1939-ben magyar önkéntesek is harcoltak Lengyelország védelmében.
Wörnle János a magyar külügyminiszter-helyettese 1939. május 24-én a következő jelentést tette Orlowski lengyel nagykövettel folytatott megbeszéléséről: „Ami a lengyel-magyar viszonyt illeti, sajnálattal állapítja meg, hogy az a legutóbbi időben felesleges módon rosszabbodott. Erre nincsen szükség, mert Lengyelország teljesen érti súlyos helyzetünket és Beck külügyminiszter kerülni fog mindent, ami bennünket kompromittálhatna Németország szemében. A lengyelek nem bánják, ha egy esetleges konfliktus esetén semlegesek maradunk, sőt azt is teljesen megértik, ha ez a semlegesség Németország számára kedvező.”
Anélkül, hogy a jelen érvényű párhuzamokat hangsúlyoznánk, inkább arra szeretnék utalni, hogy valamennyien tudjuk, hogy hamarosan a magyar fél tettekkel bizonyította hűségét a lengyel-magyar barátság eszméjéhez. Sem német csapatokat, sem vonatokat nem engedett át területén a Lengyelország elleni támadáshoz, és a lengyel állam összeomlásakor 100 ezer katonai és polgári menekültet fogadott be.
Ez idáig köztudott. Volt azonban egy kezdeményezés, amely mintha teljesen elsüllyedt volna az idők mélyén.
A szovjet korszakból, még pontosabban a szovjet-kínai határvillongások idejéből származó magyar vicc szerint a TASZSZ jelenti: A szovjet-kínai határon egy kínai harckocsi tüzet nyitott egy békésen szántogató szovjet traktorra. A traktor viszonozta a tüzet, majd felszállt és elrepült.
Hogyan készül egy koncepció? Az Északi Áramlat felrobbantásának ügyében történt újabb fejlemények miatt valamiért a Rajk-per jutott eszembe. Idézzük fel a nevezetes per koncepcióját, kém-történetét!
Anélkül, hogy a per okainak (Rajk és Péter Gábor szembenállása; Jugoszlávia kiszakadása a sztálini blokkból; az amerikai Alger Hiss-ügyre reakcióként ellenper; a "nyugatos" kommunisták és hírszerzők megrostálása) elemzésébe mélyebben belemennénk, mindössze az 1949-ben lezajlott monstre kirakatperben előadott történet fő szálait idézzük fel. A vádiratot maga Rákosi Mátyás állította össze a már lefolytatott koncepciós eljárások anyagait felhasználva. Ahogyan visszaemlékezéseiben írta: "Nem is volt könnyű a felgöngyölítés kidolgozása, és megvallom, sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehajtás terve alakot öltött." A vádirattal együtt Moszkvába repült és személyesen Sztálinnal egyeztette. Amikor visszajött azzal adta oda munkatársainak, hogy azon "egy vesszőt se változtassanak". Rákosi igen elégedett volt a munkájával: a tárgyalás előtt azzal büszkélkedett, hogy "szeretne az ügyész ilyen vádiratot írni!"
A történelemben számos olyan példa áll rendelkezésünkre, hogy két szereplő sokszor élet-halál harca ellenére valójában közös történet része, s amikor ez a történet befejeződik, egy nevető harmadik lép a színre.
Az Egyesült Államok Oroszország ellen vívott proxyháborúja során mintha elfeledkezne a világ többi többi részéről. Az orosz agresszió pedig a látványosnak nem nevezhető katonai eredményekkel együtt Oroszország mozgásterét is jelentősen szűkíti egyelőre. Eközben mintha egy nevető harmadik ragadná meg a pillanatot. Ahogy mondani szokás, egy kép többet mond ezer szónál, s az alábbi képen kibontakozó történet mintha már egyszerűen túllépne az USA és Oroszország küzdelmén.
A Kínában tartott, szaúdi-kínai-iráni tárgyalások sikeres zárásakor készült fotó 2023. március 10-én (AP fotó) Egy új világrend kezdete? Avagy a szaudiak és az irániak is egy, Amerika által meghatározott történet részei voltak - eddig.
A történelem során többször volt olyan, hogy két, ellentétes oldalon álló birodalom tulajdonképpen egy közös történet része volt. S amikor a történet véget ért, akkor mindkét birodalom lehanyatlott vagy el is bukott, és a közös történet fizikai színhelyét jelentő politikai játékteret más szereplő vette át. Egyszerűen az események átléptek rajtuk. A történelmi morfológia („alakzattan”) segítségével próbálunk felidézni párhuzamos eseménysorokat!
Március 15-ét sokféleképpen próbálták meg ünnepelni. Volt, aki a tényleges március 15-i hagyományt követte; s volt, aki megpróbálta kiforgatni. Ha a korabeli feljegyzések közül például Petőfi írásait olvassuk, bizony meg is hökkenhetünk, mivel világmegváltó lelkesültségében egyszer hetet-havat összehordott; megint máskor pedig látnoknak bizonyult. Keveset beszélünk arról is, hogy miközben Pest-Budán forradalmi megmozdulás zajlott az egész nép részvételével, a pozsonyi országgyűlésen még az előző napon szintén kisebbfajta forradalom bontakozott ki: a többség megszavazta a királyhoz intézendő felirati javaslatokat, a magyar szuverenitás helyreállításáról.
Érdemes azonban az "igazi" március 15-e előtt egy évet visszaugrani, s megnézni egy részletet Kossuth beszédéből az 1847 március 15.-én, Pesten tartott az ellenzéki konferencián, amelyet az Országgyűlésre készülő nemzeti párthoz intézett.
Az Országgyűlés Alsótáblájának (a Tekintetes Rendeknek és Karoknak) ülése 1836-ban Pozsonyban (A. J. Groitsch rézmetszete, Wikimedia)
Nemrég megrázta Magyarországot a baloldali utcai erőszak megjelenése - azé az erőszaké, amely eddig csak Amerikában és Nyugat-Európában volt jelen. A Black Lives Matter mozgalom hazánkba még nem érkezett meg, de az Antifa sajnos villámlátogatást tett. Lássuk a történelmi előfutárt!
