Négy évtizeddel ezelőtt a kommunista diktatúra megmentéséért hadiállapotot vezettek be Lengyelországban. A párt viselt hadat a társadalom ellen. De mi köze volt mindehhez 1956-nak és a Magyar Népköztársaságnak?
"A legrosszabb az egészben, hogy munkások csinálják, és a vezetőjük is munkás." Kádár az aligai pártüdülőben még 1980 nyarán panaszkodott a lengyelországi helyzetről. És a "nemzetközi helyzet csak fokozódott". Lengyelországban megalakult a Szolidaritás, a független szakszervezet, amely a 37 milliós országban 10 milliós tagsággal büszkélkedhetett. Nem maradt más hátra: Jaruzelski tábornok katonai irányítás alá vonta az országot 1981. december 13-án. A hadiállapotot a magyarországi sajtó követekezetesen "szükségállapotnak" fordította és ferdítette. Közel évtizednyi hideg polgárháború következett, számos halálos áldozattal. A lengyel és a magyar elvtársaknak rögtön 1956 jutott eszébe.
Vajon lesz-e újra Colombey de deux églises (Kéttemplomos Colombey), vagy halad tovább Franciaország a Colombey de deux mosquées (Kétmecsetes Colombey) felé - De Gaulle után szabadon? Talán éppen egy berber zsidó fogja vezetni az új Reconquistát?
Franciaország 2022: nemzetgyűlési választások közelegnek. Nem egyszerű az átlag gall dolga: van egy regnáló Macron, akiről a világ – s talán még ő maga sem – tudta eldönteni, mit is akar pontosan (már persze a hatalmon kívül). Van egy Marie Le Pen, aki megpróbál kibújni apja árnyékából (görög sorstragédiákat idéző szimbolikus, politikai parricidium után), de őt persze meg sikeresen zárja karanténba modern korunk bolondériája, a polkorrektségnek nevezett ragályos elhülyülés. Meg van valami konzervatív jelölt, is, de őt talán még a Google sem találná meg az első öt oldalon. És most itt van Eric Zemmour és újdonsült pártja, a Reconquête.
Hatvanöt évvel ezelőtt a forradalom és szabadságharc második szakasza a végéhez közeledett. Kádárék sortüzekkel lőtték szét a velük szemben felsorakozó fegyvertelen tömegeket. Az egyik legvéresebb a salgótarjáni sortűz volt.
Mint ahogyan arról egy korábbi bejegyzésben már esett szó, a forradalom és szabadságharc nem ért véget november 4-én. Különösen nem Salgótarjánban, ahol november folyamán kettős hatalom alakult ki, magában a városban és egész Nógrád megyében egyaránt. A november 4-i szovjet intervenció után újra létrehozott helyi irányító szervek - a "tanácsok" még napi kérdésekben sem tudtak döntéseket hozni és azokat végrehajtani, ha nem működtek együtt a forradalm során létrejött önigazgatási, önkormányzati testületekkel.December 2-3-án és 5-én azonban lezajlott az átnevezett kommunista párt, a MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának ülése, s a 4-i szünetben pedig a Katonai Tanács ülése is. Az MSZMP IKB plénumán határozatatot hoztak az "ellenforradalom" okairól, illetve "fasisztaellenes tömegdemonstráció" szervezéséről.
A salgótarjáni December 8. tér a sortűz áldozatainak emlékművével (nogradhont.hu)
Az 1956-os forradalom és szabadságharc utolsó, szívbe markoló felvonását a nőtüntetések jelentették.
December 1-én a Péterfy Sándor utcai kórház alagsorában működő, illegális nyomdát is üzemeltető ellenállócsoport elhatározta, hogy a második szovjet támadás egyhónapos évfordulóján az elesettek emlékére nőtüntetést szerveznek. Az Abod László, Obersovszky Gyula és Gáli József által fémjelzett csoport az értelmiség ellenállását próbálta összefogni.
"Jól jegyezzétek meg: az én nemzedékem és a ti nemzedéketek látni fogja Nagy-Romániát, de nem fognak szép napokat látni!" (Take Ionescu) Ma Románia nemzeti ünnepe van.
Élt egyszer egy román politikus, aki Dumitru Ionescu néven született, s később Take Ionescuként vált közismertté az egész európai poltikában. Ionescu egyike volt azoknak, akiknek köszönhetően Nagy-Románia 1918. december 1-én megszületett. Take Ionescu fordulatos politikai pályafutás után 1914-ben éppen ellenzékben volt. Amikor a háború kitört, európai körúton volt, de a kiélesedő helyzetben hazahívták. A román király elnökletével tartott koronatanácsi ülésen Sinaián Ionescu is részt vett. A többséghez hasonlóan Ionescu is a semlegesség pártján állt, miközben a király a Központi Hatalmak melletti hadbalépést pártolta. Az ország közvéleményét meghatározó politikusok azonban ekkor már egyértelműen Ausztria-Magyarország ellen foglaltak állást. Egyetlen, az arisztokráciát képviselő konzervatív párti politikus szólalt fel a király mellett, Petre P. Carp. Szót ejtett az erdélyi románokról is: "Adták annak tanújelét, hogy hozzánk akarnak csatlakozni?" [t.i. Románia részévé válni]. Ennek ellenére a koronatanács résztvevői továbbra is a semlegesség mellett érveltek. A király a lemondással fenyegetőzőtt, de amikor szavait csend fogadta, gyorsan inkább másról kezdett beszélni...
November 25-e a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emléknapja.
1953. november 25-én a magyar foglyok egyik utolsó - de nem a legutolsó! - nagyobb csoportja érkezett haza a szovjet "javító-nevelő", valójában büntető lágereinek világából. A mintegy másfél ezer megviselt szabadonbocsátottat a magyar államvédelmi szervek vették át a határon, majd a nyíregyháza-sóstói vasútállomásnál leszállították őket. Míg a GUPVI lágerrendszerbe hurcolt magyarok, ha egyszer már hazaérkeztek, többé-kevésbé kötöttségek nélkül élhették az életüket, addig a GULAG-ra elítélteket még megszűrték, egyeseket internáltak, másokat hosszú ideig figyeltek.
Hazatért fogoly rajza a lágerről (Kecskeméti Katona József Múzeum)
A Nyugat-Balkán, ahol a huszadik századot elindító lövés eldördült. Egy ostrom, ami a huszadik századot záró délszláv háborúk egyik szimbóluma lett. Egy város, ami a mai napig jelkép.
1991 augusztusában a horvát-szerb határon fekvő Vukovár körül egyre szorsabbra fonódott a szerb egységek és a Jugoszláv Néphadsereg fonta gyűrű. „Nincsenek véletlenek”, szokták mondani, és valóban, a komolyabb ostrom augusztus 23-án, a közép-európai népek számára vészt jósló napon kezdődött meg. Vukovár egyik „elővárosa”, Borovo Naselje, vagyis a szomszéd falu, amely Vukovárral jószerivel egybenőtt, komoly tüzérségi csapást szenvedett. Ugyanekkor a horvátok lelőttek két „Galeb” típusú, földi célpontok ellen alkalmazott repülőt. Másnap a Jugoszláv Néphadsereg (JNA), továbbá a jugoszláv légi erők és a dunai flottillájuk is megkezdte a város módszeres lövését, bombázását.
