Vörösterror, fehérterror - minden történelem iránt érdeklődő ismeri ezeket a baljós kifejezéseket. A "fekete terror" fogalmát azonban még csak kevesen ismerik. Történetírásunk sajátsága, hogy közel egy évszázaddal a megtörtént események után talált elnevezést arra a cselekménysorozatra, amelyet az idegen megszállók a történelmi Magyarország felbomlásának idején követtek el a magyar állampolgárok rovására.

Román katonák Budapesten az Országház előtt (MTI)

"Száz esztendő nem a világ, éljen a magyar szabadság!" - énekelték előadóink Csík János vezetésével a trianoni békediktátum centenáriumán. Nos, a nemzeti összetartozás éve talán valamit orvosolt a szétszakítottságból, de azért fel szokott merülni a kérdés: lehetett-e volna másképpen? Mi lett volna, ha? Mai bejegyzésünkben azonban nem egy klasszikus "mi lett volna, ha" eseménysort vizsgálunk meg, hanem egy párhuzamos - vagy párhuzamosnak vélt - példát fogunk feleleveníteni.

Musztafa Kemál, az Atatürk

Egy ideje rendszeresen fellángol a vita a történelmi filmekről: mindenki bús-borongósan megállapítja, hogy kellenének jó magyar történelmi filmek, merthogy az milyen fontos az ifjúság (no meg a felnőttség) nemzettudatának egészséges fejlődése szempontjából – de még sincsenek! Egy-két fehér holló persze akad, de nagyon ritkán lépik át úgy a küszöböt, ahogyan azt a politizáló/filmszerető közönség elvárná. És ebből a szempontból mindegy, hogy mozifilmekről, vagy a helyüket lassan átvevő sorozatokról van-e szó – bár az utóbbiaknál tán még rosszabb a helyzet.

A reformkorban a Magyar Királyságot – a három horvátországi vármegyével együtt – 52 vármegye, valamint 51 szabad királyi város és 4 „szabad kerület” alkotta. Aligha lehet túlbecsülni a rendek és a vármegyék szerepét az 1848 előtti időszakban: a vármegye nemesi közössége főispáni kijelölés nélkül, az országgyűlés alsó kamarájába választott követek révén közvetlenül tudott részt venni a törvényalkotásban. A közgyűlés felelt a követválasztás rendjéért és döntött a követeknek adott utasítás szövegéről is. (A megyék követutasításokkal látták el követeiket, akiknek rendszeres tájékoztatást kellett adniuk az országgyűlésen történtekről. Amennyiben a megbízók úgy érezték, hogy követeik nem teljesítették az utasításban leírtakat, minden további nélkül visszahívhatták őket. Az udvar persze mindent megtett azért, hogy különböző eszközökkel, például kinevezéssel vagy valamely kitüntetés adományozásával a megyei követeket saját oldalára állítsa.) A rendi korban a vármegye a jogszabályok végrehajtásának kizárólagos alkotmányos szerveként működött, s az ellenállási jogra hivatkozva akár meg is tagadhatta az alkotmány szellemével ellentétesnek minősített rendeletek foganatosítását. Ilyen esetekben rendszerint feliratban fordult a Helytartótanácshoz vagy magához az uralkodóhoz.

Az ukrán állami hálátlanság - amely barátságtalansággá látszott fokozódni az utóbbi időben - tulajdonképpen ahhoz képest hálátlanság, hogy a magyar fél milyen elánnal kezdett neki a kétoldalú kapcsolatok létrehozásának, milyen őszinteséggel próbált Kárpátalja sorsán javítani, s hogy milyen elszántsággal állt az ukrán függetlenség ügye mellé. Az első részben a XX.századi előzményeket tekintettük át röviden, most pedig a hidegháború végét, a Szovjetunió szétesésének időszakának eseményeit tekintjük át. Magyarország ebben az időszakban képes volt az egész kontinens sorsát befolyásolni, gondoljunk csak a Vasfüggöny lebontására és az NDK ebből következő bukására, azután a Varsói Szerződés és a KGST felszámolására (mindkettőt Magyarország kezdeményezte és mindkettőről Budapesten írták alá az egyezményt), a horvát függetlenségi háborúhoz nyújtott segítségre (fegyverszállítások), később Szlovákia független államként való elismerésére. Ebbe a sorba illeszkedett az ukrán szuverenitás diplomáciai, politikai támogatása is.