Az USA-ban és Nyugat-Európában gyökeret vert szélsőséges, anarcho-kommunista figurák nálunk is felbukkantak. Egyszer régen már már volt példa erre: 1944 végétől jelentek meg hazánkban a szélsőbal utcai rohamosztagosai. Ők alkották a feledésbe merült terror-alakulatot: az R-Gárdát. A Népszava megfogalmazásában: „R-gárda! Az R éppúgy jelenthet rohamot, revolúciót is, mint, ahogy hivatalosan Rendezőt jelent…”
MÁVAG Mozdony- és Gépgyár Nemzeti Vállalat, Budapest, 1949. április 25. A felvétel a gyár dolgozói által a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának (BM ÁVH) adományozott csapatzászló átadásakor készült. Az emelvény előtt R-Gárdisták (Magyar Nemzeti Múzeum, Fotóarchívum)
Óriások vállán állunk, avagy hogyan írtak a elődeink? Régi magyar történetíróinkról szóló sorozatunk 17. része.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Steier Lajos Liptószentmiklóson született, 1885-ben, zsidó családban. Apja tanító és nyomdatulajdonos, ami annyiban érdekes, hogy fiának első könyvét ő maga adta ki 1912-ben: A tót kérdés című összefoglaló, 350 oldalas munka a 27 éves, frissen végzett fiatalember szárnypróbálása. (A címlap szerint eredetileg A tót nemzetiségi mozgalom fejlődésének története 1. kötete lett volna, de a folytatása/i nem jelent/ek meg.) Steier Lajos „felkészülésként” Budapesten a Műegyetemen tanult, majd átváltott a Pázmány Péter Tudományegyetemre.
Koszovó a szerbek számára olyan, mint Erdély a magyarok számára – szoktuk mondani. A másfél évtizeddel ezelőtt kikiáltott koszovói függetlenség (és a tágabb értelemben vett albánkérdés) miatt ma is parázslik a Balkán. Ezért a Huszárvágás blogon néhány írásban vizsgáljuk meg Koszovó történetét.
A sötét és tragikus XX. századot néhány pisztolylövés nyitotta meg Szarajevóban. A lövéseknek két áldozata volt. Hamarosan egész Európában dörögtek a fegyverek és a két áldozatot milliók követték a halálba. Miután Gavrilo Princip meghúzta a ravaszt a nagyszerb nemzeti törekvések jegyében, az „alvajárók”, akik akkor Európát vezették egymás kardjába dőltek, hogy egy kis képzavarral éljünk. A huszadik századot végigkísérte a balkáni puskaporos hordó-, és ezen belül Jugoszlávia története. A múlt század végén véres háborúkban megszűnt a mesterséges délszláv egység, s végül 2008. február 17-én a többségében albánok lakta Koszovó is kikiáltotta a függetlenségét. Így ami a szerbekkel kezdődött, a szerbekkel is zárult.
Megérte?
Koszovó történetének tárgyalásához nem érdemes az ősidőkig visszanyúlni. Számottevő állam nem létezett ezen a tájon a római hódítást megelőzően – persze feltehetően a térség thrák-illír őslakói e nélkül is feltehetően boldogan élték az életüket. Koszovó a „Dardania” néven ismert királyság része volt, amely nem meglepő módon a dardánokról kapta a nevét. A dardánokat a Krisztus születése utáni évtizedekben hódították meg véglegesen a rómaiak. A rómaiak ezután nekiláttak, hogy a szokásos módon civilizálják a térséget: villákat, városokat építettek, az őslakosok egy részét rabszolgának adták el, új telepeseket hoztak, fejlesztették a bányászatot, és utakkal kötötték össze a régiót a birodalom többi részével.
„Fehérterroristából antifasiszta ellenálló” így szól a könyv első mondata. 1945 utáni világunkban, az antifasiszta Nagy Szövetség politikai, történeti és történetmesélési keretei között mai napig fejtörést okoz egy ilyen életút.
A „Hearts of Iron IV” című számítógépes stratégiai játékban nemcsak hadosztályokat mozgathatunk, vagy éppen az ipari termelést szabályozhatjuk, de foglalkoznunk kell az országunk politikai berendezkedésével is. A játék négyfajta pártot és berendezkedést ismer: fasiszta, kommunista, demokratikus és a „non-aligned”. A szó szerint „el-nem-kötelezettet” jelentő kifejezés ebben az esetben a „máshova be nem sorolható” címkét is kiérdemelhetné akár. Ebből is látszik, hogy a játék gyártói a jelenlegi fogalmi keretekből kiindulva nem tudtak mit kezdeni ezzel a jelenséggel, amit a második világháború „köde” maga alá temetett. Az 1936-ban induló játékban „non-aligned” rendszerrel kezd Portugália, Finnország, Ausztria és többek között Magyarország is. Míg a fasizmust a demagóg, a kommunizmust a forradalmár és a demokráciát a reformer nevű szereplő népszerűsítheti a játékban, a negyedik eszmeiséget néhol egy „konzervatív filozófus” máshol pedig egy „militarista-nacionalista” támogathatja. Bár a játék tervezői és gyártói valószínűleg soha nem hallottak Pócs Nándor hőséről, Kováts Tivadarról, ő valószínűleg az utóbbi kategóriába esne.
Az első világháború során volt egy csata, ami egy egész évig tartott. 1916 lényegében Verdun-ről szólt. A verduni vérszivattyú - csak így emlegették. De mi köze van ennek Bahmuthoz?
Ha valaki mondjuk egy évvel ezelőtt megkérdezi, hogy szerintem merre lehet Bahmut városa, nem tudtam volna megmondani. Tippelni pedig biztosan nem Ukrajnára tippeltem volna, hanem valamelyik közép-ázsiai országra, esetleg Indiára. Egy ideje azonban a hírekben naponta szerepel Bahmut, ez az eredetileg 70 ezres iparvároska.
"A történelem nem ismétli önmagát, de rímel" (Mark Twain)
Kupjanszk, Lisicsanszk, Kramatorszk. A történelem ismétli önmagát? Hiba a Mátrixban? Vagy egyszerűen csak a "történeti morfológia" délibábjait láthatjuk, amikor is nagyon hasonló alakzatok tűnnek fel a történelemben egymást követően? Nyolcvan évvel ezelőtt gigászi küzdelem zajlott éppen azokon a területeken, ahol ma is véres harcok folynak. Újra téli vihar zajlik a sztyeppén? - tehetnénk fel tehát a kérdést, a második világháború egyik német hadműveletének neve ("Téli Vihar") után. Nos, oroszok vannak, de nem szovjetek és az állandóan hangsúlyozott nosztalgiájuk ellenére sem azok. Hamarosan jönni fognak a német tankok is, igaz, ezúttal nem Tigrisek, hanem Leopárdok. Van egy szállóige, ami így hangzik: "„Aki nem akarja ismerni a múltját, az arra ítéltetett, hogy újra és újra átélje azt.” Az eredetiét George Santayana filozófus mondta: "Aki nem képes felidézni a múltat, újra és újra megismétli azt."
De vajon most ki az, aki nem tanult? Nem tudjuk. Mindenesetre izgalmas térképekre bukkantunk egy második világháborús online gyűjteményben.
Az ukrajnai háború kapcsán rengeteg elemzést, jóslatot, ítéletet olvashatunk. A forgatag a Huszárvágás blog szerkesztőjét is magával ragadta. Én azonban inkább kérdéseket szeretnék feltenni, természetesen történelmi párhuzamok felidézésével.
