Augusztus 20. Magyarország születésnapja. Pezsgővel köszöntjük!
Nyár van, rekkenő hőség, aki nem a vízparton ejtőzik, hanem – igen helyesen – huszárvágásblog-ot olvas, az megérdemel egy kis lazítást a rengeteg magyar sorskérdés, tragikus háborúk, vesztett csaták, elcsatolt területek és megtizedelt népesség után. [A Huszárvágáson nyertes csaták, visszaszerzett területek és csomó más siker is szerepel. Éppen ezért csináltuk a blogot. - a szerk.] S mi lehetne erre alkalmasabb, mint az ún. „boldog békeidők” – annak is legpompázatosabb eseménye, az ezredéves kiállítás. Millennium, a visszanyert önrendelkezés és a soha nem látott (?) gazdasági fejlődés nyomán az első ezer év megünneplése – persze magyaros kényelmességgel csúszott némiképp a buli, úgyhogy a történész-szakma segédletével egy évvel "elhalasztottuk" a honfoglalást is, ami azóta is úgy maradt... –, szóval megcsináltuk a világraszóló nagy kiállítást, amire tódult az ország apraja-nagyja. S ebben ne tessenek semmiféle gunyorosságot keresni: tényleg világraszóló kiállítás volt a maga korában és tényleg tódultak rá.
Az 1991-es pápalátogatás a rendszerváltást követő évek talán legemelkedettebb pillanata volt, amikor több millió magyar hívő kapott hitbéli megerősítését, lelki feltöltődést a valaha volt egyik legkarizmatikusabb egyházfőtől. Szent István királyunk ünnepén II.János Pál pápára emlékezünk!
Rákosi Mátyás a katolikus egyházat "konkurrens vállalatnak" nevezte, Sztálin pedig azt kérdezte: hány hadosztálya van a pápának?
Nos, rövidesen kiderült, hogy az egyház az hidegháborús években jobban sáfárkodott a spiritualitás terén, mint a kommunista párt, és az is kiderült, hogy a pápának ugyan egy hadosztálya sincs, de anélkül is elboldogul - a szovjeteket viszonyt a fegyverkezési verseny vitte gazdasági csődbe. 1989-re a közép-európai csatlós államok egymás után szerezték vissza szuverenitásukat. Magyarországon ez egy roppant sűrű év volt a hazai, illetőleg a nemzetközi politikában. Nagy Imreék újratemetése, az Ellenzéki Kerekasztal megszületése, Kádár halála, a Páneurópai piknik, az MSZMP megszűnése, a temesvári forradalom, a máltai csúcstalálkozó, vagy épp a Dunagate-ügy mind-mind címlap volt a sajtóban.
II.János Pál a máriapócsi kegyhelyen (vasarnap.hu)
Kandahar, Herat - az egykori Selyemút olyan városai, amelyek kultúra tekintetében a reneszánsz Itália városaival vetekedtek. Mindez öt-hatszáz évvel ezelőtt. Ma pedig valami egészen más kerekedik ki a történetből. Hogyan jutottak idáig az afgánok?
Gondolom a tisztelt olvasók közül sokan forgatták Ken Follet: Kaland Afganisztánban című könyvét, ezt a háborús kémregényt, a szovjetellenes harcok idejéből. Vagy sokan látták a „Beast of War” című, szintén a mudzsehedek szovjetellenes harcát bemutató filmet. A legutóbbi afganisztános amerikai mozikról nem is beszélve. De talán keveseknek ugrik be Jókai Mór: A láthatatlan csillag című novellája. Ebben a következőket írja a nagy romantikus írófejedelem: „Csupán egy faj tartotta ki legmakacsabbul a harcot. Mikor már a többinek híre is múlni kezdett, ezek még akkor is elő-előtörtek a laktalan pusztákból, a Salamon-hegy havas bércei közől, gyalog, lóháton, olykor ördöngös bőrcsónakaikon, mikkel a hegyek közül eredő Indus-folyam kataraktáin is tudtak hajókázni; rohantak előre sebesen, nyomában a jöttüket megelőző rémhírnek; ölték, aki halandó volt, rabolták, ami szemüknek megtetszett, s ha észrevették, hogy valahol komolyabb készületek vannak ellenök, ismét oly hirtelen eltűntek, mint jövének. Betöréseik mindig sűrűbbek, mindig alkalmatlanabbak kezdtek lenni, a nép puszta nevök előtt reszketett, volt is oka rá; ahol ők egyszer végigvonultak, azon a folton még a föld sem termett esztendőkig. Ezek voltak az afgánok.”
Az afgán emír a palotájában. James Rattray hadnagy litográfiája (1839)
Polak, Wegier, dwa bratanki – mint tudjuk. S a folytatásban: „együtt harcol”, mielőtt borát inná. S hogy mennyire így volt, ahhoz nem kell visszamennünk sok évszázadnyi időt, elég pontosan egyszáz évet. Irány 1920! Kalauzunk Divéky Adorján (1880–1965) történész, aki 1917-től 1939-ig Varsóban élt, ott kutatott és tanított az egyetemen, s szerepet vállalt a magyar katonai segélyakció során. A történtekről – viszonylag szubjektív hangú – beszámolót írt a Külügyi Szemle 1938-as évfolyamában, Magyarország szerepe az 1920-iki lengyel-szovjet háborúban címmel.
Edward Gibbon, a nagy angol történész megkockáztatja, hogy ha Martell Károly nem veri meg az arabokat Tours-nál, akkor most [Gibbon idejében, azaz a XVIII. század második felében] a Koránt tanítanák az oxfordi egyetemen. (Tekintsünk el attól, hogy Martell Károly hiába küzdött, csak késleltetni tudta az eseményt, s Gibbon halált követően úgy 250 évvel minden bizonnyal be fog állni ez a helyzet...) Ugyanígy elmondhatjuk: ha Pilsudski nem állítja meg a bolsevikokat Varsó alatt, akkor vélhetőleg már a ’20-as évektől Kommunista Kiáltványt tanították volna Berlin és Bécs, de lehet, hogy Leiden és Párizs egyetemein is. (S nem kellett volna megvárni ismét a XXI. századot, hogy a neomarxizmus átvegye arrafelé az uralmat az egyetemi szabadság felett...)
Segítsetek! Mindent a frontnak, mindenki a frontra! (Egykorú lengyel plakát)
Volt egyszer egy román javaslat egy közös román-magyar királyságról. Vajon mi volt ez? Megbékélési javaslat vagy dörzsölt ötlet a maradék Magyarország lenyelésére? A Huszárvágás blog megállapodott a "Napról napra Trianon" szerzőivel, hogy havonta egy kiemelt, általában nem-közismert bejegyzést közlünk a kronológiából. Ezúttal a román-magyar perszonálunió javaslatát adjuk közre.
Kevesen tudják, hogy a történet egyik főszereplője, aki 1919. augusztus 11-én felszólítást kapott a románoktól a román-magyar közös királyság megvalósítására, rövid ideig Horthy Miklós előtt is Magyarország kormányzója volt. A magyar Habsburg-ág fejéről, József Ágost főhercegről van szó. De hogy került ide a Romániával való perszonálunió?
1945. augusztus 6-án Hirosimára, augusztus 9-én pedig Nagaszakira dobtak le az amerikaiak atombombát. Eleddig hála Istennek ez utóbbi volt az utolsó nukleáris csapás. A támadások jogossága – ha ez egyáltalán értelmezhető – azóta is viták kereszttüzében áll. Mai írásunkban néhány olyan tényezőre szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyek talán nem annyira közismertek.
1. Kollektív bűnösség – vagy totális háború? A hirosimai és a nagaszaki támadások elleni egyik alapvető érv, hogy ártatlan civilek tízezrei, százezrei haltak meg. Az, hogy inkább civileket, mint katonákat sújtott mind a két támadás, nehezen vitatható tény; azonban vajon az, hogy „ártatlan”, mit jelentett a modern korban? A kollektív bűnösség elvét szokás a totalitárius diktatúrákhoz, vagy legalábbis a soviniszta rendszerekhez társítani. Sztálin például így fogalmazott az Egyesült Királyság kormányához írt levelében 1943. június 7-én: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell.”. Fél évvel később az élesen magyargyűlölő cseh vezetővel, Eduárd Benessel folytatott tárgyalások jegyzőkönyvébe a románokról szólva viszont ez került: „a román népet, ellentétben a rendszerrel, amely őt a háborúba bevitte, nem terheli közvetlen felelősség a háborúért.” Mindennek nem elvi vagy erkölcsi (tudják, a „szocialista erkölcs” és a „kommunista őszinteség”) alapja volt, hanem pusztán hatalmi megfontolások álltak mögötte – az tudniillik, hogy a románokra Sztálinnak szüksége volt, míg a magyaroknak nem szánt különösebb szerepet azon kívül, hogy megszállja és csatlós országgá teszi a hazájukat.