Vukovár 1991 novemberében, az ostrom után (JuzneVesti)
A Huszárvágás blog megállapodott a "Napról napra Trianon" szerzőivel, hogy havonta egy bejegyzést közülünk tőlük. Ezúttal a Magyarországot 1918 őszétől sújtó véres terrorsorozat árnyalatairól lesz szó.
Nyoylcvankét évvel ezelőtt ezen a napon - 1919. november 20-án - Héjjas Iván fehérkülönítményesei törvényes jogi eljárás nélkül kivégzik a románok által négy nappal korábban kiürített Kecskeméten, a fogházban fogvatartott helyi tanácsköztársasági ex-tisztségviselőket. A korabeli közvéleményben többféleképpen jelenik meg ez a bűncselekmény: van, akinek ez népítélet, van, akinek gyilkosság. Jogi szempontból mindenképpen az utóbbi.
Feledésre ítélt, pedig felejthetetlen életművet maga után hagyó történetíróinkat bemutató sorozat újabb része. Ezúttal Teleki József, a XIX.század eleji főúri történész életét idézzük fel.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
1991. november közepén a délszláv háborúk egyik nagy drámája fejeződött be. Vukovár városát vették be a Jugoszláv Néphadsereg alakulatai és a szerb félkatonai egységek. Mégsem győztek.
Hogy Vukovár 1991-es ostromát áttekinthessük, és a korabeli szóhasználatot megérthessük, egész röviden vissza kell pillanatanunk a "jugoszlávizmus" pályafutására. Ezután - és kis szójátékkal: ebből - következik az ostrom, és a szörnyű bűncselekmények sorozata. 30 évvel ezelőtt zajlott le a vukovári véres dráma, amely végül a horvát függetlenségi harc szimbóluma lett.
Horvát graffiti: Vukovárt latin betűvel (horvátul) és nem cirillel (szerbül) kell írni! (Mark Asherman felvétele)
A magyar történetírás nagyjai sorozatunkban a családtörténet nagy öregjét vesszük górcső alá.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
1795-ben a három Fekete Sas (összesen 5 darab fejjel) letörölte a térképről a Fehér Sas országát. A felosztást kimondó és megindokló egyezményben a német (porosz), Habsburg és orosz uralkodók kijelentették, hogy soha nem fogják a lengyel királyi címet használni uralkodói titulasaik között, nem fogják használni a "Lengyelország" kifejezést sem, tovább leszögezték: "Lengyelország örök időkre letöröltett a térképről".
Az európai naptár szerint 1917. november 7-én Péterváron a bolsevik (kommunista) párt egységei sikeres puccsot hajtottak végre. Mi volt ez az egész? Mi vezetett idáig? És miért tudták túlélni a látványosan sikertelen politikájukkal? Néhány szempontot szeretnénk olvasóink figyelmébe ajánlani.
Az Auróra cirkáló, a Putyilov gyár, a Téli Palota, a vörös matrózok: talán még azok is ismerik ezeket a közhelyeket, akik sosem éltek a létező szocializmusban. A vörös drapériák, a Lenin- és Marx-fejek tömkelege persze olyan dolog, ami hála Istennek már csak az emlékekben élnek idehaza. (Kivéve néhány elszánt elvtársat és a törvénnyel nehezen összeegyeztethető tevékenységüket.) De mégis, mi történt november 7-én? Hogyan értelmezzük az akkori és az azutáni eseményeket? Egy forradalom volt? Egy puccs volt? Felkelés volt? Éhséglázadás amit néhány dörzsölt gonosztevő meglovagolt?
Talán mindegyik egyszerre. Jelen bejegyzésben mindössze négy olyan tényezőt szeretnék felsorolni, amelyek hozzájárultak a bolsevikok sikeréhez.
November 4.-én három "pillanatfelvétellel" emlékezünk a magyar szabadságharcosokra.
Az 1956. november 4-i szovjet támadás a magyar köztudatban úgy él, mint ami gyakorlatilag egycsapásra véget vetett a magyar forradalomnak. Mi sem állhatna távolabb a valóságtól. A november 4-ét követő napokban országszerte kibontakozott az ellenállás, s miután a fegyveres szabadságharcot november közepére-végére a szovjetek tényleg leverték, megkezdődött a passzív ellenállás időszaka, a forradalom következő szakasza. Azonban még ekkor is voltak fegyveres akciók, amelyeket a munkástanácsok gyárőrségei, vagy a még funkcionáló nemzetőri egységek hajtottak végre. Igaz, fegyverropogásra már nem került sor.
A Huszárvágás blog szerkesztője megállapodott a Napról napra Trianon szerzőivel, hogy havonta egy bejegyzést közlünk tőlük. Ezúttal Horthy 1919. október 28-i kijózanító számvetését adjuk közre. "Napról napra Trianon" bejegyzésünket kivételesen egybekötjük a havi "Mi lett volna, ha" sorozatunkkal.
Horthy Miklós 1919. október 28-án egy fontos katonapolitikai összegzést készített. Az „Emlékirat a külpolitikai helyzetről és annak behatásáról a magyar nemzeti hadsereg feladataira” című számvetés jól megmutatja, milyen katonai helyzetben volt 1919 őszén Magyarország, ezért érdemes belőle hosszabban is idézni.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
A humaniórák és segédtudományaik körében a komcsik által egyik legjobban megvetett és persze általuk elhalásra ítélt a genealógia, valamint közeli rokona, a heraldika volt. Hivatalosan persze azért, mert ez főleg a népnyúzó, kizsákmányoló nemesség históriáját képezte, ha polgárcsaládok keveredtek közéjük, azok csak amolyan eltévelyedettek, avagy osztályárulók lehettek.
Ahogyan Jefferson mondta: a szabadság fáját néha hazafiak és zsarnokok vérével kell meglocsolni. 50+15 - a hatvanötödik évforduló.
A magyar nép számos alkalommal írta bele magát a szabadságért folytatott küzdelem történetébe, a legnagyszerűbben 1956-ban. A szabadságharcosok lenyűgözték a világot hősiességükkel, és jószerivel puszta kézzel küzdöttek a túlerővel. Árulás és kegyetlen elnyomás gyűrte le őket. Az 1956-os forradalom az emberiség örök vágyából fakadt, hogy békében élhessen, imádkozhasson és dolgozhasson, és hogy az ember a saját sorsáról dönthessen. A magyar forradalom örökre lerántotta a leplet a kommunizmus hazugságáról, hogy az a népet képviselné. (Ronald Reagan 5555.sz. elnöki dekrétuma, 1986)
Az utolsó megkoronázott magyar király, IV. Károly meghiúsult első visszatérési kísérlete után már 1921 áprilisában elhatározta, újból próbálkozni fog trónja visszaszerzésével, ugyanis meg volt győződve arról, hogy első alkalommal is csupán a megfelelő előkészítés hiánya, valamint a szerencsétlenül megválasztott időpont miatt nem járt sikerrel. Száz évvel ezelőtt repülőgéppel tért haza.