Az ukrajnai háborúról szóló kérdésfelvetésünk első részében a vietnami háborúval kapcsolatos párhuzamokat felvázolni. A második részben a háború megváltozott természetével, vagyis inkább visszaváltozott természetével, az "országok közötti háborúval" kapcsolatban tettünk föl kérdéseket. A harmadik részben a minőség vs. mennyiség kérdését próbáltuk megvizsgálni. Azt, hogy néhány "fecske" csinálhat-e nyarat, vagyis ha csak mutatóban kap az ukrán fél a legmodernebb NATO fegyverrendszerekből, azzal mire mehet a tömeghadseregek bevetését igénylő háborúban. Most, a negyedik részben talán a legkínosabb kérdést szeretnénk feltenni: sor kerülhet-e tömegpusztító fegyverek bevetésére?
A Davy Crockett-bomba. Taktikai atomfegyver (a legkisebb) 1961-ben. (Wikimedia)
"Urivnál, a szovjet hídfőállásból 1943. január 12-én a hajnali órákban megindult a szovjet tüzérségi, majd gyalogsági támadás a magyar védőállás áttörésére.A szovjet gyalogság elesett katonáinak tömegét láttam. Csak a páncélosok sokasága a rajtuk kuporgó gyalogsággal, az elesett szovjet katonákon átgázolva tört be a magyar védvonalba." (Smohay Ferenc százados)
Nyolcvan évvel ezelőtt kezdődött a nagy csata a távoli Don partján. Nyolcvan éve hallgatjuk a veszteseknek járó pökhendi kioktatást: minek mentetek oda? Nemrég a RIA Novosztyi cikkében ezt olvashattuk: Magyarország "kezdeményező és őszinte módon" vett részt a második világháborúban. A szovjetek sok évtizedes hazugsága beleivódott azoknak honfitársainknak a lelkébe, akik nemzeti kisebbrendűségi érzéssel küzdenek. A németek részéről Ribbentrop külügyminiszter 1942 januárjában először az egész Honvédséget követelte, majd Keitel tábornagy "csak" a kétharmadát! Fenyegetőzéseik ultimátummal értek fel - muszáj volt valamit adni. Az is nagy tévedés, hogy ekkor a revízió árát fizettük meg. Revízió nélkül is kihajtották volna a németek a magyar embereket a frontra.
A magyar 2. második hadsereg alakulatai a Donnál (Nemzeti Fotótár / Hirado.hu)
Az ukrajnai háború kapcsán rengeteg elemzést, jóslatot, ítéletet olvashatunk. A forgatag a Huszárvágás blog szerkesztőjét is magával ragadta. Én azonban inkább kérdéseket szeretnék feltenni, természetesen történelmi párhuzamok felidézésével.
A közkeletű vicc szerint az amerikaiak az űrprogram során elköltenek egymillió dollárt, hogy kifejlesszenek egy olyan golyóstollat, ami a gravitáció nélkül is működik. Az oroszok viszont egyszerűen felküldenek a Nemzetközi Űrállomásra egy tintaceruzát... Az ukrajnai háborúról szóló kérdésfelvetésünk első részében a vietnami háborúval kapcsolatos párhuzamokat vetettük fel. A második részben a háború megváltozott természetével, vagyis inkább visszaváltozott természetével, az "országok közötti háborúval" kapcsolatban tettünk föl kérdéseket. A mostani, harmadik részben a minőség vs. mennyiség kérdését próbáljuk megvizsgálni.
Az amerikai hadsereg egyik Cougar típusú páncélozott harcjárműve, miután egy házilagosan barkácsolt robbanóeszköz eltalálta Irakban (2007, Reddit)
Az ukrajnai háború kapcsán rengeteg elemzést, jóslatot, ítéletet olvashatunk. A forgatag a Huszárvágás blog szerkesztőjét is magával ragadta. Én azonban inkább kérdéseket szeretnék feltenni, természetesen történelmi párhuzamok felidézésével.
Az ukrajnai háborúról szóló kérdésfelvetésünk első részében a vietnami háborúval kapcsolatos párhuzamokat vetettük fel. A második részben a háború megváltozott természetével, vagyis inkább visszaváltozott természetével, az "országok közötti háborúval" kapcsolatban teszünk föl kérdéseket - ezúttal az irak-iráni háború példáját segítségül hívva.
1990, vagyis a Bush-féle „Új Világrend” meghirdetése óta úgy tűnt, hogy az országok közötti klasszikus értelemben vett háborúk korszakának vége. Az USA mindjárt 1990-1991-ben be is mutatta, hogy hogyan fognak kinézni a jövő háborúi: a „Rossz” szerepét meggyőzően alakító Irakkal szemben a „Jó Nagyhatalom” vezette össznépi, szinte világszintű koalíció mintegy rendőri feladatokkal lép fel, s helyreállítja a világ rendjét, a békét, a biztonságot.
Iráni falfestmény az irak-iráni háború egyik 15 éves önkéntesének emlékére (Middle East Eye)
Az ukrajnai háború kapcsán rengeteg elemzést, jóslatot, ítéletet olvashatunk. A forgatag a Huszárvágás blog szerkesztőjét is magával ragadta. Én azonban inkább kérdéseket szeretnék feltenni, természetesen történelmi párhuzamok felidézésével.
Az ukrajnai háborúval kapcsolatos kérdések felvetésében először a vietnami háború példáját hívjuk segítségül.
A vietnámi háború során a szovjetek propaganda-gépezete és a nemzetközi baloldali társutas sajtó olyan képzetet keltett, miszerint az USA nemcsak jogtalanul, de barbár módon avatkozik a kis vietnámi nép belügyeibe. Ezzel párhuzamosan az észak-vietnami hadikommunista rezsim számára teljesen egyszerű volt a háború megfogalmazott célja: az amerikaiak menjenek haza! Ezzel szemben az USA nem igazán tudta állláspontját nemhogy közvetíteni, de még kialakítani se – homályosan valami olyasmi lehetett a céljuk, hogy hátha az északiak belefáradnak (esetleg meg is halnak, lásd „kill ratio”). Ahogyan a Giap tábornoknak tulajdonított mondás tartja: az amerikaiaknak nagyon jó a taktikájuk, de nincs stratégiájuk. Az észak-vietnamiaknak volt, és pofonegyszerű volt: kiszorítani a nem-vietnami felet a konfliktusból. Ez végül 1973-ban sikerült is: miután kivonták az amerikai katonákat Dél-Vietnámból, a Kongresszus második körben még le is szavazta a Dél-Vietnamnak nyújtandó pénzügyi és katonai segítséget.
A Három Katona (a Washington DC-ben levő Vietnámi háborús emlékmű része; Wikimedia)
Jóformán megoldhatatlannak tűnő nemzetiségi kérdés; részvétel egy olyan háborúban, amit nem is akart az ország; háborús vereség; bűnös nemzetté nyilvánítás és az ország darabokra szakítása; ellenséges szomszédok szorítása; újabb világháború, újabb vereség… Valahogy így néz ki címszavakban a magyar történelem sötét oldala a 19. század végétől a 20. század közepéig.