Budapest, 1990. augusztus 24. Antall József, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke üdvözli hivatalában Anatolij Zlenko-t, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság külügyminiszterét. MTI Fotó: Szebellédy Géza

A magyar-ukrán államközi viszony kezdeteiről sokkal kevesebb tudomásunk van, mint arról a tényről, hogy a két ország viszonya aszimmetrikus: vagyis az ukrán állam képviselőinek megnyilatkozásai, és az ukrán állam működése csalódást keltő a magyar fél számára. Jelen írásban a reménykeltő kezdeteket szeretném felidézni.

Mielőtt a kommunista diktatúra bukása utáni fejleményeket tárgyalnánk, a XX. századi magyar-ukrán kapcsolatok előzményei között mindössze néhány csomópontot szeretnék megemlíteni. Természetesen kérdés, hogy mi sorolható ide, hiszen Kárpátalja az első világháború végéig nem volt „ukrán”. Ugyanakkor az orosz cári szolgálatok ortodox vallási köntösben jelentkező behatolási kísérletét, amelynek keretében földet ígértek a kárpátaljai ruszin parasztoknak az orosz görögkeleti egyházba való áttérésért, mégiscsak ide kell sorolnunk. Ezek a „schisma-pörök”, vagyis a meginduló jogi eljárások jelezték, hogy a pánszláv eszmében Kárpátalja is szerepet játszik, vagyis a térség Moszkva számára már ekkor mint elcsatolandó területként jött szóba.

1751-ben Bécsben az orosz nagykövetet megkörnyékezte egy bizonyos Horvát Jován. Nevével ellentétben sem horvát, sem magyar nem volt, hanem a szerb határőrvidék egyik tisztje. A török uralom alól legutoljára felszabadított magyar terület, a temesvári Bánság katonai határőrvidékének egy részét ugyanis éppen felszámolta a bécsi kormányzat, s az ottani rácok egy része inkább maradt volna határőr-földműves, mint bizonytalan státusú, fegyvertelen paraszt, vagy élethosszig szolgáló zsoldos a császári-királyi seregben. Horvát Jován eredetileg szlavóniai katonacsaládból származott, de eddigre már a katonai határőrvidék lakosainak életét szabályozó Statuta Valachorum alá tartozott. Igen, a joggyűjtemény elnevezése nem tévedés: a Balkán népeit a sajátos életmódot folytató, félnomád, katonáskodó-rabló „vlachok” gyűjtőfogalom alá sorolták be, s így a katonai határőrvidék népe is ide tartozott.

A mai Ukrajna területe 1760 körül. Balra felül-középen mélyebb tónusú mályvaszínnel Új Szerbia területe

Az indoklás szerint a megyék elnevezése a „magyar történelmi hagyományokra, a történeti alkotmányunk vívmányaira” való tekintettel változna meg, ugyanis közigazgatásunk alapvető területi egységei az államalapítástól kezdődően a 20. század közepéig a vármegyék voltak. A hagyományos közigazgatást – és a vármegye kifejezés használatát – a Rákosi Mátyás vezette kommunista hatalom számolta fel, hogy helyette szovjet típusú igazgatást vezessen be. Ezzel összefüggésben a javaslat leszögezi, hogy „[a] vármegye szó használatának visszaállítása a mai magyar jogrendbe biztosítja, hogy az ezeréves magyar államiság alkotmányos hagyományai e formában is továbbéljenek.” Valamint, hogy „a vármegye szó használata a nemzeti összetartozás eszméjét, közös történelmi emlékeink megőrzését és egyben a magyar demokrácia nemzeti karakterét is erősíti. A vármegye kifejezés használatával jobban hangsúlyozható, hogy a magyar államszervezés és államszerkezet központi gondolati motívuma a nemzeti szuverenitás és ezen keresztül az európai civilizáció sarokköveinek megvédése.”

A mostani és a következő írásban nem a politikai dimenzióit vizsgáljuk meg a kérdésnek, hanem magának a vármegyerendszernek a történetét vesszük górcső alá. Annak a vármegyerendszernek, mely ugyan az évszázadok során rengeteget változott, alakult, ám elmondható, hogy egészen 1949-ig, ha nem is zavartalanul, de szervesen fejlődött.

Fejér vármegye címere, államalapító Szent István királlyal

Ma már történelmi közhely, hogy Sztálin Jaltában – s úgy egyáltalán végig a világháborúban – leiskolázta az angolszászokat. Churchill persze utólag hosszú, történelemkönyvnek álcázott memoárban próbálta bizonygatni az ellenkezőjét, de attól a nyilvánvaló tények még nyilvánvaló tények maradnak. Miként volt ez lehetséges? – teszi fel a naiv utókor a kérdést. Számtalan magyarázat van – de ha „mai rohanó világunkban” két óra alatt meg akarjuk érteni a jelenséget, akkor nézzük meg a Mission to Moscow című filmet.