A Huszárvágás blogon a "Napról-napra Trianon" című kronológia alapján havonta egy kiemelt eseményt közlünk a blogon. Júliusi elmaradásunkat ezúton pótoljuk: a hódmezővásárhelyi tömegmészárlás tragikus eseményeit elevenítjük fel.
A román királyi hadsereg, miután 1918 november-december folyamán megszállta a történelmi Erdélyt, északkelet felé terjeszkedett. Zilah városánál a szinte spontán magyar ellentámadást nem sikerült tartós sikerré tenni, mivel a központi, budapesti baloldali kormányzat mindennel törődött, csak a honvédelemmel nem. Azonban a történelmi belső határt a román erők nyugati irányban egészen 1919. április közepéig nem lépték át. A csucsai szorosban állomásozó Székely Hadosztály április 15-én kétségbeesett megelőző támadással próbálkozott, de a román túlerő már másnap visszaszorította őket. A román előretörés az egész vonalon kibontakozott. Április 20-ára elfoglalták a hegyek innenső lábainál fekvő nagyvárososkat: Szatmárnémetit, Nagykárolyt, Nagyváradot. Aradot a francia gyarmati haderő szállta meg, hogy a szerbek és a románok közötti konfliktust megelőzze, s oda csak május 17-én vonulnak be a románok. Csakhogy arra hivatkozva, hogy a Tisza természetes, könnyen védhető akadályt képez a "vörös magyarok" ellen, az egész Tiszántúlt is birtokba vették.
I.Ferdinánd román király szemlét tart a csapatai fölött Békéscsabán (Wikimedia)
1944. augusztus 1-én tört ki a varsói felkelés. A nácik józan ésszel nehezen felfogható megtorlást alkalmaztak, a nyugatiak képmutatóan kapkodtak és siránkoztak, Sztálin pedig nyugodtan megtömte a pipáját. De mit csináltak a magyarok?
A második világháború Lengyelországban és tulajdonképpen Lengyelországért kezdődött. 1939-ben azonban napok alatt kiderült: a nyugati hatalmak a diplomáciai nyomásgyakorlás végső fokaként hadat ugyan üzennek az agresszorok közül az egyiknek – de csak az egyiknek! – viszont két szalmaszálat sem kívánnak keresztbe tenni az „ürügy”, vagyis a lengyel nemzet érdekében. A katyni mészárlás napfényre kerülésekor pedig kínos kézmosogatással tértek napirendre az ügy felett. Azután meg Teheránban nagyjából-egészében áldásukat adták a szovjet tervekre. Itt Roosevelt elnök: „kijelentette, hogy végtére is a nagyhatalmak fogják eldönteni, hogy mit kap Lengyelország és mit nem, és hogy neki nem áll szándékában a békekonferencián alkudozni Lengyelországgal vagy bármelyik más kis állammal. Ami pedig Lengyelországot illeti, az a fontos, hogy olyan megoldást találjanak vele kapcsolatban, ami segít megőrizni a világbékét.”
A Honi Hadsereg (Armia Krajowa) jelképe. A horgony jelzi a ragaszkodást a szülőföldhöz, illetve a PW betűk a Polska Walcząca, a Harcoló Lengyelország szavak kezdőbetűit jelentik.
Az első részben a kommunista rendszer városépítészeti rombolásának hazai iskolapéldáit vettük górcső alá. Cikkünk második része a téma közép-európai, nemzetközi relációit vizsgálja, az egykori Csehszlovákiától kezdve, Lengyelországon és az NDK-án át egészen a Szovjetunióig.
A sorozat második részében képzeletbeli utazásunkat kezdjük a magyar turisták egyik legkedveltebb közép-európai desztinációjával, a csehországi Český Krumlovval. Az egykori szudétanémet kisváros Prága után a második legnépszerűbb város az évi több mint egy milliós látogatottságával, persze, csak ha nincs világjárvány. A csehek kiválóan építették fel az ékszerdoboz kisváros arculatát: helyi sörmárka (melynek paradoxona, hogy nem helyben főzik), kenutúrák a Moldván, „műrégi” szatócsbolt, panoptikum, és számtalan más érdekesség várja a nagyérdeműt. Sajnos, 2020-ra a város élvezhetetlen lett a mindenütt – szó szerint – hömpölygő turistaáradattól: kínaiak, spanyolok, németek, magyarok tömegével csodálják a gyönyörű városkát. Pedig nem is olyan rég még nem volt semmi látnivaló a településen.
Český Krumlov az 1980-as években (ziegler.blog.idnes.cz)
„Kossuth-címer, déli harangszó, március 15.: jelképei ezek a nemzeti létében megújhodó magyar nemzetnek.” (Hétfői Hírlap 1956. október 29-én) Vajon Mindszenty bíboros 1956. november 3-i beszédében is megemlített 500 éves nándorfehérvári évforduló megünneplése azon a nyáron hozzájárult-e '56 szellemi előkészítéséhez? Vajon igaza volt-e Molnár Eriknek, aki a forradalom után azzal kárhoztatta a Rákosi-diktatúrát, hogy annak ideológiájában úgymond háttérbe szorult az osztályszemlélet a nemzeti függetlenség szempontjának túlhangsúlyozása miatt? Az ötszázadik évforduló felidézésével keressük a választ.
1956 nyarán Magyarországon furcsa, szinte várakozásteli hangulat uralkodott. Június utolsó napján Rákosi még éles támadást indított a Petőfi Kör, Nagy Imre és más pártellenzékiek ellen; ugyanakkor országszerte vitakörök alakultak, amelyeket nem a reformkommunista értelmiség határozott meg. Ilyen volt például a Vasvári Kör Szombathelyen; a József Attila Kör Szegeden; a Batsányi Kör Veszprémben és így tovább. Rákosi ámokfutását követően néhány napos szópárbaj bontakozott ki a belgrádi Borba napilap és a Szabad Nép között, majd utána rövidesen jött a derült égből a villámcsapás: Mikojan elvtárs, a nagy túlélő Budapestre érkezett, tarsolyában a Rákosinak szóló selyemzsinórral. Már másnap összeült a párt Központi Vezetősége, ahol meglepődve vették tudomásul Rákosi lemondását és még inkább meglepődtek azon, hogy a szűkebb klikk, a Politikai Bizottság Gerő Ernőt javasolta első titkárnak. Gerőt nem szerették elvtársai, azonban néhány kritikus hang után maga Mikojan emelkedett szólásra. Az összegyűlt elvtársak figyelmébe ajánlotta Gerőt, mire azonnal észbekaptak. Az egyik utána következő felszólaló ezt meg is fogalmazta: „bár én eredetileg ellene akartam szólni". Az ülésen Kádárt másodtitkárrá, vagyis pártvezető-helyettessé választották.
Domján József fametszet-sorozata (részlet, "Béke és Szabadság" illusztrált magazin, 1956. július 18.)
A nándorfehérvári csata történetét jól ismerjük. Közismert az a megállapítás is, hogy Hunyadi győzelme 70 évnyi haladékot adott Magyarországnak. De mi lett volna, ha nem győz a magyar haderő?
Az elmúlt 500 évünk történelme alapján általában amikor a „mi lett volna, ha?” kérdés felmerül, akkor az események jobb kimenetelét hiányoljuk. Vagyis azon gondolkozunk – ábrándozunk – hogy hol rontottuk el, hogy hol csinálhattuk volna jobban, vagy éppen hol esküdtek össze a körülmények ellenünk. Sokszor vagyunk elégedetlenek nagyjaink viselkedésével, vagy éppen úgy általában a magyarság összeteljesítményével. Hiszen, ahogyan mondani szokás, senki nem számít a spanyol inkvizícióra.
Tényleg támadásra készült Sztálin? Miért nyertek a szovjetek? A nyolcvan évvel ezelőtt már javában zajló német-szovjet konfliktus kérdései, amelyek a mai napig parázs vitákat gerjesztenek. Összefoglaló felsorolásunk, a bloggazda megítélése alapján.
Nyolcvan évvel ezelőtt már javában törtek előre a tengelyhatalmi szövetség csapatai a Szovjetunió területén. A végeredmény és néhány sarokpont kivételével azóta is vita van. A történelemtudomány és a történetírás, az ideológia és az emlékezetpolitika szempontjai egyaránt befolyásolják, hogy ki milyen álláspontot foglal el. Az alábbiakban az általam a legvalószínűbbnek tartott forgatókönyv-részleteket próbálom tételesen összefoglalni, természetesen a mi magyar szemszögünkből.