Volt, hogy az ország léte is veszélyben forgott, elég csak a végtelenül mohó csehszlovák, román és szerb tervekre gondolunk az első világháború végén. Persze nem kizárólag sötét tónusban festették azt a közel nyolc évtizedet, amit Gali Máté, a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanárának új könyve felölel, annyi azonban bizonyos, hogy próbára tett nemzet voltunk, és az talán azok is maradtunk.
Száz éve megírták, de ma is érvényes. A Nyugat, mint a Válság civilizációja.
Az év végén és az év elején sorjáznak az évértékelők és a prognózisokat megkockáztató írások. Ezeket természetesen az orosz-ukrán háború uralja. Lassan közhellyé válik, hogy ez több, mint egy kelet-európai lokális fegyveres konfliktus, néhányan már azt is megkockáztatják, hogy egy világrend végét jelzi, ergo egy születendő újabb világrend kezdetét is. Viszont nem értjük – sőt, nagyon nem értjük. Ennek legnyilvánvalóbb szimptómája a „Putyin megőrült” narratíva számtalan verziója, amit még komolyabb helyeken is képesek hangoztatni. Most gondoljunk bele: mit mondtak volna arra az újságíróra vagy hivatalnokra, aki 1914 augusztusában közli, hogy „I. Ferenc József megőrült és megtámadta Szerbiát”?
A sanghaji kikötő 2014-ben. A nagybetűs Civilizáció, ami megérkezett Keletre (Wikimédia, Végh Tibor felvétele)
A Huszárvágás blog megállapodott a "Napról-napra Trianon" című kronológia szerzőivel, hogy a kronológiára alapozva egy-egy eseményt közlünk a blogon. Most az 1918. december 25-i ruszin autonómiáról szóló "néptörvényt" elevenítjük fel.
Nagykarácsonykor lép életbe a X. néptörvény, amely a Magyarországon élő ruszin nép nemzeti autonómiáját biztosítja a beligazgatás, igazságszolgáltatás, közoktatás, közművelődés, a vallás gyakorlata és a nyelv használatának területén.
Milyen történetet mesélnek a múltról az oroszok maguknak - és nekünk?
2022 kétségtelenül úgy fog bevonulni a történelembe, mint az ukrajnai háború első éve. Az orosz támadás megindulása szinte derült égből villámcsapás volt, bár figyelmeztető jelek voltak. De vajon mit lehetett - lehetett volna - kiolvasni az orosz emlékezetpolitikából? Ennek eldöntéséhez nézzük végig 2020 és 2021 legfontosabb orosz emlékezetpolitikai megnyilvánulásait.
Játékbirodalom a budai Várban - de gyerekeknek vagy felnőtteknek?
"Kádár (játék)katonái?" címmel nyílt kiállítás a Budavári Történeti Múzeumban. Azt hiszem, kevés olyan történész lehet, akit nem hozna lázba a kézzelfoghatóan megelevenített történelem - így vagyok ezzel én is. A történelem szimulációjáról már korábban született sorozat itt a Huszárvágás blogon, azonban mégiscsak van különbség a számítógépen, csak elektronok formájában létező digitális világ és a realitás valódi tényei között. Én bizony a virtualitásnál jobban szeretem a kézzel fogható rögvalóságot.
Hogyan írtak a elődeink? Régi magyar történetíróinkról szóló sorozatunk 16. része.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Karddal és nyílpuskával felfegyverzett idős herceg, nyugdíjas operaénekesek és szakácsok akarják megdönteni a német államrendet? Az államellenes csoport vezére egy 71 éves, hosszú hajú türingiai herceg, XIII. Henrik volt a Reuß-családból, aki vadászkastélyában szervezte az összeesküvést. Tényleg?
1946. szeptember 7. és 9. között mintegy félmilliós tömeget megmozgató rendezvényt tartott Budapesten a Kisgazdapárt és Nemzeti Parasztpárt. Az „Országos Parasztnapok” célja az volt, hogy megmutassák a kommunistáknak: nem az övék az utca. Hiszen addig a felfegyverzett és jól szervezett R-gárdistáikkal a kommunisták sikeresen zavarták szét ellenfeleik nagygyűléseit, bántalmazták az aktivistákat. Most azonban fordult a kocka. Ráadásul úgy tűnt, hogy a Nemzeti Parasztpárt is kijön a kommunisták árnyékából, a s Baloldali Blokk helyett inkább a kisgazdákkal fog összefogni.
A német összeesküvők állítólagos fészke: Henrik herceg vadászkastélya (Wikimedia)
Vajon miért folyik a háború Ukrajnában? Ki és mi áll a háttérben? Mik a kilátások? Könvyismertetőnk.
Az orosz-ukrán háború egyszerre korunk lázas állapotának tünete és okozója. Tulajdonképpen még a megnevezése sem pontos: hiszen nem egyszerűen Oroszország agresszióját láthatjuk Ukrajna ellen, hanem azt is, hogy a NATO (elsősorban a britek és az amerikaiak) erős támogatást nyújtanak a segéd-szövetségesi szerepben levő Ukrajna számára. Vagyis amellett, hogy Ukrajna védekezik, egyúttal mások háborúját is vívja Oroszország ellen.
Erről szól Schmidt Mária könyve: „Látlelet az orosz-ukrán háborúról”. Nos, ha az orvosi hasonlatoknál maradhatunk, akkor a látlelet alapján elég rossz a prognózis. No nem a háborúé – bár erre a háborúra is igaz, amit Peter-Erich Cremer („Hajóroncs Ali”), második világháborús német tengeralattjárós ász-kapitány írt: a háborút nem lehetett volna elég hamar abbahagyni. Nem; a háború következményeképpen a mi közép-európai világunk, s különösen is Magyarország számára elég borúsak a kilátások.
Az első szabad választásokat követően megalakult Antall József kormánya. Az ország kormányozhatóságának érdekében a két legnagyobb parlamenti párt vezetése megállapodást kötött, amely utóbb MDF-SZDSZ paktum, illetve a két párt vezetője után Antall-Tölgyessy paktum néven került be a magyar politikatörténetbe. A paktum lényege az volt, hogy az országgyűlési döntéshozatalban leszűkíti a minősített többséget igénylő törvények körét, amelyek közül is a legfontosabb a költségvetési törvény volt. Így az egyszerű parlamenti többséggel rendelkező MDF-KDNP-Kisgazdapárti koalíció ténylegesen is irányítani tudta az országot a népszuverenitás elve alapján megszerzett országgyűlési felhatalmazással. A minősített törvények körét leszűkítő törvénymódosításért – ami értelemszerűen szintén kétharmadot igényelt – cserében az SZDSZ megszerezte a köztévé és a rádió elnöki posztjait, illetve delegálhatta a köztársasági elnököt.
Túlélte a háborút, hazajött a szovjet fogságból, csakazértis jogi diplomát szerzett, megsebesült a Kossuth-téri sortűzben, 11 évet volt börtönben, kényszergyógykezelték a kommunista pribékek, de megtörhetetlenül harcolt a kommunizmus ellen. A legkeményebb "úri gyerek", Pákh Tibor halálára.
