A pályán életüket vesztett magyar labdarúgók emlékére.
2021. június 12-én a világ a dán futballista, Christian Eriksen életéért egy emberként aggódott. Eriksen a Dánia-Finnország EB mérkőzés első félidejének végén, a 43. percben esett össze a pályán. Újraélesztéssel, gyors orvosi segítséggel stabilizáltak az állapotát és kórházba került. Csapattársai falat alkottak körülötte, míg az orvosi ellátás zajlott. Kasper Hjulmand, a dánok szövetégi kapitánya fogalmazta meg, hogy az Eriksen körül kialakult óriási szolidairtásban- amikor a szurkolótábor is a nevét skandálta – megmutatkoztak az olyan emberi értékek, melyek a sportsikereken is túlmutatnak: a szeretet és szolidaritás.
Jelen írásomban olyan magyar focisták történetét idézem fel, akik a pályán hunytak el. Sokan emlékeznek még Fehér Miklós tragikus esetére, aki a portugál Benfica játékosaként meccs közben, szívroham következtében vesztette életét. Most azonban régebbi példákat szeretnék felidézni, amely esetekben egy kivétellel a mérkőzést nem folytatták.
Fehér Miklós emlékműve a Benfica stadionjában (Wikipedia)
Amikor 2016 nyarán a labdarúgó Európa-bajnokságon a nemzeti csapat önmagához, és a korábbi évtizedek eredményeihez képest kiváló teljesítményt nyújtott, régóta nem látott események zajlottak országszerte: karneváli hangulat, zászlóerdő, boldogságtól sugárzó tekintetek mindenhol. Világossá vált; a nemzet ki van éhezve a sikerekre.
1982.július 8-án, a sevillai Ramón Sánchez Pizjuán stadionban, a tíz perccel korábban pályára küldött francia védőt, Patrick Battistont a kapujából kifutó Harald Schumacher letaglózta. A francia eszméltlenül hevert a gyepen. Két foga, törött bordája bánta a bajszos cerberussal való ütközést, ráadásul csapata 3:1-es vezetésről elveszítette az elődöntőt a nyugatnémetekkel szemben. A 2000-es évek elején (húsz évvel a mérkőzést követően) végzett internetes felmérés tanulsága szerint a franciák szemében a valaha élt leggyűlöltebb ember Harald Schumacher volt, megelőzve Adolf Hitlert!
Magyar szurkolók Marseille utcáin 2016-ban (origo)
Olaszország, a Maffia, szabadkőművesek és ál-szabadkőművesek, a Vörös Brigádok és Aldo Moro meggyilkolása. A Propaganda Due (P2) páholy története, amelyben Száll József disszidens kommunista politikus is megfordult. Vajon a P2 volt a mór, ami megtette kötelességét, s azután mehetett?
1981.június 9-én a Magyar Népköztársaság legfelső vezetésének számára készült Napi Operatív Információs Jelentés első pontja a Propaganda Due nevű páholy körül kirobbant olaszországi fejleményekről szólt. „Az olasz lapok a P2 botránnyal összefüggésben részletesen foglalkoznak Száll Józseffel. A cikkek szerint Száll 1970-ben autóbaleset miatt a monteverchi kórházba került, ahol egy orvos ismertette meg Gellivel, a szabadkőműves páholy nagymesterével. Ezt követően Száll több alkalommal találkozott Gellivel és Viezzer ezredessel, az olasz elhárítás egyik tisztjével. Gellit és a letartóztatásban levő Viezzer ezredest politikai és katonai kémkedéssel vádolják, és keresik a „keleti országokba” vezető szálakat. Az ügyészség volt nagykövetünk szerepét ebben az összefüggésben is vizsgálja.” A NOIJ első pontja mindössze egy megjegyzéssel zárul: „Intézkedés: tájékoztatják a BM III/II csoportfőnökséget.”
A sakk nagymestereinek összecsapása a hidegháború idején, para-pszichológiával, ráolvasással-, illetve fekete- és fehér mágiával fűszerezve.
Az 1970-es évek a szovjet-amerikai szembenállás megdermedt évtizede volt. Míg a Szovjetunióban Leonyid Brezsnyev stabil, állott légkörű hatalomgyakorlása és a gerontokrácia kialakulása zajlott, addig az USA-ban hatalmas politikai botrány, Nixon elnök watergate-ügye, Ford elnök rövid elnöksége, majd Jimmy Carter teljes iránymódosítása követezett be. A két szuperhatalom kisebb és nagyobb csatározásokban, kémjátszmákban, proxyháborúkban mérte össze az erejét – és természetesen sport terén is. Ezen a területen zajlott egy hatalmas ütközet, melyre manapság inkább csak a sakkjáték rajongói emlékeznek. 1978-as sakkvilágbajnokság döntője július 18. és október 18. között zajlott a Fülöp-szigeteken, Baguióban. A döntőbe jutott két nagymester a szovjet világbajnok, a 27 éves Anatolíj Karpov és – most jön a különlegesség – a hontalan, 47 éves Viktor Korcsnoj mérkőzött meg egymással. Pár évvel korábban még szovjet-szovjet elleni mérkőzésként került volna be a krónikákba, azonban Korcsnoj 1976-ban elhagyta a Szovjetuniót – a „disszidálás” összes korabeli velejárójával. (Hatalmas lejárató hadjárat indult ellene Moszkvában, állampolgárságától megfosztották, a családját nem hagyták utána menni nyugatra).
A történelem, mint fegyver? Újabb hozzászólás történetírói vitánkban.
Nemrég egy vita zajlott a Huszárvágás blog felületén. Grób László és Kanyó Ferenc disputája tulajdonképpen Aba Sámueltől indult, és a középkori magyar történeti forrásokról szólt. A vita a végén némileg elkanyarodott az eredeti témától, de ez talán nem is volt baj. (A három rész itt, itt és itt olvasható.) Grób László viszontválaszában a fő kérdést talán úgy fogalmazhatjuk meg, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy ki írja a történelmünket – hiszen egy-egy közösség története lényegében a válasz arra a kérdésre, hogy „ki vagy”.
Én most június 4-e után, a nemzeti összetartozás napja és Trianon évfordulója kapcsán mindössze egy olyan szempontra szeretnék rávilágítani, amit Grób László is érintett. Ez pedig a következő: a magyar történelem helyett is lehet egy másfajta, utódállami történetet írni.
Traianus császár szobra az anyafarkassal a bukaresti Történeti Múzeum lépcsőjén (reddit.com)
Az angol "fair-play" esete a jakobinus diktatúrával, amelyből egy nemzetközi hírű honfitársnőnk készített halhatatlan regényt. A Vörös Pimpernel születése.
Mi magyarok mindig szomorkodunk, hogy íróink mennyire nagyszerűek, s mégsem érik el a nemzetközi hírnevet. Másrészt meg hogy egy magyart ténylegesen csak akkor ismer meg és el a világ, ha külföldre megy: számtalan tudós, üzletember, filmes és a legkülönbözőbb más foglalatosságot űző ex-honfitársunk példája bizonyítja ezt. Persze az ellenkezőjére is bőven akad példa. Ezzútal azonban egy történetről lesz szó, amely inkább az előbbi forgatókönyvre emlékeztet és mégis rácáfol.
"Minden magyar felelős minden magyarért!" (Szabó Dezső)
Sokat gondolkoztam mit lehet ezen a napon írni. A "Nem, nem, soha" szlogenben bár minden van, de száz év alatt bizony kicsit elnyűtték a különböző korok és szereplők. Itt ne a területi rendelkezésekre gondoljunk elsősorban, hanem arra a megalázó elrendezésre, amely történelmi igazságtételnek állította be ezt a békét, s ezzel minket, magyarok megbélyegzett. A "Mindent vissza!" kívül esik a politikai realitásokon, és egyelőre ábránd, képzelődés csupán. De akkor mi legyen? Talán vessük el az álmainkat? Weöress Sándor így különböztette meg az ábrándokat, a képzelődést az álmoktól, a teremtő képzelettől: "A képzelődés az élet törvénye szerint működik, és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint működik, és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz." Ezt a magyar képzeletet, amely világokat tud teremteni, 80 évvel ezelőtt egy fiatal kolozsvári költő vetette papírra.
Trianon-emlékmű, Hatvan, Kazinczy utca (köztérkép)
A Huszárvágás blog megállapodott a "Napról-napra Trianon" című kronológia szerzőivel, hogy a kronológiára alapozva havonta egy kiemelt eseményt közlünk a blogon. A sorozat első részében a felvidéki harcok egyik hősének, Pálmay Ernőnek a küzdelmeit mutatjuk be.
Pálmay Ernő százados a soproni 18. honvéd gyalogezred tisztje a háború alatt. Az orosz hadifogságból csak 1918 novemberében térhetett haza, ami után a Léván állomásozó honvéd helyőrség és géppuskás tanfolyam parancsnoka lett. A kaotikus viszonyok kialakulásakor katonákból és a csatlakozó Bars- és Hont megyei polgárokból, illetve diákokból a belső rend fenntartása végett önkéntes alakulatot szervezett, amely a Pálmay-csoport nevet kapta. Különítménye ekkor századnyi erőt képviselt és több helyen összecsapott a benyomuló cseh légiósokkal és fegyveres bandákkal. 1918. december 23-án megválasztották a Felvidéki Egyesület elnökévé is, amely Magyarország integritását akarta megőrizni.