Német katonák a Barbarossa hadművelet idején (Brittanica)
...továbbá a Georgikon alapítása, egy szigligeti '48-as szabadságharcos politikus, és a filoxéra utáni reskonstrukció egyik élharcosa. A Festeticsek, a Puteániak és a Hertelendyek.
A Balaton és a híres-nevezetes famíliák összekapcsolódásáról, a birtokos családok alkotótevékenységéről szóló sorozatunk második részében az olvasók kérésére Keszthely és a Festeticsek következnek. Festetics Györggyel (1755-1819) illik és indokolt kezdeni, kinek szellemi hagyatéka, s mindaz, aminek alapjait Keszthelyen és vidéken lerakta, a mai napig éltető örökségként van jelen e vidéken. A kalandos életű gróf figyelme az 1800-as évek elején – amikor ismét összetűzésbe került a Habsburgokkal – fordult a keszthelyi uradalom irányába. Miután megfosztották kamarási rangjától és az udvarból is kitiltották, nem esett kétségbe, hanem a keszthelyi uradalom és vidékének intenzív fejlesztésébe kezdett. Ez a kezdeti nehézségek ellenére igazi sikertörténetté vált.
A Festetics-kastély (keszthelyiprogram.hu - Rábai Miklós). 2020-ban a trianoni diktátum 100. évfordulójára itt forgatták "A beszéd - Apponyi a magyar ügy védelmében" c. filmet
Az 1951-ben lerombolt Regnum Marianum templom a kommunista diktatúra pusztításának, embertelenségének egyik jelképe lett. A múlt eltörlésének jegyében hazánkban – és az egykori keleti blokk országaiban – is számtalan épület töröltetett el a szocialista rendszer felsőbbrendűségének jegyében.
A 2020-as pandémiát megelőzően Spanyolország évi 17 millió német turistát fogadott, amely szám 2 millióra zuhant vissza tavaly nyáron. Az ibériai országba érkezők között a XIII. századi erőd, az granadai Alhambra, a cordobai Nagy Mecset, a burgos-i katedrális, vagy épp a madridi királyi palota a legnépszerűbb látnivaló. Hasonló a helyzet Rómával: a Colosseum, Spanyol lépcső, Villa Borghese, Angyalvár kvartett vonzza a turisták millióit, akik hatalmas pénzeket hagynak a helyi éttermekben, szállodákban, kávézókban, múzeumokban, és egyáltalán a szolgáltatóiparban. Épp ez utóbbi tény miatt (is) roppant fontos, hogy egy adott ország milyen épített örökséggel rendelkezik, azok milyen állapotban vannak. Nos, Spanyolország, Olaszország, Franciaország vagy épp Anglia számos települése mágnesként vonzza a turisták sokaságát.
Balatonfüred lassan negyed évezred óta mágnesként vonzza a szórakozni, üdülni kívánó közönség mellett a magyar kultúráért tenni akarókat. Balatoni sorozatunk következő részeiben a történelmi családok egy-egy balatoni település életben végzett munkáját vesszük górcső alá.
A neves családok a XVIII. század végétől, a XIX. század elejétől részt vettek a füredi társas, kulturális és sportesemények előrébb mozdításában, de tevékenységük egyik legfőbb érdeme Füred épített környezetében érhető tetten. Balatonfüred egyik központi épülete az a Horváth-ház, amely az építtető Szentgyörgyi Horváth család nevét őrizte évtizedekig. A család kapcsán leginkább az Anna-bál neve lehet ismerős, de a reformkor idején Balatonfüred és térsége történetében igen nagy és fontos vezetőszerepet töltöttek be. A Szentgyörgyi Horváth család a 17. században települt át, a török elől menekülve, akkor még Milkovics néven, a Magyar Királyság területére. Vas megyében lettek földbirtokosok, ekkor jutott Horváth István Répceszentgyörgy helységhez, mint birtokadományhoz és innen ered a családi előnév. Kerültek ki közülük alispánok, meghatározó méltóságok, birtokaik később az egész ország területére kiterjedtek. A családból kiemelkedett Szentgyörgyi Horváth (II.) Zsigmond (1737-1808), aki nagy vagyont szerzett a családnak.
Balatonfüred látképe a XIX. század közepéről (Szeremley Miklós grafikája)
Az előző részben ott hagytuk abba a történetet, hogy a második világháború végén a brit, az amerikai és a szovjet győztesek a „brain drain” speciális formáját gyakorolták: lelkesen vadásztak a német és japán tudósokra. Nukleáris kísérletek, rakétatechnológia vagy éppen bio-hadviselés: minden kellett. A legbizarrabb kutatásokra kétségtelenül az ember elme kontrollja és a személyiség-építés terén került sor.
Ebben a részben (az előzményeket lásd itt) az amerikai biofegyver-program egyik fő központjának, Fort Detricknek a történetét tekintjük át. 1929-ben az amerikai hadsereg a Maryland államban Fredrick városkától tartós bérletbe vett egy földsávot, hogy ott szükségrepülőteret alakítson ki. Ez lett Detrick Field. Két évvel később a Marylandi Nemzeti Gárda kapta meg a területet, hogy ott repülő-kiképzőközpontot létesítsen. 1940-ben az amerikai légierő kapta meg a bázist, és egészen 1942-ig használták. Egy ideig csend honolt a környéken, majd 1943-tól a hadsereg kémiai hadviselésért felelős szolgálata (Chemical Warfare Service) települt ide. Eközben, szövetségi szinte 1942-től megindult a biofegyver-kutatás is. Az új kutató-szolgálat azután 1943-tól a Camp Detrick-é átnevezett bázison talált otthonra. Rövid idő alatt hatóanyagokat fejlesztettek ki és eljárásmódokat dolgoztak ki az esetleges – akkor ismert! – biofegyver-támadások ellen, és egy kórházat is felállítottak. Közben persze a védekezés mellett a támadásra is készültek, és a fertőző ágensek célba-juttatásának módjain is dolgoztak.
A Balaton, ahogyan mi nem ismerjük - avagy hogyan alakult fürdőhellyé a tó körzete? A "Balaton felfedezése", az első világháború évei, majd a két háború közötti időszak történeti áttekintése.
A 19. század eleji festményeken még gyakran láthatunk teheneket, lovakat itató pásztorokat, parasztokat a Balaton partján. Ekkoriban ugyanis még nem volt semmilyen fürdőélet a Balatonnál. Az ismert települések, pl. Badacsony, Tihany, Balatonfüred valamely nevezetességük, látványosságuk, a jó boruk vagy a savanyúvíz miatt váltak kedveltté. Kezdetben nem annyira a tóban való fürdőzés bizonyult vonzónak, mint inkább a különféle gyógyforrások, savanyúvíz- és gyógykúrák. Balatonfüreden az 1820-as évektől kezdte el Oesterreicher Manes József, füredi fürdőorvos használtatni betegeivel a tó vízét, azaz a hidegfürdőt. A Balaton fürdőkultúrája csak a 19. század második felében kezdődött. Ehhez egyrészt hozzájárult a rendszeres gőzhajójárat megindulása (1847-től), a korszak közéleti személyiségeinek (Kossuth Lajos, Széchenyi István) Balatont népszerűsítő propagandája, a fürdőhelyek fejlesztése, valamint a déli vasút megindulása (1861) és a fürdőegyletek megszületése.
A XIX. század végén, amikor az orvostudomány és a mikrobiológia ugrásszerű fejlődésnek indult, hirtelen a betegségek okai, terjedése és a kórokozók mibenléte is világossá váltak. Az európaiak és az európai civilizáció vívmányait átvevő országok előtt megnyílt a lehetőség a nagy járványok elleni védekezésre. Egyúttal persze felmerült a hátsó gondolat is: ha védekezni lehet a járványok ellen, akkor miért ne lehetne ezeket támadásra használni?
A XX. századdal a technika félelmetes csodáit gátlás nélkül felhasználni kívánó korszellem köszöntött be. Egy 1914-ben megjelent Jack London novellában az alábbi prófétai szavak olvashatóak: „Ez ultra-modern háború volt, a tudósok és a laborok háborúja. Száztonnás ágyúk játékszernek hatottak a mikroorganizmusokat tartalmazó lövedékek mellett, amelyeket a laborok bocsátottak ki. Ezek a halál hírvivői, a pusztító angyalok voltak, amelyek szétvertek egy milliárdos birodalmat.”