Ki volt Pákh Tibor? Antikommunista, konzervatív, hívő és vallásos keresztény. Egy világi "szent". Megtörhetetlen, a csendes magyar dac hordozója és számos alkalommal hangos kinyilvánítója. Szelíd, mint a galamb és okos mint a kígyó. 2022. november 18-án hunyt el.
Az előző két részben bemutatott magyar viselethez képest némiképp más a megítélése a bocskai, vagy „kismagyar” ruhának. Ez az öltözék – szemben a pompás díszmagyar ruhával – a rendszerváltás után újjáéledt, s az egyetlen olyan öltözékké vált, melyben viselője külsőségekben is kimutathatja nemzeti érzelmeit, hovatartozását.
A kismagyart, avagy a "bocskait" tévhitek, rosszindulatú megjegyzések, a „magyarkodás” vádja kíséri újjászületése óta. Ahogy például egy ismert baloldali értelmiségi odavetette: „a két világháború között az Ébredő Magyarok vagy a Vitézi Rend szólította fel tagjait a zsinóros ruha viselésére, a rendszerváltás óta pedig a magyarkodó szélsőjobb bocskaizik ezerrel”. Valóban így lenne?
A ruha története a reformkorban kezdődött, amikor a pompás öltözékek helyett (vagy inkább mellett) előtérbe kerültek a kevésbé díszes, visszafogottabb, a polgári ízlésnek jobban megfelelő magyar ruhák. Nem könnyű ekkor még kettéválasztani a két viseletet, sokkal inkább csak a 19. század 60-as 70-es éveitől figyelhető meg egyértelmű elkülönülésük. Egyszerűsége, de határozott magyaros jellege miatt voltak, akik mindennapos ruhaként használták, s egy idő után már a szűk magyar nadrágot és a csizmát is gyakran felváltotta a kényelmesebb pantalló és a félcipő. A század végére aztán az európai divat szinte teljesen kiszorította a magyaros ruhadarabokat – így javarészt a polgárit is – az öltözködésből.
Itt még szűk nadrágban, csizmával hordják a bocskait. (Fortepan)
1956-ra vonatkozó "mi lett volna, ha..." alternatív történeti valóságunkat körbejáró sorozatunk befejező része.
Nemrég háromrészes sorozatot indítottunk annak a felvetésnek a végig-gondolására, hogy milyen feltételek határozták meg 56-os forradalmunk sorsát – és milyen feltételek módosulása esetén győzhetettt volna a forradalom. Illetve, az arról való elmélkedésre, hogy hogyan győzhetett volna 56. A „mi lett volna, ha?” kérdésfelvetést sokan történelmietlennek, mások egyszerűen ábrándozásnak, ködevészetnek bélyegzik.
Nos, az egyik legnagyobb valaha is élt történész, Johan Huizinga a következőt mondta: „A történésznek mindig úgy kell tekintenie kutatása tárgyára, mintha az még egy lezáratlan történet lenne. Folyamatosan a múlt egy olyan pontjába kell helyeznie magát, amikor az ismert tényezők még számos különböző végeredményt tesznek lehetővé. Ha Szalamiszról beszél, akkor ezt úgy kell tennie, mintha a perzsák még győzhetnének.”
Mi lett volna, ha győz 1956? Sorozatunk második részében azt a forgatókönyvet vázoljuk, amelyben a szovjetek október 31-én nem döntenek a beavatkozásról.
Győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban? Mint az előző részben láttuk, a Szovjetunió vezetői a legbiztosabbnak – sőt, lényegében az egyetlen járható útnak – azt látták, ha beavatkoznak. Az Egyesült Államok vezetése pedig lelkesedését ugyan kifejezte, de érdemi támogatást nem nyújtott. A kommunista Kína pedig eleinte támogatta a különutas magyarországi kommunista diktatúra létrejöttét, majd meggondolták magukat és Kínából olyan értelmű utasítás érkezett Mao Ce-tungtól a Moszkvában tárgyaló Liu Sao-cse vezette küldöttséghez, hogy támogassák az „ellenforradalom” leverését. A mai napig kérdés, hogy a kínai „vonal” hogy vált kanyargóssá. Hiszen az még érthető, a szocializmust Moszkvától függetlenül építgető Kína egy független magyarországi kommunista kísérlettel a szovjetek orra alá is borsot törhetett volna, de vajon miért gondolták meg magukat éppen akkor? És ne felejtsük hogy ebben az időben a kínai elvtársak véleménye majdnem ugyanannyit nyomott a latban, mint az amerikai „imperialistáké”, csak éppen fordított előjellel.
Mostani gondolatkísérletünkben, „történelmi egyenletünkben” azonban csak az amerikai változót fogjuk átírni, hogy másik értéket vegyen fel. Lássuk tehát az amerikai hozzáállás legfőbb tényezőjét!
Vajon győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban? Megvalósulhattak volna-e az alapvető követelések, s a szovjetek békén hagytak volna-e minket?
1956-os forradalmunk leverése november 4-én kezdődött meg. Itt meg kell jegyeznünk, hogy téves az a megítélés, miszerint ’56-ban összesen csak két hétig tartott volna a szabadság, október 23-tól november 4-ig. Nem: a forradalom és a szabadságharc második szakasza november 4-től november 10-ig, legkésőbb 12-ig tartott. Ez volt a fegyveres honvédelem időszaka. Ezután következett a harmadik szakasz: a passzív ellenállás szakasza, amikor a küzdelem fő motorját a munkástanácsok jelentették. Ez a szakasz a decemberi sortüzekkel zárul, bár itt is az utóvéd-küzdelmek januárig eltartanak.
A reformáció emlékünnepén egy magyar református lelkész történetírói munkásságát idézzük fel.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
1917. október 24-én indult meg a német és az osztrák-magyar hadsereg közös offenzívája Észak-Olaszországban. A sikeres hadművelet nyomán Olaszország az összeomlás szélére került, s majdnem kiesett a háborúból. De mi lett volna, ha tényleg kiesik?
1917.október 24-én éjjel kettőkor csaknem 900 gázkilövő csőből repültek tartályok a Caporetto-i völgyben elhelyezkedő olasz állások felé. A védők, mivel gázmaszkjaik nem voltak kifogástalanok, menekülőre fogták. Háromnegyed hétkor 2000 ágyú nyitott tüzet nemcsak az olasz állásokra, hanem az úton menetelő, felküldött tartalékokra is. Aznap borús, ködös időre virradt, s a Központi Hatalmak beszivárgó rohamosztagosai egy csapásra birtokba vették az olasz állásokat. Bár az olaszok a kiszemelt támadási zóna két szélén keményen ellenálltak, a központi csapásmérő erők 25 kilométert haladtak előre. Másnapra az egész olasz front recsegni-ropogni kezdett.
Vajon van-e köze a magyar 1956-nak az ukrajnai 2022-höz?