A Pálmay különítmény rövidesen újra összeütközésbe került az előrenyomuló cseh légiósokkal Zsolna, Galgóc, Trencsénteplic határában. A galgóci győzelem után azonban Pálmay Ernőt a „felesleges vérontásért” megrovásban részesítették, csapataitól megvonták a löszért és az élelmet. A Károlyi-kormány Pálmay Ernőt egységét 1919. január 8-án az Ipoly bal partjára, az újabb demarkációs vonalra vezényelte, ezért elhagyták Lévát.
A Pálmay-különítmény a lévai főtéren, 1919. június 1-én
Az első magyar – kifejezetten autógyártásra szakosodott – üzemet 1909-ben alapították Aradon MARTA (Magyar Automobil Részvénytársaság, Arad) néven. A teherkocsik terén azonban nem a MARTA hanem a Csepel és a Rába futott be évtizedes "karriert".
A Csepel és a Rába, ez a két klasszikus mély nyomot hagyott az emberek emlékezetében. A Facebookon mindkét márkának több tízezres rajongótábora van, amely önmagában is bizonyíték: az internet népe nem felejtette el sem a Csepelt, sem pedig a Rábát, a MARTA sajnos viszont kikopott a kollektív emlékezetből, amely két dologból következik. Egyrészt, a trianoni békediktátum a Magyar Királyságnál gazdaságilag (is) jóval elmaradottabb Romániának adta Aradot, így a gyár külföldre került, elveszett. Másrészt időben, „távolabb van” a MARTA a két másiknál (utóbbiak közül a Rábának jelenleg is van prosperáló üzemága), így az emlékezet, a filmszalag, a fényképezőgép jobban megőrizte az utóbbiak emlékét. Generációm fiúgyermekeinek csak a vágyakozás jutott egy működő, megvásárolható magyar autómárkáról, de sajnos nekünk ez a KGST szerkezete miatt nem adatott meg, maradt a buszgyártás és az Ikarus, amelyet 1990 sajnos magával sodort a rendszerváltás gazdasági kaszája.
Benz licensz alapján épített MARTA katonai teherautó az első világháború idejéből
Aba Sámueltől a történetírói felelősségig. Történetírás és politika, vagy történetírás versus politika? Vitasorozatunk folytatódik Grób László viszontválaszával.
A Történelem, amit a győztesek írnak című blogbejegyzésre válaszolt Kanyó Ferenc: A történelmet író győztesek mi vagyunk. Mint céhbeli történész, nálam kapásból jóval több „neuralgikus” kérdést tud mondani, ahol történészek homlokegyenest ellentétes és egymást kizáró teóriái feszülnek egymásnak – sőt, nálam jóval több megoldásverziót is tud idézni. Meg is teszi ezt a honfoglalással és Aba Sámuellel kapcsolatosan. (Remélhetőleg a jövőben más vitatott eseményekkel kapcsolatosan is elmond majd pro és contrá-t a blog olvasóinak!)
Ugyanakkor az írása végén megfogalmazott következtetések továbbgondolásra, részben ellentmondásra késztetőek. Az írás így zárul: „a tapasztalatom az, hogy egyrészt érdemes elkerülni az egyszerű, gyors és olcsó választ ígérő, belső és külső ellenségekkel számoló teóriákat. (...) Másrészt mindig vissza kell menni az eredeti forrásokig, amelyek mégis a történészek és a történelemmel foglalkozók »munkaeszközének« számítanak. A mi történelmünket elsősorban mi magyarok írjuk és nem mások.”
Nemrégen megjelent a "post-pandemic boom" ígérete, vagyis az az állítás, hogy járványok után mintegy automatikusan bekövetkezik a gazdasági fellendülés. Valóban így van ez, vagy a fellendülés emberi döntések függvénye inkább?
Az emberiség által megtapasztalt nagy járványok után a legtöbb esetben természetesen nem ugyanolyan mederben folytak tovább a dolgok, mint előtte. A „legtöbb esetben” – kérdés, hogy egy társadalom, egy civilizáció mennyire akart és mennyire tudott alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Sőt: mennyire kellett alkalmazkodnia. Maguk a járványok (korábbi írásaink itt és itt) éhséggel, elszegényedéssel, sőt, általános nyomorral jártak, hiszen megszakították a gazdálkodást, a termelést, a kereskedelmet, és az emberi közösségek alapját jelentő közbizalmat is aláásták.
De vajon mi történt a járványok után? A normalitás tért vissza, a hétköznapok? Esetleg a kitörő életöröm? És mi volt a helyzet a gazdasággal? A járványokat minden esetben gazdasági fellendülés követte? Utóbbi kérdésre keresi a választ az Economist május eleji írására. Felvetéseik nyomán a Huszárvágáson is véggigondoltuk a dolgot.
Robert Seymour: A kolera a győztest és vesztest egyaránt letapossa
Mi magyarok vagyunk azok a győztesek, akik a középkori magyar történelmet írták. Ami százhúsz éve dicsőségesnek számíthatott, azt ma esetleg másképp ítéljük meg, és az is lehet, hogy a történeti forrásokat újra megvizsgálva egészen más képet kapunk a kora középkori eseményekről.
Grób László kérdéseket felvető sorait olvasva a középkori magyar történelemmel foglalkozó történészként egy merész kijelentéssel élnék: mi magyarok vagyunk azok a győztesek, akik a középkori magyar történelmet írták. De nem mindegy, hogy a történetírás mely szakaszában fogalmazták meg azokat a tételeket, amelyek körül manapság a közbeszédben olyan nagy viták zajlanak. Ami százhúsz éve dicsőségesnek számíthatott a közvélemény szemében, azt ma már másképp ítéljük meg, és az is lehet, hogy a történeti forrásokat újra megvizsgálva egészen más képet kapunk a kora középkori eseményekről.
Manapság az emberi kíváncsiság kielégítésének az aranykorát éljük. A kérdéseinkre a válaszokat ott hordozzuk a zsebünkben, elővehetjük bármikor, elolvashatjuk rajta a Huszárvágás bejegyzéseit, és rákereshetünk a szerzők állításainak forrásaira. Ez még húsz éve sem számított természetesnek, egy-egy kérdés mélyebb megválaszolásához adatbázisok átnyálazásához szükséges idő, könyvtárban töltött órák kellettek. Legyen szó otthoni barkácsolásról, sportról, receptekről, a legfrissebb sci-fi sorozatok megjelenési időpontjáról vagy éppen egy politikai vitáról, villámsebesen a képernyőre varázsolhatjuk a legfontosabb tudnivalókat. A kíváncsiságunk kielégítése pedig stabilitást és kényelmet ad az életünk számára, egyúttal megváltoztatva a körülöttünk lévő világot.
1912. május 26-án született Kádár János. Szemelvények Kádárról, Kádár kommunista elvtársaitól.
…és a csillagos estben ott susog immár harminc évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg susog a homály követeinek útján s kitünteti őket lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn… (Nagy Gáspár: A Fiú naplójából, 1986)
Kádár János (1912.május 26. Fiume - 1989. július 6. Budapest) születésnapján egykori kollegái, harcostársai, elvbarátai interjúrészleteivel idézzük fel emlékét.
Aczél György (a kultúra fő irányítója a Kádár-diktatúrában): 1956. november 7-én, amikor Kádár megérkezett Budapestre, a Parlament kapujában a felesége – Kádár nem nagy örömére – azzal fogadta hangosan, hogy „Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra. Nem neked kellene csinálni.” Kínos. Tuszkolja befelé az asszonyt, mert ott vannak a tolmácsok meg az egész kíséret, és az asszony csak mondja, mondja. Ezt különben mindkettőjüktől hallottam. Külön külön-külön is és együtt is.
1911-ben Tisza István barátjával, Herczeg Ferenccel együtt megalapította a Magyar Figyelő című folyóiratot. Főként a századfordulótól rohamos tempóban kiépülő „baloldali ellenkultúra” intézett folyamatos, kitartó támadásai ellen hozták létre. A folyóiratot Tiszáék egyértelműen a konzervatív-liberális elit „szelíd ellentámadása” fórumaként szánták.
A nemzeti liberalizmus a 20. század elejére válságba került. Egyrészt nem volt képes megfelelő válaszokat adni az újonnan megjelenő problémákra, illetve a politikai életbe „berobbant” szereplők új, alapvető fontosságú kérdéseire. Ebből következően a liberalizmusnak nemcsak a válaszai, de az előfeltevései is megkérdőjeleződtek. A változás iránti igény szinte a levegőben lógott, de a magyar elit a változástól a Szent István-i Magyarország létét féltette. Ez a válság még jobbára nem a politikai-, hanem a kulturális térben jelentkezett. Korának talán legnagyobb formátumú politikusaként Tisza István ezt pontosan érzékelte, fel akarta venni a kesztyűt a hazai progresszióval szellemi síkon. Tisza rájött, hogy ignorálni vagy egyszerűen csak megbélyegezni az új, szélsőséges eszméket nem elégséges: vitatkozni, érvelni, csatázni kell.
A történet, amely Karikó Katalin édesapjának meghurcolása mögött áll. 1956 egy vidéki helyszíne, amelyen hamarosan sajnos a kádári pufajkások játszották a főszerepet. Kisújszállás a forradalom és a megtorlás idején.
