Botond, Toldi Miklós, Kinizsi Pál - régi, nagy erejű, mesés hőseinket szinte mindenki ismeri. De mi történt később? A magyar történelem faszagyerekei sorozatunkban Türr István alakját idézzük fel.
Wass Albert "Mire a fák megnőnek" című regényében egy '48-as édesapa beszélget a fiával, aki már a '67-es generációhoz tartozik. Az idetartozó párbeszéd-részlet így hangzik:
- Meg kell mutassuk a világnak, az idegen népeknek, hogy mi is vagyunk olyanok, mint ők! Varjassy István hosszasan nézte a fiát, aztán nagyon komolyan szólott: - Látod, itt van a baj. Ti olyanok akartok lenni, mint mások. Mi ennél sokkal többet akartunk: különbek lenni! És meg is mutattuk!
Nos, az 1848-es nemzedék tagjai közül jónéhányan voltak, aki tényleg megmutatták a világnak, hogy ők a legkiválóbbak közé tartoznak. Egyikük volt az idehaza méltatlanul elfeledett Türr István.
Magyarország és az anarchisták: egy elfelejtett történetet egy Vas megyei faluból. Nehéz megmondani, hogy Rejtő Jenő-, Bulgakov, Kristóf Attila vagy Wass Albert tollára kívánkozna-e Bögöte község reformiskolájának sztorija.
Hazánkban az anarchista gondolat meggyökereztetésére számos – túlnyomórészt hamvában holt – próbálkozás történt az 1880-as évektől napjainkig. Az utópisztikus és a gyakorlatban teljesen megvalósíthatatlan gondolatok iránt legfeljebb pár tucat habókos baloldali értelmiségi mutatott komolyabb érdeklődést, tömegek fantáziáját sohasem mozgatták meg a szélsőségesen államellenes képzetek. Az anarchisták talán legnagyobb hatású kísérlete – a Tisza István ellen tervezett merényleten kívül – egy falusi népiskola létesítése volt. A sajátos vállalkozás jelentőségét növeli, hogy erőteljes hátszelet kapott az épp ekkor kiépülő baloldali ellenkulturális világtól, s talán csak a belső ellentétek és az eltérő célok miatt nem vált hosszú távon sikeressé a próbálkozás.
Tulajdonképpen mi is az az "anarchizmus"? Mi volt ez az eszmerendszer, ami a huszadik században egyszerre rémes és tragikus pályát futott be? És vajon milyen alapokon állt Bakunyin, Zapata és Mahno gondolatvilága?
Az anarchizmusról szóló elemzésünk második részében folytatjuk ennek a szélsőséges, baloldali eszmerendszernek a leírását. A közgondolkodásban élő sztereotípiák szerint az anarchizmus nem jelent mást, mint káoszt és felfordulást, szorosan kapcsolódik a nihilizmushoz, de sokan azonosítják az eszmét a terrorizmussal is. Nem teljesen alaptalanul. Ám – ahogy látni fogjuk – ennél azért jóval összetettebb és szerteágazóbb, az idők során sokat alakuló, formálódó eszméről, sőt eszmerendszerről van szó.
Az energiakérdés immár történelmi fontosságú lett. Gáz van vagy van gáz?
Nyugat-Európa energiaszükséglete a 18. század óta gyorsuló ütemben növekszik, a mai igény hozzávetőleg harmincszorosa a kétszázötven évvel ezelőttinek. 1800-ban az emberiség lélekszáma kb. 1 milliárd fő volt, ma nyolcszor annyi, viszont az energiafelhasználás harmincszor akkora.
Energiára és energiahordozókra minden társadalomnak – szó szerint – égető szüksége van. A többletenergia-igény az iparosítás, gépesítés kezdete óta jelentkezik, ekkor vált el véglegesen az agrárium és a földtől független pénzalapú, ipari alapú gazdasági szektor.
Miben hasonlítanak az Egri csillagok hősei és a CIA tisztjei? Akad közöttük, aki szereti a stratégiai játékokat. "Egyórai sakkban, öcsém, átéli az ember egy igazi csatának minden forgását, minden tüzét." Gárdonyi Géza regényében elhangzó kijelentés manapság is érvényes, úgy tűnik.
Korábban utaltunk rá, hogy vélhetően a hírszerzés is érdeklődik a stratégiai játékok iránt. Jelen bejegyzésben azonban nem is annyira szakmai, mint inkább kikapcsolódási céllal érdeklődnek az amerikai hírszerző közösség tisztjei az egyik táblás stratégiai játék iránt, amelyről nemrég ezen a blogon is bejegyzés született. Magyarországon és általában az európai közbeszédben nem teljesen tiszta a kép abban a tekintetben, hogy az Egyesült Államok milyen kifinomult - külső szemlélő (?) számára már-már túlbonyolítottnak tűnő - hírszerzési rendszert működtet. A CIA "egyeduralma" már réges-régen a múltté. Tucatnyi hírszerző-, biztonsági-, és elhárító-, illetve a szervezett bűnözést üldöző ügynökség, szolgálat és hivatal foglalkozik azzal amit mindközönségesen a "titkosszolgálati munka" címke alá sorolnánk be. Ennek egy része immár a valósággyártás, azaz a világban végbemenő folyamatok nemhogy figyelemmel kísérése vagy ellenőrzése, de lehetőség szerint előre megtervezése egy-egy adott területet, eseményt illetően.
De vajon mivel foglalkoznak szabad idejükben a hírszerző közösség tisztjei? Nos, úgy tűnik, akad közöttük aki a stratégiai játékok elkötelezettje. Ebben a blogbejegyzésben egy öt évvel ezelőtti, igen tanulságos cikk fordítását közöljük, s közben tűnődhetünk azon, hogy vajon mi volt a célja a közléssel az információ forrásának?
A különböző szervezeteket összefogó "hírszerző közösség" emblémája
Tulajdonképpen mi is az az "anarchizmus"? Mi volt ez az eszmerendszer, ami a huszadik században egyszerre rémes és tragikus pályát futott be? És vajon milyen alapokon állt Bakunyin, Zapata és Mahno gondolatvilága?
„Minden hatalom megront” - ez az idézet, mely megkapóan sűrűsíti egy mondatba az anarchisták szellemiségét, állítólag a francia anarchista költő és tanítónő, Louise Michel nevéhez köthető. A közgondolkodásban élő sztereotípiák szerint az anarchizmus nem jelent mást, mint káoszt és felfordulást, szorosan kapcsolódik a nihilizmushoz, de sokan azonosítják az eszmét a terrorizmussal is. Nem teljesen alaptalanul. Ám – ahogy látni fogjuk – ennél azért jóval összetettebb és szerteágazóbb, az idők során sokat alakuló, formálódó eszméről, sőt eszmerendszerről van szó.