Egy, a biológiai hadviselés elleni védekezésről szóló kétpárti amerikai kongresszusi jelentés képregényének fedlapja
Az „ABC” a modern kor egyik legrettegettebb betűkombinációjává vált. Az „Atomic, Biological, Chemical” szavak kezdőbetűi a tömegpusztító fegyvereket jelölik. Az emberi sokaságot kiírtani képes hadviselési eszközök közül ezúttal a biológiai fegyverek modern kor előtti történetét tekintjük át röviden.
A biológiai fegyverek olyan vírusok, baktériumok, gombák, rovarok-, illetve biológiai úton előállított és biológiailag különösen aktív szerves vegyületek (pl. mérgek és pszichoaktív szerek), amelyeket fegyveres konfliktus esetén az ellenséges élőerő (katonaság vagy hátországi lakosság) pusztítására vetnek be. A definíció nem teljesen pontos, hiszen, ha a rovarok is ide tartoznak, akkor mondjuk a harci kutyák miért nem? Sőt, történelmi értelemben akár azok a lovak vagy tevék is a biológiai fegyver kategóriájába számíthatnak, amelyeket az ókorban a harci elefántok megzavarására sorakoztattak fel. Ezen kívül meg kell jegyezni, hogy a definíció átfedést mutat a vegyi fegyverekkel, s én a jelen írásban a mérgekkel (pl. a békából nyerhető nyílméreg) nem is foglalkozom.
A Fekete Halál aratása (Pieter Breughel festménye, 1562)
Az ősi Balaton-felvidéki borvidék nagy megpróbáltatása. Nyári Balatoni sorozatunk második része.
A természeti katasztrófák közül kétségtelen, hogy az egyik legnagyobb pusztítást a térségben a szőlőgyökértetű, azaz a filoxéra végezte. A 19. század második harmadában jelent meg először Nyugat-Európában ez a kártevő. A filoxéra tetű a szőlő levelein és gyökerein él, melynek hatására a szőlőtőke elszárad. Magyarországon Pancsován (1875-ben) kezdődött a pusztítása, majd közel 10 esztendeig veszélyeztette a hazai szőlőállományt. A tónál elsőként Balatonfőkajáron és Meszesgyörökön tapasztalhatták meg a kártékony rovar megjelenését. Európai szinten a termőszőlők 2/3-a megsemmisült, ezért gyorsan meg kellett hozni az óvintézkedéseket, de végül a korlátozások nem segítettek, csak a már megtámadott szőlőültetvények kiirtásával, vízzel történő elárasztásával vagy szénkéneges gyérítésével tudtak úrrá lenni a problémán. Ezt követően kezdték el az ellenállóbb amerikai szőlőfajták telepítését.
Szén-diszulfid (szénkéneg) injektor, festmény, 1904. A szénkéneggel való gyérítést először Thénard francia szőlőbirtokos alkalmazta ültetvényeiben az 1860-as évek végén (Wikipedia)
A ponyva, mint a nép "mákonya". Egy valóban függőséget okozó, ugyanakkor fizikai leépüléssel nem járó szellemi bódítószer és az ellene való kampány a Horthy-korban. Második rész.
A világháború kellős közepén a ponyvairodalom ellen folyó küzdelemben ismét röviden hallgassuk meg a politikát! Antal István nemzetvédelmi és propagandaminiszter már korábban beharangozta, hogy a kormány tenni szándékozik valamit a ponyvakérdés megoldása érdekében, s mikor ez megtörtént – azaz meghozták a korábban idézett jogszabályt –, felszólalt ez ügyben, ismertetve, magyarázva a rendelkezést. Részletek a képviselőház 1942. július 17-i ülésén elhangzott beszédéből:
„Ennek a rendeletnek, amint olvasni méltóztattak, két fontos, két kardinális rendelkezése van. Egyrészt a jövőre nézve akarja a ponyvairodalom megjelenését és terjesztését megakadályozni, másrészt azonban egyszersmind arról is intézkedik, hogy az eddig megjelent ponyva irodalmi termékek elvonassanak a közönség elől."
Nyolcvan évvel ezelőtt közölte a kormánnyal Bárdossy László miniszterelnök - Horthy utasítására - hogy Magyarország és a Szovjetunió között a hadiállapot beállott. E havi "mi lett volna, ha" írásunkban a Szovjetunió elleni hadbalépés körülményeit vizsgáljuk.
1941 tavasza óta lehetett tudni, hogy valami készül. Nemcsak Sztálinhoz jutottak el a német támadási tervekről szóló értesülések, hanem a jól értesültek Európa-szerte beszéltek erről. Így természetesen a magyar kormányhoz is jutott információ, vagy legalábbis feltételezés. Másfelől a Szovjetunió ragadozó természete is nyilvánvaló volt, s ezzel a magyar kormány is számolt, miközben ugyanez a magyar kormányzat folytatni próbálta a Teleki Pál által megkezdett függetlenségi politikát. Ez a politika a Szovjetunió felé tett közeledési gesztusokat is tartalmazott, halvány kísérletként a német befolyás kiegyensúlyozására. További ösztönzőt jelentett ehhez a közeledési politikához a Szovjetunióból beszerezhető nyersanyagok iránti szükséglet. A szovjetek azonban Magyarországot egyelőre német kliens államnak gondolták, s noha Molotov 1940 novemberében Berlinben Magyarországra is bejelentette a szovjet igényt, ezután 1941 nyaráig mégis udvariasan elhárították a magyar megkereséseket.
Magyar honvédek lőszerrobbanás miatt megsemmisült szovjet KV-1-es harckocsit vizsgálnak 1942-ben (WoTForum)
Hála Istennek, most már újra szabadon élvezhetjük a Balatont. A COVID után visszatekintve láthatjuk, hogy elődeink is bizony kénytelenek voltak néha megküzdeni a járványokkal, betegségekkel. Balatoni sorozatunk első írása.
A Magyar Királyság területén a XVIII. században nem volt megszokott a nyílt vízi tavakban, folyókban való fürdés. Ennek több oka is volt, az egyik a járványok kiküszöbölésében, a Balatonban való fürdés korlátozásában kereshető. Mária Terézia 1777-ben Ratio Educationis – A nevelés ésszerűsége – című rendeletében megtiltotta a folyókban való fürdést vagy úszást, de ez nem annyira a járványok terjedése, hanem inkább a testi épség megóvásával indokolta. (Hogy ez tényleg "felvilágosult" álláspont volt-e, az mind régi-, mind mai szemmel kétséges...) A Balaton a 18. század végéig inkább mezőgazdaságilag hasznosított terület volt, az állatokat fürdették, itatták benne, a tavat fürdésre, úszásra nem használták. Mária Terézia és II. József uralkodása idején nagyban rendezték a birodalmi közegészégügyi ellátás rendszerét, melynek éppen az állatokat és embereket érintő járványok elhárítása volt a célja.
A nép egyik bódítószere volt. Az olcsó irodalom, mint drog a világháború idején. A magyarországi ponyva elleni küzdelem, 1. rész.
Az idősebbek még emlékeznek a Kádár-korszak kultúrpolitikájának ponyvaellenességére (kapcsolódva az „áru-e a kultúra” című totál értelmetlen korabeli polémiához). Arra viszont már legöregebbek sem emlékeznek, hogy a Horthy-korszakban miként likvidálta egyik napról a másikra a ponyvairodalmat az állami vezetés.
Az 1945 utáni felvidéki magyar tragédia eddig elhallgatott gyalázatai. A pozsonyligetfalui láger története, amelyet továbbra is el akarnak hallgattatni. Egy dokumentumfilm vesszőfutása. Mit kezd ezzel az egésszel a magyar történetírás?
A Spy Game című filmben a Robert Redford által alakított CIA-tiszt sikertelenül próbálja rábeszélni főnökét, hogy az egyik, általa tartott ügynököt kiszabadítására mentőakciót hajtsanak végre. A negatív válaszra Redford karaktere rezignáltan kérdezi: „Ez az egész szólt valamiről, nem?” Némileg hasonlóan tehetnénk fel a kérdést: miről szól a magyar történelem feldolgozása, a tudományos kutatás?
A Huszárvágás hasábjain a történetírás, a történelemtudomány mibenlétéről folytatott vitának új értelmet ad Udvardy Zoltán és Géczy Dávid dokumentumfilmjének (producer: Skrabski Fruzsina) továbbfolytatódó, élő „werk-mozija”. A dokumentumfilm a Pozsony melletti Ligetfalun (ma: Petržalka) a csehszlovákok által magyarok és németek részére kijelölt, létrehozott internálótábort mutatja be. (Az internálótábor elnevezés körül vita van, Ligetfaluról és a láger(ek)ről lásd Szabó József írását.)