Még mindig nem tudunk eleget az 1956-os forradalom utáni megtorlásról. Még mindig van teendőnk a tekintetben, hogy feltárjuk, mennyire mélyreható volt az ellehetetlenítés azoknál az állampolgároknál, akik részt vettek az 1956-os forradalomban. És ez vonatkozik családtagjaik egész pályafutására a Kádár-korszakban. Így van ez a Karikó család esetében is, ahol Karikó Katalin annak hatására írta alá az állambiztonság beszervezési nyilatkozatát, hogy édesapja 1956-os múltjával zsarolták. Az '56 utáni csalódottság, a keserű józanodás az örömmámorból, a karhatalmisták által a zsigerekbe szó szerint beütött félelem, az elhurcolások, a társadalom szétzilálásáért folytatott kampány, a Nyugat által magunkrahagyottság - egy pillanatra gondoljunk bele, mi mindent kellett elviselni szüleinknek és nagyszüleinknek!
A diktatúrának nem volt elegendő az, hogy Karikó Jánost, Katalin édesapját meghurcolták amiatt, hogy a Forradalmi Tanács tagja volt, izgatás vádjával felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték és négy évig nem kapott munkát. Karikó János neve korábban, 1953-ban bukkant fel a helyi sajtóban, amikor nem akart öt hónapos pártiskolára járni, ezért kipellengérezték. (Szolnok Megyei Néplap, 1953. február 13.)
Május 21. a magyar honvédelem napja. 1849-ben ezen a napon foglalta vissza a honvédsereg Buda várát. Kiderült, hogy önerőből egy birodalommal elbírunk. De ki volt a Birodalom képviselője, a híres-hírhedt Hentzi vezérőrnagy?
1849 májusában világossá vált, hogy a magyar szabadságharc győzni fog a bécsi központú birodalom ellen. A császári fősereg visszavonult az ország nyugati szélére. Néhány erőd-, továbbá a Délvidék és Erdély egyes területeinek kivételével szinte egész Magyarország szabaddá vált. Azonban Buda vára, s ezáltal Pest-Buda még az ellenség kezén volt. A főváros nemcsak jelkép volt – egy ország függetlenségéhez kell a főváros! – hanem fontos közlekedési csomópontként hadászati értékkel is bírt. A Lánchídon kívül más állandó híd nem volt, amely így a legbiztosabb átjárást jelentette a Dunán, ráadásul a Szolnok-Pest-Vác vasútat, amely az ország ekkor működő első vonala volt, a budai császári helyőrség fenyegethette. A Duna, mint fontos szállítási út szintén zárva volt azáltal, hogy az ellenség tartotta megszállva az ikerfővárosokat. A szabadságharc bukása utáni sajnálatos, de érthető vitákkal nincs értelme foglalkozni. A honvédsereg vezetői és a kormány részéről a legészszerűbb döntés volt Buda elfoglalása és az ottani Habsburg-helyőrség kiiktatása. Megindult tehát az ostrom.
Josef Anton Strassgschwandtner: Hentzi halálos sebet kap Buda ostromának végén
Amikor Abdi Ipekçi török újságírót 1979. februárjában a nyílt utcán lelőtték, nem tudhatta senki, hogy egyik gyilkosa egy sokkal nagyobb merénylet elkövetése miatt kerül majd az újságok címlapjára, nem pedig az isztambuli gyilkosság okán. 30 évvel ezelőtt lőttek rá II.János Pál pápára.
1978 októberében a pápaválasztó konklávé egy lengyel főpapot, Karol Wojtłát választotta Róma püspökévé. Megválasztása egyértelmű arculcsapást, hatalmas presztízsveszteséget jelentett a Szovjetuniónak, hiszen egy kommunista ország állampolgára volt a II. János Pál nevet választó Karol Wojtyła. Az 1979 nyarán hazalátogató szentatyát több milliós tömeg kísérte végig Lengyelországon. Az alig több mint egy hetes látogatás során Krakkóban, Varsóban, Gnieznóban és a többi felkeresett városban igazi sztárként kezelték a pápát. A Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetése kénytelen-kelletlen csupán asszisztált a pápalátogatáshoz, és a maga módszereivel igyekezett kisebbíteni annak jelentőségét: az állami tévé csak közeli képeket adott, alig mutatta a hatalmas tömegeket, szinte mindig idős néniket, bácsikat szólaltattak meg, azt sugallva, hogy csak az öregeket érdekli a vallás és a pápa, a modern, szocialista fiatalokat nem, őket nem „rontotta el a vallás”.
A pápa közvetlenül a merénylet előtt (tozlumikrofon.com)
Vajon mi alapján írjuk a történelmet? A történelem, amit nemcsak menet közben, hanem utána, az emlékezetben is meg kell nyerni. Ha véget érnek az ásatások, Aba Sámuel vajon hol fogja megtalálni a helyét?
Belegondolt már abba a tisztelt Olvasó, hogy milyen keveset tudunk a magyar kora-középkorról? És hogy amit tudunk, az is mennyire bizonytalan. A honfoglalás ködös: megérkezett ide a Kárpátok hágóihoz egy hadsereg, majd egy törzsszövetség. Állítólag menekülnek, majd beözönlenek és elfoglalják a Kárpát-medencét. Már itt gyanús: a menekülők nem így szoktak viselkedni, ilyen magabiztosan és diadalmasan. Nem is véletlen, hogy újabban már arról szólnak a hipotézisek: nem menekültek, hanem tudatosan „hazát foglaltak”. Mint láthatjuk, a két elmélet kizárja egymást.
Aztán egészen Géza fejedelemig: mi is volt több mint egy évszázadon keresztül, azon felül, hogy „kalandoztunk”? Kiraboltuk a kolostorokat, megbecstelenítettük a szüzeket és felpakoltuk az arany meg ezüst étkészleteket? Vagy pedig védelmi háborút vívtunk németség ellen a pozsonyi csata után is, a „legjobb védekezés a támadás” elve alapján? Mindenki részt vett benne? Vagy csak a balatoni törzsek?
A ménfői csata ábrázolása a Képes Krónikában. Balra lent éppen Aba Sámuellel végeznek.
Az 1960-as évek közepéig a feketehimlő a világ nagy része számára halálos veszélyt jelentett. A hidegháború közepette egy páratlan amerikai-szovjet együttműködés keretében azonban alig tíz év alatt sikerült felszámolni a himlőt.
Képzeljük el a következő jelenetet. 1966-ot írunk, és a szövetségi kormány egyik irodájában vagyunk Washington DC-ben. Egy egyenruhába öltözött hivatalnok éppen azt mondja egy öltönyösnek: „Az Ön küldetése, hogy végezzen egy ellenséggel, amely több embert ölt meg, mint ahányan mind a két világháborúban odavesztek. Lesz valami vacak kis költségvetése, egy kis csapata és ha elrontja, a Minisztérium le fogja tagadni, hogy akár csak tudomása lett volna az Ön akciójáról”. Nos, ez a jelenet úgy fest, mintha egy hollywoodi filmből lenne, és valóban, az éppen az évben debütáló Mission: Impossible című tévésorozat egyik nyitójelenetéről van szó. Csakhogy ez a valóságban is megtörtént, bár nyilván nem szó szerint idézve az elhangzottakat. A hivatalnok az USA tiszti főorvosának helyettese volt; az öltönyös a Járványos Betegségek Központjának (CDC) egyik tudósa volt, Donald Henderson; míg az ellenség a fekete himlő.
A ragálykór ábrázolása egy szicíliai falfreskón 1445-ből
Mik voltak a szocialista tervgazdaságok "igáslovai"? Honnan jön a "pótos IFA" kifejezés? Milyen teherkocsik szállították a téglát, a meszet, a betonelemeket a szocialista építkezésekre, és milyen furgon hozta a kenyeret, a tejet a lakótelepre?
A cikk első részében a keleti blokk személyautóinak történetével foglalkoztunk, olyan – mára kultikussá vált – autókat mutattunk be, mint a Trabant, a Zsiguli, vagy éppen a Polski Fiat.
A második rész az erőszakos iparosítás igáslovait, a kommunista országok teherautóit, kamionjait, kisbuszait mutatja be, főleg azokat, amelyek meghatározták gyerekkorunk építkezéseit, piacait, vagy épp országútjait. A második világháborús győzelemmel nem ért véget a szovjet háborús politika. Az Egyesült Államokkal szemben „kirobbant” hidegháború alapvetően meghatározta az ország és a Vörös Hadsereg által megszállt területek mindennapjait. Az erőszakos iparosítás jellemezte időszakban gyárak, kohók, üzemek százai nőttek ki a Visztula, az Elba vagy épp a Duna mentén. Az építkezésekhez, de a tömeghadsereg működtetéséhez is szükség volt olyan teherautókra, amelyek bárhol bevethetők voltak.
A volgai magyarok sorsáról kevés adat áll rendelkezésre. A mongol betörés örökre szétszórta őket a körülöttük élő törökös népek tengerében. De mi lett volna ha sikerül átvészelniük a tatárjárást? Mi lett volna, ha sikerül csatlakozniuk a Magyar Királysághoz?
1221-ben Dzsingisz kán nyugati irányba indította el két legjobb hadvezérét, Dzsebe-Nojont és Szübötej-Bagaturt két, egyenként 10 ezer harcost számláló hadosztállyal (töménnyel/tümennel). A megbízatásuk elsődlegesen az volt, hogy kézre kell keríteniük Muhammad Alá-ad-Din sahot, a mongolok által lerohant Közép-Ázsia korábbi uralkodóját. Mivel az üldözött sahról kiderült hogy halott, a két vezér feladata átalakult: mélységi felderítést kellett végezniük nyugati irányban. Ezzel elindult a Nagy Portya, a hadtörténelemben egyedülálló lovasbravúr, amelynek során közel 8000 km-t tettek meg Dzsebe és Szübötej seregei. A két vezér Iránon keresztül a Kaukázusba vidékére tört be, a sah örökösét, Dzselál Ed-Dint üldözve. Mindenütt tűz és halál kísérte útjukat. Utána átkeltek a hegyeken, legyőzték az alánokat (jászokat) és a kunokat is, ezzel a kelet-európai sztyeppén megrendítették a kun törzsszövetség hatalmát. Kötöny, a kunok kánja az orosz hercegekhez fordult segítségért, de a rákövetkező májusban a Kalka folyó mellett vereséget szenvedett az egyesült kun-orosz sereg.