Története tulajdonképp egészen a francia forradalomig vezethető vissza. Az „anarchia” kifejezés használatával gyakran éltek olyan forradalmárok, mint Mirabeau, Vergniaud és Madame de Staél, ugyanakkor náluk még elsősorban csak a rend hiányát jelentette egy államban. Igazi tartalommal Pierre-Joseph Proudhon, „az anarchizmus atyja” töltötte meg a 19. század derekán. Proudhon úgy gondolta, 1789-ben nem volt igazi forradalom, ugyanis az uralom és az alávetés fennmaradt, a nép számára a zsarnokság így konzerválódott. A forradalmat azért is bírálta, mert az lerombolta a közösségi struktúrákat, amelyeknek „átszövésével” valódi forradalmat lehet véghez vinni. Ő fektette le azt a sokak számára ma is igen tetszetős elvet, miszerint az ember „most már semmilyen tekintélyt nem ismer el, és önmagát teszi saját királyává”, illetve amilyen mértékben válik felvilágosulttá egy társadalom, úgy csökken a mindenkori hatalom is, mígnem eljön az idő, amikor teljesen meg is szűnik.
Egy talán nem is annyira "outsider" gondolatai emlékezetről, hunokról, magyarokról és a történelemről.
Bármely elsőéves egyetemi történészhallgató – ha csak kissé is komolyan veszi jövendő szakmáját és utánaolvas – legalább két-három tucatnyi, egymást általában kizáró álláspontot ismerhet meg a magyarok honfoglalás előtti történetéről. Beleértve ebbe az eredet/származás, a vándorlás, az életmód, a törzsi rendszer, a honfoglalás és annak rövidebb-hosszabb előzményei. (Meg persze a kárpát-medencei első 100–150 évünkről is, hogy tovább most ne menjünk.) Ugyanakkor rendszeresen tanúi lehetnek az érdeklődők az újabb és újabb bombabiztos teóriáknak, amik mind úgy kezdődnek, hogy „eddigi elképzeléseinkkel ellentétben...”
László Gyula: Álmos
S miért csodálkoznánk ezen? Hosszas elemzések születnek arról, hol is volt a mohácsi csata és hogyan zajlott. Pedig az 700–1000–1200 évvel később volt, és ráadásul egypár török és magyar beszámoló is maradt róla. Akkor gondoljunk bele: hol volt Meótisz vagy Etelköz? És mit is kerestünk ott?
"Egyórai sakkban, öcsém, átéli az ember egy igazi csatának minden forgását, minden tüzét." Gárdonyi Géza Egri csillagokban visszavetítve szereplői szájába adja a stratégiai játékok iránti igényt. Sorozatunkban a mai kor részletesen kidolgozott stratégiai játékait vizsgáljuk meg.
A blog felületén az indulás óta majdnem minden hónapban igyekeztünk egy-egy történelmi fordulópontra vonatkozóan a „Mi lett volna, ha…?” kérdést megvizsgálni. Anélkül, hogy képzelgésekbe merülnénk, a „mi lett volna, ha…?” felvetés nemcsak a manapság egyre divatosabb, úgynevezett „kontrafaktuális történetírás” körébe tartozik. A történelem modellezése és ebből következően újra-játszása ugyanis komoly üzletágat jelent a stratégiai játékok birodalmában. Utóbbiak közül vesszük górcső alá legjobbakat.
A kínai hadszíntér: az Axis and Allies táblája és figurái
Az elmúlt időszakban ismét fellángolni látszott a vita a magyar honfoglalás(ok), a hun-magyar rokonítás és az Árpádok mibenléte felől.
Kevés nép van hanyatló Európánkban, ahol 1000–1500 éves történetek intenzív és indulatos politikai/ideológiai/világnézeti vitákat képesek generálni. Olyan ez, mintha egy angol pub-ban a normann hódítás nemzetrontó vagy kultúrateremtő mivoltának értelmezésén esnének egymásnak a felek két Guiness között. Vagy mondjuk egy norvég vacsorázóasztalnál a harmadik akvavit után harsány purparlé kezdődne arról, hogy a viking hódítás a skandináv katonai-politikai felsőbbrendűség, avagy a barbár pogányság megnyilvánulása volt-e.
Mi magyarok viszont ilyen nép vagyunk. Akarsz tenni egy próbát, olvasó? Említsd csak meg egy „értelmiségi” körben, hogy mi a hunok egyenesági leszármazottai vagyunk. Ugye borítékolhatóak a reakciók? S aztán hivatkozhatsz napestig mindenféle középkori krónikára – nem is kell csak a protofasiszta magyar krónikákat emlegetni, lehetnek azok haladó nyugati, mondjuk német krónikák is –, az eredményen mit sem változtat. Vagy vond kétségbe a finnugorságunkat, állj elő ilyen hun-teóriával, s ha elég fontos ember vagy, még az MTA illetékes (???) osztálya/intézménye is tiltakozni fog írásban a véleményed ellen. Számtalan helyen elolvashatjuk, hogy az egész hun-magyar rokonság egy marhaság, tudománytalan, ködös fantazmagória, semmi alapja nincs etc. etc.
A legnagyobb magyar történetírókról szóló sorozatunkban ezúttal egy erdélyi történész arcképét idézzük meg a másfél százados feledés homályából.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
"Egyórai sakkban, öcsém, átéli az ember egy igazi csatának minden forgását, minden tüzét." Gárdonyi Géza Egri csillagokban visszavetítve szereplői szájába adja a stratégiai játékok iránti igényt. Sorozatunkban a mai kor részletesen kidolgozott stratégiai játékait vizsgáljuk meg.
A blog felületén az indulás óta majdnem minden hónapban igyekeztünk egy-egy történelmi fordulópontra vonatkozóan a „Mi lett volna, ha…?” kérdést megvizsgálni. Anélkül, hogy képzelgésekbe merülnénk, a „mi lett volna, ha…?” felvetés nemcsak a manapság egyre divatosabb, úgynevezett „kontrafaktuális történetírás” körébe tartozik. A történelem modellezése és ebből következően újra-játszása ugyanis komoly üzletágat jelent a stratégiai játékok birodalmában. Utóbbiak közül vesszük górcső alá legjobbakat.
A jugoszláviai hadjárat sikere után... Hearts of Iron IV
Demográfia, népességrobbanás vs robotizáció. Mi lesz velünk, dolgozókkal és fogyasztókkal?