Emlékmű a pozsonyligetfalui láger egyik helyszínén, a lakótelep szélén (felvidek.ma)
1991. június 19-én helyreállt Magyarország függetlensége. A kommunista párt hatalmának ultima ratioja, az országot 46 évig megszálló szovjet hadsereg utolsó tagja, Viktor Silov altábornagy egy fekete Volgával áthajtott a záhonyi hídon, és a sorompót lecsukták mögötte.
A szovjet csapatok kivonásakor a magyar fél hosszú listát állított össze a környezeti károkról, a bérbe adott épületek állagromlásáról és egyéb károkról. A szovjetizálás tudományos károkozását azonban nem lehetett összeállítani,számszerűsíteni. Június 19-e előtt ezért a magyar történetírás veszteséglistáját közöljük.
Az idősebbek még emlékeznek a „rendszerváltozás” idejéből az MDF jelszavára: „Tavaszi nagytakarítás!” Persze, semmi nem lett belőle – máig is isszuk a levét... de most ezt hagyjuk!
A lényeg az ötlet volt: nyilvánvaló, hogy ha rendszert akarunk váltani, akkor el kell takarítani a régit – a forradalmak ezt gyorsan és hatékonyan megoldják, de az ilyen „békés rendszerváltás”... nos, az nem oldott meg semmit a legtöbb helyen – a magyar történettudományban meg a legkevésbé. Majdnem minden és mindenki maradt a régiben, csupán néhány teljesen jelentéktelen név tűnt el az idők homályában (Nemes Dezső, Szabó Bálint, Vass Henrik). De mivel a rendszerváltozás során sem az egyetemi, sem az akadémiai szuverenitás „nem sérült”, semmiféle penitenciát nem kellett gyakorolnia senkinek. Maguktól meg persze eszükbe sem jutott. Ebből következik, hogy a kádári antinacionalista történelmi narratíva átvedlett „ballib" antinacionalista narratívává, s hovatovább ott tartunk, hogy a nyolcvanas évek óvatosan rákérdezős megközelítésmódjához képest manapság mintha visszalépnénk a hatvanas évekbe!
Nagy Imre, és társainak újratemetése a magyar rendszerváltozás történetének szimbolikus eseményévé vált, ahol nemcsak a Nagy Imre-per halálraítéltjeit és a hatodik koporsóban szimbolikusan a forradalom mártírjait helyezték örök nyugalomra, de a forradalom leverésére épített rendszer legitimitása alól is kicsúszott a talaj.
A forradalom számonkérése az 1956. december 5-ei páthatározatra épült, amely az ellenforradalmi összeesküvés tételének jegyében kimondta, hogy nem egyszerűen csak ellenforradalom zajlott Magyarországon, hanem az ország külső és belső ellenségeinek összehangolt szervezkedéseként egy összeesküvés állt mindennek a hátterében. Ez az értékelés tette lehetővé, hogy a forradalom mögött felsorakozó minden politikai vonulat, az utcán harcoló szabadságharcosoktól a reformkommunista Nagy Imréig, a legszigorúbb ítélettel számon kérhető legyen. Kádár hatalmának megalapozását erre a vádra építette, amely nagyon sok ember halálát okozta. Az 1956-os események hivatalos átértékelése egészen 1989 elejéig nem történt meg és ez a legnyilvánvalóbban abban fejeződött ki, hogy a kivégzettek tisztességes eltemetését sem engedélyezték.
A pályán életüket vesztett magyar labdarúgók emlékére.
2021. június 12-én a világ a dán futballista, Christian Eriksen életéért egy emberként aggódott. Eriksen a Dánia-Finnország EB mérkőzés első félidejének végén, a 43. percben esett össze a pályán. Újraélesztéssel, gyors orvosi segítséggel stabilizáltak az állapotát és kórházba került. Csapattársai falat alkottak körülötte, míg az orvosi ellátás zajlott. Kasper Hjulmand, a dánok szövetégi kapitánya fogalmazta meg, hogy az Eriksen körül kialakult óriási szolidairtásban- amikor a szurkolótábor is a nevét skandálta – megmutatkoztak az olyan emberi értékek, melyek a sportsikereken is túlmutatnak: a szeretet és szolidaritás.
Jelen írásomban olyan magyar focisták történetét idézem fel, akik a pályán hunytak el. Sokan emlékeznek még Fehér Miklós tragikus esetére, aki a portugál Benfica játékosaként meccs közben, szívroham következtében vesztette életét. Most azonban régebbi példákat szeretnék felidézni, amely esetekben egy kivétellel a mérkőzést nem folytatták.
Fehér Miklós emlékműve a Benfica stadionjában (Wikipedia)
Amikor 2016 nyarán a labdarúgó Európa-bajnokságon a nemzeti csapat önmagához, és a korábbi évtizedek eredményeihez képest kiváló teljesítményt nyújtott, régóta nem látott események zajlottak országszerte: karneváli hangulat, zászlóerdő, boldogságtól sugárzó tekintetek mindenhol. Világossá vált; a nemzet ki van éhezve a sikerekre.
1982.július 8-án, a sevillai Ramón Sánchez Pizjuán stadionban, a tíz perccel korábban pályára küldött francia védőt, Patrick Battistont a kapujából kifutó Harald Schumacher letaglózta. A francia eszméltlenül hevert a gyepen. Két foga, törött bordája bánta a bajszos cerberussal való ütközést, ráadásul csapata 3:1-es vezetésről elveszítette az elődöntőt a nyugatnémetekkel szemben. A 2000-es évek elején (húsz évvel a mérkőzést követően) végzett internetes felmérés tanulsága szerint a franciák szemében a valaha élt leggyűlöltebb ember Harald Schumacher volt, megelőzve Adolf Hitlert!
Magyar szurkolók Marseille utcáin 2016-ban (origo)
Olaszország, a Maffia, szabadkőművesek és ál-szabadkőművesek, a Vörös Brigádok és Aldo Moro meggyilkolása. A Propaganda Due (P2) páholy története, amelyben Száll József disszidens kommunista politikus is megfordult. Vajon a P2 volt a mór, ami megtette kötelességét, s azután mehetett?
1981.június 9-én a Magyar Népköztársaság legfelső vezetésének számára készült Napi Operatív Információs Jelentés első pontja a Propaganda Due nevű páholy körül kirobbant olaszországi fejleményekről szólt. „Az olasz lapok a P2 botránnyal összefüggésben részletesen foglalkoznak Száll Józseffel. A cikkek szerint Száll 1970-ben autóbaleset miatt a monteverchi kórházba került, ahol egy orvos ismertette meg Gellivel, a szabadkőműves páholy nagymesterével. Ezt követően Száll több alkalommal találkozott Gellivel és Viezzer ezredessel, az olasz elhárítás egyik tisztjével. Gellit és a letartóztatásban levő Viezzer ezredest politikai és katonai kémkedéssel vádolják, és keresik a „keleti országokba” vezető szálakat. Az ügyészség volt nagykövetünk szerepét ebben az összefüggésben is vizsgálja.” A NOIJ első pontja mindössze egy megjegyzéssel zárul: „Intézkedés: tájékoztatják a BM III/II csoportfőnökséget.”
A sakk nagymestereinek összecsapása a hidegháború idején, para-pszichológiával, ráolvasással-, illetve fekete- és fehér mágiával fűszerezve.
Az 1970-es évek a szovjet-amerikai szembenállás megdermedt évtizede volt. Míg a Szovjetunióban Leonyid Brezsnyev stabil, állott légkörű hatalomgyakorlása és a gerontokrácia kialakulása zajlott, addig az USA-ban hatalmas politikai botrány, Nixon elnök watergate-ügye, Ford elnök rövid elnöksége, majd Jimmy Carter teljes iránymódosítása követezett be. A két szuperhatalom kisebb és nagyobb csatározásokban, kémjátszmákban, proxyháborúkban mérte össze az erejét – és természetesen sport terén is. Ezen a területen zajlott egy hatalmas ütközet, melyre manapság inkább csak a sakkjáték rajongói emlékeznek. 1978-as sakkvilágbajnokság döntője július 18. és október 18. között zajlott a Fülöp-szigeteken, Baguióban. A döntőbe jutott két nagymester a szovjet világbajnok, a 27 éves Anatolíj Karpov és – most jön a különlegesség – a hontalan, 47 éves Viktor Korcsnoj mérkőzött meg egymással. Pár évvel korábban még szovjet-szovjet elleni mérkőzésként került volna be a krónikákba, azonban Korcsnoj 1976-ban elhagyta a Szovjetuniót – a „disszidálás” összes korabeli velejárójával. (Hatalmas lejárató hadjárat indult ellene Moszkvában, állampolgárságától megfosztották, a családját nem hagyták utána menni nyugatra).
