A baloldal utcai harcosai

Az USA-ban és Nyugat-Európában gyökeret vert szélsőséges, anarcho-kommunista figurák nálunk is felbukkantak. Egyszer régen már már volt példa erre: 1944 végétől jelentek meg hazánkban a szélsőbal utcai rohamosztagosai. Ők alkották a feledésbe merült terror-alakulatot: az R-Gárdát. A Népszava megfogalmazásában: „R-gárda! Az R éppúgy jelenthet rohamot, revolúciót is, mint, ahogy hivatalosan Rendezőt jelent…”

MÁVAG Mozdony- és Gépgyár Nemzeti Vállalat, Budapest, 1949. április 25. A felvétel a gyár dolgozói által a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának (BM ÁVH) adományozott csapatzászló átadásakor készült. Az emelvény előtt R-Gárdisták (Magyar Nemzeti Múzeum, Fotóarchívum)

Az R-Gárda a kommunista párt magánhadserege volt, amely a szovjet megszállás árnyékában alakult ki. „Meg kellett szerveznem és központi irányítás alá vonnom a Magyar Kommunista Párt Rendező Gárdáját. A Rendező Gárda pártbizottságonként a felszabadulás után is működött, kisebb-nagyobb csoportokat alkotva, de a tervszerű fejlesztés csak ezután következett.” – írta Halas Lajos, akit a kommunista párt a félkatonai rohamosztagosok vezetőjévé nevezett ki.

1945. május 1-ére kétezer gárdistát mozgósított a kommunista párt. Több, mint egy évvel később, 1946. szeptemberében nagyjából 5000 főből állt az R-Gárda, majd innen futott fel az 1947-es 24 ezres létszámra. Halas Lajos dicsekedve idézett egy korabeli beszélgetést Münnich Ferenccel, az akkori budapesti rendőrfőkapitánnyal, aki megemlíti, hogy az R-gárdának több fegyvere van, mint a budapesti rendőrségnek. A gárda fegyvertartását később egyéni engedélyek formájában oldották meg, ahogyan Halas fogalmazott: „az ügyintézés, ha a mieinkről volt szó, gyorsan ment a belügynél”. A tagok a fegyvereket nem láthatóan hordták. „Nem volt soha pisztoly a derékszíjunkon. A zsebünkben viszont igen!” A fegyvertartást egyébként is titkolták: fegyverrel csak a pártházakban gyakorlatozhattak, és olyan helyen, „ahol nem látni be az udvarra” – olvashatjuk egy korabeli tervezetben.

A verekedésekre nézve Halas maga idézi a kommunista párt egyik belső jelentését, amelyben a következőket olvashatjuk: „Egész sor helyen a tüntetéseinken bekövetkezett elfajulások elkerülhetőek lettek volna, ha jól irányított, fegyelmezett, párthű Rendező Gárda vett volna részt az akciók megszervezésében. A gárdisták valójában a verekedéseikről híresültek el. Halas felidézi Rákosi gúnyos szavait: „Halas, a maga gárdistái mindig csak verekednének, kösse le jobban a fölös energiát! Alaposabban bele kell vonni őket az agitációba, menjenek falura, a parasztok közé!” Rákosi nem alap nélkül „panaszkodott”, a gárdisták ugyanis nem csak politikai céllal verekedtek. Csanádi Lajos, régi kommunista káder, később az Országos Rendező Iroda igazgatási és jogi osztályvezetője már az érett szocializmus idején így nosztalgiázott: „Azok voltak a régi szép idők, amikor gárdisták voltunk a negyvenes évek végén, és pisztollyal a hónunk alatt jártuk a bálokat. Aki jampizott, azt összevertük, a nőket pedig az asztalon intéztük el.” Andics Erzsébet az MKP Központi Vezetőségének 1947. április 4-ei ülésén helyeselte ezt a taktikát, ugyanakkor további lépéseket is követelt: „Csak verekedésekkel a Sulyok-kérdést megoldani nem lehet. Bizonyos mértékig ez is szükséges, de legjobb volna, ha kormányintézkedésekkel lépnénk fel velük szemben.”