Húsz évvel ezelőtt, a Terror Háza Múzeum megnyitásakor és az azt követő években elképesztő harc folyt a poszt-kommunista hálózattal a Múzeum megőrzése érdekében. Persze nem csak velük – hanem bal-liberális cinkostársaikkal is. Utóbbiakról még lesz szó, mivel néhányan szerepelnek közülük a jelen írás tárgyát képező kötetben. Kevesen emlékeznek ma már arra, hogy ez nem volt tréfadolog: nyolc egymást követő pénzügyi vizsgálat zajlott, eredmény nélkül. Pedig a korabeli városi hírek szerint az egyik szabaddemokrata képviselő már nagyban fente a fogát arra a jelenetre, hogy Schmidt Máriát kamerák kereszttüzében, bilincsbe verve vitesse el. Volt olyan könyvvizsgáló cég, amely kegyvesztetté vált, mivel a koncepciózus megrendelés ellenére sem talált terhelő adatokat. Arra is kevesen emlékeznek, hogy micsoda hisztériát csapott a társutas értelmiség a pengefal miatt s hogy a szocialisták a „Megbékélés Házává” kívánták átnevezni az intézményt.

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Amikor még folytak a harcok Magyarország területén, Marosán György a következőket írta a szociáldemokrata párt lapjában: „A feudális Magyarországot csak a földreform szüntetheti meg. Ezzel dől az ezeréves per, amelyet a reakciósok folytattak a nép ellen.” (Tiszántúli Népszava, 1945. március 1., 3.o.) Nem sokkal később ezt még részletesebben kifejtette: „Az ezeréves per eldőlt. […] Nagy nap ez, történelmi nap. A magyar nép napja, amelyen az ezeréves feudalizmus leépítése és felszámolása történik.  Forradalmi nap, mert a földosztás maga a forradalom. […] Európa utolsó feudális bástyája dől ma össze, mert Magyarország mindig arról volt híres, hogy a legtovább meg tudta tartani a feudalizmust. […] Egv ezredév tekint le rátok ! Múltjában sötét, reakciós és feudálisig ezredév. Előttetek pedig egy új ezredév következik, amelynek építő és alkotó munkásai mi lesztek.”  (Tiszántúli Népszava, 1945. március 18., 1.o.)

Magyar népművészeti páva-motívum. Úgy tűnik, végre fészket is fog verni a vármegyeházán.

Horn Gyula ügyvédje a Nyugati téri sortűz miatti eljárás idején - még az ezredforduló előtt - azt nyilatkozta, hogy Horn csak "baloldali szimpatizánsként" vett részt az úgynevezett vörös zászlós tüntetésen. Ez később, a vallomásában már úgy módosult, hogy "pénzügyminisztériumi alkalmazottként" volt ott a Kádár-féle ellenkormány (a "Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány") által szervezett megmozduláson. És hogy végül is november közepén vagy december közepén lépett be a kommunista karhatalomba? Nem tudjuk. A Nyugati téri események idején talán még nem volt fegyvere. A mostani bejegyzésben a Nyugati téri "vörös zászlós" tüntetés történetét járjuk körül.

1957. február 15. Eligazítás a honvéd karhatalomnál az éjszakai műszak előtt. (MTI Fotó: Urbán Nándor) A Kádár-féle ellenkormány honvéd karhatalmistái sokáig Bocskai-sapkát hordtak a megtévesztés céljából

Manapság sok szó esik az ukrajnai háború kapcsán arról, hogy az oroszok által elfoglalt területeken választásokat rendeznének, vagy éppenséggel népszavazásokat tartanának. A hírek szerint a népakarat ilyen formában való kinyilvánításának vagy egy-egy, „szakadár” állam-kezdemény kikiáltása lenne, vagy pedig egyenesen az Oroszországhoz való csatlakozás. A mintát a Donyecki és a Luganszki Népköztársaság választásai, vagy pedig maga a 2014-es krími népszavazás jelentené. A „népakarat” különböző, régmúlt kinyilvánításait (bár itt nehéz eldönteni, hogy melyik kifejezést érdemes idézőjelbe tenni) az orosz diplomácia nagyon komolyan veszi, és azokat nemcsak emlékezetpolitikai vonatkozásban használja. Két évvel ezelőtt, 2022. július 22-én az orosz külügyminisztérijum véleményt tett közzé a nyolcvan évvel azelőtti eseményekről, vagyis a három kis balti államnak a Szovjetunióhoz való csatlakozásáról.

