A már hosszú hónapok óta aktívan működő „Kolhoz Kör” első jelentősebb önálló seregszemléjének az 1956. március 15-i ünnepség bizonyult. Az ünnepet a Régi Országház vendéglőben ülték meg, félig nyilvánosan, jelesül a Várban, az Országház utcában.  A többi, a korszakban megszokottól meglehetősen eltérő megemlékezés volt, és az ugyancsak formabontónak számított, hogy a hallgatók pár oktatójukkal együtt a hivatalostól eltérő ünnepséget tartottak. Mindemellett elhatározták, hogy október 6-án történelmi emléksétát tartanak.

A Régi Országház vendéglő 1940 körül. (forrás: Hungaricana)

Azért milyen más volt a XIX. századi Magyarország: igaz, már itt is jelentkezett Pest-Buda majd Budapest kulturális dominanciája, jelen írásunk szűkebb területét, a könyvkiadást illetően eléggé erősen, sőt ahogy haladt előre a század, egyre erősebben. De azért Kolozsvárott, Kassán, Pozsonyban, s még jópár helyen jelentek meg fontos könyvek.

A Történeti Nép- és Földrajzi Könyvtár néhány kiadványa

1957-ben zajlott le Brusznyai Árpád pere is, aki a veszprémi Nemzeti Bizottság vezetője volt. Ahogyan említettük, neki a megye vezető kommunistája, Pap János nem bírta megbocsátani, hogy ő – vagyis Pap – könyörgött neki (Brusznyainak) egy új állásért, amikor a diktatúra szétesett a megyében. Most Brusznyait hamis tanúk segítségével és logikai bukfencekkel első fokon életfogytiglanra ítélték.Hogyan élte ezt meg felesége és kislánya?

Felvonuló nők 1956-ban (forrás: nlc.hu)

Szűk hét évtizeddel ezelőtt a Szovjetunió mindenható ura távozott az élők sorából. 1953. március 5-én, moszkvai idő szerint 21 óra 50 perckor adta közre a rádió, hogy „Lenin fegyvertársának, aki a zsenialitásának és ügyének zászlóvivője volt, a kommunista párt és a Szovjetunió bölcs nevelőjének a szíve megszűnt dobogni”.

Sztálin ekkor már egy ideje egész különös – mondhatni: különc – életet élt. A lánya, Szvetlana Allilujeva szerint a halála előtti időszakban már elveszítette a kapcsolatát a valósággal. 1917-es árakat említett, és a fizetési borítékjai bontatlanul halmozódtak az asztalán. (A halála után persze eltűntek…) Gyakran firkált farkasrajzokat is. Utolsó nem-kommunista látogatójának, a magyar történelemben is szerepet játszó Krisna Menon indiai diplomatának is farkasokról beszélt, arról, hogy az orosz paraszt tudja, mit kell tennie a farkassal: agyoncsapja, és nem fecséreli az idejét a fenevadakkal. A szovjet egyeduralkodó munkarendje ekkorra már teljesen parttalanná vált. Még 1949. december 11-én a Politbüro külön határozatot fogadott el – pontosabban: Sztálin határozott hozatott harcostársaival – , amelynek értelmében a 240 fős legfelső nómenklatúra tagjai délelőtt fél 11-re jártak dolgozni. A csúcshivatalnokok egy részének este fél 8-ig bent kellett maradnia a munkahelyén. Az ebédszünetük délután fél négykor kezdődött, és elvileg másfél óra hosszat tartott. De senki nem mert sziesztázni, vagy kimenni ebédelni, mivel Sztálin néha körtelefonokkal ellenőrizte munkatársait. Az ebédszünet inkább a papírhalmokra bukva kókadoztak az idősebb kollegák, hiszen valójában késő éjjelig folyt a munka.

Egy amerikai ukrán étterem ingyen borcs-levest kínál Sztálin halálának örömére (forrás: http://polit.reactor.cc)

A közterületi műalkotások mindig egy-egy közösség korábbi élményeit, közösen átélt történeteit, szenvedéseit fejezik ki. emléket állítanak egy nagy jelentőséggel bíró személynek vagy események. Manapság a virtuális tér korszakában talán elavultnak tűnhetnek, de nem azok, gondoljunk az Egyesült Államokban továbbra is zajló szobordöntési kampánynak. Arról nem is beszélve, hogy az emlékművek egy-egy város képét is meghatározzák. Berlinben például ilyen a Siegessaule oszlopa, Lipcséban a Népek Csatájára emlékeztető óriási emlékmű. Sao Pauloban a Christo Redento, New Yorkban pedig a Szabadság-szobor (vajon mikor kezdik el kritizálni faji alapon?). Budapesten pedig a Gellért-hegyen a Szabadság-szobor, illetve a Hősök tere monumentális szoborkompozíciója. 