2022. február 1-én az emberiség lélekszáma órákon belül eléri a 7.924.230.000 főt. 2023-ra prognosztizálják a 8 milliárdos határ átlépését. Mindez hátborzongatónak tűnik annak fényében, hogy a pár évvel ezelőtt természettudományos körökből származó információ szerint a föld eltartóképessége 10 milliárd főben maximalizálható. A 2010-es évek demográfiai számításai azonban nem lineáris növekedési rátát határoznak meg, tehát nem kb. 2040-re érjük el a 10 milliárdos (rém)álomhatárt, bár a jelenlei növekedési ütem ezt jövendölné. Úgy tűnik, hogy a népességnövekedés üteme lassulni fog, és 2100 körül éri el a csúcspontot – pontosabban egy platóra érkezik –, és még nem sejthető, hogy onnan milyen irányú elmozdulás várható. 10 milliárd 800 millió főnél tartunk majd ekkor.
"Egyórai sakkban, öcsém, átéli az ember egy igazi csatának minden forgását, minden tüzét." Gárdonyi Géza Egri csillagokban visszavetítve szereplői szájába adja a stratégiai játékok iránti igényt. Sorozatunkban a mai kor részletesen kidolgozott stratégiai játékait vizsgáljuk meg.
A blog felületén az indulás óta majdnem minden hónapban igyekeztünk egy-egy történelmi fordulópontra vonatkozóan a „Mi lett volna, ha…?” kérdést megvizsgálni. Anélkül, hogy képzelgésekbe merülnénk, a „mi lett volna, ha…?” felvetés nemcsak a manapság egyre divatosabb, úgynevezett „kontrafaktuális történetírás” körébe tartozik. A történelem modellezése és ebből következően újra-játszása ugyanis komoly üzletágat jelent a stratégiai játékok birodalmában. Utóbbiak közül vesszük górcső alá legjobbakat.
Tíz éve halt meg Csurka István, drámaíró, politikus - és nem mellékesen a modern jobboldal a legnagyobb hatású vátesze. Fogyasztói világ, amerikai birodalom, magyar sors, népvándorlás - Csurka előre szólt.
Életútjáról a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap és az Index egyaránt korrekt írásban emlékezett a mai, tizedik évfordulón. Hogy antiszemita lett volna? Manapság gyakorlatilag bárki az lehet, s megint másvalaki, aki az volt, hirtelen már nem is az a média "ego te absolvo" műsorainak elhangzása után. Nem tisztünk értékelni kijelentéseinek, munkásságának ezt a részét, s talán még nem is érkezett el az idő, amikor higgadtan lehetne beszélni Csurka zsidókkal, zsidósággal kapcsolatos mondatairól. Amelyek között voltak objektív megállapítások, s voltak bántóak is. Annyi bizonyos, hogy öntörvényű ember volt, szókimondó, s egyáltalán nem politikus, így bántani sokszor mondott bántó dolgokat. Miközben tehát politikusnak kudarcos volt, egész élete a politikáról szól, s ebben a tekintetben végül is sikeresnek tekinthető, hiszen nagy vonalakban őt igazolta az idő. Kívánni kétségtelenül azt kívántuk és kívánjuk, hogy egyes prófétai jóslatait bár nem igazolta volna, s ezután se igazolja. Élete végén a nagy közéleti harcos számára egyfajta megbékélés lehetősége irodalmi alkotásain keresztül jött el, hiszen Karinthy Márton színházában műsorra tűzte igazán kiváló, a modern embert a teljes valójában bemutató drámáit.
Drámai művei tehát tovább élnek, de tovább élnek politikai hagyatékának időtálló figyelmeztetései is.
Néhány olyan szövegrészlettel szeretnénk tisztelegni előtt előtt, amely arról tanúskodik: a huszadik század végére, mint annyiszor történelmünkben, a lírai művész rajzolta fel a jelen mélységeit és a jövő útjait.
Amikor valaki építeni akar, amikor valami újszerű elkészül, mindig vannak dafke tiltakozók. A Liget-projekt kapcsán az embernek az az érzése, hogy a tiltakozók (pl. a "Koszlidérc") inkább a Roncsfilmben éreznék magukat otthon.
Mostanság nagyobbacska vihart kavart a Magyar Zene Háza megnyitása – „vihar a biliben”, mondhatnánk – no persze nem oly veretesen, mint Budapest főpolgármestere ugyanerről a témáról. Ám szerencsére inkább ideillő mondásunk „a kutya ugat, a karaván halad.” Szóval felépült valami, amit úgy általában a világ négy égtáján hajlamosak a modern építészet egyik – már most, elkészültekor deklarálhatóan – mesterművének tartani. Organikus is, meg minden, megnyalhatná mind a tíz ujját a világ összes zöldje. (Nem a „kis zöld emberkékre” gondolunk à la H. G. Wells, hanem a megélhetési környezetvédőkre.) De nem, helyette siratnak mindenféle kivágott dzsungeleket, mik mellett Brazília esőerdei sápadtak volna irigységükben.
S hogy most miként is vélekedjünk: forduljunk megoldásért borzasztó dilemmánkban ismét a jó öreg történelemhez: elvégre ha már magistra vitae, hát segítsen is eligazodnunk ebben a fene nagy összevisszaságban!
Az új épület az esti fényekben (magyarzenehaza.com)
A politikai pszichiátria a "béketáborban". Bukovszkij, Gazsó L. Ferenc és Zelei Miklós, Mező Gábor és Fabricius Gábor nyomán videóblogunkban emlékezünk a pszihuskák áldozatairól.
1990. február 9-én Moszkvában tárgyalt James Baker amerikai külügyminiszter. Vendéglátójának, Mihail Gorbacsov pártfőtitkárnak a következőt mondta a NATO bővítésről: „Egy centit sem kelet felé!” (Not one inch eastward!)
1990-ben és 1991-ben óriási viták folytak a NATO jövőjéről, az esetleges bővítésről, és arról, hogy szükség van-e egyáltalán a szövetségre. 1989 végén, 1990 első felében még nemhogy a NATO bővítése, de maga a német egység is botránykő-számba ment jónéhány európai politikusnál! Tulajdonképpen a német egység önmaga is a NATO bővítésének számított, hiszen az NDK beolvadt a NATO-tag NSZK-ba. A CIA akkori igazgatója, Robert Gates később a következőket mondta: „[az 1990-es években] a NATO keleti terjeszkedésének sürgetése ment, miközben Gorbacsovot és a többieket abban a hitben ringattunk, hogy ez nem fog megtörténni”.
George Kennan amerikai diplomata és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár (Clint Ehrlich, Twitter)
Történetírói sorozatunk következő részében olyasvalakiről lesz szó, aki nem csak a magyar tudományosság fejedelmei közé tartozott, hanem előtte a politikát a maga valóságában is gyakorolta.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Január 19-e a magyarországi németek kitelepítésének emléknapja.