Habsburg Károly úgy fogta fel: nem mondott le uralkodói jogairól, csak felfüggesztette azok gyakorlását, tulajdonképp 1921-ben is az ország törvényes uralkodója volt. A másik oldalon, Horthyék tartottak attól, hogy egy Habsburg-restauráció esetén a nagyhatalmak és a kisantant államok ismét aktivizálódnak, s még a katonai beavatkozás is reális forgatókönyvként sejlett fel. A királykérdés mélyen megosztotta a trianoni sokkból lassan ébredező magyar társadalmat. A tét – kiváltképp a jelenből nézve – valóban óriási volt, hiszen Károly visszatérése egészen új bel- és külpolitikai helyzetet teremthetett volna.
IV. Károly király és Zita királyné a győri vasútállomáson. Zita királyné kezében a Bozó Saroltától kapott virágcsokor (Képeslap, Schäffer Armin udvari fényképész kiadása, regigyor.hu)
1941. október 19-én eldőlt, hogy Sztálin uralma nem roggyan meg. Az is eldőlt, hogy Hitler nem fogja tudni megnyerni a háborút (arról persze még szó sem volt, hogy elveszítené.) Nyolcvan évvel ezelőtt a németek megnyerhették volna a háborút, pedig Moszkva még látótávolságban sem volt. A krízis napjairól röviden.
1941. júliusban Sztálin azt mondta Harry Hopkinsnak: Ha Moszkva elesik, fel kell adniuk a Volgától nyugatra minden területet. Moszkva jóval több volt, mint szimbolikus, vagy politikai központ. Az hagyján, hogy fontos ipari város volt, de ami ennél is lényegesebb, hogy közlekedési csomópont volt, csillagközpont, ahonnan sugarasan futottak szét a vasutak. Moszkva elfoglalása azt jelentette volna, hogy az északi területek és Ukrajna, Dél-Oroszország között megnehezül, ha ugyan el nem lehetetlenül a közlekedés.
Hetvenhét évvel ezelőtt birodalmi német kezek magyarnak látszó sötét bábukat vettek elő a dobozból, és helyeztek fel a táblára.
A második világháború folyamán volt egy olyan politikai erő, amely nem szégyellte a magar ügyet a németek ügye alá rendelni. Mindezt úgy, valamiféle zavaros "igazságosság" jegyében, hogy közben magukat "hungaristának" mondták. 1944. október 15-én jött el a nyilasok napja, amikor nyíltan és tevőlegesen elárulták a hazájukat a Német Birodalom kedvéért.
Szálasi Ferencet a Sándor-palota bejárata előtt német ejtőernyősök üdvözlik (Bundesarchiv)
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
A múltkor bemutatott Thim József után most ismét egy outsider, szintén egy orvos következik: az 1849-ben született Wertner Mór. A Pozsony vármegyei Spáczán látta meg a napvilágot (később Ispáca, nem egészen kétezer fős, magyar-szlovák vegyes lakosságú falu, Nagyszombattól nem messze északi irányban). Bécsben szerez orvosi diplomát, majd kisebb falvakban praktizál, három évig megyei főorvos Pozsonyban, aztán ismét a vidék, és végül 1908-tól Párkányban él, egészen haláláig.
Az aradi tizenhárom mellett még három honvéd törzstisztünk veszett el a Haynau-féle rémuralom nyitányaként Aradon. Az első Ormay Norbert ezredes volt, őt követte a tizenhárom tábornok, majd Kazinczy Lajos ezredes következett, végül Ludwig Hauk alezredes zárta a sort. Hauk előtt vesztette életét Lenkey János tábornok, aki így a tizenhatodik aradi vértanú.
Sokan ismerhetik Sára Sándor Nyolcvan huszár című filmjét. Baradly Richárd alakja is ismerős lehet Jókai híres regényéből, a Kőszívű ember fiai-ból. Előbbit Lenkey János huszárkapitány századának huszárai ihlették, akik szó szerint hazaszöktek a szabadságharc kezdetén, hogy a hazájukért harcoljanak. Baradly Richárdot pedig részben maga Lenkey.
1187. október 2-án a Jeruzsálemi Királyság fővárosa megadta magát az ostromló mohamedán seregnek.
Manapság minden valamirevaló, "európai értelemben vett" gondolkodó elutasítja a keresztes hadjáratokat. A poszt-nyugati öngyűlölők számára a keresztes eszme a kapzsiságot, a kegyetlenséget és a vallási fanatizmust jelképezi. Ha a másik oldalt nézzük, az arab világban a "keresztes" megnevezés egyenlő a muszlim földekre jogtalanul, barbár módon behatoló rablóval. Hovatovább, az a romantikus felfogás is néha megjelenik, amely szerint Izrael Állam egy "keresztes állam". Ahelyett, hogy ezekkel a jelenidejű, eléggé el nem ítélhető bélyegekkel foglalkoznánk, idézzük fel, hogy mi történt nyolc és fél évszázaddal ezelőtt.
Ibelini Balián átadja Jeruzsálemet a pogányoknak (Les Passages faits Outremer par les Français contre les Turcs et autres Sarrasins et Maures outremarins című 1490 körül kiadott könyv illusztrációja)
1846 nyarán adták át a pesti indóház és Vác városa közötti vasútvonalat, amely negyvenkét évvel a világelső vasútvonal megépítését követően ráhelyezte a Magyar Királyságot a vasúti közlekedés térképére. Írásunkban a számos dicsőséges napot, illetőleg szomorú percet megélt hazai vasúttörténet néhány főbb fejleményét tekintjük át.
Az 1846-ban átadott vasútvonal létrejöttét az első ipari forradalomnak köszönhettük. A brit szigetek gazdasági, ipari vívmányai szép lassan „exportálódtak” az öreg kontinensre, amelynek következtében a gőzgépek, gőzhajók, mellett a kor ultramodern szállítási, közlekedési eszköze, a vasút is elterjedt.
A Magyar Királyságban az 1832-36-os diétán döntöttek a vasútvonal létrehozásáról. Két terv állt készen, amelyek közül az első a Duna jobb partjára helyezte volna a vonalat, a másik a „pesti oldalra”. Végül utóbbi épült meg, felfejlesztve ezzel a mai Angyalföldet, ahol az első gyárak, üzemek megépültek. Az országon valóságos vasútépítési láz söpört végig, amely magát a költőt, Petőfit is magával ragadta, nem véletlen írta 1847-ben: „(…) Száz vasutat, ezeret! Csináljatok, csináljatok! Hadd fussák be a világot, Mint a testet az erek”. A szabadságharc és annak leverését követő apátia és megtorlás – értelemszerűen – visszafogta a vasútépítési lázat. A bécsi udvar egyrészt anyagi okokból, másrészt lélektani megfontolások miatt sem támogatta a hazai építkezéseket: hadd bűnhődjenek a magyarok szemtelen lázadásukért, akár a vasútépítés (ergo modernizáció) időleges leállításával, hátráltatásával. Itt kell közbevetni, a korszakban megnyitott vonalak csak és kizárólag magántársaságok által épültek, az állam ebben nem vett részt.
A Huszárvágás blogon feladatul tűztük ki, hogy a kommunizmus bulldózer-munkájával szemben a felszínre hozzunk egy-egy elfeledett életművet. Régi történetíróink, a magyar történelemtudomány nagyjai közül sokaknak a neve ma már szinte alig ismert: ezúttal Thim József életét idézzük fel.
