A beteljesült prófécia

Ha meg akarjuk személyesíteni a klasszikus kommunizmus sírásóit, két történelmi alak biztosan szóba jön: Ronald Reagan és Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin. Reagan elnökről szó esett egy korábbi blogbejegyzésben, ahol Máthé Áron ezt írta: „Reaganben az a meggyőződés alakult ki, hogy az, hogy túlélte a merényletet, az isteni kegyelem megnyilvánulása, és mégpedig azért, mert az Isten valamilyen nagy célra akarja az ő életét felhasználni.” Mennyivel erősebben igaz ez Szolzsenyicinre: nem csoda, egy orosz léleknél nem kell sokat kutakodni némi messianizmus után. Többször leírta például, hogy egy percig sem kételkedett frontkatonaként az orosz győzelemben – ez 1941 végén, ’42-ben azért nagy szó volt! Vagy utána, mikor rákkal operálták 1952-ben (!!!) a Gulágon (a források szerint egy magyar orvos), s túlélte! (Kilencven éves korában halt meg, 2008-ban.) Biztos volt benne, hogy élnie kell, mert feladata van: íróvá kell válnia és meg kell írnia „az igazságot”.

"Ne élj hazugságban!" - monumentális művészi Szolzsenyicin-graffiti Tver városában (Wikimedia)

Már gyermekkorától írónak készült, s mindvégig hitt benne, hogy meg fogja alkotni azt, ami neki rendeltetett. És most egy pillanatra álljunk meg és gondoljunk bele: mennyi messianizmus kellett hozzá, hogy 8 év büntetőtábor után nekiálljon írni, s fanatikusan küzdjön a publikálásért. 1953-ban „bocsátották szabadon”: már amennyire szabadságnak lehet nevezni egy kazahsztáni kis településre történő száműzetést, az Oroszországba való visszatérés tilalmával. Ám ő megírja az Ivan Gyenyiszovics egy napját – majd indul a hosszú küzdelem a publikálásért. A Novij Mir – a hruscsovi olvadás irodalmi zászlóshajója – és legendás főszerkesztője, Alexandr Tvardovszkij lesznek a szövetségesei – s végül, hosszú küzdelem után a Politbüró mint legfelső fórum „hozzájárul” a publikáláshoz. Persze mindez sub rosa: hivatalosan a folyóirat-szerkesztőségé a döntés. És akkor kezdetét veszi az irodalom csodája: egy százoldalas kisregény alapjaiban aknázza alá a Nagy-Szovjet birodalmat. Ha eddig nem, hát most feleletet kaptunk a „ment-e a könyvek által a világ elébb?” klasszikus kérdésére.

De ez csak a kezdet: Szolzsenyicin megszállottan dolgozik, konspiratív – ma már abszurdnak ható – körülmények között. Sok egyéb mellett megszületik a XX. század kétségtelenül két nagyobb hatású realista nagyregénye, a V Kruge Pervom (szó szerint: Az első bugyorban – utalás Dantéra –, magyarul A pokol tornáca, ami azért valljuk be, nem teljesen ugyanaz, legalábbis konszonanciájában nem), és a Rákkórház. Jellemző a korabeli viszonyokra: A pokol tornáca, amikor sikertelen Szovjetunió-béli publikálási kísérletek után megjelenik Nyugaton, az író egy szoftosított (ma úgy mondanánk: politikailag korrekt) bevezetőre cserélte az eredetit. Így is jelent meg hosszú évekig, míg aztán visszakapta a „valódi elejét”. A Rákkórház pedig – részben mint a hruscsovi olvadás „dicsérete” – azért íródott, hogy végre valamit publikálhasson már valamit a sok tilalom után. De persze még ezt sem engedték! És mindeközben az igazi feladat: összegyűjteni a Gulág-könyv anyagát, titokban, a KGB orra előtt. Mindezt megírta A tölgy és a borjú (Le Chêne et le Veau) című vaskos visszaemlékezés-kötetben (magyar kiadása nincs), majd később A láthatatlanokban (Les invisibles) (magyar kiadása nincs).

Ám a KGB előtt semmi nem maradt titokban. A kézirat egyik példánya elkobozva – erre másik példány sietve kijuttatva Nyugatra, ahol világszenzáció lesz. Ez a végleges szakítást jelenti: kard ki kard! Szolzsenyicin számára már csak az a kérdés, hogy életben hagyják-e, megfosztják-e a szabadságától, vagy „csupán” száműzetés lesz a vége. Ám ekkor már „túl nagy” név ahhoz, hogy csendben el lehessen tüntetni – ergo felrakják egy Frankfurt-am-Mainbe tartó repülőre, miután megfosztották szovjet állampolgárságától (ami egy jogi abszurdum, de ezzel akkor nem sokat foglalkoztak). És még rendesek is voltak vele, mert a családja utána mehetett (Sztálin elvtárs, miközben a sírjában forgott ennek hallatán, csak annyit mormogott a papi szemináriumból maradt klasszikus műveltségével, hogy O tempora, o mores...)