Az utóbbi időben gyakori összehasonlítási alap a magyar 1956-os forradalom és az ukrajnai háború 2022-ben. A szuverenitásra, a nemzeti mozgástér megőrzésére, kibővítésére törekvő magyar politikát sokan azzal vádolják: elárulja az ’56-osok örökségét, amikor nem vesz részt a mai Oroszország ellen zajló „kereszteshadjáratban”, hanem a béke mellett foglal állást. A két fegyveres konfliktust azonban nem lehet összemosni, pláne nem egymás folytatásának beállítani.
Felrobbantott szovjet T-34-es harckocsi Budapest 1956-ban (Csorba Emánuel fotója)
Az ember öltözéke rengeteg dolgot árulhat el róla a külvilág számára. Kifejezheti habitusát, világnézetét, de vallási, politikai és nemzeti hovatartozását is. A magyar történelemben különösen nagy jelentőséggel bírnak az egyes korokban, történelmi helyzetekben viselt szimbolikus ruhadarabok.
Szinte minden nemzeti sorsforduló alkalmával felvetődött a viselet kérdése is, a magyar öltözetek hatásos kifejezőeszközei voltak a tiltakozásnak, gyásznak és a kultúránkhoz való ragaszkodásnak is. Következő három bejegyzésünkben megpróbáljuk bemutatni a (férfi) főúri díszöltözet változásait, fejlődését, valamint a 19. században kialakult és máig meglevő polgári magyar viselet történetét.
Vörösmarty Mihály temetése 1865. november 21-én. A Vasárnapi Újság 1856. évfolyamában megjelent fametszetű kép.
Munkács és az ukrán emlékezet. Lehet-e visszamenő múltat teremteni odaillő-, de össze nem illő töredékekből?
"Palanok-vár Munkácson (Zakarpattya megye). Egy régi vulkáni dombon helyezkedik el. A 10. század Munkács a Kijevi Ruszhoz tartozott, a 11.században Magyarországoz. A vár erődítményeit lerombolták 1086-ban a kunok és a tatárok 1241-ben. Újjáépítette Fedir Koriatovics litván herceg." Ez a kis magyarázó szöveg az Euromajdanpress ukrán hírügynökség (?) twitter csatornáján jelent meg még régebben.
Munkács a magyar történelmi emlékezetben fontos szereppel bír - a Turul-szobron kívül is.
A honfoglalás idején már cölöperődítmény állt a munkácsi várhegyen. Az első ezredfordulón Szent István megerősítette a falakat, később Szent László pedig teljesen kőfallal kerítette körbe a várat. III. Béla király jegyzője, Anonymus a híres Gesta Hungarorum című művében meglehetősen egyszerűen magyarázza a település nevének eredetét: eszerint a honfoglaló magyarok a Vereckei-hágón átkelés után elhatározták, hogy a várhegyen fognak megszállni, és a Kárpátokon való átkelés nehézségeire utalva a helyet a „munka” szó után Munkácsnak nevezték el.
Eltávolították a Munkács várában található Turul-szobrot. A történet nyomába eredtünk!
2022. október 14-én, légiriadó örve alatt Baloga munkácsi polgármester indítványára a munkácsi várban levő Turul-szobrot eltávolították. Barbár módon lefűrészelték a helyéről, majd feldarabolták. A karmos lábak még a helyükön vannak. A terv szerint az ukránok nemzeti jelképe, a háromágú szigony ("trizub") fog a helyére kerülni.
Turul nélkül. Popovics Béla kárpátaljai helytörténész felvétele
Kolozsvár, Mátyás szobor - 120 évvel ezelőtt avatták.
1902. október 12-én, 120 évvel ezelőtt Kolozsváron felavatták Fadrusz János szoborcsoportját, amelyet általában csak Mátyás-szoborként nevezünk. Hatalmas ünnepség keretében adták át az emlékművet. Kolozsváron 1851-ben azonosították Mátyás király szülőházát, s ezt követően vert gyökeret a gondolat, hogy a nagy király emlékére szobrot kellene emelni.
Az ember öltözéke rengeteg dolgot árulhat el róla a külvilág számára. Kifejezheti habitusát, világnézetét, de vallási, politikai és nemzeti hovatartozását is. A magyar történelemben különösen nagy jelentőséggel bírnak az egyes korokban, történelmi helyzetekben viselt szimbolikus ruhadarabok.
„Mert bár elleneink annyi szépet és jót elvitatnak a magyartól, de viseletünk festőiségét még senkinek nem jutott eszébe kétség alá hozni. S hogy a szépség törvényei szerint kétség alá sem vonható, ez nemzeti hatásunk egyik biztosítéka.” (Kővári László: Viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából)
Szinte minden nemzeti sorsforduló alkalmával felvetődött a viselet kérdése is, a magyar öltözetek hatásos kifejezőeszközei voltak a tiltakozásnak, gyásznak és a kultúránkhoz való ragaszkodásnak is. Következő három bejegyzésünkben megpróbáljuk bemutatni a (férfi) főúri díszöltözet változásait, fejlődését, valamint a 19. században kialakult és máig meglevő polgári magyar viselet történetét.
Damjanich János egyik legnagyobb hadvezérünk volt. A modern magyar hadsereg teljes létrehozásában azonban a szabadságharc veresége és a bosszú akadályozta meg.
Október 6-a az aradi vértanúk kivégzésének napja. A tizenhárom tábornok halála nem hozott szerencsét kivégzőikre, míg a magyar nemzet számára a mai napig erőforrás a vértanúk élete és halála. A tizenhárom vértanú közül Damjanich Jánost közvetlen modora, hadiszerencséje, katonai jártassága és személyes példamutatása, bátorsága különösen is népszerű alakká tette már a szabadságharc idejétől fogva. Politikával ugyan komolyabban soha nem foglalkozott (1849 áprilisában még képviselővé választották), mégis hallatlan politikai térlátásról tanúskodnak sorai, amelyeket Kuzman Todorović vezérőrnagyhoz, a szerb csapatok nem sokkal korábban kinevezett főparancsnokához írt Nagybecskerekről, 1849. január 17-én: "Nagyon feltűnő Tábornok Úr, hogy a szerb nemzet érdekét, a szerb nemzet ügyét próbálja az osztrák császárságéval összhangba hozni, miközben hősi lelkesedéssel beszél a szerb szabadságról. Vagy talán úgy gondolja, hogy ha az osztrák fegyverek győzedelmeskednek, akkor attól az uralkodóháztól kapják meg a kívánt szép szabadságot, amely ma még fegyvereit egy ugyancsak a szabadságáért küzdő nemzet elnyomására használja?"
Damjanich a nagysallói ütközetben. (Részlet Medve Imre 1851-es festményéből)
Vérbeli történész, oknyomozó kutató, haditudosító - Szádeczky-Kardoss Lajos kalandos életútra. Folytatjuk elfeledett magyar történetíróinkat bemutató sorozatunkat.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Lakitelek a századvégi-, majd az ezredfordulós Magyarország egyik, talán a legfontosabb alapvetésévé vált. Pontosabban problémafelvetéséé: azok a problémák, amelyeket ott megfogalmaztak, részben még ma is kísértenek.