Szovjet megszálló csapatok Rigában, 1940.

Állami felügyelet. Vallási elnyomás. Hazugságok. Megfigyelés. Kommunizmus: Egy koncentrált politikai uralom, amiben az egypárti diktatúra eltörli a magántulajdont és felügyeli a termelőeszközöket, illetve a javak és szolgáltatások szétosztását is. Miközben osztály nélküli, egalitárius társadalomról beszélnek, a kommunista gyakorlat az erőszakon alapul, brutalitást alkalmaz, és elnyomja a szólás-, a vallás-, és a gyülekezés szabadságát, és más jogokat is. (a Kommunizmus Áldozatainak Múzeumának meghatározása)

Trianon egy ördöglakat. Széttörni most nem tudjuk, de ki lehet nyitni? Egymásra tudnak-e találni a Közép-Európa népei? Hiszen Trianon nem csak a mi ördöglakatunk. Vezethet-e kifelé út Trianonból Visegrádon át? Felismerik-e végre az utódállamok Kossuth jóslatának igazságát, miszerint az Al-Duna népei közül akárki csatolja magához "fajrokonait [...] másodrendű államot képezne, melynek függetlensége folytonos veszélyben forogna, s mely e szerint szükségképpen idegen befolyás alá kerülne"? Vagy tovább folytatják a halálos versenyt, amely mögött az a sanda szándék húzódik meg, hogy hátha esetleg mégis ki tudják növekedni a másodrendűséget - valamelyikünk rovására? Korábban azt hittük, hogy a szovjetek közép-európai uralmának végével egymásra találhatnak a térség népei.

Torockó és a Székelykő (hegyeim.hu)

"A búvárnaszád az olasz partoknál vesztegel, csak a Santa Maria di Leuca fok világítótornyának fényei villannak át. A gépeket leállították, mindenütt teljes a csend. A hajó elején és hátulján ülnek néhányan, meztelen lábukat a vízbe lógatva. Lentről szájharmonika hangja száll fel, bizonyára kézről kézre jár, hiszen egyszer német, aztán magyar, majd olasz vagy szláv dallamok csendülnek fel. Egy darabka a Monarchiából, ilyen kis helyen összezsúfolva."

A Magyar Hősök Emlékünnepe alkalmából egy méltatlanul elfelejtett fegyvernem, az egykori osztrák-magyar hadiflotta tengeralattjárósait idézzük fel.

Az ukrajnai háborúban mind a két fél vádolja a másikat háborús bűncselekmények elkövetésével. Annyit tudunk biztosan, hogy van egy támadó és van egy védekező fél. Ezen az sem változtat, hogy ki mire készült, és ki kit mivel provokált előtte. Súlyos emberi tragédiák sorozata történik. Halottak kezdik el beborítani a városok utcáit. Az utóbbi, szörnyű jelenséggel kapcsolatos történeti vonatkozásokról lesz szó ebben a bejegyzésben.

Halottak Bucsa város temetőjébe szállítva (fotó: Mandiner.hu)

Volt egyszer egy Fiume... Egy város, amely 1914-ben a tizedik legforgalmasabb európai kikötő lett. Ahol a fiuman (fiumano) nyelvet mindenki beszélte. Gemma Harasim helybeli pedagógus 1909-ben ezt írta: "az olasz nyelvet (azaz a fiumant) szinte mindenki megkülönböztetés nélkül érti: a horvátok nagyon jól, sőt néhányuk a családban és a társaságban is beszéli, miközben a pártot az olaszok ellen tartja; szinte minden magyar, aki közöttünk telepedett le, olaszul is tud, igaz, kevésbé jól és durván egzotikus kiejtéssel". A fiuman nyelv akkora alakult ki, amikorra a szintén újlatin dalmát nyelv utolsó beszélője éppen meghalt. Fiume, mint egy sajátos, se nem olasz, se nem horvát jelenség az első világháború végén eltűnt - először Gabriel D'Annunzio condottieri-uralma, majd az olasz fasizmus hagyott lenyomatot magán a városon és az Isztrián is. 1944 végétől pedig a horrorisztikus szláv vérbosszú következett. Mára összesen néhány ezer ember  ha beszéli a fiuman vagy akár a meglenoromán (maurovlach) nyelvet, lejebb pedig talán néhány százan a zárai (zadari) olasz dialektust. A '45 után Rijekává vált Fiume 1991, vagyis a Jugoszlávia szétesése óta jó esetben stagnál, valójában hanyatlik, lakossága jelentősen csökkent. Vajon nem járt-e volna jobban Fiume 1918 után a magyar uralommal? Vajon nem jártak-e jól 1918-ig a magyar fennhatósággal?

