs kihez fordulniuk segítségért.”

A fentiektől függetlenül még folytak a nemzetiségi jogokért vívott harcok, és folyt tovább a nemzetiségi alkotmánytörvény előkészítése is. Csakhogy egy katonai megszállás alatt levő országban, a szlovák ellenérzések növekedése közben a felvidéki magyaroknak még külső támasza sem akadt. Egyelőre azonban a hivatalos szinteken még bíztató előjelek mutatkoztak – legalábbis a felszínen.

„A prágai Nemzetgyűlés a nemzetiségi alkotmánytörvényt 1968. október 27-én, a föderációs alkotmánytörvénnyel egy időben, annak mintegy kiegészítéseként fogadta el. A nemzetiségi alkotmánytörvény a nemzetiségeket kollektív jogokkal ruházta fel, és államalkotó elemnek ismerte el, kerettörvény jellege miatt azonban jórészt csupán kiegészítette és rendszerbe foglalta a már korábban is létező kisebbségi jogokat, amelyeket ráadásul — a korábbi gyakorlat szerint — már személyekre szűkített le. A nemzetiségek államalkotó szerepének elismerése tekintetében ezen túlmenően a nemzetiségi és a föderációs alkotmánytörvény között is jelentős eltérés mutatkozott. Amíg ugyanis az előbbi a magyarokat, németeket, lengyeleket és ukránokat (ruszinokat) is államalkotó elemnek ismerte eladdig az utóbbi a köztársaságot a csehek és szlovákok államaként definiálta. (Popély Árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság)

A nemzetiségi alkotmánytörvény akár előrelépésként is lehetett volna értelmezni. A törvény szövegét azonban az utolsó pillanatban módosították – nyugodtan mondhatjuk, meghamisították. A változtatás annyira váratlan volt, hogy a sajtóban először az eredeti, még módosítatlan szöveg jelent meg, és az újságokban csak egy hét múlva közölték le a végleges változatot.

„1968 októberében egy merőben más nemzetiségi alkotmánytörvény került elfogadásra, mint ami a korábbi tervezetek alapján várható volt. Míg a közzétett tervezet eredeti szövege szerint „a magyar, a német, a lengyel és az ukrán (rutén) nemzetiségek részt vesznek az ország szocialista társadalmi és államrendszerének fejlesztésében s ennek keretében önálló önigazgatási szerveik útján irányítják nemzeti életüket”, addig a preambulum elolvasásakor csalódás éri az embert, ugyanis abban már az áll, hogy „részt vesznek az ország fejlesztésében s egyben kibontakoztatják nemzeti életük sajátosságait.” – vagyis a törvény nem tartalmazza azt a jelentős részt, miszerint önállóan, önigazgatási szerveik útján irányítja nemzeti életüket! Tehát az alkotmánytörvény végleges változatából kimaradt a párt Akcióprogramja által is leszögezett ún. önigazgatás elvének hangsúlyozása. A második cikkelyben is lényeges változások történtek, ugyanis az eredeti szöveg alapján „a nemzetiségeknek létszámuk arányában kell képviseletet nyerniük a politikai szervekbe és valamennyi állami szervben, egyenjogúaknak kell lenniük a gazdasági és kulturális életben.” Az elfogadott törvényben azonban ez a rész már ekképp szerepel „a nemzetiségeket létszámuknak megfelelő képviselet illeti meg a képviseleti testületekben és más választott szervekben”. Azonban elviekben ezeknek a változtatásoknak nem kellene gondot okozniuk a jövőben, ugyanis az egyenlőség elvéből következik, hogy a nemzetiségektől létszámuknak megfelelő képviseletet megtagadni jogsértés volna. A harmadik cikkely szövegében bekövetkezett változás is felettébb sajnálatos. Míg eredetileg a „biztosítani kell az anyanyelv használatának jogát a hivatalokkal és állami szervekkel való érintkezésben”, addig a módosított verzió lényegesen szűkíti az anyanyelvhasználat jogát, ugyanis azt csak az „adott nemzetiség által lakott területeken” biztosítja.” (Gaál Veronika: Az 1968-as év egy kisebbségi alkotmányjogász)

A fenti változtatásokon – amelyekre a felvidéki magyarokra hátrányosak voltak – még arról is szó volt, hogy maga a nemzetiségi alkotmánytörvény mindössze kerettörvény volt, tehát az abból következő, a gyakorlati életet szabályozó törvényeket, rendelkezéseket még külön ki kellett volna dolgozni és elfogadtatni. A Szlovák Nemzeti Tanács [a szlovák parlament] „Nemzetiségi Bizottsága például 1969. október 20-i és 1970. március 27-i ülésén egyaránt határozatban sürgette a nemzetiségi törvények politikai irányelveinek az illetékes szervek általi mielőbbi megvitatását, Tolvaj Bertalan, a Nemzetiségi Tanács titkára pedig a Szabad Földművesnek adott 1969. december 27-i nyilatkozatában annak a reményének adott kifejezést, hogy a legfelsőbb párt- és kormányszervek jóváhagyását követően előreláthatólag 1970 első felében sor kerülhet a nemzetiségi törvények parlamenti elfogadására. Erre azonban soha nem került sor. Miután 1970. április 28-án Dobos Lászlót leváltották miniszteri, Szabó Rezsőt pedig parlamenti alelnöki tisztségéből, a nemzetiségi törvények elfogadásának lehetősége végérvényesen elvesztette realitását. Štefan Sádovský szlovák miniszterelnök-helyettes, a Nemzetiségi Tanács új elnöke 1970. november 20-án már arról tájékoztatta az újjáalakított Nemzetiségi Tanácsot, hogy a nemzetiségi törvények alapelveinek 1969-ben kidolgozott tézisei „politikai okokból elfogadhatatlanok”, ezért az azzal kapcsolatos munkálatokat leállíttatta. A Tanács a nemzetiségi törvények új alapelveinek kidolgozására még létrehozott egy új munkabizottságot, megtárgyalásukra azonban már soha nem tért vissza.” (Popély Árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság)

Kádár János 1968. június 26-án a Magyar Írószövetség kibővített választmányi ülésén nagy beszédet mondott, és a csehszlovákiai helyzettel kapcsolatban kifejezte reményét: „Ahány szomszédunk van, mind másképpen kezeli a nemzetiségi kérdést. […] Például a csehszlovák gyakorlat más volt 1948-ban, más 1946-ban és más most. Ez egy hosszantartó és szívós küzdelem és – sajnos – az általános helyzet és légkör nem nagyon alkalmas arra, hogy ilyen kérdéseket minden tárgyaláson napirendre lehessen tűzni. Ez a helyzet. […] Még egyet: a kisebbségre, amit elmondtak, hogy az ott élő magyarságra hogyan fog hatni [t.i. a ’68-as csehszlovákiai reform]. Meggyőződésem szerint jól. Én úgy gondolom, amit ők elővettek, hogy a nemzeti kérdést rendezik, ez a föderatív megoldás, ez tényleg állandó kérdés. És van komoly ígéret, garancia, hogy e közben ott az ilyen nemzeti kultúra stb. kérdéseket tisztességesen, marxista módon fogják rendezni”

Mint láthattuk, Kádár reményei azonban hiábavalóak voltak. S hogy a Magyar Népköztársaság ekkor miért nem próbált meg tenni semmit? Kádár ugyanitt, az írók előtt beszédéből – szinte hitvallásából – érdemes hosszabban idézni, amit a következő részben olvashatunk.