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Mi történt 1921-ben? Miért volt fontos ez az év a Horthy-rendszer, s így a magyar történelem szempontjából? Ha jelentős, miért nem került eddig a történészek célkeresztjébe? Veszprémy László Bernát ennek a sok szempontból ellentmondásos, kissé kaotikus, eleddig a sorsfordító évek (1918, 1919, 1920…) „árnyékában” háttérbe szorult esztendő bemutatására vállalkozott új könyvében.
Veszprémy elsősorban primer forrásokra alapozta munkáját, s olyan, idáig kevésbé ismert és idézett szerzők írásait is felhasználta, mint Oláh Gábor debreceni költő, Kádár Lehel katolikus publicista, vagy Szabolcsi Lajos liberális zsidó lapszerkesztő. Érvelése szerint a Horthy-rendszer 1920-ban még meglehetősen ingatag volt, annak megszilárdulása leginkább a második „királypuccs” utánra, vagyis 1921 októberére-novemberére tehető. Valóban elmondható, hogy ha Károly visszatérési kísérlete sikerrel zárul, akkor minden bizonnyal „Horthy uralma sosem válik rendszerré, és egyikre marad a viharos huszadik század röpke fejezeteinek”. S ott volt még a soproni népszavazás is, amely abban az esetben, ha magyar szempontból negatív eredményt hoz, könnyen az új rendszer megbillenésével járhatott volna.
Ha ez ember kommunikációs szempontból próbál megvizsgálni egyes történelmi jelentőségű politikai beszédeket, óhatatlanul is felmerül a megcélzott közönség kérdése, és egyáltalán a beszéd célja. Ki és hova akarja magát átpozícionálni, milyen új szerepet oszt ki magának a beszédben, és végül, a beszédet hogyan fogadja a szélesebb nyilvánosság. Hruscsov halála után fél évszázaddal két, látszólag távol eső beszéd hasonlóságaira szeretném felhívni a figyelmet.
A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának XX. kongresszusának utolsó napján, 1956. február 24-én este terjedni kezdett a hír: a kongresszus a külföldi vendégek és a testvérpártok kizárásával még folytatódni fog. Február 25-én, röviddel éjfél után hangzott el Hruscsov híres-hírhedt titkos beszéde, a személyi kultuszról és Sztálin szerepéről. A beszéd alatt többen rosszul lettek. Nem sokkal később John Rettie, a Reuters tudósítója egy szovjet ismerősétől értesült a beszédről. Rettie élete végéig meg volt győződve arról, hogy maga Hruscsov szivárogtatta ki rajta keresztül Nyugatra a beszéd tényét.
Nyikita Szergejevics Hruscsov (Bécs, 1961) és Gyurcsány Ferenc (Davos, 2007)
Ferenc pápa a hősies életű magyarokra emlékező kötetet kapott ajándékba a magyar államfőtől. Rendhagyó blogbejegyzésünkben könyajánlót olvashatnak!
„Mi a magyar?” A huszadik század nehéz, kudarcos története egy olyan kérdést hagyott itt velünk, amire a kommunista diktatúra szándékosan hamis válaszokat próbált rögzíteni. A közismert szólás szerint a kommunistáknak nem azokkal volt bajuk, akik korábban nyilasok voltak és most átálltak, hanem azokkal, akik sem nyilasok nem voltak, sem pedig kommunisták nem lettek. Az ő emléküket feledésre ítélték. Nemhogy utcanevek, de még nagy történeti feldolgozások lábjegyzetei is alig-alig őrizték a nevüket. „Kérd számon a történelemtől az embert, és igazad lesz” – hangzott Sára Sándor 1968-as Feldobott kő című filmjében az alkotó hitvallása. Nem is csoda, hogy bő fél évszázaddal később is aktuális Sára megjegyzése, hiszen az 1944 és 1989 között időszakot még a rendszerváltozás utáni negyedik évtized kezdetén is csak alig-alig tudtuk benépesíteni hőseinkkel. Vagyis olyanokkal, akiknek az életében egy-egy olyan fordulat következett be, amikor kifejezetten hősiesen viselkedtek. Ők azok, akik átmentették a magyar értékeket, a magyar igazságot az elnyomás és elhallgatás. ötven évén keresztül. Az ő életútjaikon keresztül mutathatjuk meg a nagyvilágnak, hogy mit jelent magyarnak lenni.
Burgenland? Őrvidék? Volt egyszer egy nyugat-magyarországi felkelés. A Huszárvágás blog megállapodott a "Napról napra Trianon" szerzőivel, hogy havonta egy kiemelt, általában nem-közismert bejegyzést közlünk a kronológiából. Ezúttal a Rongyos Gárda harcairól emlékezünk meg.
A magyarok számára nem négy évig tartott a világháború. A nagy háborút ugyanis Közép-Európában, a Baltikumban és a kelet-európai síkságon illetve a Balkánon és Anatóliában kis háborúk követték. Magyarországon a több szakaszra osztható fegyveres összecsapások végül oda vezettek, hogy 1919 augusztusára szinte az egész országot idegen hadak szállták meg. A magyar állam fennmaradása is veszélyeztetve lenni látszott. Ezután következett Trianon. De még ebből a helyzetből is fel tudtunk állni. Az utolsó külfölddel folytatott fegyveres konfliktus a Nyugat-Magyarország megtartásáért folytatott küzdelmünk volt, s az egyetlen tartós és jelentős revíziós eredményt hozó akciósorozat.
Amikor a Himnusz alatt cigiző Rákosit egy parasztlegény utasította rendre. 75 évvel ezelőtt, 1946.szeptember 7. és 9. között rendezték meg az Országos Parasztnapokat. A Kisgazdapárt célja egy "ellen-szalámitaktika" alkalmazása lett volna, s a magyar vidék hangjának politikai artikulációja.
Az Országos Parasztnapok nyitórendezvénye, a félmillió embert megmozgató összejövetel tulajdonképpen antikommunista nagygyűlés volt. A kommunisták, Szviridov altábornagy, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetőjének irányításával, sőt, személyes közreműködésével, mindent megtettek, hogy megakadályozzák a gyűlést. Először augusztus 20-ról halasztatták el a rendezvényt, majd szándékosan kevés különvonatot bocsátottak a szervezők rendelkezésére, végül a sajtóban támadták az eseményt. A Kisgazdapárt utolsó nagy húzásával a kommunisták azonban külföldi gazdáik nélkül nem tudtak mit kezdeni. A kisgazdák több legyet is próbáltak egy csapásra ütni.
Az Országos Parasztnapok nagygyűlése a Hősök terén (Magyar Nemzeti Múzeum)
"Minek halljunk meg Danzigért?" - francia szólás 1939 szeptemberéből.
1939. szeptember 7-én a francia hadsereg tétován előrenyomult Németországban. Elfoglaltak néhány települést – amit a németek gondosan kiürítettek – és a német erődített vonal előtt megálltak. Kifejezett utasítás érkezett számukra Gamelintől, a francia főparancsnoktól: a Siegfried-erődítésvonalat ne közelítsék meg 1 kilométernél jobban. Ugyanekkor azonban Gamelin azt a tájékoztatást adta Rydz-Smigly lengyel főparancsnoknak, hogy a francia csapatok harcérintkezésben vannak a németekkel és legalább hat hadosztályt emiatt a németeknek ki kell vonni Lengyelországból. Mi sem állhatott volna távolabb a valóságtól.