A történelem, mint fegyver? Újabb hozzászólás történetírói vitánkban.
Nemrég egy vita zajlott a Huszárvágás blog felületén. Grób László és Kanyó Ferenc disputája tulajdonképpen Aba Sámueltől indult, és a középkori magyar történeti forrásokról szólt. A vita a végén némileg elkanyarodott az eredeti témától, de ez talán nem is volt baj. (A három rész itt, itt és itt olvasható.) Grób László viszontválaszában a fő kérdést talán úgy fogalmazhatjuk meg, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy ki írja a történelmünket – hiszen egy-egy közösség története lényegében a válasz arra a kérdésre, hogy „ki vagy”.
Én most június 4-e után, a nemzeti összetartozás napja és Trianon évfordulója kapcsán mindössze egy olyan szempontra szeretnék rávilágítani, amit Grób László is érintett. Ez pedig a következő: a magyar történelem helyett is lehet egy másfajta, utódállami történetet írni.
Traianus császár szobra az anyafarkassal a bukaresti Történeti Múzeum lépcsőjén (reddit.com)
Az angol "fair-play" esete a jakobinus diktatúrával, amelyből egy nemzetközi hírű honfitársnőnk készített halhatatlan regényt. A Vörös Pimpernel születése.
Mi magyarok mindig szomorkodunk, hogy íróink mennyire nagyszerűek, s mégsem érik el a nemzetközi hírnevet. Másrészt meg hogy egy magyart ténylegesen csak akkor ismer meg és el a világ, ha külföldre megy: számtalan tudós, üzletember, filmes és a legkülönbözőbb más foglalatosságot űző ex-honfitársunk példája bizonyítja ezt. Persze az ellenkezőjére is bőven akad példa. Ezzútal azonban egy történetről lesz szó, amely inkább az előbbi forgatókönyvre emlékeztet és mégis rácáfol.
"Minden magyar felelős minden magyarért!" (Szabó Dezső)
Sokat gondolkoztam mit lehet ezen a napon írni. A "Nem, nem, soha" szlogenben bár minden van, de száz év alatt bizony kicsit elnyűtték a különböző korok és szereplők. Itt ne a területi rendelkezésekre gondoljunk elsősorban, hanem arra a megalázó elrendezésre, amely történelmi igazságtételnek állította be ezt a békét, s ezzel minket, magyarok megbélyegzett. A "Mindent vissza!" kívül esik a politikai realitásokon, és egyelőre ábránd, képzelődés csupán. De akkor mi legyen? Talán vessük el az álmainkat? Weöress Sándor így különböztette meg az ábrándokat, a képzelődést az álmoktól, a teremtő képzelettől: "A képzelődés az élet törvénye szerint működik, és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint működik, és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz." Ezt a magyar képzeletet, amely világokat tud teremteni, 80 évvel ezelőtt egy fiatal kolozsvári költő vetette papírra.
Trianon-emlékmű, Hatvan, Kazinczy utca (köztérkép)
A Huszárvágás blog megállapodott a "Napról-napra Trianon" című kronológia szerzőivel, hogy a kronológiára alapozva havonta egy kiemelt eseményt közlünk a blogon. A sorozat első részében a felvidéki harcok egyik hősének, Pálmay Ernőnek a küzdelmeit mutatjuk be.
Pálmay Ernő százados a soproni 18. honvéd gyalogezred tisztje a háború alatt. Az orosz hadifogságból csak 1918 novemberében térhetett haza, ami után a Léván állomásozó honvéd helyőrség és géppuskás tanfolyam parancsnoka lett. A kaotikus viszonyok kialakulásakor katonákból és a csatlakozó Bars- és Hont megyei polgárokból, illetve diákokból a belső rend fenntartása végett önkéntes alakulatot szervezett, amely a Pálmay-csoport nevet kapta. Különítménye ekkor századnyi erőt képviselt és több helyen összecsapott a benyomuló cseh légiósokkal és fegyveres bandákkal. 1918. december 23-án megválasztották a Felvidéki Egyesület elnökévé is, amely Magyarország integritását akarta megőrizni.
A Pálmay különítmény rövidesen újra összeütközésbe került az előrenyomuló cseh légiósokkal Zsolna, Galgóc, Trencsénteplic határában. A galgóci győzelem után azonban Pálmay Ernőt a „felesleges vérontásért” megrovásban részesítették, csapataitól megvonták a löszért és az élelmet. A Károlyi-kormány Pálmay Ernőt egységét 1919. január 8-án az Ipoly bal partjára, az újabb demarkációs vonalra vezényelte, ezért elhagyták Lévát.
A Pálmay-különítmény a lévai főtéren, 1919. június 1-én
Az első magyar – kifejezetten autógyártásra szakosodott – üzemet 1909-ben alapították Aradon MARTA (Magyar Automobil Részvénytársaság, Arad) néven. A teherkocsik terén azonban nem a MARTA hanem a Csepel és a Rába futott be évtizedes "karriert".
A Csepel és a Rába, ez a két klasszikus mély nyomot hagyott az emberek emlékezetében. A Facebookon mindkét márkának több tízezres rajongótábora van, amely önmagában is bizonyíték: az internet népe nem felejtette el sem a Csepelt, sem pedig a Rábát, a MARTA sajnos viszont kikopott a kollektív emlékezetből, amely két dologból következik. Egyrészt, a trianoni békediktátum a Magyar Királyságnál gazdaságilag (is) jóval elmaradottabb Romániának adta Aradot, így a gyár külföldre került, elveszett. Másrészt időben, „távolabb van” a MARTA a két másiknál (utóbbiak közül a Rábának jelenleg is van prosperáló üzemága), így az emlékezet, a filmszalag, a fényképezőgép jobban megőrizte az utóbbiak emlékét. Generációm fiúgyermekeinek csak a vágyakozás jutott egy működő, megvásárolható magyar autómárkáról, de sajnos nekünk ez a KGST szerkezete miatt nem adatott meg, maradt a buszgyártás és az Ikarus, amelyet 1990 sajnos magával sodort a rendszerváltás gazdasági kaszája.
Benz licensz alapján épített MARTA katonai teherautó az első világháború idejéből
Aba Sámueltől a történetírói felelősségig. Történetírás és politika, vagy történetírás versus politika? Vitasorozatunk folytatódik Grób László viszontválaszával.
A Történelem, amit a győztesek írnak című blogbejegyzésre válaszolt Kanyó Ferenc: A történelmet író győztesek mi vagyunk. Mint céhbeli történész, nálam kapásból jóval több „neuralgikus” kérdést tud mondani, ahol történészek homlokegyenest ellentétes és egymást kizáró teóriái feszülnek egymásnak – sőt, nálam jóval több megoldásverziót is tud idézni. Meg is teszi ezt a honfoglalással és Aba Sámuellel kapcsolatosan. (Remélhetőleg a jövőben más vitatott eseményekkel kapcsolatosan is elmond majd pro és contrá-t a blog olvasóinak!)
Ugyanakkor az írása végén megfogalmazott következtetések továbbgondolásra, részben ellentmondásra késztetőek. Az írás így zárul: „a tapasztalatom az, hogy egyrészt érdemes elkerülni az egyszerű, gyors és olcsó választ ígérő, belső és külső ellenségekkel számoló teóriákat. (...) Másrészt mindig vissza kell menni az eredeti forrásokig, amelyek mégis a történészek és a történelemmel foglalkozók »munkaeszközének« számítanak. A mi történelmünket elsősorban mi magyarok írjuk és nem mások.”
Nemrégen megjelent a "post-pandemic boom" ígérete, vagyis az az állítás, hogy járványok után mintegy automatikusan bekövetkezik a gazdasági fellendülés. Valóban így van ez, vagy a fellendülés emberi döntések függvénye inkább?
Az emberiség által megtapasztalt nagy járványok után a legtöbb esetben természetesen nem ugyanolyan mederben folytak tovább a dolgok, mint előtte. A „legtöbb esetben” – kérdés, hogy egy társadalom, egy civilizáció mennyire akart és mennyire tudott alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Sőt: mennyire kellett alkalmazkodnia. Maguk a járványok (korábbi írásaink itt és itt) éhséggel, elszegényedéssel, sőt, általános nyomorral jártak, hiszen megszakították a gazdálkodást, a termelést, a kereskedelmet, és az emberi közösségek alapját jelentő közbizalmat is aláásták.