De vajon hogyan állunk a kommunizmus áldozatainak emlékével? Milyen közterületi alkotás őrzi a halálba, nyomorba, száműzetésbe taszított honfitársaink emlékét?

Az említett vezető politikusok szinte kivétel nélkül apologetikaként írják ezeket, utólagos magyarázatot adva: sikereik estén a saját zsenialitásuknak, amikkel megérezték az „idők szavát” s diadalra vitték ügyüket, míg a kudarcosak ráirányítják figyelmünket a „mások hibáira”, a „kényszerítő körülményekre” és a „történelem ellenállhatatlan viharára” – vérmérséklettől és a kudarc nagyságától függően. Ami aztán maga után vonja a finom kozmetikázástól kezdve az ordenáré hamisításokig a színskála mindenféle árnyalatát. Ehhez persze gyakorta társul a „hálás utókor”, valamint a politikai ellenfelek sokszor sikeres cenzúrázási törekvése – Ciano naplójának többféle verziójától kezdve Kádár Gyula memoárjainak első kiadású „csiszolt” változatán át mondjuk Speer emlékirataiig terjed a hamisítási skála.

Sulyok Dezső pártjának, a Szabadságpártnak a lapja 1947-ből (forrás: Magyar Médiatörténet online)

A falusi elmaradottság képzete a kádári propaganda egyik alapvető üzenete nyomán alakult ki. „Célunk az, hogy a röplap módszere és tartalma alapján a gazdák érezzék megrögzött maradiságukat, és belássák azt az utat, amely a boldogulásukhoz vezet." – állt az egyik község tanácselnökének jelentésében a téeszesítési kampány idején. A csendet azonban nem csak a téeszvilág megszűnése, és a magyar vidék 1990 utáni zavaros viszonyai okozták, hanem az elszenvedett traumák is, amelyeknek emlékét hallgatásba burkolta megbélyegzés hatalma és az eltelt évtizedek súlya.

A kommunizmus áldozatainak emléknapján jelen írással azokat a szenvedéseket szeretném felidézni, amelyek a magyar vidék 1945 utáni hétköznapjaiban jelen voltak, és amely szenvedéseket a kádárizmus csendje eltakarta.

1950-es kommunista propagandaplakát (forrás: hogyantortent.com)

1906-ban Zitkovszky Béla egy fontos, gyönyörű eseménysort örökített meg filmen: Rákóczi Ferenc és társainak újratemetését. A képkockákon a gyászmenet mellett megelevenedik a 20. század elejének világa, a magyar főváros jellegzetes hangulata. Bár Zitkovszky Béla vágóképet még nem használt, a kép élvezhető, a szereplők láthatóak.

Bár Magyarországon kb. 600 némafilm készült, sajnos nagy részük elkallódott. Viszont mindig van remény arra, hogy újabb és újabb magyar alkotások, hungarikum bukkanjanak fel a világ bármely részéről. Mivel a magyar némafilmeket exportálták, sok esetben kerültek elő akár 90-100 év múlva magyar alkotások Londonból, Bécsből, Hollandiából. Hegedűs Gyulának, a korszak színházi és némafilmsztárjának A munkászubbony című filmje például 2017-ben került elő Hollandiában. Hegedűs a kor olyannyira meghatározó színészegyénisége volt, hogy ma is utca őrzi a nevét Budapesten, színháza, a Vígszínház, közelében. Kosztolányi Dezső így örökítette meg alakját 1931-ben az Új Idők hasábjain a színész halálakor: „Látom őt ördögnek, papnak, katonatisztnek, kasznárnak. parasztnak, koldusnak, királynak, ifjú szerelmesnek, huncut agglegénynek gyors egymásutánban s a képek összeolvadnak könnyeimben, mindegyikben az embert érzem, akiből az egyéniség varázsa árad, az a varázs, melyet nem lehet tovább elemezni. Az által hatott, hogy ő volt, ő és nem más. Az első benyomás, amikor diákkoromban először láttam egy francia bohózatban, a régi, vidám, féktelenül kacagó Budapesten, nem halványabb, semmivel se jelentéktelenebb, mint későbbi emlékeim, mikor fölfelé ívelő pályáján egy lélektani mélységekkel teljes arcélet vetített elém. Mindig egy és mindig más.”

Hegedűs Gyula némefilmjének hirdetése az Est c. újság 1915. február 2-i számában

A Huszárvágás blogon természetesen nem fogunk abba a csapdába esni, hogy kizárólag az alternatív történelem és a divatos, akadémiai műszóval: kontrafaktuális történetírás veszélyes vizein evezzünk. Mégis, a magyar történelemben néhány esetben a majdnem máshogy történt érzése annyira erős kísértést jelent, hogy muszáj ezeknél az eseteknél elidőznünk.