Ehhez ad néhány szempontot Bartha Miklósnak az Ellenzék című lapban 1899. október 18-én megjelent cikke ("Fiume vakarózik"), amelyet eredeti formájában közlünk.

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

"56? Ja, hát odáig el se jutottunk történelemből." Emlékszünk még a panaszokra, hogy a történelemtanárok húzódoznak a második világháború utáni történelem tanításától? Az új, ,11. osztályosoknak szóló tankönyv immár a második világháborút is tárgyalja, így egészen biztosan lesz valamennyi idő a középiskolában a '45 utáni világ bemutatására is. Tankönyv-recenziónk előző részében a trianoni békénél hagytuk abba a kötet vizsgálatát. Innen folytatjuk.

Részlet a tankönyvből.

"Ez a statusquo olyan, hogy ha a marxizmus szerint nézem, egy imperialista rablószerződés. Ez így volt. A trianoni békeszerződés is imperialista rablószerződés, a versailles-i hasonlóan. Igazságosnak kell nevezni a második világháborút lezáró szerződést, de ami helyre van állítva, az imperialista rablószerződés. Én mint kommunista teszem fel magamnak ezt a kérdést." - hangzott el 1964-ben, a Magyar Szocialista Munkáspárt legfelső vezetésében, a Politikai Bizottság ülésén. Méghozzá nem is akárkitől, hanem magától Kádár Jánostól.

Láthatjuk, hogy egy olyan dologról van szó, ami még a megátalkodott internacionalistákat is így-vagy-úgy, de foglalkoztatta. De vajon hogy lehet elbeszélni az odavezető utat? Hogy lehet kiásni a feledés homályából első világháborús hőseinket? Az első részben a modern kor bevezető szakaszát és az első világháborúhoz vezető utat bemutató részeket tárgyaltuk. Most az első világháborút, az összeomlás és a békediktátum korát feldolgozó részeket vesszük górcső alá.

Részlet a tankönyvből

Első világháború. Zsidókérdés. Vörös terror, fekete terror, fehér terror. Trianon. Horthy-idők, polgári rendszer. Második világháború. Don-kanyar. Német megszállás. Vészkorszak. Deportálás. Szovjet megszállás, ostrom, málenkij robot. Remény és realitás. Kommunizmus, diktatúra, feketevágás, padlássöprés, akasztás, agyonverés, kuláklista, kitelepítés. Éhség, cs-lakások, tiéd az ország, magadnak sz…sz, ezt tanítja neked Lenin és Marx. Azután a vakító villanás: 1956. És újra: megtorlás, sortüzek, pufajkások, bántalmazás, bántalmazás és bántalmazás. Gazdák kisemmizése, állambiztonság, Kádár-kolbász.

Hogy lehet mindezt szakszerűen, tárgyilagosan, pedagógiai szempontból leadható módon elmesélni? Szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik.

Manapság minden más hírt háttérbe szorít a szomszédságunkban dúló háború. Mi ebből még – szerencsére – csupán annyit érzékelünk közvetlenül, hogy a Záhony–Hegyeshalom útvonalon menekültek vonulnak ezresével, s akik nem tudnak továbbmenni napnyugat felé, azok rokonoknál/ismerősöknél/menhelyeken keresnek szállás átmenetileg – legalábbis reményeik szerint „átmenetileg”. Ám mielőtt kitört volna a háború/különleges hadművelet, az igazán tehetősek és családaik közül akik akarták, már elhagyták az országot – nem egy szál bőrönddel vagy hátizsákkal, és nem vonaton. De mivel nincs új a nap alatt, nézzünk meg egy fél évezreddel korábbi uralkodói menekülést a közeledő háború elől.