De vajon mi történt a járványok után? A normalitás tért vissza, a hétköznapok? Esetleg a kitörő életöröm? És mi volt a helyzet a gazdasággal? A járványokat minden esetben gazdasági fellendülés követte? Utóbbi kérdésre keresi a választ az Economist május eleji írására. Felvetéseik nyomán a Huszárvágáson is véggigondoltuk a dolgot.
Robert Seymour: A kolera a győztest és vesztest egyaránt letapossa
Mi magyarok vagyunk azok a győztesek, akik a középkori magyar történelmet írták. Ami százhúsz éve dicsőségesnek számíthatott, azt ma esetleg másképp ítéljük meg, és az is lehet, hogy a történeti forrásokat újra megvizsgálva egészen más képet kapunk a kora középkori eseményekről.
Grób László kérdéseket felvető sorait olvasva a középkori magyar történelemmel foglalkozó történészként egy merész kijelentéssel élnék: mi magyarok vagyunk azok a győztesek, akik a középkori magyar történelmet írták. De nem mindegy, hogy a történetírás mely szakaszában fogalmazták meg azokat a tételeket, amelyek körül manapság a közbeszédben olyan nagy viták zajlanak. Ami százhúsz éve dicsőségesnek számíthatott a közvélemény szemében, azt ma már másképp ítéljük meg, és az is lehet, hogy a történeti forrásokat újra megvizsgálva egészen más képet kapunk a kora középkori eseményekről.
Manapság az emberi kíváncsiság kielégítésének az aranykorát éljük. A kérdéseinkre a válaszokat ott hordozzuk a zsebünkben, elővehetjük bármikor, elolvashatjuk rajta a Huszárvágás bejegyzéseit, és rákereshetünk a szerzők állításainak forrásaira. Ez még húsz éve sem számított természetesnek, egy-egy kérdés mélyebb megválaszolásához adatbázisok átnyálazásához szükséges idő, könyvtárban töltött órák kellettek. Legyen szó otthoni barkácsolásról, sportról, receptekről, a legfrissebb sci-fi sorozatok megjelenési időpontjáról vagy éppen egy politikai vitáról, villámsebesen a képernyőre varázsolhatjuk a legfontosabb tudnivalókat. A kíváncsiságunk kielégítése pedig stabilitást és kényelmet ad az életünk számára, egyúttal megváltoztatva a körülöttünk lévő világot.
1912. május 26-án született Kádár János. Szemelvények Kádárról, Kádár kommunista elvtársaitól.
…és a csillagos estben ott susog immár harminc évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg susog a homály követeinek útján s kitünteti őket lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn… (Nagy Gáspár: A Fiú naplójából, 1986)
Kádár János (1912.május 26. Fiume - 1989. július 6. Budapest) születésnapján egykori kollegái, harcostársai, elvbarátai interjúrészleteivel idézzük fel emlékét.
Aczél György (a kultúra fő irányítója a Kádár-diktatúrában): 1956. november 7-én, amikor Kádár megérkezett Budapestre, a Parlament kapujában a felesége – Kádár nem nagy örömére – azzal fogadta hangosan, hogy „Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra. Nem neked kellene csinálni.” Kínos. Tuszkolja befelé az asszonyt, mert ott vannak a tolmácsok meg az egész kíséret, és az asszony csak mondja, mondja. Ezt különben mindkettőjüktől hallottam. Külön külön-külön is és együtt is.
1911-ben Tisza István barátjával, Herczeg Ferenccel együtt megalapította a Magyar Figyelő című folyóiratot. Főként a századfordulótól rohamos tempóban kiépülő „baloldali ellenkultúra” intézett folyamatos, kitartó támadásai ellen hozták létre. A folyóiratot Tiszáék egyértelműen a konzervatív-liberális elit „szelíd ellentámadása” fórumaként szánták.
A nemzeti liberalizmus a 20. század elejére válságba került. Egyrészt nem volt képes megfelelő válaszokat adni az újonnan megjelenő problémákra, illetve a politikai életbe „berobbant” szereplők új, alapvető fontosságú kérdéseire. Ebből következően a liberalizmusnak nemcsak a válaszai, de az előfeltevései is megkérdőjeleződtek. A változás iránti igény szinte a levegőben lógott, de a magyar elit a változástól a Szent István-i Magyarország létét féltette. Ez a válság még jobbára nem a politikai-, hanem a kulturális térben jelentkezett. Korának talán legnagyobb formátumú politikusaként Tisza István ezt pontosan érzékelte, fel akarta venni a kesztyűt a hazai progresszióval szellemi síkon. Tisza rájött, hogy ignorálni vagy egyszerűen csak megbélyegezni az új, szélsőséges eszméket nem elégséges: vitatkozni, érvelni, csatázni kell.
A történet, amely Karikó Katalin édesapjának meghurcolása mögött áll. 1956 egy vidéki helyszíne, amelyen hamarosan sajnos a kádári pufajkások játszották a főszerepet. Kisújszállás a forradalom és a megtorlás idején.
Még mindig nem tudunk eleget az 1956-os forradalom utáni megtorlásról. Még mindig van teendőnk a tekintetben, hogy feltárjuk, mennyire mélyreható volt az ellehetetlenítés azoknál az állampolgároknál, akik részt vettek az 1956-os forradalomban. És ez vonatkozik családtagjaik egész pályafutására a Kádár-korszakban. Így van ez a Karikó család esetében is, ahol Karikó Katalin annak hatására írta alá az állambiztonság beszervezési nyilatkozatát, hogy édesapja 1956-os múltjával zsarolták. Az '56 utáni csalódottság, a keserű józanodás az örömmámorból, a karhatalmisták által a zsigerekbe szó szerint beütött félelem, az elhurcolások, a társadalom szétzilálásáért folytatott kampány, a Nyugat által magunkrahagyottság - egy pillanatra gondoljunk bele, mi mindent kellett elviselni szüleinknek és nagyszüleinknek!
A diktatúrának nem volt elegendő az, hogy Karikó Jánost, Katalin édesapját meghurcolták amiatt, hogy a Forradalmi Tanács tagja volt, izgatás vádjával felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték és négy évig nem kapott munkát. Karikó János neve korábban, 1953-ban bukkant fel a helyi sajtóban, amikor nem akart öt hónapos pártiskolára járni, ezért kipellengérezték. (Szolnok Megyei Néplap, 1953. február 13.)
Május 21. a magyar honvédelem napja. 1849-ben ezen a napon foglalta vissza a honvédsereg Buda várát. Kiderült, hogy önerőből egy birodalommal elbírunk. De ki volt a Birodalom képviselője, a híres-hírhedt Hentzi vezérőrnagy?
1849 májusában világossá vált, hogy a magyar szabadságharc győzni fog a bécsi központú birodalom ellen. A császári fősereg visszavonult az ország nyugati szélére. Néhány erőd-, továbbá a Délvidék és Erdély egyes területeinek kivételével szinte egész Magyarország szabaddá vált. Azonban Buda vára, s ezáltal Pest-Buda még az ellenség kezén volt. A főváros nemcsak jelkép volt – egy ország függetlenségéhez kell a főváros! – hanem fontos közlekedési csomópontként hadászati értékkel is bírt. A Lánchídon kívül más állandó híd nem volt, amely így a legbiztosabb átjárást jelentette a Dunán, ráadásul a Szolnok-Pest-Vác vasútat, amely az ország ekkor működő első vonala volt, a budai császári helyőrség fenyegethette. A Duna, mint fontos szállítási út szintén zárva volt azáltal, hogy az ellenség tartotta megszállva az ikerfővárosokat. A szabadságharc bukása utáni sajnálatos, de érthető vitákkal nincs értelme foglalkozni. A honvédsereg vezetői és a kormány részéről a legészszerűbb döntés volt Buda elfoglalása és az ottani Habsburg-helyőrség kiiktatása. Megindult tehát az ostrom.
Josef Anton Strassgschwandtner: Hentzi halálos sebet kap Buda ostromának végén
Amikor Abdi Ipekçi török újságírót 1979. februárjában a nyílt utcán lelőtték, nem tudhatta senki, hogy egyik gyilkosa egy sokkal nagyobb merénylet elkövetése miatt kerül majd az újságok címlapjára, nem pedig az isztambuli gyilkosság okán. 30 évvel ezelőtt lőttek rá II.János Pál pápára.