"A herczeg utolsó ostromot akart, három felől való támadást rendelt el, amit a városból emberül fogadtak, és egynéhány ízben visszavágták a németet. Ez látva Petneházy híres vitéz ember, a magyar hajdúsággal megindult, és a török nem állhatott neki ellen. Legelsőnek a magyarokkal a kőfalakra felment és behatolt a városba. Ezt a vitézi bátorságot látva a német tábornokok azt mondták: ez a Petneházy nem is ember, hanem oroszlán!" (Cserei Mihály krónikája)
1686. szeptember 2-án, közel másfélszáz év után Buda, a magyar főváros ismét keresztény kézben volt. A mai napig viták tárgya az elsőség kérdése. Mítoszrombolóink sietnek kijelenteni, hogy az ismert hős, Petneházy Dávid semmiképpen sem lehetett az, mások pedig "köpönyegforgatónak" titulálják Petneházy ezredest. Hasonlít - igaz, csak távolról - az ügy a Dugovics Titusz kérdéshez. A tudálékos pedantéria hívei sietnek kijelenteni, hogy Dugovics nem is létezett. Nos, a magam részéről úgy vélem, hogy akár létezhetett is. Amennyi hősies, önfeláldozó, szinte emberfeletti cselekedetet ott megcsináltak a mieink, azok közé bizony elfér egy Dugovics Titusz is. Nem így hívták? Nem érdekes. Létezése nemzeti mitológiánk része, onnan kiszedni káros és fölösleges. Egy Dugovics léte vagy nem léte nem változtat érdemben az ostrom tényszerűségén, mindössze egy legendás alakkal gazdagítja a történetet. Valahogy így vagyunk Petneházy Dáviddal is, igaz, az ő esetében sokkal több a ráutaló jel, hogy ott lehetett a rohamban, s talán az első is volt a várfalon. Vagy legalábbis az egyik első, amennyire ezt egy ilyen forgatagban egyáltalán meg lehet állapítani.
Abdurrahman, az utolsó budai pasa holtteste Benczúr híres festményén.
Az 1940-es 2. bécsi döntés során az anyaországhoz visszakerült Észak-Erdély, Székelyföld, illetőleg a Partium nagy része. Valóságos örömmámorban úszott a megcsonkított ország lakossága, sokan az isteni igazságosságot láttak a történelmi aktusban, amely következtében Kolozsvár, Nagyvárad és Marosvásárhely is visszatért.
A 20. századot a magyarság óriási veszteségekkel fejezte be. A vesztes „nagy háború”, az igazságtalan trianoni diktátum, a nyilasterror, a Rákosi-rendszer, a kádári megtorlás, és kommunista asszisztálással lezajlott rablóprivatizáció, mind mély sebet hagytak az ország lelkében. A legnagyobb tragédia azonban 1920. júniusában érte a magyarságot, amikor az ezer éves Magyar Királyságnak vetett véget a Párizs mellett aláírt igaztalan békediktátum. Az Erdélyre ácsingózó Románia, az új állam(ok), Csehszlovákia, Jugoszlávia valamint Ausztria egyaránt kapott magyar területeket.
A politikai szerencsétlenkedés katonailag megnyerhető helyzeteket már számtalan alkalommal változtatott rettenetes vereségekké. Hogy csak a jelen kor nagy szuperhatalmára gondoljunk, ilyen volt Vietnám, s ilyen volt most Afganisztán. Sajnos ilyen esetek a magyar történelemben is előfordultak. Félezer évvel ezelőtt ezen a napon esett el Nándorfehérvár, az ország kulcsa.
1483-ban Mátyás király és Bajezid szultán békét – valójában fegyverszünetet – kötött egymással. A meghatározott időre szóló szerződéseket általában még a lejárat előtt megújították. A több évtizedre nyúló fegyverszünet a Magyar Királyság és a Török Birodalom között azonban nem jelentett valódi békét: a határ mentén a csetepaték folyamatosan zajlottak, s török bégek állandóan igyekeztek kisebb-nagyobb darabokat a magyar védelmi rendszerből kiharapni. Ne felejtsük el, hogy a török hűbéres „lovagok”, a szpáhik hírt-nevet és további vagyont úgy tudtak szerezni, ha a hűbérbirtokukra kiszabott létszámon túl további fegyvereseket állítottak ki. Ennek költségét az ellenséges terület kirablásából fedezték. S akkor még nem is beszéltünk a hadivállalkozó akindzsi-klánok pusztító tevékenységéről… Így a magyar Délvidék és Szlavónia állandóan pusztult. Hiába győztek egyszer, kétszer, háromszor a magyar végváriak a lesvetésekben, portyákon, párviadalokon, várvédelemben, negyedszer, ötödször és sokadszor is jött a török, és a valószínűségszámítás szerint előbb-utóbb övék lett a diadal. Persze a történelem nem egészen a valószínűségszámítás szerint működik, így néha nagyobb magyar ellentámadások tették helyre az egyensúlyt (ezeket még az öreg Kinizsi kezdte el, egészen Ó-Szerbia belsejébe hatolva), de ezek egyre ritkábbak lettek.
Nándorfehérvár ostroma egy kortárs német kiadványban (Clemens Jäger: Ehrenspiegel des Hauses Österreich. Buch VII. Augsburg 1559)
Közös náci-szovjet katonai parádé Breszt-Litovszkban, utána Gestapo-NKVD konferenciák Zakopánéban ("hogyan kezeljük a lengyel középosztály és elit kérdését" témakörben), végül fél évszázaddal később kétmillió főből álló emberi lánc a Baltikumban: az éneklő forradalom. A Sztálin-Hitler paktum dátuma a Totalitárius Diktatúrák Áldozatainak Európai Emléknapja.
Augusztus 23-24-nek éjjelén félelmetes lakoma volt a Kremlben. Ribbentrop így számolt be róla: „Mintha csak régi párttársak között lettem volna”. Sztálin pohárköszöntőt mondott Hitler tiszteletére. „Mint spicces gyilkosok, akik tántorognak a szobában, ügyetlenül ölelgetve egymást, semmire sem hasonlítottak inkább, mint vetélytárs gengszterek gyülekezetére, akik korábban harcoltak egymás ellen, s talán a jövőben is ezt fogják tenni, de lényegében ugyanabban a buliban vannak benne.” – így ábrázolja Paul Johnson angol történész a Sztálin-Hitler paktumot (amelyet tévesen Molotov-Ribbentrop paktumnak neveznek). Az egyértelműnek tűnő megállapodást azonban sietve ütötték nyélbe, s volt egy pontja, amely nem volt teljesen tiszta. A titkos protokoll III.pontja szerint ugyanis „Délkelet-Európa vonatkozásban a Szovjet fél felhívja a figyelmet érdekeltségére Besszarábiában. A német fél kinyilvánítja teljes érdektelenségét ezeken a területeken.”
A paktum aláírása: fentről Lenin képe figyeli a bazsalygó Sztálint, a buzgó Molotovot és a figyelmesen várakozó Ribbentropot (mil.ru)
Augusztus 20. Magyarország születésnapja. Pezsgővel köszöntjük!