Az "Ivan Gyeniszovics egy napja" nemzetközi kiadása

Rövid svájci tartózkodás, majd irány az USA. Itt nekilát annak, amit élete fő művének tart: a szovjet forradalom (szerinte: puccs) igazi, hamisítatlan történetének megírásához. Persze ő is úgy jár, mint az összes elődje: rádöbben, hogy ami ’17-ben történt, azt nem lehet elmesélni, csak visszaaraszolva kissé az előzményekhez. Az ő esetében a világháború kirobbanásáig, ’14 augusztusáig. És írja, írja, írja a Vörös kereket. Többezer oldalt ír tele – dokumentumregény formájában –, de így is csak négy rész készül el, ’17 áprilisáig jutva. (Magyarul csak az első kötet jelent meg.)

És közben, a nyugati állapotokkal szembesülvén, reagál az emigrációs lét „új kihívásaira”: tart néhány előadást, majd a reakciókat látván visszavonul magányába és alkot. Megírja ennek is a történetét: A malomkövek közé hullott búzaszem. Vázlatok a száműzetésből (francia kiadása: Le grain tombé entre les meules: esquisses d'exil – magyar kiadása nincs), megjelentet még jópár egyéb rövidebb írás és előadást (Sajnos magyar kiadása a legtöbbnek nincs,  s ez jelzi a hazai konzervatív könyvkiadás égető hiányosságait.)

Az is megérne egy misét, hogy miként lett az ünnepelt antikommunista íróból a mainstream nyugati entellektüelek egyik elsőrendű célpontja. Nagyon egyszerű volt: nem állt be a sorba, és szembesítette a nyugatot önmagával. A hazugságaival és a gyávaságával. Az Ivan Gyenyiszovics még hagyján volt. (Még Lukács György, a "tévedhetetlen esztéta" is szólt róla néhány jó szót, aztán persze bánhatta, mint a kutya aki sokat kölykezett a "budapesti iskola" udvarán...) Mert ez csak egy atomizált individuum megpróbáltatásai a totalitarizmus fogaskerekei közt. Amolyan szibériai 1984, értelmiségiből szakmunkásba oltva. Szép és megható történet, lehet nagyokat könnyezni rajta. Ám a Gulag az már más: erre nem mondhatták a párizsi, berlini és New York-i széplelkek, hogy primitív antikommunista propaganda, mert olyan állatfaj, hogy „szovjet büntetőtábor” márpedig nem is létezhet, nemhogy „rendszerszinten”. És még hogy a Lenin, a "nagy humanista", hogy ő is ugyanolyan embertelen szadista tömeggyilkos legyen csak, mint Sztálin, az elfajzott utód? És Trockij, ’68 egyik szellemi idolja, szintén bűnöző legyen? Permanens forradalom, meg jégcsákány ide vagy oda, ő is csak egy kegyetlen vadállat lett volna? Hát ez már nem ment le Marx/Mao/Marcuse-n szocializálódott napnyugati entellektüel-elit torkán.

Szolzsenyicin szobra Moszkvában (Wikimedia)

Bár Szolzsenyicinnek volt némi tapasztalata erről még az „otthoni időkből” is: ha régebbről nem, hát a Nobel-díj átvételekor mondandó beszédének mizériájával kapcsolatban még Moszkvából. Aztán amerikai emigrációja során szinte minden megnyilvánulásával magára haragította az önmagával eltelt nyugati értelmiségi világot. Volt minden: theokrata, feudális, nagyorosz nacionalista/soviniszta, antiszemita, minden, mi szem s szájnak ingere, és ami csak szitokszó létezik a médiában és az egyetemi berkeken belül.

A számtalanból vegyünk csupán egyetlen példát: Time interjú, 1989. július 24, készítette Paul Gray.

„Kérdés: Néhány kritikus antiszemitizmussal vádolta önt annak alapján, ahogy Bogrovot, a terroristát lefestette a 1914 augusztusában, sőt egy író még az alábbi szavakat használta: »az új Cion Bölcseinek jegyzőkönyve«. Mit válaszol ezekre a vádakra?