Pest és Buda látképe egy középkori metszeten

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Slachta Margit egy egészen rendkívüli asszony volt. Vezetékneve lengyelül a lengyel nemesi osztály megnevezése (szlachta), s ez valamilyen misztikus módon kapcsolódott össze azzal, hogy egész életét a nemes tetteknek szentelte. 1884-ben született Kassán. Tanítóképzőt végzett, majd amikor édesapja 1908-ban rossz üzleti döntései miatt csődbe ment és a családdal együtt kivándorolt az Egyesült Államokba, Margit itthon maradt és felhagyott a tanítással, hogy a szociális munkának szentelje életét. A katolikus nőmozgalom munkás-vonalát Berlinben ismerte meg, majd idehaza belépett a Szociális Missziótársulatba. 1915-től a katolikus nőmozgalom lapját szerkesztette, majd a Keresztényszocialista Párt tagja lett. 1918 őszén viszont már a saját maga által megszervezett Keresztény Női Tábor élén állt. 1920. március 25-én a főváros I. kerületében nemzetgyűlési képviselővé választották, így ő lett az első női képviselő Magyarországon. 1922-ben véget ért a Nemzetgyűlés mandátuma, a következő, immár országgyűlési választásokon már nem indult. 1923-ben alapította meg a Szociális Testvérek Társaságát, közkeletű néven a Szürke Nővérek rendjét.

A második világháborúig a katolikus nőmozgalommal, és különösen is a munkásnők szociális gondozásával foglalkozott.

Emléktábla a XIV. kerület Thököly út 69.sz. házon

1939-ben Adolf Hitler és Joszif Sztálin közösen kirobbantották a második világháborút. Miután a németek lerohanták Lengyelország nyugati felét, a Molotov-Ribbentrop paktum alapján a szovjet Vörös Hadsereg is megindult keletről. A törvényes rend védelmére hivatkoztak, továbbá arra, hogy ők csak „felszabadítják” a lengyel uralom alatt élő belaruszokat és ukránokat. A keleti határokon őrködő maradék lengyel erők össze-összecsaptak a benyomuló szovjetekkel, miközben Magyarország és Románia irányába próbáltak visszavonulni. Egy részüknek sikerült, más részük szétoszlott, de sokan fogságba is estek. A fogságba esettek között több, mint 25 ezer tiszt is volt. Sztálinék néhány hónapig töprengtek, hogy mihez kezdjenek velük, majd megtalálták a megoldást.

Részlet Andrzej Wajda: Katyn c. filmjéből

A második világháború végén a csehszlovák hatóságok elhatározták, hogy megszabadulnak a német és a magyar kisebbségtől. A kassai kormányprogram részeként közzétett Benes-dekrétumok jogfosztottá tették a felvidéki magyarságot. A magyarellenes kampány "vad" szakasza tömeggyilkoságokkal és kitoloncolásokkal kezdődött, illetve azzal, hogy a magyarok közül 40 ezer főt a Szudéta-vidékre hurcoltak kényszermunkára, az elűzött németek helyére. Az ottani cseh gazdák rabszolgavásárra emlékeztető módon licitáltak a beérkező munkaerőre. Végül a magyar kormányzatra sikerült ráerőltetni az úgynevezett "lakosságcserét", amely a magyar fél részéről egyáltalán nem volt önkéntes. Így hetvenöt évvel ezelőtt, 1947-ben ezen a napon kezdődött a szlovákiai magyar lakosság Felvidékről való kitelepítése.

Kitelepített magyarok (MTI)

Magyarország „modernkori” történetét a kiegyezéssel szokták kezdeni. 1867-től idáig immár bő másfél évszázad telt el, ami lehetőséget ad arra, hogy történelmi távlatokból tekintsünk vissza az eltelt időszakokra. Természetesen vannak, akik 1918-tól, a történelmi Magyarország összeroppanásától számítják a modernitás. Azonban politikai, politika-elméleti szempontból mégiscsak egy állandó ívet képez a Monarchia megalapításától egészen a napjainkig tartó időszak. Mégpedig azért mert 1867-tól kezdve van állandóan modern értelemben vett államstruktúra, van olyan egyáltalán, hogy felelős kormányzat. Még akkor is, ha ez a kifejezés néha epikus túlzás, hiszen a kommunista diktatúrában, Rákosi Mátyásék legvadabb éveiben – 1949 és 1953 között – maga a kormányzat is szétesni látszott, és lényegében a dinamikus káosz uralma érvényesült.

A megújult Országház és a Kossuth tér tavasszal (parlement.hu)

Nem is olyan régen Csurka István halálának tizedik évfordulóján közöltünk szemelvényeket a nagy közéleti vátesz írásaiból. Sajnos sok esetben úgy tűnik, hogy a próféta szólt belőle. De vajon mi a helyzet a nagy ellenlábásával, az első szabadon választott miniszterelnökkel, Antall Józseffel? A jelenlegi helyzetre való tekintettel az Oroszországgal kapcsolatos megjegyzései közül közlünk három idézetet.