Nyár van, rekkenő hőség, aki nem a vízparton ejtőzik, hanem – igen helyesen – huszárvágásblog-ot olvas, az megérdemel egy kis lazítást a rengeteg magyar sorskérdés, tragikus háborúk, vesztett csaták, elcsatolt területek és megtizedelt népesség után. [A Huszárvágáson nyertes csaták, visszaszerzett területek és csomó más siker is szerepel. Éppen ezért csináltuk a blogot. - a szerk.] S mi lehetne erre alkalmasabb, mint az ún. „boldog békeidők” – annak is legpompázatosabb eseménye, az ezredéves kiállítás. Millennium, a visszanyert önrendelkezés és a soha nem látott (?) gazdasági fejlődés nyomán az első ezer év megünneplése – persze magyaros kényelmességgel csúszott némiképp a buli, úgyhogy a történész-szakma segédletével egy évvel "elhalasztottuk" a honfoglalást is, ami azóta is úgy maradt... –, szóval megcsináltuk a világraszóló nagy kiállítást, amire tódult az ország apraja-nagyja. S ebben ne tessenek semmiféle gunyorosságot keresni: tényleg világraszóló kiállítás volt a maga korában és tényleg tódultak rá.
Az 1991-es pápalátogatás a rendszerváltást követő évek talán legemelkedettebb pillanata volt, amikor több millió magyar hívő kapott hitbéli megerősítését, lelki feltöltődést a valaha volt egyik legkarizmatikusabb egyházfőtől. Szent István királyunk ünnepén II.János Pál pápára emlékezünk!
Rákosi Mátyás a katolikus egyházat "konkurrens vállalatnak" nevezte, Sztálin pedig azt kérdezte: hány hadosztálya van a pápának?
Nos, rövidesen kiderült, hogy az egyház az hidegháborús években jobban sáfárkodott a spiritualitás terén, mint a kommunista párt, és az is kiderült, hogy a pápának ugyan egy hadosztálya sincs, de anélkül is elboldogul - a szovjeteket viszonyt a fegyverkezési verseny vitte gazdasági csődbe. 1989-re a közép-európai csatlós államok egymás után szerezték vissza szuverenitásukat. Magyarországon ez egy roppant sűrű év volt a hazai, illetőleg a nemzetközi politikában. Nagy Imreék újratemetése, az Ellenzéki Kerekasztal megszületése, Kádár halála, a Páneurópai piknik, az MSZMP megszűnése, a temesvári forradalom, a máltai csúcstalálkozó, vagy épp a Dunagate-ügy mind-mind címlap volt a sajtóban.
II.János Pál a máriapócsi kegyhelyen (vasarnap.hu)
Kandahar, Herat - az egykori Selyemút olyan városai, amelyek kultúra tekintetében a reneszánsz Itália városaival vetekedtek. Mindez öt-hatszáz évvel ezelőtt. Ma pedig valami egészen más kerekedik ki a történetből. Hogyan jutottak idáig az afgánok?
Gondolom a tisztelt olvasók közül sokan forgatták Ken Follet: Kaland Afganisztánban című könyvét, ezt a háborús kémregényt, a szovjetellenes harcok idejéből. Vagy sokan látták a „Beast of War” című, szintén a mudzsehedek szovjetellenes harcát bemutató filmet. A legutóbbi afganisztános amerikai mozikról nem is beszélve. De talán keveseknek ugrik be Jókai Mór: A láthatatlan csillag című novellája. Ebben a következőket írja a nagy romantikus írófejedelem: „Csupán egy faj tartotta ki legmakacsabbul a harcot. Mikor már a többinek híre is múlni kezdett, ezek még akkor is elő-előtörtek a laktalan pusztákból, a Salamon-hegy havas bércei közől, gyalog, lóháton, olykor ördöngös bőrcsónakaikon, mikkel a hegyek közül eredő Indus-folyam kataraktáin is tudtak hajókázni; rohantak előre sebesen, nyomában a jöttüket megelőző rémhírnek; ölték, aki halandó volt, rabolták, ami szemüknek megtetszett, s ha észrevették, hogy valahol komolyabb készületek vannak ellenök, ismét oly hirtelen eltűntek, mint jövének. Betöréseik mindig sűrűbbek, mindig alkalmatlanabbak kezdtek lenni, a nép puszta nevök előtt reszketett, volt is oka rá; ahol ők egyszer végigvonultak, azon a folton még a föld sem termett esztendőkig. Ezek voltak az afgánok.”
Az afgán emír a palotájában. James Rattray hadnagy litográfiája (1839)
Polak, Wegier, dwa bratanki – mint tudjuk. S a folytatásban: „együtt harcol”, mielőtt borát inná. S hogy mennyire így volt, ahhoz nem kell visszamennünk sok évszázadnyi időt, elég pontosan egyszáz évet. Irány 1920! Kalauzunk Divéky Adorján (1880–1965) történész, aki 1917-től 1939-ig Varsóban élt, ott kutatott és tanított az egyetemen, s szerepet vállalt a magyar katonai segélyakció során. A történtekről – viszonylag szubjektív hangú – beszámolót írt a Külügyi Szemle 1938-as évfolyamában, Magyarország szerepe az 1920-iki lengyel-szovjet háborúban címmel.
Edward Gibbon, a nagy angol történész megkockáztatja, hogy ha Martell Károly nem veri meg az arabokat Tours-nál, akkor most [Gibbon idejében, azaz a XVIII. század második felében] a Koránt tanítanák az oxfordi egyetemen. (Tekintsünk el attól, hogy Martell Károly hiába küzdött, csak késleltetni tudta az eseményt, s Gibbon halált követően úgy 250 évvel minden bizonnyal be fog állni ez a helyzet...) Ugyanígy elmondhatjuk: ha Pilsudski nem állítja meg a bolsevikokat Varsó alatt, akkor vélhetőleg már a ’20-as évektől Kommunista Kiáltványt tanították volna Berlin és Bécs, de lehet, hogy Leiden és Párizs egyetemein is. (S nem kellett volna megvárni ismét a XXI. századot, hogy a neomarxizmus átvegye arrafelé az uralmat az egyetemi szabadság felett...)
Segítsetek! Mindent a frontnak, mindenki a frontra! (Egykorú lengyel plakát)
Volt egyszer egy román javaslat egy közös román-magyar királyságról. Vajon mi volt ez? Megbékélési javaslat vagy dörzsölt ötlet a maradék Magyarország lenyelésére? A Huszárvágás blog megállapodott a "Napról napra Trianon" szerzőivel, hogy havonta egy kiemelt, általában nem-közismert bejegyzést közlünk a kronológiából. Ezúttal a román-magyar perszonálunió javaslatát adjuk közre.
Kevesen tudják, hogy a történet egyik főszereplője, aki 1919. augusztus 11-én felszólítást kapott a románoktól a román-magyar közös királyság megvalósítására, rövid ideig Horthy Miklós előtt is Magyarország kormányzója volt. A magyar Habsburg-ág fejéről, József Ágost főhercegről van szó. De hogy került ide a Romániával való perszonálunió?