A budapesti nemzeti bizottság 1945. április 11-i ülésén foglalkozott először a hazai németség kérdésével, ahol a kollektív büntetést ellenzőkkel szemben az Magyar Kommunista Párt minden német megbüntetését javasolta. 1945. április 18-án a politikai rendőrség nyomozói jelentek meg a KSH népszámlálási osztályon, hogy „bizalmas használatra” kijegyezzék egyes német és vegyes lakosságú községek népszámlálási anyagából az 1941-ben német anyanyelvű vagy nemzetiségű egyének nevét és címét. A németek kitelepítésének története tehát valahol itt kezdődött.
Régi, rezignált bölcsességet és történelmi iróniát is magában foglaló mondás volt, hogy 1945 után jelentősen megnövekedett az egykori partizánok száma. A cinikusabb megfogalmazás szerint hirtelen mindenki ellenálló lett. Az igazság azonban ebben az esetben szó szerint "odaát" van, az ellenkező oldalon.
1976-ban egy különös filmet mutattak be a magyar mozikban. Ez volt „Az Ötödik pecsét”, Fábri Zoltán rendezésében, Sánta Ferenc regénye alapján. A nyilas uralom idején játszódó film a kisemberek választási lehetőségeit vizsgálja egy véres, elnyomó diktatúra (rezsim? banda?) kezei között. Izgalmas felvetése a filmnek, hogy éppen az az átlagember, aki látszólag teljesíti az önkényuralom szadista követelését, végül is hős is lehet, hiszen a film szóban forgó szereplőjéről ezt követően derül ki, hogy odahaza üldözötteket bújtat. A lebukást elkerülendő, az ő érdekükben vállalt egyfajta kollaborációt. Bartha Ákos könyvének olvasásakor mintha hasonló kérdések merülnének fel a magyar történet egy különösen véres, sötét részének tágyalásakor.
Mit kerestünk a Donnál? Hogyan harcoltak ott honvédjeink? Mi lett velük? Egy elfelejtett hadparancs a mai évforduló kapcsán.
Jány Gusztáv tábornok, a 2. magyar hadsereg parancsnoka arról a hadparancsáról híresült el, amelyet 1943. január 24-én adott ki. Ennek 1. pontja így szólt: "A 2. magyar hds. elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.". A parancs 13. pontjában kifejtette továbbá: "Az utolsó napok alatt látottak azt mutatták, hogy a zsidó munkás szd-ok zárkózottan és rendben menetelnek, míg az úgynevezett csapat legénység szétszóródott állati színvonalra süllyedt csürhe benyomását keltette."
A mai napig rajta van a magyar honvédségen a vád, hogy gyalázatosan leszerepelt. Ezt akkoriban a németek mondták, megvetően és nem kevés célzatossággal. Utánuk pedig a szovjetek hasonló állásponton voltak, kissé vállveregetően: ugyan, mint akartatok ti itt ügyetlenkedni, kisfiúkák? Ez utóbbi hozzáállást persze némileg árnyalja Zsukov marsall egyik célzatos kijelentése 1957. március 15-én (éppen március 15-én, milyen furcsa az élet), amely így szólt: "A magyarok nem rossz harcosok, ezt mi tudtuk az I. és II. világháború tapasztalataiból".
Éppen ezért az évfordulón szükséges, hogy Jány Gusztáv sokáig feledésbe merült 1943. március 24-i második hadparancsát teljes terjedelmében közüljük.
Magyar honvédek önjáró löveggel (Fortepan/Marics Zoltán)
"Ha mindenki úgy tösz, ahogy tönni köll, akkor mindön úgy lösz, ahogy lönni köll" Vajon a Rózsa Sándornak tulajdonított mondás érvényes volt-e az Osztrák-Magyar Monarchiára? Tényleg "úgy lött, ahogy lönni köll"? Vagy ha mindenki tette volna a dolgát, lehetett-e volna máshogy?
Manapság divatos állítás, hogy igazából minden mindegy volt, Ausztria-Magyarországnak mindenképpen vesznie kellett volna. Különösen is a Magyar Királyságnak, merthogy az ébredő nacionalizmusok mindenképpen szétfeszítették volna.
E mögött a gondolati konstrukció mögött – legyünk jóindulatúak – általában akaratlanul is az a meggyőződés áll, hogy a magyar nacionalizmus rossz volt, a szlovákok, szerbek, románok ukránok nacionalizmusa pedig jó. Összekapcsolják ezt az úgynevezett magyar „feudalizmussal”, ami a kiegyezés után is tovább nyomorította volna Magyarország népeit.
A prognózis nehéz dolog, különösen, ha a jövőre vonatkozik – tartja Niels Bohr fizikus fanyar humorú mondása. És valóban, ahogyan arról már ennek a blognak a hasábjain írtunk, alapvetően nem a történészek feladata a jóslás, bár nem egy társadalomtudós-guru állított fel hipotéziseket a jövőre vonatkozóan.
A leghíresebb páros a jövőre vonatkozó szcenáriók tekintetében Samuel Huntington józan, de az általa megjósolt módon bekövetkezni nem látszó feltételezése a civilizációs gócpontok háborús összecsapásáról; másfelől pedig Francis Fukuyama híres-hírhedt feltételezése a történelem végéről. Ez utóbbi úgy tűnik, hogy szintén elmarad és a történelem köszöni, jól van, folyik, folydogál tovább.
Kérdezni azonban még egy történésznek is szabad, s ebből a szempontból van egy rendkívül kellemetlennek tűnő kérdés: visszafordítható-e 1989? Ne legyen félreértés, nem a kádárizmus visszacsinálására gondolok, hiszen a kommunista diktatúra megbélyegzett elgondolás Magyarországon a kormánypártoknál és az ellenzék jobb érzésű részénél is (bár van rosszabb érzésű része is, óbolsevikokkal és újkommunistákkal!). Abból a szempontból gondolok a „visszacsinálásra”, hogy nagyhatalmi szempontból milyen átrendeződés várható a térségünkben? Vajon magára hagyják-e a térséget az amerikaiak, s visszatérnek-e az oroszok? A németekről egyelőre nincs mit mondani, mivel láthatóan lelkesen keresik az önmegsemmisítő indítógombját, és jó eséllyel meg is fogják találni.
1913-ban az óévet búcsúztató közönség reménykedve tekintett az elkövetkezőkre, hiszen 1913 a tizenhármas számhoz méltóan nem volt igazán szerencsés. Ki gondolta volna, hogy hamarosan a háború forgószele magával ragadja az egész ismert világot?
Senki nem gondolta 1913 szilveszteri kavalkádban, hogy egy év múlva a Borsszem Jankó ehhez hasonló kérdésekkel fogja megtölteni a hasábjait: "Mink angolok mindaddig harcolunk, amíg egyetlen — francia katona él. (Kitchener)" Az utolsó békebeli szilveszterkor még egészen más dolgok foglalkoztatták az ünnepi közönséget.