Volgai bolgár harcosok. A keleti magyarok is hasonlóak lehettek (bolgar.info)
Május 8. vagy május 9.? Mikor és hogyan ért véget a második világháború Európában? Hogyan "tört ki a béke"?
1945. április 30-án öngyilkos lett Hitler. Ekkora az "ezer évig tartó Birodalom" alig 12 évvel a létrejötte után már csak egy füstölgő romhalmaz volt. Csodafegyvert nem sikerült csinálni, és politikai csoda sem következett be, vagyis a Szovjetunió és az angol-amerikai tandem nem rúgta össze port. Hitler úgy gondolta, hogy a „német nép fiatal és erős” és a vereség ellenére még nagy jövő előtt áll; borúsabb pillanataiban azonban arra jutott, hogyha nem tudott győzni a németség, akkor megérdemli a sorsát. Ekkor derült ki, hogy nem a „németségbe” volt szerelmes, hanem az Erőbe; és ezt az Erőt sokáig a németekbe látta bele. Nagyon-nagyon modern gondolat volt ez, a Nietzsche által halottnak kikiáltott Isten helyére állított brutális, nyers, evilági Erő iránti hódolat kifejeződése.
Mindez már nem számított. A halott Führert és halott feleségét leghívebb követői kivitték a bunkeren kívülre, a direkt erre a célra félretett benzinnel leöntötték. Tisztelegtek lángok előtt. A Valhalla valkűrei helyett azonban a pogány, ógermán temetést a szovjet nehéztüzérség zárta rövidre.
Keitel marsall aláírja a fegyverletételt (Wikimedia)
Egy ragályos betegség, ami Magyarországon és Európában tíz- és százezrek haláláért volt felelős az 1800-as évektől másfélszáz éven keresztül. A Morbus Hungaricus, a tüdővész története.
A tavalyi év sok mindent megváltoztatott bennünk. A koronavírus járvány előtt a nyugati társadalmak elhitték, hogy nagy járványok már nem fognak pusztítani a fejlett világban. És bár számtalan tudós kongatta a vészharangot, hogy nagy az esélye egy újabb világjárvány kitörésének, őszintén szólva a közvélemény erre nem volt vevő. Pedig a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy nem múlt el évszázad járvány nélkül. A járvány visszatért. A történelemnek pedig nemcsak hogy nem lett vége, de ráadásul megint igaza is lett.
Az utolsó nagy pandemia a spanyolnátha volt 1918-19-ben, amely becslések szerint 20-100 millió ember halálát okozta világszerte. De voltak olyan ragályos betegségek, amelyek nem hirtelen, hullámokban, vagyis járványszerűen, hanem folyamatosan tizedelték Magyaroroszág lakosságát. Ilyen volt a tuberkulózis (TBC), amelyet gyakran hívtak Morbus hungaricusnak is, azaz magyar betegségnek. A nem túl megtisztelő elnevezést azért vívta ki magának a kór, mert a XIX. század végén és a XX. század elején az összes halálozás egynegyedéért a TBC volt a felelős Magyarországon. A népbetegségért a vitaminhiányos táplálkozást, a rossz higiénés körülményeket és a zsúfolt városi nyomornegyedek körülményeit teszik leginkább felelőssé. Bár a TBC a felsőbb néprétegekben is szedett áldozatokat, de a döntő többségük a szegénynegyedekből került ki.
A tuberkulózisért, vagyis a tüdőgümőkórért nem egy vírus, hanem egy baktérium (Mycobacterium tuberculosis) volt a felelős. Manapság, a vírusok korában a baktériumokról kevésbé hallunk, pedig a középkori pestis és az újkor járványait okozó kolera kórokozója is baktérium volt. A TBC ugyanúgy cseppfertőzéssel terjed, mint a spanyolnátha vagy a Covid-19.
A történelem egyetlen igazi tényezője a demográfia. Hogyan alakult a magyar közösség sorsa az elmúlt évszázadokban ennek mentén? Moldva, Erdély - lassan nincs hova hátrálni.
Történelmi közhely, hogy a „szinte színmagyar” Kárpát-medencét a folyamatos háborúk alakították át etnikailag heterogén területté: kezdve a tatárjárással, folytatva a török 150 évével, s a végén még némi Habsburg-rásegítéssel: Basta hadainak dúlásától a délvidéki szerb és német betelepítésekig. Ez csapódott le úgy a nemzeti mitológiában, hogy addig védtük testünkkel a háládatlan nyugatot a keleti veszedelmektől, míg aztán ráment az országunk.
Csángó tánc (Erdélyi Turizmus)
Idézzük fel egy pillanatra a dicső kezdeteket, segítségül hívva Rugonfalvi Kiss István írását a székelyek történetéről. Ő könyve elején határozottan állítja, hogy a koraközépkorban a Kárpátok keleti (!) lejtőin is magyar települések voltak: „... a XIV. század végéig a Kárpátok és Szereth, sőt Pruth közötti terület Magyarország kiegészítő részét képezte annyira, hogy annak neve sem volt; a XIV. századtól ennek egy kis része (!) mint a magyar államhoz tartozó provincia, Moldva nevet kapott.”
A szocializmus fogyasztói oldala, a nehezen várt Trabantok, ezeröcsi Ladák és Záporjóskák világa. A hiánygazdaság a személyes mobilitás terén is hiányt szült. 1991. április 30-án gördült ki az utolsó Trabi a gyár kapuján.
Az egykori szovjet érdekszférába tartozó országok lakói számára ma már teljességgel ismeretlen a hiánygazdaság fogalma. Krakkó, Prága, Budapest lakói kellemetlenséget csak a tavaly berobbant pandémia idején éreztek, amikor azzal kellett szembesülniük, hogy rövid időre kifogyott az élesztő a boltok polcairól, és a vásárlási idősáv miatt nem mehettek akármikor a liberális világ templomaiba, a szupermarketekbe. Pedig nem is olyan rég – nagyszüleink alkotó éveiben, vagy éppen szüleink fiatal korában – a sorban állás ugyanúgy a mindennapok részét képezte, mint a boltvezetők korrumpálása az „importból visszamaradt” (ergo jobb minőségű) áru megszerzéséért. A II. világháborút követően a győztesek saját érdekeiknek megfelelően kezdtek hozzá a világ – és benne Európa – újjáalakításához. Az öreg kontinens nyugati fele az amerikai érdekszférába került, míg Közép-Európában a szovjet lett az úr.
A Vörös Hadsereg az általa megszállt területeket módszeresen fosztotta ki: nyersanyag, mezőgazdasági termény, élőállat, és ipari eszközök is a Szovjetunóba kerültek. A legyőzött Németországból, a híres vállalatok tervezőasztalairól számtalan terv, fejlesztés, „landolt” a Kreml urainál. Mivel a háború utáni Európában kiemelet kérdés volt a motorizáció ügye, a szovjetek is több tehergépkocsi és személyautó tervét kezelték kiemelten, természetes módon prioritást adva a tehergépkocsiknak, amelyeket a hadseregnek szántak, a személyautózás élményét meghagyva egy szűk körnek: a fő kádereknek és azok családjainak. A Szovjetunióban a ZIM és a ZISZ autói készültek a pártelit részére, vagyis a Molotovról, illetve a Sztálinról elnevezett autógyárakban. A Nagy Tanítómesterről, Leninről elnevezett autógyár - a ZIL - mint márkanév később azonban mint teherautógyár futott be nagy karriert.
Egy sötét forgatókönyv Európa összeomlásáról. Polgárháború Franciaországban, fegyveres konfliktusok a világban. "Mi lenne, ha...?" - ha a ma ismert európai életünk fenekestől felfordulna?
A történészek nem szeretnek a jövőre nézve bármit mondani. Ez érthető, hiszen homlokegyenest ellenkezik a hivatásukkal, ami alapvetően a múltra fókuszál. Nem is véletlen, hogy ezen a blogon nem a „mi lenne, ha?”, hanem a „mi lett volna, ha?” kérdésfelvetés mentén ígértünk egy-egy írást havonta. Most azonban kivételt szeretnék tenni, két okból. Egyrészt a polcon eddig porosodó, Laurent Obertone által írott „Gerilla – Franciaország” végnapjai című könyvet (az első részt) most olvastam el. Másrészt azért, mert a napokban futott körbe a hír, hogy húsz magas rangú francia csendőr- és katonatiszt nyílt levelet tett közzé (az eredeti itt), amelyben a polgárháború veszélyére hívták fel a figyelmet - a Gerilla című könyvhöz hasonlóan.