1978 októberében a pápaválasztó konklávé egy lengyel főpapot, Karol Wojtłát választotta Róma püspökévé. Megválasztása egyértelmű arculcsapást, hatalmas presztízsveszteséget jelentett a Szovjetuniónak, hiszen egy kommunista ország állampolgára volt a II. János Pál nevet választó Karol Wojtyła. Az 1979 nyarán hazalátogató szentatyát több milliós tömeg kísérte végig Lengyelországon. Az alig több mint egy hetes látogatás során Krakkóban, Varsóban, Gnieznóban és a többi felkeresett városban igazi sztárként kezelték a pápát. A Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetése kénytelen-kelletlen csupán asszisztált a pápalátogatáshoz, és a maga módszereivel igyekezett kisebbíteni annak jelentőségét: az állami tévé csak közeli képeket adott, alig mutatta a hatalmas tömegeket, szinte mindig idős néniket, bácsikat szólaltattak meg, azt sugallva, hogy csak az öregeket érdekli a vallás és a pápa, a modern, szocialista fiatalokat nem, őket nem „rontotta el a vallás”.
A pápa közvetlenül a merénylet előtt (tozlumikrofon.com)
Vajon mi alapján írjuk a történelmet? A történelem, amit nemcsak menet közben, hanem utána, az emlékezetben is meg kell nyerni. Ha véget érnek az ásatások, Aba Sámuel vajon hol fogja megtalálni a helyét?
Belegondolt már abba a tisztelt Olvasó, hogy milyen keveset tudunk a magyar kora-középkorról? És hogy amit tudunk, az is mennyire bizonytalan. A honfoglalás ködös: megérkezett ide a Kárpátok hágóihoz egy hadsereg, majd egy törzsszövetség. Állítólag menekülnek, majd beözönlenek és elfoglalják a Kárpát-medencét. Már itt gyanús: a menekülők nem így szoktak viselkedni, ilyen magabiztosan és diadalmasan. Nem is véletlen, hogy újabban már arról szólnak a hipotézisek: nem menekültek, hanem tudatosan „hazát foglaltak”. Mint láthatjuk, a két elmélet kizárja egymást.
Aztán egészen Géza fejedelemig: mi is volt több mint egy évszázadon keresztül, azon felül, hogy „kalandoztunk”? Kiraboltuk a kolostorokat, megbecstelenítettük a szüzeket és felpakoltuk az arany meg ezüst étkészleteket? Vagy pedig védelmi háborút vívtunk németség ellen a pozsonyi csata után is, a „legjobb védekezés a támadás” elve alapján? Mindenki részt vett benne? Vagy csak a balatoni törzsek?
A ménfői csata ábrázolása a Képes Krónikában. Balra lent éppen Aba Sámuellel végeznek.
Az 1960-as évek közepéig a feketehimlő a világ nagy része számára halálos veszélyt jelentett. A hidegháború közepette egy páratlan amerikai-szovjet együttműködés keretében azonban alig tíz év alatt sikerült felszámolni a himlőt.
Képzeljük el a következő jelenetet. 1966-ot írunk, és a szövetségi kormány egyik irodájában vagyunk Washington DC-ben. Egy egyenruhába öltözött hivatalnok éppen azt mondja egy öltönyösnek: „Az Ön küldetése, hogy végezzen egy ellenséggel, amely több embert ölt meg, mint ahányan mind a két világháborúban odavesztek. Lesz valami vacak kis költségvetése, egy kis csapata és ha elrontja, a Minisztérium le fogja tagadni, hogy akár csak tudomása lett volna az Ön akciójáról”. Nos, ez a jelenet úgy fest, mintha egy hollywoodi filmből lenne, és valóban, az éppen az évben debütáló Mission: Impossible című tévésorozat egyik nyitójelenetéről van szó. Csakhogy ez a valóságban is megtörtént, bár nyilván nem szó szerint idézve az elhangzottakat. A hivatalnok az USA tiszti főorvosának helyettese volt; az öltönyös a Járványos Betegségek Központjának (CDC) egyik tudósa volt, Donald Henderson; míg az ellenség a fekete himlő.
A ragálykór ábrázolása egy szicíliai falfreskón 1445-ből
Mik voltak a szocialista tervgazdaságok "igáslovai"? Honnan jön a "pótos IFA" kifejezés? Milyen teherkocsik szállították a téglát, a meszet, a betonelemeket a szocialista építkezésekre, és milyen furgon hozta a kenyeret, a tejet a lakótelepre?
A cikk első részében a keleti blokk személyautóinak történetével foglalkoztunk, olyan – mára kultikussá vált – autókat mutattunk be, mint a Trabant, a Zsiguli, vagy éppen a Polski Fiat.
A második rész az erőszakos iparosítás igáslovait, a kommunista országok teherautóit, kamionjait, kisbuszait mutatja be, főleg azokat, amelyek meghatározták gyerekkorunk építkezéseit, piacait, vagy épp országútjait. A második világháborús győzelemmel nem ért véget a szovjet háborús politika. Az Egyesült Államokkal szemben „kirobbant” hidegháború alapvetően meghatározta az ország és a Vörös Hadsereg által megszállt területek mindennapjait. Az erőszakos iparosítás jellemezte időszakban gyárak, kohók, üzemek százai nőttek ki a Visztula, az Elba vagy épp a Duna mentén. Az építkezésekhez, de a tömeghadsereg működtetéséhez is szükség volt olyan teherautókra, amelyek bárhol bevethetők voltak.
A volgai magyarok sorsáról kevés adat áll rendelkezésre. A mongol betörés örökre szétszórta őket a körülöttük élő törökös népek tengerében. De mi lett volna ha sikerül átvészelniük a tatárjárást? Mi lett volna, ha sikerül csatlakozniuk a Magyar Királysághoz?
1221-ben Dzsingisz kán nyugati irányba indította el két legjobb hadvezérét, Dzsebe-Nojont és Szübötej-Bagaturt két, egyenként 10 ezer harcost számláló hadosztállyal (töménnyel/tümennel). A megbízatásuk elsődlegesen az volt, hogy kézre kell keríteniük Muhammad Alá-ad-Din sahot, a mongolok által lerohant Közép-Ázsia korábbi uralkodóját. Mivel az üldözött sahról kiderült hogy halott, a két vezér feladata átalakult: mélységi felderítést kellett végezniük nyugati irányban. Ezzel elindult a Nagy Portya, a hadtörténelemben egyedülálló lovasbravúr, amelynek során közel 8000 km-t tettek meg Dzsebe és Szübötej seregei. A két vezér Iránon keresztül a Kaukázusba vidékére tört be, a sah örökösét, Dzselál Ed-Dint üldözve. Mindenütt tűz és halál kísérte útjukat. Utána átkeltek a hegyeken, legyőzték az alánokat (jászokat) és a kunokat is, ezzel a kelet-európai sztyeppén megrendítették a kun törzsszövetség hatalmát. Kötöny, a kunok kánja az orosz hercegekhez fordult segítségért, de a rákövetkező májusban a Kalka folyó mellett vereséget szenvedett az egyesült kun-orosz sereg.
Volgai bolgár harcosok. A keleti magyarok is hasonlóak lehettek (bolgar.info)
Május 8. vagy május 9.? Mikor és hogyan ért véget a második világháború Európában? Hogyan "tört ki a béke"?
1945. április 30-án öngyilkos lett Hitler. Ekkora az "ezer évig tartó Birodalom" alig 12 évvel a létrejötte után már csak egy füstölgő romhalmaz volt. Csodafegyvert nem sikerült csinálni, és politikai csoda sem következett be, vagyis a Szovjetunió és az angol-amerikai tandem nem rúgta össze port. Hitler úgy gondolta, hogy a „német nép fiatal és erős” és a vereség ellenére még nagy jövő előtt áll; borúsabb pillanataiban azonban arra jutott, hogyha nem tudott győzni a németség, akkor megérdemli a sorsát. Ekkor derült ki, hogy nem a „németségbe” volt szerelmes, hanem az Erőbe; és ezt az Erőt sokáig a németekbe látta bele. Nagyon-nagyon modern gondolat volt ez, a Nietzsche által halottnak kikiáltott Isten helyére állított brutális, nyers, evilági Erő iránti hódolat kifejeződése.
Mindez már nem számított. A halott Führert és halott feleségét leghívebb követői kivitték a bunkeren kívülre, a direkt erre a célra félretett benzinnel leöntötték. Tisztelegtek lángok előtt. A Valhalla valkűrei helyett azonban a pogány, ógermán temetést a szovjet nehéztüzérség zárta rövidre.
Keitel marsall aláírja a fegyverletételt (Wikimedia)