Békebeli szilveszteri üdvözlőlap (Nemzeti Könyvtár blog)
Az osztálysorsjáték régi hagyományát furcsa módon 1956 leverése után, az újjáépülő kommunista diktatúra élesztette fel, Ötöslottó néven.
Az 1956-os forradalom kitörésével nem csak a sportfogadások álltak le, de maguk a sportesemények is elmaradtak.Az addig heti 1-2 millió fogadással működő Totó 12 főmérkőzése és a fogadás nyertesei rendszeres témát kínáltak egyaránt a sajtónak és a közbeszédnek is.Mindamellett a fogadási játék jelentős bevételt szolgáltatott a költségvetés számára.A forradalom október 23.-ai kitörésekor még a sportújságírók is megrémültek a Totó megszűnése miatt. Szepesi György az "ellenforradalmárokat" azzal is vádolta, hogy szabotálják az október 28.-ai Totó fogadási forduló főmérközésének, a Népstadionba tervezett magyar - svéd labdarúgó mérkőzésnek a megrendezését. Az 1947-től heti rendszerességgel kínált sportfogadás, a Totót az ötvenes évekre már szinte minden minden héten címlaptörténeteket kínált. A sportfogadás által is támogatott magyar sportélet heti győztesei, az Aranycsapat labdarúgói, Papp László ökölvívó a filmhíradók hőseiként együtt szerepeltek Rákosi Mátyással, Farkas Mihállyal, Marosán Györggyel. Nem csak a sportújságokat gazdagították a sportolók és az állami vezetők kézfogásait megörökítő képek és történetek, hanem a megyei lapok, szakmai lapok. Az 1956 október 23.-án, kedden kitört forradalom a ma már több mint 74 éves Totó életének egyetlen, 8 hetes szüneteltetését jelentette. Az újraindulás a korábbi érdeklődési szint negyedét sem érte el. Úgy tűnik, a forradalom leverése után a kártyázó társaságoktól is tartottak, s a szerencsejátékot is a társadalom ellenőrzésére akarták felhasználni.
Feledésre ítélt, pedig felejthetetlen életművet maga után hagyó történetíróinkat bemutató sorozatunk újabb része. Ezúttal Ferdinándy Mihály (1912-1993) életművét és pályáját mutatjuk be.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Most olyasvalakiről lesz szó, akit a kanonizált történettudomány soha nem fogadott be, akit a „hivatalos” magyarországi történész-szakma mindig „szellemes dilettánsként”, vagy jobb esetben „extravagáns ötletelőként” kezelt. Pedig egyetlen bűne volt csak: érdekesen és újszerűen írt. Ferdinandy Mihály Budapesten született, illusztris családban: apja egy időben országgyűlési képviselő, nagyapja az MTA levelező-tagja, egyik nagybátyja többszörös miniszter. Amolyan „csodagyerekként” – vagy „csodafiatalként” – indul: szépirodalmi és történészi karrierje rendkívül gyorsan lendületet vesz. Az egyetemen állítólag Szekfű Gyula egyik kedvenc tanítványa.
Harminc évvel ezelőtt a sarló-kalapácsos vörös zászló leereszkedett a Kremlben. Helyére felkúszott az orosz nemzeti trikolór. Az a trikolór, ami alatt hét évtizeddel korábban a bolsevikok ellenfelei, a "fehérek" harcoltak.
Gorbacsov, a Szovjetunió vezetője, a kommunista (bolsevik) párt főtitkára 1987. január 27-én meghirdette a „peresztrojkát”. Az „átalakítás” a Szovjetunió gazdaságának megújítását szolgálta volna, de nem sokat ért el. A hosszú sorok, a hiánygazdaság, a logisztika hiánya miatt a földeken és vasúti átrakodókban rohadó termények csak növelték a bizonytalanságot. Ráadásul kiderült, hogy a „homo sovieticus” nagyon is megőrizte nemzeti önérzetét: még 1986-ban Kazahsztánban kezdődtek tüntetések és összecsapások amiatt, hogy Gorbacsov elmozdította a tagköztársaság vezetőjét. A kazah nemzeti ébredés így tehát faramuci módon egy kommunista káder kapcsán indult el. 1988-ban Jerevánban tüntetések kezdődtek az Azerbajdzsánhoz csatolt ősi örmény Hegyi-Karabahért. A moszkvai központ érdekét szolgáló kontrollált instabilitás ezúttal nem működött tovább, hiszen ebben az esetben vélhetően a KGB is szerepet játszott az etnikai ellentétek felszításában. Itt tehát kontrollált konfliktusról lett volna szó, de hamarosan lekerült a fedő a fazékról. De nem csak itt, hanem máshol is. Egymás után kezdődtek a tüntetések a kiválni akaró tagköztársaságokban, s ennek leglátványosabb jele a balti népek 600 kilométer hosszú élőlánca volt a Molotov-Ribbentrop paktum 50. évfordulóján, az „éneklő forradalom” keretében.
Szovjet és orosz nemzeti zászló még együtt a Kreml falain (The Conversation)
Az utóbbi hetekben kisebb riadalmat keltett a Kiskunhalas környékén, egy építkezésen megfigyelt titokzatos fekete párduc. Magyarországon egzotikus állatokat, köztük nagymacskákat régóta tartottak. Néha egy-egy tigris, oroszlán vagy akár leopárd elszökött...
A hagyomány szerint az első "egzotikusnak" számító állatok magyar földön a tevék voltak, ugyanis a honfoglaló magyarság Etelközből számos tevecsordát is hajtott a Kárpát-medencébe. Komoly mennyiségről mégsem lehetett szó, hiszen sem régészeti-, sem nyelvemlékek nem támasztják alá a tömeges tevetartást a korabeli Kárpát-medencében. Több száz évvel később, 1189-ben III.Béla királyunk Barbarossa Frigyes német-római császárnak egy tevét adott ajándékba, amikor Frigyes császár keresztes hadjáratra igyekezve átvonult az országon. A nagymacskákról viszont csak későbbi időkből van adat: Anjou I. Nagy Lajos királyunk Velencéből kapott egy oroszlánt, míg Mátyáshoz Firenzéből került egy példány. Alighanem rendelkezett Luxemburgi Zsigmond is oroszlánnal, és lehet, hogy még II. Ulászló ("Dobzse László") is kapott ajándékba egyet a török szultántól. Ásatásokon leopárd-fogak is előkerültek a budai Vár területéről, és mivel a félig-meddig háziasított párduc nem volt ritkaság az Európával élénk (néha a kelleténél élénkebb...) kapcsolatokat ápoló Közel-Keleten, miért ne kerülhetett volna belőlük Budára?