A „Gerilla – Franciaország végnapjai” című könyv egy disztópikus képet, egy összeomló civilizáció rajzát vetíti elénk. A történet szerint a Franciaországban a rendőrök és „fiatalok” szokásos összecsapásai közül az egyik többszörös tragédiába torkollik. Ez az utolsó csepp és az iszlámista hálózat megmozdul és merényletek sorával kiiktatja az ország technikai hátterét. Ez azonban őket is lebénítja, mivel nincs hol közzétenni az üzeneteket, a lefejezős videókat, a fenyegetéseket. Eltűnik a színről a „közvetítők” hada is, hiszen az állam lebénulásával elvesztik a szerepüket, amely a zsarolásra és a szipolyozásra épül.
Franciaországi "fiatalok" egy szétvert rendőrautón ünneplik győzelmüket (Grasscity)
A foci tényleg csak a pénzről szól? Történet arról, hogy a "szabad világ" egyetlen hajtóanyaga egyúttal a legnagyobb kötöttsége is. A Bundesliga 1971-es bundabotránya, 2. rész.
A német focivilágot megrázó legnagyobb bundabotrány 1971. június 6-án tört ki, amikor Horst-Gregorio Canellas, a Kickers Offenbach elnöke az 50. születésnapján lejátszott egy hangfelvételt, amelyen az eladott meccsek áráról alkudozott néhány játékossal. Az első részben olvashattuk a botrány kitörését követő zavaros jogi eljárásokat, a Hertha Berlin mosakodását, és azt, ahogyan látszat-ítéletekkel sújtották 10 csapat játékosait és néha vezetőit is. De arról is esett szó, ahogyan a két magyarral, Gergely Lászlóval és Varga Zoltánnal akarták elvitetni a balhét. Innen folytatjuk, ez ugyanis a berlini klubnak igen komoly gyakorlati problémákat okozott.
A Schalke csalására ugyanis furcsa módon úgy derült fény, hogy a Herthanál jószerivel nem tudtak 11 embert összekaparni, hogy a pályára lépjenek. Miután a Schalke ellen 3-1-re kikaptak, polgári bíróságnál támadták meg német labdarúgó szövetség döntését Varga Zoltán eltiltásáról. A bíróság első körben visszaadta Varga játékengedélyét, s a visszavágón 3-0-ra legyőzték a Schalkét. Csakhogy a Schalke fellebbezett a német szövetségnél, amely jogtalannak minősítette a polgári bíróság ítéletét, és 0-2-re a Schalkének ítélte a meccset! Hamarosan újabb fordulat történt: a Schalke már a Kupagyőztesek Európai Kupájában menetelt, amikor kiderült, hogy a Schalke-keret is benne volt a Bielefeld bundájában, s ők is eladtak egy meccset! A Schalke játékosai ezután eskü alatt vallották, hogy ártatlanak, azonban kiderült, hogy hamisan esküdtek. A Schalke ellenfelei a mai napig FC Meineid, vagyis FC Hamistanúzók néven emlegetik a klubot.
Horst-Gregorio Canellas sajtókonferenciát tart a kertjében (PlanetWissen)
Történet a német focivilág legnagyobb bundabotrányáról, és egy magyarról, akiben végül is nagyobb volt a becsvágy, mint a dicsvágy. Varga Zoltán 1968-ban a mexikói vb-n "disszidált", mert nem bírta a létező szocializmus kádárista szürkeségét - úgy érezte, ennél ő többet tudna elérni. A Fradit ráadásul az állambiztonság is fojtogatta.
Varga Zoltán külföldön először a belga Standard Liege keretében edzett, majd a Herthához igazolt. 1970. november 7-én mutatkozott be a Herthában a bajnok Mönchengladbach ellen 4–2-re megnyert berlini mérkőzésen. A negyedik berlini gólt Varga szerezte 85 ezer olyan néző előtt, akik jószerivel miatta jöttek ki. Egy mai anekdota szerint amikor Dárdai Pál a Herthához került, egy öreg szertáros említette neki, nem látott még olyan játékost az Olimpiai Stadionban, aki úgy lőtt volna kapura, mint Varga Zoltán. Varga a berlinieknél 10 gólt szerzett s 1971-ben a bronzéremig jutottak. „Öröm volt nézni, ahogy játszik. A technikájával, és azzzal, ahogyan megértette a foci lényegét, nagyon sokat hozzátett a sikerünkhöz” – idézte fel Varga szerepét a csapattársa, Uwe Wit. „A legjobb játékosunk. Briliáns a technikája, ugyanolyan tehetség, mint Cruyff, csak éppen Cruyff fizikailag erősebb” – fejezte ki csodálatát a berliniek vezető edzője, Helmut Cronsbain. Egyébként egy másik magyar is játszott akkoriban a csapatban: az erdélyi Gergely László (akkori hivatalos nevén Vasile Gergely).
Varga Zoltán (Hans Peters - ANEFO/Nationaal Archief)
2019, a századik évforduló óta újra érdeklődés övezi a magyarországi Szovjet, vagyis a Tanácsköztársaság történetét, a vörös-, fehér-, és a mindkettőt felülmúló fekete terror eseményeit. De mi volt a helyzet a franciákkal?
A Károlyi Mihályék által 1918. november 13-án megkötött belgrádi egyezmény lehetővé tette az antant erők számára a stratégiai szempontból fontosnak tartott pontok megszállását. Franchet d’Espèrey balkáni antant-főparancsnok Szeged, Temesvár és Arad városokba irányított francia csapatokat. Szegedre december 30-án érkezett egy gyalogezred közel 50 tisztje és 600 katonája, néhány hét múlva pedig további egységek csatlakoztak hozzájuk. De nem csak a franciák voltak jelen, ugyanis a Tisza bal partján fekvő Újszeged már november végén szerb megszállás alá került. Franchet d’Espèrey tábornok terve egyértelműen Magyarország teljes francia megszállása volt, amit a realista Clemenceau tett félre, nem utolsósorban a cseh és a román tiltakozás hatására. Mindenesetre decemberben még Budapestre is érkezett néhány száz francia gyarmati harcos, akik rövid vendégszereplés után kivonultak.
Maradt tehát az említett három város. Szegedre nem véletlenül jöttek a franciák, hisz a fegyverszüneti egyezmény által létrehozott demarkációs vonalon belül a második legnagyobb város volt, kulturális központ, szárazföldi és víziutak, valamint fontos vasútvonalak találkozásánál feküdt. Ráadásul a Temesvár, Arad, Szeged vonalon a magyar zsákmány felett egymásra acsarkodó román és szerb erőket is távol lehetett (volna) tartani egymástól. Végül Szeged francia megszállása játszotta a legnagyobb szerepet Magyarország életében.
Francia katonák fölvonulása 1919. július 4-én. (olvasat.hu)
Szolzsenyicin a mai napig rejtély és rejtvény. Talán azért, mert az Igazságot kereste és az Igazságból megismert részt ki is mondta. Blogunk szerzője minden különösebb apropó, évforduló nélkül idézi fel az orosz író életművét és alakját. Nu kak gyela, Alekszandr Iszajevics?
Ha meg akarjuk személyesíteni a klasszikus kommunizmus sírásóit, két történelmi alak biztosan szóba jön: Ronald Reagan és Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin. Reagan elnökről szó esett egy korábbi blogbejegyzésben, ahol Máthé Áron ezt írta: „Reaganben az a meggyőződés alakult ki, hogy az, hogy túlélte a merényletet, az isteni kegyelem megnyilvánulása, és mégpedig azért, mert az Isten valamilyen nagy célra akarja az ő életét felhasználni.” Mennyivel erősebben igaz ez Szolzsenyicinre: nem csoda, egy orosz léleknél nem kell sokat kutakodni némi messianizmus után. Többször leírta például, hogy egy percig sem kételkedett frontkatonaként az orosz győzelemben – ez 1941 végén, ’42-ben azért nagy szó volt! Vagy utána, mikor rákkal operálták 1952-ben (!!!) a Gulágon (a források szerint egy magyar orvos), s túlélte! (Kilencven éves korában halt meg, 2008-ban.) Biztos volt benne, hogy élnie kell, mert feladata van: íróvá kell válnia és meg kell írnia „az igazságot”.
"Ne élj hazugságban!" - monumentális művészi Szolzsenyicin-graffiti Tver városában (Wikimedia)
Április 16-a a holocaust magyarországi áldozatainak emléknapja. 2000-ben, az első Fidesz-kormány idején határozott az emléknap bevezetéséről az Országgyűlés. 1944-ben ezen a napon kezdődött meg üldözött honfitársaink gettósítása, amelyet a deportálás követett.
A magyar zsidóság tragédiája a deportálások előtt, mellett és után több színtéren is kibontakozott, s ezek közül az egyik a munkaszolgálat volt. A szerbiai Bor munkatáborban magyar munkaszolgálatosok ezrei dolgoztak. 1944 kora őszén a partizánok elől két lépcsőben elindított több ezer munkaszolgálatos közül 1944. október 7-én Cservenkán ezer főt, a következő napon pedig a Cservenka utáni útszakaszon még 400 főt gyilkoltak meg az SS tagjai. Végül a délszláv muzulmán SS-alakulatnak adták át az őrzést. A tömeggyilkosságokat néhányan túlélték. Volt olyan, aki a tömegsírból, a gödörből menekült meg: "Reggel kivilágosodás után valaki a hullák közül megszólalt, hogy a hadnagy úr mentsen meg. Biztosan olyan helyen feküdt, hogy a rézsű tetejét lehetett látni, ahol Száll nevű hadnagy pár keret tag kíséretében állt. A hadnagy válaszolt, hogy jöjjön ki és ha van még valaki, aki él a hullák között jöjjön ki az is. A hullák közül 16-an jöttünk ki,erre azért emlékszem, mert kivittek bennünket a téglagyár területéről az országútra, ahol a velünk Borban lévő jehovás [Jehova Tanúi] század volt felsorakozva. Ott álltunk egy rövid ideig, amikor megszólalt valaki, nem tudom, hogy ki, hogy a zsidók meneküljenek, mert jönnek vissza a svábok." Egy másik munkaszolgálatos, Bondy Endre már a gyilkolás kezdetén elmenekült. Visszaemlékezéseivel emlékezünk a meggyilkoltakra, és az embermentésben segítséget nyújtókra.