Nemrég Gulyás Gergely kancelláriaminiszter a következőt nyilatkozta: "Pesten fej-fej mellett állunk a baloldallal, a fővároson kívül a városokban – ideértve a megyei jogú városokat is – és a falvakban sehol nincsenek. Sosem gondoltam volna, hogy a kommunisták utolsó menedéke a budai hegyekben lesz." Vajon ennek mi köze lehet Lakitelekhez?
Harmincöt évvel ezelőtt, 1987. szeptember 27-én a Bács-Kiskun megyében fekvő Lakitelek községben, Lezsák Sándor költő, tanár házának kertjében egy nagy sátrat állítottak fel. Kétszáz vendéget vártak, s több mint száznyolcvanan el is jöttek. Ezt a tanácskozást az 1943-as szárszói nagy összejövetel mintájára olyanok szervezték akiket a "népi gondolat" képviselőiként tartottak számon, jóllehet a hagyományos értelemben vett "népet" a kádárizmus brutális erőszakhulláma, amelyet "téeszesítésnek" neveznek, lényegében eddigre felszámolta. Ezenkívül most nem "népieknek", hanem utóbb már "népnemzeti irányzatnak" nevezték azt a gondolatkört, amelyet a szervezők nagy része magáénak vallott.
A lakitelki sátorban, 1987. szeptember 27. (MTI fotó)
Miért hívják a nemzet főterét az Országháznál Kossuth térnek? S miért énekeljük a Kossuth-nótát még mindig? Kétszázhúsz évvel ezelőtt született Kossuth Lajos.
Ki volt Kossuth? Sokáig méltatlanul elfeledve, a kommunisták történetírásában kisajátítva, meghamisítva hányódott az emlékezete. Pedig nem kevesebb az életműve, mint a modern magyar nemzet alapjainak lefektetése. Annak a felismerése, hogy a beköszöntő új korszakban egy nemzet ereje elsősorban politikai erejében rejlik. S ez a politikai erő máson, mint a népnek a politikai közösségben való megszervezésén nem alapulhat.
Sokszor érezzük úgy, hogy valami már megtörtént - hogy valami már megtörténhetett. A déjá vu pusztán "hiba a Mátrixban" vagy így működik az emberi történelem?
„A történelem ismétli önmagát” toposzról kanyarintott múltkori eszmefuttatás kissé komorra sikeredett – evezzünk hát most könnyedébb vizekre (némi képzavarral élve).
Elővettük a dualizmus vezető vicclapjának, a Borsszem Jankónak az 1878-as évfolyamát – ekkor folyt az orosz-török háború, némi nyugati beavatkozással. S mivel – mint írtuk volt – nincs új a Nap alatt, azt találtuk, hogy a majd másfél évszázaddal ezelőtti címlapkarikatúrák mintha nem vesztettek volna időszerűségükből. Nézzük csak:
A „Sterling” feliratú pénzeszsákra támaszkodó brit oroszlán mondja a „kölcsön” feliratú mézesbödönt nyalogató orosz medvéről: – Ha nem lesz mit nyalnia, majdcsak leszorul a fáról!… ÉN várhatok.
„Eleinte négyen sétáltunk, aztán hárman, aztán ketten, és amikor Katit is kivégeztek, akkor egyedül maradtam. Akkor sírtam, tényleg sírtam” Elhunyt Wittner Mária, 1956-os szabadságharcos lány, politikai elítélt, segédmunkás, országgyűlési képviselő.
Hogyan hazudtak a kommunisták 1956-ról? „Október végén – november elején Budapesten és több vidéki városban legalább tíz napig nem volt hatalom a nép kezében. Fegyveres fasiszta bandák büntetlenül garázdálkodhattak. … Az alvilág és a prostituáltak fogtak össze a fasisztákkal.” - írta Nógrádi Sándor, kipróbált nemzetközi kommunista káder, a Néphadsereg politikai főcsoportfőnöke. A Nagy Imre-perről készült (igaz, be nem mutatott) 1958-as propagandafilmben pedig a következő szöveget hallhatjuk: "Az ellenforradalom stabilizálása érdekében Nagy Imre bűntársai segítségével megbénította, és szétzüllesztette a szocializmushoz hű fegyveres erőket. Helyette az alvilág züllött banditáiból, ellenforradalmi elemekből egy úgynevezett Nemzetőrséget hozott létre.” (…) A Nemzetőrség többsége börtönökből szabadult politikai és közönséges bűnözőkből, huligánokból, prostituáltakból tevődött össze.”
A kommunista Tájékoztatási Hivatal által kiadott "Fehér Könyvek" (Az ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben) III. kötetének 77.oldalán közölt kép eredetije a vizsgálati anyagból. A 23-as számmal megjelölt szereplő Wittner Mária.
Vajon ki volt besúgó, ki volt a kollaboráns és ki "feküdt le" a diktatúrának? Kodály, Illyés, Csoóri - mehetnek a levesbe? A "Behódolt velszi bárdok" című könyv az év elején jelent meg. Állításai miatt azonban nem késő róla kritikát írni.
Amikor a két világháború közötti naplókat, visszaemlékezéseket olvas az ember, nagyon gyakran találkozhat egy érthető, de semmiképpen sem rokonszenves mentalitással. Ezt a köznyelvben úgy hívják: „mindenki hülye, csak én vagyok helikopter”. Shvoy Kálmán vagy Zsindely Ferenc feljegyzéseiben egy-egy elismerő szóra jut tíz-tizenöt rosszindulatú megjegyzés. Prónay Pálnál pedig egy idő után senki sem „rendes antiszemita”, még Horthy is a zsidóbérencek hálójába esik!
Nos, valami hasonló érzése lesz az embernek, ha Beke Albert könyvét forgatja. Beke írásában szinte mindenki megalkuvó. (Legyünk igazságosak: szinte mindenki, vagyis azért van kivétel, ha nem is sok.) A könyvnek ez a fő kérdése. Az tudniillik, hogy ki volt kollaboráns, és mennyire. Természetesen valódi kollaboráció esetén elfogadásra nem, de megértésre (arra, hogy miért kollaborált az illető?) illene törekedni, hiszen a történetírás egyik legfőbb célja a megértés, vagyis annak feltárása, hogy milyen mozgatórugói voltak az eseményeknek, a szereplők cselekedeteinek.
