1906-ban Zitkovszky Béla egy fontos, gyönyörű eseménysort örökített meg filmen: Rákóczi Ferenc és társainak újratemetését. A képkockákon a gyászmenet mellett megelevenedik a 20. század elejének világa, a magyar főváros jellegzetes hangulata. Bár Zitkovszky Béla vágóképet még nem használt, a kép élvezhető, a szereplők láthatóak.

Bár Magyarországon kb. 600 némafilm készült, sajnos nagy részük elkallódott. Viszont mindig van remény arra, hogy újabb és újabb magyar alkotások, hungarikum bukkanjanak fel a világ bármely részéről. Mivel a magyar némafilmeket exportálták, sok esetben kerültek elő akár 90-100 év múlva magyar alkotások Londonból, Bécsből, Hollandiából. Hegedűs Gyulának, a korszak színházi és némafilmsztárjának A munkászubbony című filmje például 2017-ben került elő Hollandiában. Hegedűs a kor olyannyira meghatározó színészegyénisége volt, hogy ma is utca őrzi a nevét Budapesten, színháza, a Vígszínház, közelében. Kosztolányi Dezső így örökítette meg alakját 1931-ben az Új Idők hasábjain a színész halálakor: „Látom őt ördögnek, papnak, katonatisztnek, kasznárnak. parasztnak, koldusnak, királynak, ifjú szerelmesnek, huncut agglegénynek gyors egymásutánban s a képek összeolvadnak könnyeimben, mindegyikben az embert érzem, akiből az egyéniség varázsa árad, az a varázs, melyet nem lehet tovább elemezni. Az által hatott, hogy ő volt, ő és nem más. Az első benyomás, amikor diákkoromban először láttam egy francia bohózatban, a régi, vidám, féktelenül kacagó Budapesten, nem halványabb, semmivel se jelentéktelenebb, mint későbbi emlékeim, mikor fölfelé ívelő pályáján egy lélektani mélységekkel teljes arcélet vetített elém. Mindig egy és mindig más.”

Hegedűs Gyula némefilmjének hirdetése az Est c. újság 1915. február 2-i számában

A Huszárvágás blogon természetesen nem fogunk abba a csapdába esni, hogy kizárólag az alternatív történelem és a divatos, akadémiai műszóval: kontrafaktuális történetírás veszélyes vizein evezzünk. Mégis, a magyar történelemben néhány esetben a majdnem máshogy történt érzése annyira erős kísértést jelent, hogy muszáj ezeknél az eseteknél elidőznünk.

Than Mór: Attila lakomája

Vannak olyan persze fordulatok, amelynek a következményei egyszerűen beláthatatlanok, ezért bár csábító gondolatkísérletek, de mégsem érdemes velük foglalkozni. Vajon hogyan alakult volna a magyar történelem, ha Attila hun nagykirály nem hal meg, mielőtt az örökösödést elrendezi? Vajon a hunok által uralt kelet-európai sztyeppén felbukkanó elődeinkre ez milyen hatással lett volna? De ilyen például az a kérdés is, hogy mi lett volna, ha nem hal ki az Árpád-ház 1301-ben? Még csak belegondolni sem tudunk, és bármilyen szörnyen hangozzék, azt sem tudjuk, hogy lett-e volna hosszútávú jelentősége. Természetesen vagány és menő érzés lenne a Turul-dinasztia monarchiájában élni akár a mai napig, és az is biztos, hogy az 1300-as évek első két évtizedének trónharcai és polgárháborús helyzete nem következtek volna be. De más, tőlünk független eseményekre nézve nem biztos, hogy ennek komoly hatása lett volna, így például a török birodalom megjelenésére. Kissé durván fogalmazva: Mohácsnál nemcsak II.Lajos, hanem egy Árpád-házi király is meghalhatott volna.

Budapest ostromának kapcsán sokféle elbeszélésmód – hogy ne mondjuk: hiedelem – él. Vannak, akik burkoltan a Waffen SS tisztjeit méltatják, vagy valamiféle hőskölteményt látnak a Német Birodalom, ennek az idegen és velünk nem éppen barátságos nagyhatalomnak a kétségbeesett utóvédharcaiban. Mások még mindig a sztálini értelmezés szerint beszélnek „felszabadulásról”.

Külön fájó kérdés a magyar honvédek sorsa és harca. Hősök akadtak közöttük szép számmal. Ez a téma azonban egy másik, bővebb bejegyzést érdemel.

A Lánchíd az ostrom után, előtte már újonnan eszkábált deszkabódék (Fortepan.hu)

De hogyan élték át az ostromot azok a hősök, akikről gyakran elfelejtkezünk – a budapesti polgárok? Dr.Szaplonczay József, a Pénzügyminisztérium jogtanácsosa családjával a Várban vészelte át az ostromot: „A halál hamarosan bekopogtatott bunkerünkbe. Egy kis elhagyott csecsemőt vett pártfogásba jólelkű házfelügyelőnénk, a kicsi azonban a tejhiányt nem sokáig szenvedhette. Egyik reggel holtan találtuk a kis fészkében. Huszár Pál bunkertársunk vette a merészséget a legnagyobb veszedelmek idején a Dísz tér parkjának legdélibb csücskén megásta a jeges talajban a kis sírhelyet és estefelé, nyugodtabb percekben kivittük a kis halottat utolsó útjára egy kis dobozba helyezve és sietve elhantoltuk. Még egy kis karácsonyfaág is jutott szegénykének a sírjára. A Dísz tér parkja – mint ahogy a többi szükségtemetkezőhely is – hamarosan benépesedett az újabb sírokkal.”

Egyszer egy balatoni klub-üdülő mellett a falatozókban terjedni kezdett a hír, hogy este kerti mulatság lesz, és nagyon egyszerű bejutni, mert a számkóddal működő ajtón csak be kell ütni a mohácsi vész évszámát, és akkor nyílik. Barátaimmal oda is mentünk az invitálásra, de bizony az 1526 nem segített, a kerti kapu zárva maradt. Az ismerős, aki hozta a hírt, zavarba jött és azt mondta: Na jó, akkor a tatárjárás! És valóban, be is jutottunk.

Aba-Novák Vilmos vázlata (Forrás: Hung-art.hu)

De vajon miért ez a két évszám ragadt meg? Miért a vereségeinket „ünnepeljük”? És vajon hova vezet ez? Nehogy azt higgyük, hogy ez valami olyasmi, amit egy legyintéssel el lehet intézni. A második világháború éveiben Dusan Simovic szerb-jugoszláv tábornok a száműzetésben fontos beszélgetéseket folytatott az amerikai Donovan vezérőrnaggyal, a CIA elődjének, az OSS-nek a vezetőjével. Sorra vették a délkelet-európai országokat, és Simovic dicséretére legyen mondva, rólunk, magyarokról volt a legjobb véleménnyel. Csakhogy ez a „legjobb vélemény” is így hangzott: „Amilyen bátrak, hazafiasak, önfeláldozóak a magyarok, annyira alkalmatlanok a szervezett ellenállás kifejtésére. Valahogyan szerencsétlenek is. Ezer éven át minden összeesküvésük, ellenállásuk, forradalmuk sikertelen volt.”

Tényleg így lenne? Egy pillanatra gondoljuk végig ennek a megjegyzésnek a hátterét.