Az áldozatok síremléke Zombor temetőjében (Nyugat-Bácska portál)
Április 13-a a Katynban meggyilkolt áldozatok emléknapja Lengyelországban a Szejm 2007-es döntése alapján. Írásunkkal a baráti lengyel nemzet mártírjainak emléke előtt tisztelgünk.
„Hajnali háromnegyed ötkor ébresztő a fogolyszállító vagonokban. Innen kocsikkal visznek minket tovább. De hová?” (Andzej, Andrzej Wajda: Katyń)
A kérdést Andrzej kapitány jegyzi föl naplójába, Andrzej Wajda klasszikussá érett filmjében, a valóságot rideg szárazsággal bemutató történelmi játékfilmjében, a Katyń-ban. A lengyel katonatiszt sorsán keresztül a huszadik századi lengyel történelem legsötétebb lapját mutatja be a lengyel újhullám mestere, aki saját édesapját veszítette el a vérengzésben.
Szabadtéri emlék-kápolna a gyilkosságok színhelyén
Miért nem idézzük fel hőseinket, és azokat, akik bosszút álltak a muhi pusztán elszenvedett vereségért? Miért a vereségeinkre emlékszünk? A második tatárjárást, pontosabban annak kísérletét idézzük fel.
Majd’ nyolc évszázaddal ezelőtt a magyar sereg döntő vereséget szenvedett Muhi pusztán, a Sajó mentén a nagy nyugati hadjáratra felsorakozott mongol birodalmi seregektől. Minden iskolás tudja Magyarországon, hogy IV.Béla királyunk ugyan vesztett, de elmenekült. Azt is tudják az iskolásgyerekek, hogy ezután viszont a „második honalapító” nevet érdemelte ki hatalmas szervezőmunkájával. Az ország újjáépült és a Magyar Királyság továbbra is Közép-Európa meghatározó állama maradt egészen a török veszedelemig. De mi az, amiről NEM beszélünk? Sikerült-e helyre ütnünk a csorbát, sikerült-e visszafizetni a kölcsönt?
Mongol lovas ábrázolása a szingapúri Art Science Museum kiállításáról (William Cho fotója)
A magyar politika nagy fejtörője ugyanaz volt, ami mindegyik közép-európai kisállam számára is megoldhatatlan rejtvényt jelentett. Nyolcvan évvel ezelőtt vonultak be a Délvidékre a honvédek.
A sorozat első két részében (itt és itt) a Jugoszlávia és Magyarország helyzetét vizsgáltuk. A mind a két államnál felmerülő azonos dilemma (az ország megóvása a háborútól a német érdekszférán belül vagy ellenszegülés, üres brit ígérettekkel a háttérben) ugyanakkor stratégiai különbséget is jelentett. Hiszen Magyarország német támogatással tört ki a trianoni koncepciós per életfogytigot jelentő ítéletéből, míg Jugoszlávia annak köszönhette létét, hogy Németországot az előző háborúban legyőzték.
Az első és legnagyobb dilemma tehát a német hatalmi igény volt, amely az egész térségre rávetítette sötét árnyékát.
A második dilemmát a Szovjetunió jelentette. Ebben az esetben a magyar kormányzat megpróbált tétován az előbbi hasonlat szellemében oda menni, ahol a „labda lesz”. Teleki és köre – maga Bethlen is! – megpróbált a Szovjetunió felé nyitni, sőt, fegyvervásárlás is szóba került.
A 12. gyalogdandár április 12-én egy délvidéki településre vonul be (ArsMilitaria.hu)
Hogyan sodródtunk a második világháború felé? Hogyan került vissza a Délvidék és milyen árat kértek ezért? Volt-e értelme egy olyan nemzettel barátsági szerződést kötni, amely utoljára a középkorban volt szövetségesünk, s azóta inkább esküdt ellenség?
1939 szeptembere és 1941 áprilisa között a magyar kormányzat sikeresen tartotta távol az országot a háborútól és a háborút is az országtól. Április 6-án a kora esti órákban azonban megszólaltak a szirénák Budapesten egy jugoszláv bombázógép berepülése miatt. A hazai légoltalom nyilvántartásában ez az esemény 1. sorszámot kapott. A világháborús évek minden további légiriadóját a fővárosban ettől az időponttól számították. Írásunk első részében(itt) a 80 évvel ezelőtti jugoszláviai válság hátterével foglalkoztunk. A második részben a magyar dilemmákat próbáljuk meg körüljárni.
Az első és legfontosabb dilemma nem az úgynevezett örök barátsági szerződés volt. Pontosabban nem is teljesen az, hogy ezt Magyarország „megszegi", hanem az, hogy hogyan lépjen be úgy a Jugoszlávia elleni hadműveletekbe az ország, hogy azt a britek felé el lehessen adni. A magyar kormányfő, Teleki Pál számára ugyanis hamarosan kiderült, hogy Magyarország egyszerűen nem maradhat ki a Jugoszlávia elleni háborúból, mert akkor az ország létét teszik kockára a németekkel szemben."Ha az ország nem paríroz, a németek először Magyarországot rohanják le, előbb és csúnyábban" - írta Teleki Apor Gábor szentszéki követnek.
A jugoszláv puccs utáni németellenes tüntetés Belgrádban 1941. március 27-én (Wikimedia)
1941. árpilis 6-án megszólaltak a szirénák Budapest felett. A történelem legelső légiriadóját élte át a magyar főváros a jugoszláv gépek berepülése miatt. De miért bombáztak jugoszláv gépek magyar városokat? Hogyan került sor a belgrádi puccsra?
Nyolcvan évvel ezelőtt, 1941. április 6-án volt az első légiriadó a magyar főváros fölött. 18 óra 1 perctől 18 óra 40 percig hallott Budapest lakossága először éles riasztást. A riasztásra két Blenheim típusú, angol gyártmányú jugoszláv bombázógép átrepülése miatt került sor, amelyek Graz városát akarták támadni. Később magyar terület elleni jugoszláv légitámadásokra is sor került, Szeged-Szőreg-Kelebia, Pécs, Siklós, Szentgotthárd és Körmend térségében. Utóbbi esetben április 7-én egy jugoszláv bombázógép a vonatállomáson álló szerelvényre két darab 50 kg-os bombát dobott le. Ebben a támadásban egy nő és egy gyermek súlyosan-, többen pedig könnyen megsebesültek. A gyermek később belehalt sérüléseibe. A jugoszláv gépek más esetekben is támadtak civil létesítményeket, még jóval azelőtt, hogy a magyar Honvédség megindult volna a Délvidék visszafoglalására.
Vajon ki volt Tamarisz, a szkíták legendás királynője? És miért zavarja a mai irániakat? Vajon mire jók a történelmi filmek? Vajon lehet-e valami közös kazahokban és magyarokban? Sőt: a szkítáknak volt-e köze "Európához"?
Nemrég a neten belebotlottam egy filmbe. Egy kazah alkotás, a címe: Tomiris. A szóban forgó mozi a legendás szkíta királynőről szóló lovasfilm. Nagy, monumentális, történelmi alkotás. Két évvel ezelőtti, és kicsit restellem is, hogy nem hallottam róla eddig, de hát megszokhattuk, hogy a magyarországi filmterjesztésben ugyanazok a sablonos hollywoodi alkotások pörögnek. Itthon egyedül Bán János barátom foglalkozott vele két ízben is (itt és itt).
Adva van egy elnök, akit a média kirívóan vad ellenkezése közepette választottak meg. Adva van egy film, amelynek Jodie Foster a női főszereplője. Adva van egy megszállott, aki a filmbe képzeli magát. És végül adva van egy állami apparátus, amelyben az egyéni ambíciók akár zavarokat is okozhatnak. 1981. március 30-án egy pszichopata félőrült merényletet követett el a nemrég hivatalba lépett amerikai elnök, Ronald Reagan ellen. Az elnök azonban felépült.
Negyven évvel ezelőtt Ronald Reagan éppenhogy megkezdhette elnökségét. A választásokon a demokrata Jimmy Cartert győzte le, mégpedig fölényesen: 489 elektori szavazatot szerzett Carter 50 szavazatával szemben. Reagant mindennek elmondták a médiában: vidéki tahó, színész, rasszista, náci. Az elnöksége azonban jól indult, arra viszont senki nem számított, hogy egy magányos elmebeteg megpróbálja megölni. Március 211-én, kilenc nappal a gyilkossági kísérlet előtt Reagan és felesége, Nancy a Ford’s Theater nevű színházban egy adománygyűjtő eseményen vett részt. Ahogyan Reagan visszaemlékezett: „Az elnöki páholyból felnéztem a színpadra, ahol Abe Lincoln ült a meggyilkolása előtti estén, és valami furcsa kíváncsiságot éreztem. Azt gondoltam, hogy még a Secret Service [az elnöki testőrség] nyújtotta védelem mellett is lehetséges, hogy valaki, aki elég eltökéltséggel rendelkezik, közel jusson az elnökhöz, hogy lelőjje.”