Than Mór: Attila lakomája

Vannak olyan persze fordulatok, amelynek a következményei egyszerűen beláthatatlanok, ezért bár csábító gondolatkísérletek, de mégsem érdemes velük foglalkozni. Vajon hogyan alakult volna a magyar történelem, ha Attila hun nagykirály nem hal meg, mielőtt az örökösödést elrendezi? Vajon a hunok által uralt kelet-európai sztyeppén felbukkanó elődeinkre ez milyen hatással lett volna? De ilyen például az a kérdés is, hogy mi lett volna, ha nem hal ki az Árpád-ház 1301-ben? Még csak belegondolni sem tudunk, és bármilyen szörnyen hangozzék, azt sem tudjuk, hogy lett-e volna hosszútávú jelentősége. Természetesen vagány és menő érzés lenne a Turul-dinasztia monarchiájában élni akár a mai napig, és az is biztos, hogy az 1300-as évek első két évtizedének trónharcai és polgárháborús helyzete nem következtek volna be. De más, tőlünk független eseményekre nézve nem biztos, hogy ennek komoly hatása lett volna, így például a török birodalom megjelenésére. Kissé durván fogalmazva: Mohácsnál nemcsak II.Lajos, hanem egy Árpád-házi király is meghalhatott volna.

Budapest ostromának kapcsán sokféle elbeszélésmód – hogy ne mondjuk: hiedelem – él. Vannak, akik burkoltan a Waffen SS tisztjeit méltatják, vagy valamiféle hőskölteményt látnak a Német Birodalom, ennek az idegen és velünk nem éppen barátságos nagyhatalomnak a kétségbeesett utóvédharcaiban. Mások még mindig a sztálini értelmezés szerint beszélnek „felszabadulásról”.

Külön fájó kérdés a magyar honvédek sorsa és harca. Hősök akadtak közöttük szép számmal. Ez a téma azonban egy másik, bővebb bejegyzést érdemel.

A Lánchíd az ostrom után, előtte már újonnan eszkábált deszkabódék (Fortepan.hu)

De hogyan élték át az ostromot azok a hősök, akikről gyakran elfelejtkezünk – a budapesti polgárok? Dr.Szaplonczay József, a Pénzügyminisztérium jogtanácsosa családjával a Várban vészelte át az ostromot: „A halál hamarosan bekopogtatott bunkerünkbe. Egy kis elhagyott csecsemőt vett pártfogásba jólelkű házfelügyelőnénk, a kicsi azonban a tejhiányt nem sokáig szenvedhette. Egyik reggel holtan találtuk a kis fészkében. Huszár Pál bunkertársunk vette a merészséget a legnagyobb veszedelmek idején a Dísz tér parkjának legdélibb csücskén megásta a jeges talajban a kis sírhelyet és estefelé, nyugodtabb percekben kivittük a kis halottat utolsó útjára egy kis dobozba helyezve és sietve elhantoltuk. Még egy kis karácsonyfaág is jutott szegénykének a sírjára. A Dísz tér parkja – mint ahogy a többi szükségtemetkezőhely is – hamarosan benépesedett az újabb sírokkal.”

Egyszer egy balatoni klub-üdülő mellett a falatozókban terjedni kezdett a hír, hogy este kerti mulatság lesz, és nagyon egyszerű bejutni, mert a számkóddal működő ajtón csak be kell ütni a mohácsi vész évszámát, és akkor nyílik. Barátaimmal oda is mentünk az invitálásra, de bizony az 1526 nem segített, a kerti kapu zárva maradt. Az ismerős, aki hozta a hírt, zavarba jött és azt mondta: Na jó, akkor a tatárjárás! És valóban, be is jutottunk.

Aba-Novák Vilmos vázlata (Forrás: Hung-art.hu)

De vajon miért ez a két évszám ragadt meg? Miért a vereségeinket „ünnepeljük”? És vajon hova vezet ez? Nehogy azt higgyük, hogy ez valami olyasmi, amit egy legyintéssel el lehet intézni. A második világháború éveiben Dusan Simovic szerb-jugoszláv tábornok a száműzetésben fontos beszélgetéseket folytatott az amerikai Donovan vezérőrnaggyal, a CIA elődjének, az OSS-nek a vezetőjével. Sorra vették a délkelet-európai országokat, és Simovic dicséretére legyen mondva, rólunk, magyarokról volt a legjobb véleménnyel. Csakhogy ez a „legjobb vélemény” is így hangzott: „Amilyen bátrak, hazafiasak, önfeláldozóak a magyarok, annyira alkalmatlanok a szervezett ellenállás kifejtésére. Valahogyan szerencsétlenek is. Ezer éven át minden összeesküvésük, ellenállásuk, forradalmuk sikertelen volt.”

Tényleg így lenne? Egy pillanatra gondoljuk végig ennek a megjegyzésnek a hátterét.