1947 tavaszától a kommunista párt vezetői jelentős műveleteket készítettek elő a Sulyok Dezső-féle Szabadságpárt ellen. Az informátorok a gyűlésekről „leadták a drótot”, majd megjelentek a kommunista rohamcsoportok, végül a „balhét” követően a rendőrség vagy az Államvédelmi Osztály is kiszállt a helyszínre – és hogy hogy nem, mindig csak a Sulyok-pártiakat vitte be. Maga Halas Lajos is részletesen felidézte egy Sulyok-párti (vagyis Magyar Szabadság párti) nagygyűlés szétverését. A kommunista R-gárda tagjai egyszerű munkásoknak álcázva rohanták meg a nagygyűlést, és kergették szét teljesen – és a megfélemlítés olyan jól sikerült, hogy Halas szerint a Sulyok-párt ezt követően már meg sem próbálkozott újra aktívagyűlést tartani. Halas ezen állítása ugyanakkor nem fedi a tényeket. Az 1946. november 24-ei és az 1947. január 5-ei budapesti, illetve az 1947. március 23-ai hódmezővásárhelyi gyűléseken még sikerült megakadályozni, hogy „a kommunista rohamcsapatok és a rendőrség összehangolt munkája révén botrányos jelenetek játszódjanak le.”

Halas állítása szerint eközben Sulyok Dezső is szervezni kezdte az ún. Sulyok-gárdát, amelynek tagjai a karszalagjuk nagy S betűt viseltek. Ezt más források is megerősítik: „Idővel a párt gyűléseinek a biztosítására rendezőgárdát is létrehoztak, amelyet ellenfeleik »S-gárdának« tituláltak, némi asszociációval az SS-alakulatokra.” E döntés az R-gárda addig megtapasztalt erőszakosságának fényében tulajdonképpen érthető volt. 1947 tavaszán Törökszentmiklóson és Dömsödön is verekedést provokáltak az R-gárdisták, 1947. március 2-án Kiskunfélegyházán maga Sulyok is alig tudott elmenekülni a bántalmazás elől. A Kisgazdpárt is megpróbálkozott a Gaál Gaszton Gárda létrehozásával, de sem ők, sem pedig Sulyokék nem tudtak versenyezni a magyar vidéket leuraló, terrorizáló, s a rendőrséggel összefonódott R-Gárdákkal.

Nagy Ferenc miniszterelnök lemondtatása után felerősödött a terror: a gyűléseken szinte kivétel nélkül botrányt provokáltak, a Sulyok-párt tagjait az utcákon megtámadták és megverték, magánlakásokba hatoltak be, és a párt helyiségeiben törtek-zúztak az R-gárdisták. Június 16-án Szegeden, június 20-án Budapesten a Városmajorban, július 12-én a Somogyi utcában történt súlyos incidens. Ezek közül egyedül a városmajori gyűlés jelentett kivételt, itt ugyanis a Sulyok-gárdisták kerekedtek felül, mivel a kommunisták nem szereztek időben tudomást a gyűlésről, és nem tudtak elég R-gárdistát mozgósítani.

Hogy miként is nézett ki az R-gárdisták provokációja, azt Sulyok Dezső a Nemzetgyűlésben is részletesen elmondta egyik felszólalásában: „Akárhol rendezünk politikai gyűlést, nyomban megjelenik ott 4-500 főnyi felfegyverzett, napidíjjal és alkohollal, valamint kézi fegyverekkel bőven ellátott szervezett rendbontó tömeg, amely gyűléseinket előre kidolgozott terv szerint megzavarja, és amely a legtöbb esetben attól sem riad vissza, hogy tettlegességet gyakoroljon gyűlésünk közönségével, esetleg szónokaival szemben.” Egy-egy ilyen támadás után a rendőrség többnyire azokat vitte be, akiket megtámadtak – illetve akik vissza mertek ütni. Vidéken, ahol a kommunista párt, az R-gárda és a rendőrség sokkal jobban össze volt nőve, más pártokkal szemben is sor került hasonló incidensekre.

(Szerkesztett részletek Máthé Áron: Vörös karszalag c. könyvéből)