Reagan közvetlenül a merénylet előtt (Ronald Reagan Presidential Foundation and Library)
Egy évszázaddal ezelőtt váratlan események zajlottak le hazánkban, amikor az utolsó magyar király, Habsburg IV. Károly megjelent az országban és kísérletet tett elvesztett trónja visszaszerzésére. „Ha valaha visszatérek Magyarországra, úgy azt bizonyára nem uralkodási vágyból teszem. Töviskoronát viseltem eddig, és töviskorona az, amit Magyarország visszaadhat nekem” – jelentette ki a koronázási esküjét komolyan vevő, erős kötelességtudattal bíró uralkodó. Magyarország azonban ekkor már semmilyen koronát nem akart és nem is tudott adni Károlynak.
1921 tavaszán a magyar belpolitikát megbénító, éles csatározásokat kiváltó ügy volt a királykérdés. A politikai elit egy jelentős része legitimista volt, vagyis a Habsburg-ház restaurációját szorgalmazta. Nem voltak kevesen ugyanakkor a szabad királyválasztók sem, akik szerint a nemzetre szállt vissza a királyválasztás joga. A harmadik tekintélyes csoportot azok alkották, akik a kérdést nem tartották időszerűnek, s később kívánták rendezni azt (a republikánusok vagy már külföldön, vagy csendben voltak). A legitimisták a Habsburgok uralmát annak ellenére akarták visszaállítani, hogy a nagyhatalmak 1920 elején világosan kimondták, nem fogadják el a restaurációt, ugyanis az „alapjaiban fenyegetné a békét”. És a magyarok ellen szüntelenül ármánykodó csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš is felhívta a figyelmet egy 1921. január 27-én elmondott parlamenti beszédében arra, hogy Károly esetleges visszatérésére háborús okot fog szolgáltatni az épp ekkor formálódó kisantant részére.
IV. Károly magyar király (I.Károly osztrák császár). Ismeretlen festő műve.
„Ami ma lehetetlennek látszik, az holnap lehetségessé válik, s holnapután megvalósul”. A magyar állameszme hűséges szolgája vagy egyúttal megátalkodott román nacionalista? A magyar politikát és a román népet és törekvéseket őszintén kritizáló értelmiségi, akit sajátjai megbélyegeztek? A magyar-román együttélés híve, Moldován Gergely és Grigore Moldovan, aki szolgált a „magyaroknak, hogy fajának hasznára váljon”.
Egy korábbi blogbejegyzésben szó volt a nagybecskereki Történeti-, Nép- és Földrajzi Könyvtár sorozatáról. Úgy tűnik, gazdagabb téma-lelőhelyet nyújt, mint első pillantásra vélni lehetett – újabb kiaknázásra váró telérek bukkannak fel... ugyan csak az emlékezet homályából, de hátha elővarázsolódik valami innen, a feledésnek mélységesen mély kútjából. Mert ha jobban meggondoljuk, az egész történettudomány nem más, mint az emlékezet megmentése: amire még emlékezünk, az létezik, él és velünk van, elkísér földi utunkon. Amit és akit elhagyunk, s belepi a felejtés sötét pora, az megszűnik, az szinte már olyan, mintha meg sem történt volna, akármennyire is fontos és meghatározó volt annak idején, mint esemény, vagy hatalmas és emberszázezrek sorsáról határozó, mint uralkodó – eltűnik, névtelenül és emléktelenül, mint a legnyomorultabb alattvalója. S mivel mi kicsik vagyunk és esendőek, nem építhetünk Tadzs Mahalt az emlékeinknek, csupán gondolatban és néhány soros írásokban őrizzük őket.
A magyar-lengyel barátság mára közmondásossá vált. Igazából a közös szabadságküzdelmek elmúlt két évszázada hozta meg ennek egymásrautaltságunk kölcsönös tudatát, pedig a megelőző évszázadokban is számos ponton kötődött össze a két nemzet története. A magyar-lengyel barátság napján vértanú királyunk, Jagelló Ulászló előtt tisztelgünk. De mi lett volna, ha nem veszíti életét a várnai csatában? Mi lett volna, ha a magyar-lengyel sereg leveri a török szultán főerejét?
Az általános iskolában és a középiskolában is általában úgy tanuljuk, hogy a Jagelló Ulászló és a Hunyadi János által 1443 őszétől 1444 elejéig vezetett „hosszú hadjárat” sikere után Murád szultán megalázkodott, és a magyar-lengyel perszonálunió felé rendkívül kedvező békeajánlatot tett. 10 évre béke, százezer arany hadisarc, 25 ezer fős török segédcsapat ha egy harmadik fél támadja meg Ulászló király országait. Az is a tananyag része, hogy a pápai követ bíztatására a király – sőt, egyesek tudni vélik, hogy az egész magyar országgyűlés – kétkulacsos politikát űzött. Amikor a Drinápolyban (Edirne) a magyar-lengyel megbízottak által aláírt békét két török főúr meghozta, hogy a király is esküdjön meg rá, addigra a király már meg is esküdött, de nem a békére, hanem arra, hogy újra háborúba indul a török ellen. Ilyenképpen a várnai csatába torkolló hadjárat szerencsétlen, rosszul előkészített műveletként, már-már igazságos büntetésként tüntethető fel. A „minek ment oda” cinikus, flasztergőgöt sugárzó elbeszélésmódja helyett azonban néhány kiegészítő adatot vizsgáljunk meg, mielőtt pálcát törnénk Hunyadi és Ulászló felett!
Hogyan viselkedtek a kommunizmus elején a nőkkel? Hogyan képzelték a bolsevikok a női emancipációt? Mit jelentett a "szabad szerelem" a gyakorlatban? 1919-ben magyarországi Tanácsköztársaságban még nem, de Szovjet-Oroszországban már bevezettek számos intézkedést, amiket a köznyelv a "nők kommunizálásának" nevezett.
Egy évszázaddal ezelőtt, amikor létrejött a Magyarországi Szovjet, vagyis a Tanácsköztársaság, hamar lábrakapott a pletyka: a kommunisták felszámolják a családot! A bolsevikok kommunizálják a nőket! A kommün népbiztosai nem győztek tagadni ezeket a terveket, sőt, számos brossúrát is kiadtak, hogy „tisztázzák” a helyzetet. Ilyen volt „A nők kommunizálása és a szabad szerelem” vagy a „Kommunizáljuk-e Zsófit?”. A likvidálni kívánt egyházaknak pedig kiadták, hogy Húsvét utáni két vasárnapon is prédikálják ki, hogy a magyarországi szovjet nem akarja megszüntetni a család intézményét.
Szovjet nőnapi poszter
Ezek a mosakodások azonban csak olyanok voltak, mint Lendvai Ildikó „nem lesz gázáremelés” mondása. Vagyis: a magyarországi kommunisták természetesen hazudtak. Az más kérdés, hogy annyi életösztön volt bennük, hogy a túlélésért küzdő kommunista diktatúra helyzetét nem akarták még ezzel is nehezíteni, s terveiket titkolták. A Nagy Testvérnél, vagy Szovjet-Oroszországban azonban nem szégyenlősködtek. Lássuk, mi történt a korai bolsevik államban a „szabad szerelem” hazug jelszava alatt.
Magyarország tragédiája 1944. március 19-én kezdődött. 77 évvel ezelőtt szállták meg hazánkat a náci Német Birodalom csapatai.
A megszállás már a háború kitörésétől fenyegető lehetőségként lebegett a magyar politikai vezetés feje felett. Halder német vezérkari főnök naplójában 1940 május végén ezt jegyezte fel: „Magyarország szemtelenné kezd válni. Ha nem áll be a sorba, protektorátus lesz belőle.” A magyar politikai vezetés kétségbeesetten igyekezett elkerülni ezt a lehetőséget, és megőrizni az ország mozgásterét. Partnereket azonban nem talált ehhez. Kállay Miklós különbéke tárgyalásait a britek és az amerikaiak szándékosan kiszivárogtatták; ma már kétség sem férhet hozzá, hogy számukra a legkedvezőbb opció az volt, ha Magyarországot megszállják a németek. Ezzel csapatokat kötnek le, zavar támad egy csatlós országban, akadozni fog a termelés és hadi készülődés. A német megszállást a szovjetek is kívánatosnak tartották. Számukra egy még egy minimális mozgástérrel rendelkező közép-európai állam is ellenszenves volt – nem akartak függetlenséget az általuk már régóta megszerezni kívánt régióban. Érdekes, hogy a németek által végrehajtott „rendszerváltás” (a kortársak is így hívták!), vagyis az elit részleges cseréje nemcsak a hazai kollaboránsoknak tetszett, hanem az angolszászok-, sőt, a szovjetek szándékával is egybeesett. A megszállást mégis több, mint négy éven keresztül sikerült elkerülni, így találó volt az amerikai hírszerzés vezetőjének megjegyzése, miszerint a magyarok a kötéltánc mesterei.
A Margit híd pesti hídfőjénél vonul át a német 16. SS Psz. gránátos hadosztály, amely az Alföldre vonult tovább (MTI fotó)
Március 15-én léptek nyilvánosságra 1956 antikommunista szellemi előkészítői. 1956 történetét nem lehet megírni és nem lehet megérteni a „Kolhoz Kör” és a Tiszta szívvel folyóirat társasága nélkül. Ismeretlen hőseink rendkívül jelentős hatást gyakoroltak az 1956-os eseményekre.