1945. augusztus 6-án Hirosimára, augusztus 9-én pedig Nagaszakira dobtak le az amerikaiak atombombát. Eleddig hála Istennek ez utóbbi volt az utolsó nukleáris csapás. A támadások jogossága – ha ez egyáltalán értelmezhető – azóta is viták kereszttüzében áll. Mai írásunkban néhány olyan tényezőre szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyek talán nem annyira közismertek.
1. Kollektív bűnösség – vagy totális háború? A hirosimai és a nagaszaki támadások elleni egyik alapvető érv, hogy ártatlan civilek tízezrei, százezrei haltak meg. Az, hogy inkább civileket, mint katonákat sújtott mind a két támadás, nehezen vitatható tény; azonban vajon az, hogy „ártatlan”, mit jelentett a modern korban? A kollektív bűnösség elvét szokás a totalitárius diktatúrákhoz, vagy legalábbis a soviniszta rendszerekhez társítani. Sztálin például így fogalmazott az Egyesült Királyság kormányához írt levelében 1943. június 7-én: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell.”. Fél évvel később az élesen magyargyűlölő cseh vezetővel, Eduárd Benessel folytatott tárgyalások jegyzőkönyvébe a románokról szólva viszont ez került: „a román népet, ellentétben a rendszerrel, amely őt a háborúba bevitte, nem terheli közvetlen felelősség a háborúért.” Mindennek nem elvi vagy erkölcsi (tudják, a „szocialista erkölcs” és a „kommunista őszinteség”) alapja volt, hanem pusztán hatalmi megfontolások álltak mögötte – az tudniillik, hogy a románokra Sztálinnak szüksége volt, míg a magyaroknak nem szánt különösebb szerepet azon kívül, hogy megszállja és csatlós országgá teszi a hazájukat.
A Huszárvágás blogon a "Napról-napra Trianon" című kronológia alapján havonta egy kiemelt eseményt közlünk a blogon. Júliusi elmaradásunkat ezúton pótoljuk: a hódmezővásárhelyi tömegmészárlás tragikus eseményeit elevenítjük fel.
A román királyi hadsereg, miután 1918 november-december folyamán megszállta a történelmi Erdélyt, északkelet felé terjeszkedett. Zilah városánál a szinte spontán magyar ellentámadást nem sikerült tartós sikerré tenni, mivel a központi, budapesti baloldali kormányzat mindennel törődött, csak a honvédelemmel nem. Azonban a történelmi belső határt a román erők nyugati irányban egészen 1919. április közepéig nem lépték át. A csucsai szorosban állomásozó Székely Hadosztály április 15-én kétségbeesett megelőző támadással próbálkozott, de a román túlerő már másnap visszaszorította őket. A román előretörés az egész vonalon kibontakozott. Április 20-ára elfoglalták a hegyek innenső lábainál fekvő nagyvárososkat: Szatmárnémetit, Nagykárolyt, Nagyváradot. Aradot a francia gyarmati haderő szállta meg, hogy a szerbek és a románok közötti konfliktust megelőzze, s oda csak május 17-én vonulnak be a románok. Csakhogy arra hivatkozva, hogy a Tisza természetes, könnyen védhető akadályt képez a "vörös magyarok" ellen, az egész Tiszántúlt is birtokba vették.
I.Ferdinánd román király szemlét tart a csapatai fölött Békéscsabán (Wikimedia)
1944. augusztus 1-én tört ki a varsói felkelés. A nácik józan ésszel nehezen felfogható megtorlást alkalmaztak, a nyugatiak képmutatóan kapkodtak és siránkoztak, Sztálin pedig nyugodtan megtömte a pipáját. De mit csináltak a magyarok?
A második világháború Lengyelországban és tulajdonképpen Lengyelországért kezdődött. 1939-ben azonban napok alatt kiderült: a nyugati hatalmak a diplomáciai nyomásgyakorlás végső fokaként hadat ugyan üzennek az agresszorok közül az egyiknek – de csak az egyiknek! – viszont két szalmaszálat sem kívánnak keresztbe tenni az „ürügy”, vagyis a lengyel nemzet érdekében. A katyni mészárlás napfényre kerülésekor pedig kínos kézmosogatással tértek napirendre az ügy felett. Azután meg Teheránban nagyjából-egészében áldásukat adták a szovjet tervekre. Itt Roosevelt elnök: „kijelentette, hogy végtére is a nagyhatalmak fogják eldönteni, hogy mit kap Lengyelország és mit nem, és hogy neki nem áll szándékában a békekonferencián alkudozni Lengyelországgal vagy bármelyik más kis állammal. Ami pedig Lengyelországot illeti, az a fontos, hogy olyan megoldást találjanak vele kapcsolatban, ami segít megőrizni a világbékét.”
A Honi Hadsereg (Armia Krajowa) jelképe. A horgony jelzi a ragaszkodást a szülőföldhöz, illetve a PW betűk a Polska Walcząca, a Harcoló Lengyelország szavak kezdőbetűit jelentik.
Az első részben a kommunista rendszer városépítészeti rombolásának hazai iskolapéldáit vettük górcső alá. Cikkünk második része a téma közép-európai, nemzetközi relációit vizsgálja, az egykori Csehszlovákiától kezdve, Lengyelországon és az NDK-án át egészen a Szovjetunióig.
A sorozat második részében képzeletbeli utazásunkat kezdjük a magyar turisták egyik legkedveltebb közép-európai desztinációjával, a csehországi Český Krumlovval. Az egykori szudétanémet kisváros Prága után a második legnépszerűbb város az évi több mint egy milliós látogatottságával, persze, csak ha nincs világjárvány. A csehek kiválóan építették fel az ékszerdoboz kisváros arculatát: helyi sörmárka (melynek paradoxona, hogy nem helyben főzik), kenutúrák a Moldván, „műrégi” szatócsbolt, panoptikum, és számtalan más érdekesség várja a nagyérdeműt. Sajnos, 2020-ra a város élvezhetetlen lett a mindenütt – szó szerint – hömpölygő turistaáradattól: kínaiak, spanyolok, németek, magyarok tömegével csodálják a gyönyörű városkát. Pedig nem is olyan rég még nem volt semmi látnivaló a településen.
Český Krumlov az 1980-as években (ziegler.blog.idnes.cz)
„Kossuth-címer, déli harangszó, március 15.: jelképei ezek a nemzeti létében megújhodó magyar nemzetnek.” (Hétfői Hírlap 1956. október 29-én) Vajon Mindszenty bíboros 1956. november 3-i beszédében is megemlített 500 éves nándorfehérvári évforduló megünneplése azon a nyáron hozzájárult-e '56 szellemi előkészítéséhez? Vajon igaza volt-e Molnár Eriknek, aki a forradalom után azzal kárhoztatta a Rákosi-diktatúrát, hogy annak ideológiájában úgymond háttérbe szorult az osztályszemlélet a nemzeti függetlenség szempontjának túlhangsúlyozása miatt? Az ötszázadik évforduló felidézésével keressük a választ.