A 13.század közepéről származó párducábrázolás egy angliai kódexból (Getty.edu)
Az aláírás után alig másfél évvel megjelent az első repedés a győztes nagyhatalmak új, Duna-medencei építményén. A trianoni koncepciós per életfogytiglanra szóló ítéletét követően máris mentő tanúk akadtak: a soproniak, akik Magyarország mellett döntöttek. Az első világháborút követően néhány népszavazás menetrendszerűen az eredeti ország mellett döntött. Maguk az osztrákok is szereztek így vissza területeket Karintiában - ahol a németek mellett a szlovének egy része is Ausztriára szavazott! Ennek ellenére az, hogy alulmaradtak a lenézett, megvetett magyarokkal szemben, évtizedekig kísértette az osztrákokat, s még az 1970-es években is Sopron volt Burgenland hivatalos fővárosa a papírokon, Kismarton csak ideiglenes székhely...
Az 1919. szeptember 10-én aláírt saint-germaini osztrák békeszerződés a „Német-Nyugatmagyarország”-nak (Deutsch-Westungarn) nevezett, döntően németajkú, de nem kis részben magyar érzelmű polgárok által lakott határterület Ausztriának történő átadását rendelte el – méghozzá népszavazás nélkül. Ausztria számára ez olyan, mint „egy font hús szövetséges társa testéből” – vélekedtek a kortársak, akiket értetlenséggel töltötte el az a tény, hogy még az első világháborúban a vesztes oldalon harcoló Ausztriának is területek jutnak Magyarország kárára. A nagyhatalmak - különösen a franciák - játéka volt ez, hogy Ausztria nehogy Németországhoz csatlakozzon, s "Burgenland" átadásával is születőben levő osztrák identitást erősítsék. A számunkra kilátástalannak tűnő helyzet dacára több mint két évvel később Bethlenék mégis meg tudtak menteni valamit a területből, hiszen Sopron és környéke végül élhetett az önrendelkezés jogával. Ebben a bejegyzésben ugyanakkor nem a felkelő csapatok küzdelmeiről, vagy az osztrák féllel vívott diplomáciai összecsapásokról, hanem az 1921. december 14-től 16-ig tartó népszavazás lefolyásáról, körülményeiről lesz szó.
A Huszárvágás blog megállapodott a "Napról napra Trianon" szerzőivel, hogy havonta egy bejegyzést közülünk tőlük. A soproni népszavazás 100. évfordulóján a Nyugat-Magyarország megszerzésére tett első osztrák kísérlet kudarcát idézzük fel.
Mi az, hogy "hiénc" (heanz)? Nyugat-Magyarország osztrák határ menti sávjába a középkorban, illetve a török idők végén bevándorolt dél-német (bajor, sváb) telepesekből kialakult népcsoportot hívták így. A Heanzentum központjának Güns, vagyis Kőszeg városkája számított, persze néha Sopront (Ödenburgot) is ide sorolták. A probléma csak az volt, hogy a városi polgárság nagyobbrészt magyarnak vallotta magát, így a németajkú polgárok nemzetiségi közösséggé való szerveződése nem volt jellemző a térségre.
Négy évtizeddel ezelőtt a kommunista diktatúra megmentéséért hadiállapotot vezettek be Lengyelországban. A párt viselt hadat a társadalom ellen. De mi köze volt mindehhez 1956-nak és a Magyar Népköztársaságnak?
"A legrosszabb az egészben, hogy munkások csinálják, és a vezetőjük is munkás." Kádár az aligai pártüdülőben még 1980 nyarán panaszkodott a lengyelországi helyzetről. És a "nemzetközi helyzet csak fokozódott". Lengyelországban megalakult a Szolidaritás, a független szakszervezet, amely a 37 milliós országban 10 milliós tagsággal büszkélkedhetett. Nem maradt más hátra: Jaruzelski tábornok katonai irányítás alá vonta az országot 1981. december 13-án. A hadiállapotot a magyarországi sajtó követekezetesen "szükségállapotnak" fordította és ferdítette. Közel évtizednyi hideg polgárháború következett, számos halálos áldozattal. A lengyel és a magyar elvtársaknak rögtön 1956 jutott eszébe.
Vajon lesz-e újra Colombey de deux églises (Kéttemplomos Colombey), vagy halad tovább Franciaország a Colombey de deux mosquées (Kétmecsetes Colombey) felé - De Gaulle után szabadon? Talán éppen egy berber zsidó fogja vezetni az új Reconquistát?
Franciaország 2022: nemzetgyűlési választások közelegnek. Nem egyszerű az átlag gall dolga: van egy regnáló Macron, akiről a világ – s talán még ő maga sem – tudta eldönteni, mit is akar pontosan (már persze a hatalmon kívül). Van egy Marie Le Pen, aki megpróbál kibújni apja árnyékából (görög sorstragédiákat idéző szimbolikus, politikai parricidium után), de őt persze meg sikeresen zárja karanténba modern korunk bolondériája, a polkorrektségnek nevezett ragályos elhülyülés. Meg van valami konzervatív jelölt, is, de őt talán még a Google sem találná meg az első öt oldalon. És most itt van Eric Zemmour és újdonsült pártja, a Reconquête.
Hatvanöt évvel ezelőtt a forradalom és szabadságharc második szakasza a végéhez közeledett. Kádárék sortüzekkel lőtték szét a velük szemben felsorakozó fegyvertelen tömegeket. Az egyik legvéresebb a salgótarjáni sortűz volt.
Mint ahogyan arról egy korábbi bejegyzésben már esett szó, a forradalom és szabadságharc nem ért véget november 4-én. Különösen nem Salgótarjánban, ahol november folyamán kettős hatalom alakult ki, magában a városban és egész Nógrád megyében egyaránt. A november 4-i szovjet intervenció után újra létrehozott helyi irányító szervek - a "tanácsok" még napi kérdésekben sem tudtak döntéseket hozni és azokat végrehajtani, ha nem működtek együtt a forradalm során létrejött önigazgatási, önkormányzati testületekkel.December 2-3-án és 5-én azonban lezajlott az átnevezett kommunista párt, a MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának ülése, s a 4-i szünetben pedig a Katonai Tanács ülése is. Az MSZMP IKB plénumán határozatatot hoztak az "ellenforradalom" okairól, illetve "fasisztaellenes tömegdemonstráció" szervezéséről.
A salgótarjáni December 8. tér a sortűz áldozatainak emlékművével (nogradhont.hu)
Az 1956-os forradalom és szabadságharc utolsó, szívbe markoló felvonását a nőtüntetések jelentették.