Antall József és Borisz Jelcin a magyar-orosz alapszerződés aláírásakor

Az orosz emlékezetpolitikáról és Vlagyimir Putyin elnök történelmi esszéiről már esett szó a blogon. Most az első – tavaly előtti – esszéjét fogjuk megvizsgálni.

"Spomenik žrtvam vseh vojn" - Emlékmű a szlovéniai háborúk áldozatainak emlékére Ljubljanában a Kongresszus téren. A két hatalmas kőtábla a második világháború idején Szlovéniában egymással szembenálló politikai-katonai csoportokra utal

Vasárnap este a Fidesz újra kétharmados győzelmet aratott az országgyűlési választásokon. Néhány olyan szempontot szeretnék ebben az írásban megfontolásra ajánlani, amely el szokta kerülni a figyelmet, pedig hosszú történelmi tapasztalat áll ezek mögött.

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Erdélyi László (1868–1947)

Egy-egy politikai esemény kapcsán természetesen mindig fel szokott merülni a történelmi előképek vizsgálata. Ilyesmivel ezen a blogon én is megpróbálkoztam, azt a kérdést vizsgálva, hogy vajon a nagy ortodox birodalom-egyesítő elődök közül Putyin egy réges-régi bizánci császár vagy az orosz állam újraalapítója, III.Iván nyomdokain jár-e? Az ukrajnai háború esetében az első és számunkra legfontosabb ilyen történelmi hasonlat természetesen a mi 1956-os forradalmunkkal húzott párhuzam.

Új bolygó. (Konstantin Juon, 1921)

1938 elején a magyar kormányzat érzékelte, hogy az addigi, „versailles-i rendszer” alapjai recsegnek-ropognak, s ezért fokozta a revízió érdekében tett információs és diplomáciai tevékenységét. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a náci Németország provokációs célra felhasználható segédnépként tekint a magyarokra. Egy ilyen hálátlan szerep azt a lehetőséget is magában hordozta, hogy miután "beugrattak", egyszerűen cserben hagynak minket – arról nem is beszélve, hogy ez a szerep kiszolgáltatottá teszi az országot a németeknek.

A zilált, zavaros tekintetű férfi megáll a vitrin előtt, és bágyadtan bámulja. Az üveg mögött serlegek sorakoznak: „Az Év Polgármestere 1991”, „Az Év Polgármestere 1993”, „Az Évtized Városvezetője”, „Az Évszázad építtetője”, „A Huszadik Század Széchenyi Istvánja”, „A legszeretőbb férj” – ebből több is van.

Petőfi Sándor a következőket jegyezte fel naplójába bő egy hónappal március 15-e után: „Pest, ápril 19. 1848. Március 16-án az előbbi nap tiszteletére a két főváros kivilágítva, néhány nappal utóbb fáklyás zene Klauzálnak, Nyárinak stb. ... aztán fáklyás zene Wesselényinek, Eötvös Józsefnak stb. ... később Batthyányi, Kossuth, Széchenyi megérkezésekor a két főváros kivilágítva ... tegnap ismét a nádor tiszteletére kivilágítás és mindenféle ceremónia. Mennyi ünnep egy hónap alatt! Vigyázzatok, hogy ezek után a fényes éjek után sötét napok ne következzenek.”

Than Mór: A kápolnai csata

Az elmúlt másfél-két évtizedben Oroszország modernizálta hadseregét és belbiztonsági alakulatait. Ez az új fegyveres erő először Grúziában és Abbháziában mutatkozott be sikeresen. Később Szíriában bizonyították be, hogy az amerikai-brit titkosszolgálati segítséggel létrehozott és kommandós egységekkel támogatott iszlamista erőkkel szemben is megállják a helyüket (persze helyi és iráni segítséggel). Utána az új fegyveres erőre támaszkodva Putyin létrehozta saját mini-NATO-ját, leverte a „nyugatos” megmozdulásokat Belaruszban.

A Moszkvai Birodalom növekedése III. Iván idején

Putyin elnök tavalyi értekezésében világosan leszögezte: Ukrajnát, mint ősi orosz földet vissza akarja szerezni Szent Oroszország számára. A most következő két bejegyzésben két történelmi előképet vizsgálunk meg. Az első némileg meghökkentő lesz, hiszen nem orosz, hanem egy görög-bizánci császárról van szó. Csakhogy ne felejtsük el: az orosz birodalmi gondolat szerint Moszkva a „Harmadik Róma”, Róma és Bizánc után. Vagyis az egyetemesség, a Jó Rend evilági hordozója, ráadásul a kereszténység orthodox, "igazi" változatának őrzője, Bizánc jogutódja.