"A szögletes homlokú bíró is álmodozott, és egész faja feltűnt előtte egyetlen hatalmas látomásban - acélpatkós, páncélba öltözött fajta, a törvényhozó és világalkotó az emberiség családjában. Látta vörösen csillogó hajnalát a sötét erdőkön és mogorva tengereken át; látta lobogni, véresen és vörösen, nagy és diadalmas delét; és látta árnyékos lejtőin éjbe veszni a vérvörös fövenyt." (Jack London)
Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba – fogalmazta meg anno Hérakleitosz a hozzá illő tömör homályossággal a maga történetfilozófiájának (egyik) alaptézisét. Jól hangzik – csak kár hogy nem igaz. Maga Historia úrnő inkább Nietzschének adott igazat, aki szerint örök körforgásként, „örök visszatérésként” írhatjuk le a helyzetet. Ha meg értékítéletet is szeretnénk alkotni, akkor legjobb, ha Hésziodoszhoz fordulunk, aki sommásan közölte, hogy a rég elmúlt aranykortól távolodva rohanunk a vaskorba. És jó ideje ugyanabban a folyóban áztatjuk a lábunkat, vagy kissé pőrébben: ugyanabban a pocsolyában dagonyázunk (néhány rövidebb-hosszabb üdítő megszakítással).
Joseph-Noël Sylvestre: Rómát kirabolják a barbárok 410-ben (1890)
Ismerjük a viccet, amiben Lenin elvtárs visszaadja a labdát a gyerekeknek, pedig közéjük is lövethetett volna? Sajnos ez a kommunizmus hideg világában nem is vicc volt, hanem véresen komoly valóság. De Gorbacsov nem lövetett. S különösen nem lövetett nálunk, Közép-Európában. Nem felejtjük el!
Két évvel ezelőtt készült el a „Gorbacsov. Mennyország” című lett-cseh dokumentumfilm. A filmben Mihail Szergejevics kitért a kényes kérdésekre adandó válaszok elől, viszont szívesen énekelt ukrán nótákat. Hiszen édesanyja ukrán volt. Neki köszönheti a Mihail nevet is: eredetileg Viktornak nevezték el, de édesanyja mélyen vallásos lévén, titokban megkereszteltette. A „Győző” (győztes) nevet lecserélni, úgy tűnik, politikai szempontból nem volt jó előjel. Visszatérve az említett filmre, egyik nagy oroszos újságírónk így írt a filmben szereplő Gorbacsovról: „Tökéletesen megértem, hogy miért nem akar beszélni a Szovjetunió széthullásában játszott szerepéről, a felelősség kérdéséről. Vagy ha valamit mégis kipréselnek belőle, akkor miért emeli fel a hangját. Akaratlanul is történelmet írt, ezért aztán magyarázkodni nem akar. Ehhez nincs kedve, és méltatlannak is érzi. Úgy érzi, hogy a szabadság előtt nyitotta meg az utat, a világ azonban ezt nem becsüli meg. Fáj neki, hogy a saját népe mára megveti, lesajnálja, akik pedig minden áron piedesztálra emelnék, azokat sokszor az oroszellenesség motiválja. Akiket szeretne, azok nem szeretik, akik pedig dicsőítik, azokat ő nem igazán becsüli. Mert szovjet/orosz maradt, és valójában esze ágában nem volt lerombolni a birodalmat. Csak úgy sikerült, és erről jobbnak látja hallgatni”
Vajon miért töltött feleslegesen, sőt gyanúsan sok időt Szulejmán Kőszeg ostromával? Vajon tényleg a csodával határos a vár sikeres védelme? Vajon ki volt Jurisics Miklós? Mítoszrombolás annyira másként, hogy az már szinte mítosz-építés.
Az oszmánok augusztus 29-ét, nagy mohácsi diadaluk napját "szerencsenapnak" tartották. Egy ízben azonban nem hozott nekik szerencsét ez a nap: 1532-ben, Kőszeg alól ekkor vonultak el, befejezve a sikertelen ostromot és hadjáratot. Kőszeg sikeres védelme elválaszthatatlan Jurisics Miklós nevétől. Jurisics Miklós 1490-ben, Mátyás halálának évében született az Adriai-tenger partján levő Zengg (Senj) városában. Édesapja Zengg várkapitánya volt, és maga is a katonáskodást választotta életpályának.
Jurisics Miklós (Ehrenreich Sándor Ádám XIX.századi rézmetszete, OSZK Régi Nyomtatványok Tára)
Augusztus 23. a Molotov-Ribbentrop paktum aláírásának, ma pedig a Totalitárius Diktatúrák Európai Áldozatainak Emléknapja. 1939-ben ezen a napon látott neki a nemzetiszocialista Német Birodalom és a kommunista Szovjetunió Közép-Európa nemzetei felosztásának. Néhány forrásrészlet a két totális diktatúra együttműködéséről.
1939. szeptember 1-én a náci Német Birodalom megtámadta Lengyelországot, a komcsi Szovjetunióval kötött megegyezés értelmében. A ravasz szovjetek csak szeptember 17-én csatlakoztak a támadáshoz. Az amerikaiak által 1945-ben zsákmányolt dokumentumokból adunk közre kettőt a német-szovjet szövetség illusztrálására.
"Szeptember 17-én este 11.30-kor a Nagykövet[ünk] átnyújtotta a tervezetet Herr Molotovnak jóváhagyásra. Az utóbbi azt állította, hogy egyeztetnie kell Sztálinnal. Herr Sztálin, akit Herr Molotov telefonon felhívott, leszögezte, hogy az ő véleménye szerint egy közös közleményt ki kell adni, de nem tud teljesen egyetérteni a javasolt szöveggel, mivel ez túl őszintén és nyíltan tárja elő a tényeket. Ezután Herr Sztálin egy új vázlatot írt a saját kezével és azt kérte, hogy ennek jóváhagyásához szerezzük meg a Német Kormány beleegyezését." (Német külügyi jelentés)
Szovjet és német katonák szovjet propaganda-plakátok előtt
"Mert 1711-ben Szegednél a Tisza vize minden látható és tapasztalható ok nélkül elenyészék, annyira, hogy a számtalan halak a Tisza száraz fenekén künn maradván, nem győzték az emberek kifogdosni ..." Vajon mit kezdjünk a régmúlt idők feljegyzéseivel, amelyek a mai aszályhoz hasonló jelenségeket írnak le?
Hónapok óta aszály sújtja nem csak hazánkat, hanem Európa egy jelentős részét is. Míg évtizede súlyos árvíz keserítette az életünket, ma ugyanazoknak a folyóknak a medrében épphogy csak csordogál egy kis víz, a hajózás sok helyen lehetetlenné válik, sőt néhol vízhiány is fellépett, amitől már meglehetősen elszoktunk itt a vén kontinensen. A növényzet kiszárad, képeket látunk csenevész, beszántásra ítélt kukoricamezőkről, lehulló, megfonnyadt gyümölcsökről, hallunk aggódó gazdákról, elkeseredett borászokról, akik a még a szőlőt is fenyegető aszályt szidják. Halljuk az egyre elkeserítőbb statisztikai adatokat, egyelőre még leginkább csak jóslatokat/prognózisokat, de ezek jó része csak idő kérdése, hogy valódi, számokkal mérhető veszteségekké váljanak.