December 1-én a Péterfy Sándor utcai kórház alagsorában működő, illegális nyomdát is üzemeltető ellenállócsoport elhatározta, hogy a második szovjet támadás egyhónapos évfordulóján az elesettek emlékére nőtüntetést szerveznek. Az Abod László, Obersovszky Gyula és Gáli József által fémjelzett csoport az értelmiség ellenállását próbálta összefogni.
"Jól jegyezzétek meg: az én nemzedékem és a ti nemzedéketek látni fogja Nagy-Romániát, de nem fognak szép napokat látni!" (Take Ionescu) Ma Románia nemzeti ünnepe van.
Élt egyszer egy román politikus, aki Dumitru Ionescu néven született, s később Take Ionescuként vált közismertté az egész európai poltikában. Ionescu egyike volt azoknak, akiknek köszönhetően Nagy-Románia 1918. december 1-én megszületett. Take Ionescu fordulatos politikai pályafutás után 1914-ben éppen ellenzékben volt. Amikor a háború kitört, európai körúton volt, de a kiélesedő helyzetben hazahívták. A román király elnökletével tartott koronatanácsi ülésen Sinaián Ionescu is részt vett. A többséghez hasonlóan Ionescu is a semlegesség pártján állt, miközben a király a Központi Hatalmak melletti hadbalépést pártolta. Az ország közvéleményét meghatározó politikusok azonban ekkor már egyértelműen Ausztria-Magyarország ellen foglaltak állást. Egyetlen, az arisztokráciát képviselő konzervatív párti politikus szólalt fel a király mellett, Petre P. Carp. Szót ejtett az erdélyi románokról is: "Adták annak tanújelét, hogy hozzánk akarnak csatlakozni?" [t.i. Románia részévé válni]. Ennek ellenére a koronatanács résztvevői továbbra is a semlegesség mellett érveltek. A király a lemondással fenyegetőzőtt, de amikor szavait csend fogadta, gyorsan inkább másról kezdett beszélni...
November 25-e a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emléknapja.
1953. november 25-én a magyar foglyok egyik utolsó - de nem a legutolsó! - nagyobb csoportja érkezett haza a szovjet "javító-nevelő", valójában büntető lágereinek világából. A mintegy másfél ezer megviselt szabadonbocsátottat a magyar államvédelmi szervek vették át a határon, majd a nyíregyháza-sóstói vasútállomásnál leszállították őket. Míg a GUPVI lágerrendszerbe hurcolt magyarok, ha egyszer már hazaérkeztek, többé-kevésbé kötöttségek nélkül élhették az életüket, addig a GULAG-ra elítélteket még megszűrték, egyeseket internáltak, másokat hosszú ideig figyeltek.
Hazatért fogoly rajza a lágerről (Kecskeméti Katona József Múzeum)
A Nyugat-Balkán, ahol a huszadik századot elindító lövés eldördült. Egy ostrom, ami a huszadik századot záró délszláv háborúk egyik szimbóluma lett. Egy város, ami a mai napig jelkép.
1991 augusztusában a horvát-szerb határon fekvő Vukovár körül egyre szorsabbra fonódott a szerb egységek és a Jugoszláv Néphadsereg fonta gyűrű. „Nincsenek véletlenek”, szokták mondani, és valóban, a komolyabb ostrom augusztus 23-án, a közép-európai népek számára vészt jósló napon kezdődött meg. Vukovár egyik „elővárosa”, Borovo Naselje, vagyis a szomszéd falu, amely Vukovárral jószerivel egybenőtt, komoly tüzérségi csapást szenvedett. Ugyanekkor a horvátok lelőttek két „Galeb” típusú, földi célpontok ellen alkalmazott repülőt. Másnap a Jugoszláv Néphadsereg (JNA), továbbá a jugoszláv légi erők és a dunai flottillájuk is megkezdte a város módszeres lövését, bombázását.
Vukovár 1991 novemberében, az ostrom után (JuzneVesti)
A Huszárvágás blog megállapodott a "Napról napra Trianon" szerzőivel, hogy havonta egy bejegyzést közülünk tőlük. Ezúttal a Magyarországot 1918 őszétől sújtó véres terrorsorozat árnyalatairól lesz szó.
Nyoylcvankét évvel ezelőtt ezen a napon - 1919. november 20-án - Héjjas Iván fehérkülönítményesei törvényes jogi eljárás nélkül kivégzik a románok által négy nappal korábban kiürített Kecskeméten, a fogházban fogvatartott helyi tanácsköztársasági ex-tisztségviselőket. A korabeli közvéleményben többféleképpen jelenik meg ez a bűncselekmény: van, akinek ez népítélet, van, akinek gyilkosság. Jogi szempontból mindenképpen az utóbbi.
Feledésre ítélt, pedig felejthetetlen életművet maga után hagyó történetíróinkat bemutató sorozat újabb része. Ezúttal Teleki József, a XIX.század eleji főúri történész életét idézzük fel.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
1991. november közepén a délszláv háborúk egyik nagy drámája fejeződött be. Vukovár városát vették be a Jugoszláv Néphadsereg alakulatai és a szerb félkatonai egységek. Mégsem győztek.
Hogy Vukovár 1991-es ostromát áttekinthessük, és a korabeli szóhasználatot megérthessük, egész röviden vissza kell pillanatanunk a "jugoszlávizmus" pályafutására. Ezután - és kis szójátékkal: ebből - következik az ostrom, és a szörnyű bűncselekmények sorozata. 30 évvel ezelőtt zajlott le a vukovári véres dráma, amely végül a horvát függetlenségi harc szimbóluma lett.
Horvát graffiti: Vukovárt latin betűvel (horvátul) és nem cirillel (szerbül) kell írni! (Mark Asherman felvétele)
A magyar történetírás nagyjai sorozatunkban a családtörténet nagy öregjét vesszük górcső alá.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
1795-ben a három Fekete Sas (összesen 5 darab fejjel) letörölte a térképről a Fehér Sas országát. A felosztást kimondó és megindokló egyezményben a német (porosz), Habsburg és orosz uralkodók kijelentették, hogy soha nem fogják a lengyel királyi címet használni uralkodói titulasaik között, nem fogják használni a "Lengyelország" kifejezést sem, tovább leszögezték: "Lengyelország örök időkre letöröltett a térképről".
Az európai naptár szerint 1917. november 7-én Péterváron a bolsevik (kommunista) párt egységei sikeres puccsot hajtottak végre. Mi volt ez az egész? Mi vezetett idáig? És miért tudták túlélni a látványosan sikertelen politikájukkal? Néhány szempontot szeretnénk olvasóink figyelmébe ajánlani.