Jöjjön tehát az első főhős, Palailogosz VIII. Mihály nikaiai, majd bizánci császár.

A keleti kereszténység központi székesegyháza, a Hagia Sophia mai állapotában (Judy J. Townsend)

1943-ban a háborúban álló Európa kellős közepén, más országokban elképzelhetetlen szabadságban rendeztek egy konferenciát Balatonszárszón, a református ifjúsági szervezet, a Soli Deo Gloria üdülőjében. A háború utáni Magyarországról vitáztak az egybegyűltek. A megnyitó beszédében Kodolányi János a szavak inflációjának veszélyére és a sajtó hatalmára figyelmeztetett. A fő figyelmet azonban Németh László és Erdei Ferenc vitája kapta. Utóbbi ugyanis közölte, hogy a szovjet szocializmus az egyetlen út, a nyugati kapitalizmust felejtsük el, s a magyarok jobban teszik, ha elfogadják ezt a realitást. Németh László viszont a harmadik út, a saját út mellett tette le a voksát. Mindössze két kulcsidézetet szeretnék beszédeiből kiemelni.

Fotó: T.Cairns

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

2021. július 12-én az orosz elnök hatalmas, csaknem 7000 szavas esszét tett közzé a Kreml hivatalos honlapján. A dolgozat lényege könnyen összefoglalható: Ukrajna a külföldi behatolás áldozata. A külföldi irányítók Ukrajnát tévútra terelik, s így Ukrajna ahelyett, hogy Oroszországgal élne egységben, tulajdonképpen egy oroszellenes ugródeszkává válik. Putyin ezt még annyiban fokozza, hogy nem is egyszerűen egy oroszellenes hídfőállásként írja le a mai Ukrajnát, hanem egy ellen-Oroszországként. Putyin egyúttal történelmi eszmefuttatásában lényegében áttekinti az elmúlt 1100 év történelmét, Ukrajnát a XIX. századi kifejezéssel „Kisoroszországnak” nevezi, és leszögezi, hogy Fehéroroszország, Kisoroszország és Nagyoroszország mindig is egybetartozott.

A vereckei emlékmű

Az iskola megnyitása után lázas munka kezdődött: fellelkesült baloldali értelmiségiek hada lepte el a környéket, hogy magvas gondolataik elhintésével felszabadítsák – az általuk alig ismert, de igencsak megvetett – „népet”. Jászi Oszkár jogász barátját, a visszahúzódó természetű Somló Bódogot győzködte, hogy ő is vegye ki a részét a nemes munkából: „Tarczai gyönyörű munkát végez Bögötén. Egész kultúrhadjáratot tervez a Dunántúl visszafoglalására a klerikalizmus kezéből. Az intelligenciában nagy a hajlamosság erre. Most felolvasásokat tervez Szombathelyen. Nagy súlyt helyezne rá, hogy az ősz vagy a tél folyamán Te, Pikler [Gyula jogtudós, egyetemi tanár] és én is felolvassunk. Igen kérlek, hozd meg az ügynek ezt az áldozatot!”  

Az anarchista lap első száma

Budapest ostromának végén a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által összegyűjtött és kiadott civil naplókból közlünk néhány részletet.

Régóta okozott fejtörést számomra - talán Nyírő József "Néma küzdelem" című regényének elolvasása óta - hogy miért nem próbált a Trianon előtti magyar állam védekezni a feldarabolására irányuló törekvések ellen? S ha már az állam nem tett semmit - vagy alig valamit - akkor miért nem csinált valamit a "társadalom"? Hatos Pál "Az elátkozott köztársaság" című kötetében említi, hogy falvak százai (!) szlovákosodtak vagy románosodtak el a Monarchia időszakában - 1914 előtt.

E blog hasábjain nemrég Grób László emlékezett meg Jancsó Benedek történetírói pályafutásáról, s arról, hogy hogyan próbálta figyelmeztetni kortársait a veszedelemre. „Tiszteltük Jancsót s tudtuk, hogy vastag könyveket szokott írni – de azokat nem olvastuk el, reá nem hallgattunk.”  - idézte Grób a nekrológot. Nos, Jancsó Benedek azonban nem csak írt, hanem szervezőmunkát is végzett - próbált végezni. Ez volt az Országos Magyar Szervezet. S hogy mi volt ez a ma alig-alig ismert "NGO"? Néhány töredéket, elszórt utalást szeretnék egyes munkákból idézni, az alábbiakban.