A már hosszú hónapok óta aktívan működő „Kolhoz Kör” első jelentősebb önálló seregszemléjének az 1956. március 15-i ünnepség bizonyult. Az ünnepet a Régi Országház vendéglőben ülték meg, félig nyilvánosan, jelesül a Várban, az Országház utcában. A többi, a korszakban megszokottól meglehetősen eltérő megemlékezés volt, és az ugyancsak formabontónak számított, hogy a hallgatók pár oktatójukkal együtt a hivatalostól eltérő ünnepséget tartottak. Mindemellett elhatározták, hogy október 6-án történelmi emléksétát tartanak.
A Régi Országház vendéglő 1940 körül. (forrás: Hungaricana)
A budapesti vízfejjel megáldott és megátkozott Magyarországon és a magyar könyvkiadásban – amennyiben erről beszélni még nem anakronizmus – szinte elképzelhetetlen, hogy a fővároson kívül is történhet valami. Na jó, esetleg Debrecen, Szeged vagy Pécs, netán Miskolc, mint egyetemi városok. De a kisebb települések – legfeljebb egy kolbász- vagy sörfesztivál, nemde?
Azért milyen más volt a XIX. századi Magyarország: igaz, már itt is jelentkezett Pest-Buda majd Budapest kulturális dominanciája, jelen írásunk szűkebb területét, a könyvkiadást illetően eléggé erősen, sőt ahogy haladt előre a század, egyre erősebben. De azért Kolozsvárott, Kassán, Pozsonyban, s még jópár helyen jelentek meg fontos könyvek.
A Történeti Nép- és Földrajzi Könyvtár néhány kiadványa
Történelemórán többnyire férfiakról tanulunk. Pedig a magyar évszázadok során a nők éppen úgy kivették a részüket a mi történeteinkből, mint a férfiak. 1956-os forradalmunk során ott voltak a tüntetéseken, a barrikádokon, de ők táplálták az otthon tűzét is, amikor szabadság lángja kialudni látszott. Különösen nehéz kihívás elé kerültek az 56-os özvegyei. Nőnapon ezzel az írással tisztelgünk előttük.
1957-ben zajlott le Brusznyai Árpád pere is, aki a veszprémi Nemzeti Bizottság vezetője volt. Ahogyan említettük, neki a megye vezető kommunistája, Pap János nem bírta megbocsátani, hogy ő – vagyis Pap – könyörgött neki (Brusznyainak) egy új állásért, amikor a diktatúra szétesett a megyében. Most Brusznyait hamis tanúk segítségével és logikai bukfencekkel első fokon életfogytiglanra ítélték.Hogyan élte ezt meg felesége és kislánya?
Egy magyar munkás minden nap megveszi az újságot, ránéz a címlapra, majd kidobja a kukába. Az újságos megkérdezi: "Miért csinálja ezt az elvtárs?" A melós válaszol: "Egy halálhírt várok." Mire az újságos: "De hát a halálozási hírek a 8. oldalon vannak!" Erre a munkás ravaszul: " Akiét én várom, azé a címlapon lesz!"
Szűk hét évtizeddel ezelőtt a Szovjetunió mindenható ura távozott az élők sorából. 1953. március 5-én, moszkvai idő szerint 21 óra 50 perckor adta közre a rádió, hogy „Lenin fegyvertársának, aki a zsenialitásának és ügyének zászlóvivője volt, a kommunista párt és a Szovjetunió bölcs nevelőjének a szíve megszűnt dobogni”.
Sztálin ekkor már egy ideje egész különös – mondhatni: különc – életet élt. A lánya, Szvetlana Allilujeva szerint a halála előtti időszakban már elveszítette a kapcsolatát a valósággal. 1917-es árakat említett, és a fizetési borítékjai bontatlanul halmozódtak az asztalán. (A halála után persze eltűntek…) Gyakran firkált farkasrajzokat is. Utolsó nem-kommunista látogatójának, a magyar történelemben is szerepet játszó Krisna Menon indiai diplomatának is farkasokról beszélt, arról, hogy az orosz paraszt tudja, mit kell tennie a farkassal: agyoncsapja, és nem fecséreli az idejét a fenevadakkal. A szovjet egyeduralkodó munkarendje ekkorra már teljesen parttalanná vált. Még 1949. december 11-én a Politbüro külön határozatot fogadott el – pontosabban: Sztálin határozott hozatott harcostársaival – , amelynek értelmében a 240 fős legfelső nómenklatúra tagjai délelőtt fél 11-re jártak dolgozni. A csúcshivatalnokok egy részének este fél 8-ig bent kellett maradnia a munkahelyén. Az ebédszünetük délután fél négykor kezdődött, és elvileg másfél óra hosszat tartott. De senki nem mert sziesztázni, vagy kimenni ebédelni, mivel Sztálin néha körtelefonokkal ellenőrizte munkatársait. Az ebédszünet inkább a papírhalmokra bukva kókadoztak az idősebb kollegák, hiszen valójában késő éjjelig folyt a munka.
Egy amerikai ukrán étterem ingyen borcs-levest kínál Sztálin halálának örömére (forrás: http://polit.reactor.cc)
A kommunista emberkísérlet az ország történetében közel fél évszázadig tartott. Vajon a fővárosban milyen közterületi emlékművek állnak, amelyek az áldozatokra emlékeztetnek? Fényképes összeállításunk az 1945 és 1990 közötti kommunista diktatúra áldozatainak emlékműveiről.
A közterületi műalkotások mindig egy-egy közösség korábbi élményeit, közösen átélt történeteit, szenvedéseit fejezik ki. emléket állítanak egy nagy jelentőséggel bíró személynek vagy események. Manapság a virtuális tér korszakában talán elavultnak tűnhetnek, de nem azok, gondoljunk az Egyesült Államokban továbbra is zajló szobordöntési kampánynak. Arról nem is beszélve, hogy az emlékművek egy-egy város képét is meghatározzák. Berlinben például ilyen a Siegessaule oszlopa, Lipcséban a Népek Csatájára emlékeztető óriási emlékmű. Sao Pauloban a Christo Redento, New Yorkban pedig a Szabadság-szobor (vajon mikor kezdik el kritizálni faji alapon?). Budapesten pedig a Gellért-hegyen a Szabadság-szobor, illetve a Hősök tere monumentális szoborkompozíciója.
De vajon hogyan állunk a kommunizmus áldozatainak emlékével? Milyen közterületi alkotás őrzi a halálba, nyomorba, száműzetésbe taszított honfitársaink emlékét?
Mindig népszerű műfaj volt a vezető politikusok önéletrajza, memoárja, vallomása, netán naplója. A szakmabeli történész persze új, hiteles információk és meggyőző interpretációk után kutat, az érdeklődő olvasó pedig ősi kíváncsiságtól hajtva próbál belesni a kulisszák mögé. Sajnos ezek az elvárások ritkán teljesülnek. Gondolatok Sulyok Dezső: A magyar tragédia. I. rész: A trianoni béke és következményei (a szerző saját kiadása 1954) című könyvéről
Az említett vezető politikusok szinte kivétel nélkül apologetikaként írják ezeket, utólagos magyarázatot adva: sikereik estén a saját zsenialitásuknak, amikkel megérezték az „idők szavát” s diadalra vitték ügyüket, míg a kudarcosak ráirányítják figyelmünket a „mások hibáira”, a „kényszerítő körülményekre” és a „történelem ellenállhatatlan viharára” – vérmérséklettől és a kudarc nagyságától függően. Ami aztán maga után vonja a finom kozmetikázástól kezdve az ordenáré hamisításokig a színskála mindenféle árnyalatát. Ehhez persze gyakorta társul a „hálás utókor”, valamint a politikai ellenfelek sokszor sikeres cenzúrázási törekvése – Ciano naplójának többféle verziójától kezdve Kádár Gyula memoárjainak első kiadású „csiszolt” változatán át mondjuk Speer emlékirataiig terjed a hamisítási skála.
Sulyok Dezső pártjának, a Szabadságpártnak a lapja 1947-ből (forrás: Magyar Médiatörténet online)
„Csak egyet tévesztettünk, hogy minden parasztot föl nem akasztottunk” (Egy jászsági kommunista, 1951)
A magyar gazdatársadalom szétverését, a termelőszövetkezetek erőszakos szervezését sokáig csend övezte. Méghozzá zavart csend. Hiszen világos volt, hogy valami nincs rendben. Ráadásul a szocialista nagyüzem, mint megbukott „modernizációs” képlet rövidre zárt a paraszti világot elmaradottnak képzelő értelmiségi hozzáállással.
A falusi elmaradottság képzete a kádári propaganda egyik alapvető üzenete nyomán alakult ki. „Célunk az, hogy a röplap módszere és tartalma alapján a gazdák érezzék megrögzött maradiságukat, és belássák azt az utat, amely a boldogulásukhoz vezet." – állt az egyik község tanácselnökének jelentésében a téeszesítési kampány idején. A csendet azonban nem csak a téeszvilág megszűnése, és a magyar vidék 1990 utáni zavaros viszonyai okozták, hanem az elszenvedett traumák is, amelyeknek emlékét hallgatásba burkolta megbélyegzés hatalma és az eltelt évtizedek súlya.
A kommunizmus áldozatainak emléknapján jelen írással azokat a szenvedéseket szeretném felidézni, amelyek a magyar vidék 1945 utáni hétköznapjaiban jelen voltak, és amely szenvedéseket a kádárizmus csendje eltakarta.
1950-es kommunista propagandaplakát (forrás: hogyantortent.com)