1956 nyarán Magyarországon furcsa, szinte várakozásteli hangulat uralkodott. Június utolsó napján Rákosi még éles támadást indított a Petőfi Kör, Nagy Imre és más pártellenzékiek ellen; ugyanakkor országszerte vitakörök alakultak, amelyeket nem a reformkommunista értelmiség határozott meg. Ilyen volt például a Vasvári Kör Szombathelyen; a József Attila Kör Szegeden; a Batsányi Kör Veszprémben és így tovább. Rákosi ámokfutását követően néhány napos szópárbaj bontakozott ki a belgrádi Borba napilap és a Szabad Nép között, majd utána rövidesen jött a derült égből a villámcsapás: Mikojan elvtárs, a nagy túlélő Budapestre érkezett, tarsolyában a Rákosinak szóló selyemzsinórral. Már másnap összeült a párt Központi Vezetősége, ahol meglepődve vették tudomásul Rákosi lemondását és még inkább meglepődtek azon, hogy a szűkebb klikk, a Politikai Bizottság Gerő Ernőt javasolta első titkárnak. Gerőt nem szerették elvtársai, azonban néhány kritikus hang után maga Mikojan emelkedett szólásra. Az összegyűlt elvtársak figyelmébe ajánlotta Gerőt, mire azonnal észbekaptak. Az egyik utána következő felszólaló ezt meg is fogalmazta: „bár én eredetileg ellene akartam szólni". Az ülésen Kádárt másodtitkárrá, vagyis pártvezető-helyettessé választották.
Domján József fametszet-sorozata (részlet, "Béke és Szabadság" illusztrált magazin, 1956. július 18.)
A nándorfehérvári csata történetét jól ismerjük. Közismert az a megállapítás is, hogy Hunyadi győzelme 70 évnyi haladékot adott Magyarországnak. De mi lett volna, ha nem győz a magyar haderő?
Az elmúlt 500 évünk történelme alapján általában amikor a „mi lett volna, ha?” kérdés felmerül, akkor az események jobb kimenetelét hiányoljuk. Vagyis azon gondolkozunk – ábrándozunk – hogy hol rontottuk el, hogy hol csinálhattuk volna jobban, vagy éppen hol esküdtek össze a körülmények ellenünk. Sokszor vagyunk elégedetlenek nagyjaink viselkedésével, vagy éppen úgy általában a magyarság összeteljesítményével. Hiszen, ahogyan mondani szokás, senki nem számít a spanyol inkvizícióra.
Tényleg támadásra készült Sztálin? Miért nyertek a szovjetek? A nyolcvan évvel ezelőtt már javában zajló német-szovjet konfliktus kérdései, amelyek a mai napig parázs vitákat gerjesztenek. Összefoglaló felsorolásunk, a bloggazda megítélése alapján.
Nyolcvan évvel ezelőtt már javában törtek előre a tengelyhatalmi szövetség csapatai a Szovjetunió területén. A végeredmény és néhány sarokpont kivételével azóta is vita van. A történelemtudomány és a történetírás, az ideológia és az emlékezetpolitika szempontjai egyaránt befolyásolják, hogy ki milyen álláspontot foglal el. Az alábbiakban az általam a legvalószínűbbnek tartott forgatókönyv-részleteket próbálom tételesen összefoglalni, természetesen a mi magyar szemszögünkből.
Német katonák a Barbarossa hadművelet idején (Brittanica)
...továbbá a Georgikon alapítása, egy szigligeti '48-as szabadságharcos politikus, és a filoxéra utáni reskonstrukció egyik élharcosa. A Festeticsek, a Puteániak és a Hertelendyek.
A Balaton és a híres-nevezetes famíliák összekapcsolódásáról, a birtokos családok alkotótevékenységéről szóló sorozatunk második részében az olvasók kérésére Keszthely és a Festeticsek következnek. Festetics Györggyel (1755-1819) illik és indokolt kezdeni, kinek szellemi hagyatéka, s mindaz, aminek alapjait Keszthelyen és vidéken lerakta, a mai napig éltető örökségként van jelen e vidéken. A kalandos életű gróf figyelme az 1800-as évek elején – amikor ismét összetűzésbe került a Habsburgokkal – fordult a keszthelyi uradalom irányába. Miután megfosztották kamarási rangjától és az udvarból is kitiltották, nem esett kétségbe, hanem a keszthelyi uradalom és vidékének intenzív fejlesztésébe kezdett. Ez a kezdeti nehézségek ellenére igazi sikertörténetté vált.
A Festetics-kastély (keszthelyiprogram.hu - Rábai Miklós). 2020-ban a trianoni diktátum 100. évfordulójára itt forgatták "A beszéd - Apponyi a magyar ügy védelmében" c. filmet
Az 1951-ben lerombolt Regnum Marianum templom a kommunista diktatúra pusztításának, embertelenségének egyik jelképe lett. A múlt eltörlésének jegyében hazánkban – és az egykori keleti blokk országaiban – is számtalan épület töröltetett el a szocialista rendszer felsőbbrendűségének jegyében.
A 2020-as pandémiát megelőzően Spanyolország évi 17 millió német turistát fogadott, amely szám 2 millióra zuhant vissza tavaly nyáron. Az ibériai országba érkezők között a XIII. századi erőd, az granadai Alhambra, a cordobai Nagy Mecset, a burgos-i katedrális, vagy épp a madridi királyi palota a legnépszerűbb látnivaló. Hasonló a helyzet Rómával: a Colosseum, Spanyol lépcső, Villa Borghese, Angyalvár kvartett vonzza a turisták millióit, akik hatalmas pénzeket hagynak a helyi éttermekben, szállodákban, kávézókban, múzeumokban, és egyáltalán a szolgáltatóiparban. Épp ez utóbbi tény miatt (is) roppant fontos, hogy egy adott ország milyen épített örökséggel rendelkezik, azok milyen állapotban vannak. Nos, Spanyolország, Olaszország, Franciaország vagy épp Anglia számos települése mágnesként vonzza a turisták sokaságát.
Balatonfüred lassan negyed évezred óta mágnesként vonzza a szórakozni, üdülni kívánó közönség mellett a magyar kultúráért tenni akarókat. Balatoni sorozatunk következő részeiben a történelmi családok egy-egy balatoni település életben végzett munkáját vesszük górcső alá.
A neves családok a XVIII. század végétől, a XIX. század elejétől részt vettek a füredi társas, kulturális és sportesemények előrébb mozdításában, de tevékenységük egyik legfőbb érdeme Füred épített környezetében érhető tetten. Balatonfüred egyik központi épülete az a Horváth-ház, amely az építtető Szentgyörgyi Horváth család nevét őrizte évtizedekig. A család kapcsán leginkább az Anna-bál neve lehet ismerős, de a reformkor idején Balatonfüred és térsége történetében igen nagy és fontos vezetőszerepet töltöttek be. A Szentgyörgyi Horváth család a 17. században települt át, a török elől menekülve, akkor még Milkovics néven, a Magyar Királyság területére. Vas megyében lettek földbirtokosok, ekkor jutott Horváth István Répceszentgyörgy helységhez, mint birtokadományhoz és innen ered a családi előnév. Kerültek ki közülük alispánok, meghatározó méltóságok, birtokaik később az egész ország területére kiterjedtek. A családból kiemelkedett Szentgyörgyi Horváth (II.) Zsigmond (1737-1808), aki nagy vagyont szerzett a családnak.
Balatonfüred látképe a XIX. század közepéről (Szeremley Miklós grafikája)