Az Auróra cirkáló, a Putyilov gyár, a Téli Palota, a vörös matrózok: talán még azok is ismerik ezeket a közhelyeket, akik sosem éltek a létező szocializmusban. A vörös drapériák, a Lenin- és Marx-fejek tömkelege persze olyan dolog, ami hála Istennek már csak az emlékekben élnek idehaza. (Kivéve néhány elszánt elvtársat és a törvénnyel nehezen összeegyeztethető tevékenységüket.) De mégis, mi történt november 7-én? Hogyan értelmezzük az akkori és az azutáni eseményeket? Egy forradalom volt? Egy puccs volt? Felkelés volt? Éhséglázadás amit néhány dörzsölt gonosztevő meglovagolt?
Talán mindegyik egyszerre. Jelen bejegyzésben mindössze négy olyan tényezőt szeretnék felsorolni, amelyek hozzájárultak a bolsevikok sikeréhez.
November 4.-én három "pillanatfelvétellel" emlékezünk a magyar szabadságharcosokra.
Az 1956. november 4-i szovjet támadás a magyar köztudatban úgy él, mint ami gyakorlatilag egycsapásra véget vetett a magyar forradalomnak. Mi sem állhatna távolabb a valóságtól. A november 4-ét követő napokban országszerte kibontakozott az ellenállás, s miután a fegyveres szabadságharcot november közepére-végére a szovjetek tényleg leverték, megkezdődött a passzív ellenállás időszaka, a forradalom következő szakasza. Azonban még ekkor is voltak fegyveres akciók, amelyeket a munkástanácsok gyárőrségei, vagy a még funkcionáló nemzetőri egységek hajtottak végre. Igaz, fegyverropogásra már nem került sor.
A Huszárvágás blog szerkesztője megállapodott a Napról napra Trianon szerzőivel, hogy havonta egy bejegyzést közlünk tőlük. Ezúttal Horthy 1919. október 28-i kijózanító számvetését adjuk közre. "Napról napra Trianon" bejegyzésünket kivételesen egybekötjük a havi "Mi lett volna, ha" sorozatunkkal.
Horthy Miklós 1919. október 28-án egy fontos katonapolitikai összegzést készített. Az „Emlékirat a külpolitikai helyzetről és annak behatásáról a magyar nemzeti hadsereg feladataira” című számvetés jól megmutatja, milyen katonai helyzetben volt 1919 őszén Magyarország, ezért érdemes belőle hosszabban is idézni.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
A humaniórák és segédtudományaik körében a komcsik által egyik legjobban megvetett és persze általuk elhalásra ítélt a genealógia, valamint közeli rokona, a heraldika volt. Hivatalosan persze azért, mert ez főleg a népnyúzó, kizsákmányoló nemesség históriáját képezte, ha polgárcsaládok keveredtek közéjük, azok csak amolyan eltévelyedettek, avagy osztályárulók lehettek.
Ahogyan Jefferson mondta: a szabadság fáját néha hazafiak és zsarnokok vérével kell meglocsolni. 50+15 - a hatvanötödik évforduló.
A magyar nép számos alkalommal írta bele magát a szabadságért folytatott küzdelem történetébe, a legnagyszerűbben 1956-ban. A szabadságharcosok lenyűgözték a világot hősiességükkel, és jószerivel puszta kézzel küzdöttek a túlerővel. Árulás és kegyetlen elnyomás gyűrte le őket. Az 1956-os forradalom az emberiség örök vágyából fakadt, hogy békében élhessen, imádkozhasson és dolgozhasson, és hogy az ember a saját sorsáról dönthessen. A magyar forradalom örökre lerántotta a leplet a kommunizmus hazugságáról, hogy az a népet képviselné. (Ronald Reagan 5555.sz. elnöki dekrétuma, 1986)
Az utolsó megkoronázott magyar király, IV. Károly meghiúsult első visszatérési kísérlete után már 1921 áprilisában elhatározta, újból próbálkozni fog trónja visszaszerzésével, ugyanis meg volt győződve arról, hogy első alkalommal is csupán a megfelelő előkészítés hiánya, valamint a szerencsétlenül megválasztott időpont miatt nem járt sikerrel. Száz évvel ezelőtt repülőgéppel tért haza.
Habsburg Károly úgy fogta fel: nem mondott le uralkodói jogairól, csak felfüggesztette azok gyakorlását, tulajdonképp 1921-ben is az ország törvényes uralkodója volt. A másik oldalon, Horthyék tartottak attól, hogy egy Habsburg-restauráció esetén a nagyhatalmak és a kisantant államok ismét aktivizálódnak, s még a katonai beavatkozás is reális forgatókönyvként sejlett fel. A királykérdés mélyen megosztotta a trianoni sokkból lassan ébredező magyar társadalmat. A tét – kiváltképp a jelenből nézve – valóban óriási volt, hiszen Károly visszatérése egészen új bel- és külpolitikai helyzetet teremthetett volna.
IV. Károly király és Zita királyné a győri vasútállomáson. Zita királyné kezében a Bozó Saroltától kapott virágcsokor (Képeslap, Schäffer Armin udvari fényképész kiadása, regigyor.hu)
1941. október 19-én eldőlt, hogy Sztálin uralma nem roggyan meg. Az is eldőlt, hogy Hitler nem fogja tudni megnyerni a háborút (arról persze még szó sem volt, hogy elveszítené.) Nyolcvan évvel ezelőtt a németek megnyerhették volna a háborút, pedig Moszkva még látótávolságban sem volt. A krízis napjairól röviden.
1941. júliusban Sztálin azt mondta Harry Hopkinsnak: Ha Moszkva elesik, fel kell adniuk a Volgától nyugatra minden területet. Moszkva jóval több volt, mint szimbolikus, vagy politikai központ. Az hagyján, hogy fontos ipari város volt, de ami ennél is lényegesebb, hogy közlekedési csomópont volt, csillagközpont, ahonnan sugarasan futottak szét a vasutak. Moszkva elfoglalása azt jelentette volna, hogy az északi területek és Ukrajna, Dél-Oroszország között megnehezül, ha ugyan el nem lehetetlenül a közlekedés.
Hetvenhét évvel ezelőtt birodalmi német kezek magyarnak látszó sötét bábukat vettek elő a dobozból, és helyeztek fel a táblára.
A második világháború folyamán volt egy olyan politikai erő, amely nem szégyellte a magar ügyet a németek ügye alá rendelni. Mindezt úgy, valamiféle zavaros "igazságosság" jegyében, hogy közben magukat "hungaristának" mondták. 1944. október 15-én jött el a nyilasok napja, amikor nyíltan és tevőlegesen elárulták a hazájukat a Német Birodalom kedvéért.
Szálasi Ferencet a Sándor-palota bejárata előtt német ejtőernyősök üdvözlik (Bundesarchiv)