Válasz: Bogrovot a lehető legrealistább módon ábrázoltam. (...) Úgy gondolom, az antiszemitizmus fogalmának alkalmazása az 1914 augusztusára egy gátlástalan technika. Korábban úgy véltem, hogy ilyen csak a Szovjetunióban lehetséges.”

Nos, Bogrov, aki 1911-ben meggyilkolta Sztolipin miniszterelnököt, egy anarchista mozgalmár volt, továbbá a cári titkos állambiztonság, az Ohrana ügynöke is. Többen, s közéjük tartozott Szolzsenyicin is, úgy vélik, ezzel a cári Oroszország egyik legígéretesebb reformkísérlete bukott el, s ha ez a merénylet nem jár sikerrel, akkor más („jobb”) irányt vesz az orosz és ezáltal az európai és világtörténelem. S itt Magyarországon, ha már feledni látjuk (pedig nagyon nem kellene!) a néhai SzDSz-vezérkar ugyanilyen sémára működő ténykedését, azért jussanak eszünkbe ilyen apróságok, mikor Nyugat-Európából – abszurd módon gyakran Németországból (!) – és a tengerentúlról érkeznek hasonló vádak hazánkkal szemben. Mondjuk a migráció kapcsán Soros-ügyben...

Vagy általánosabban: visszatérve szemléltető példáért az idézett interjúra:

„Kérdés: Miként vélekedik a nézeteivel kapcsolatos szenvedélyes véleményekről?

Válasz: Európában a válasz igencsak szerteágazó. Ám az USA-ban és a Szovjetunióban mintha egyféle szerelőszalagon menne: a rólam alkotott vélemények mind egyformák. A SZU-ban ezt megértem. A Politbürónak köszönhető. megnyomnak egy gombot és mindenki úgy beszél, ahogy a Politbüró parancsolja. Ám az USA-ban a divat nagy úr. Ha a divat szelei egy irányba fújnak, akkor mindenki ugyanabban az irányban ír, szinte teljes egyhangúsággal. (...) Ott volt a Harvard-beszéd (1978-ban), ahol kifejtettem véleményemet az USA gyengeségéről, abban a meggyőződésben, hogy a demokrácia szomjazza az igazságot és szereti is. Talán a demokrácia valóban szomjazza és szereti az igazságot, de a sajtó bizonyosan nem. A sajtó felháborodott, és ettől a ponttól kezdve én az amerikai sajtó személyes ellenségévé váltam, mivel egy kényes pontot érintettem. (...) A Nyugat tévedése – és ezzel kezdtem a Harvard-beszédemet –, hogy minden másik civilizáció aszerint mérettetik meg, milyen fokban közelíti meg a nyugati civilizációt. Ha nem közelíti meg, akkor reménytelenek, sötétek, reakciósok, és nem is kell őket számításba venni. Ez veszélyes álláspont.”

Ismételjük: ez egy 1989-es szöveg! Persze, manapság már kirajzolódni látszik, hogy Szolzsenyicin annyiban tévedett, hogy nem is annyira "nyugati", mint inkább poszt-nyugati civilizációról van szó, amely lassanként kidobál mindent, ami egykori önmagára emlékeztette.

És a végjáték: mondhatjuk hogy happy end? Saját bevallása szerint Szolzsenyicin soha nem kételkedett száműzetése során abban, hogy vissza fog térni Oroszországba. Abban sem, hogy a műve is visszatér, illetve eljut oda. Sőt, abban sem, hogy a kommunizmus elbukik még az ő életében. (Éles ellentétben Zinovjevvel – ő is megérne egy blogbejegyzést! –, a másik nagy orosz emigráns antikommunista íróval. Akinek a neve viszont gyakorlatilag ismeretlen hazánkban, sőt vélhetőleg az egész „keleti blokk”-ban.) Szolzsenyicin végül visszatért szeretett Oroszországába: hosszú ideig utazik vonaton, keresztül az országon, mintegy szimbolikusan ismét birtokba vége. Próbál közéleti szerepet játszani, de sikertelenül: ki szereti (főleg politikus), ha kritizálják és rámutatnak a gyengéire, márpedig ő ezt tette a hazájába visszatérve is.

Medvegyev orosz kormányfő Szolzsenyicin temetésén 2008-ban (Wikimedia)

Ír még, folytatja a Vörös kereket, megírja az Együtt című kétkötetes történelmi értekezést az orosz-zsidó együttélésről – forradalom előtt és után. Borítékolható támadások, de már csak inkább rutinból. Átveszi a frontális támadás helyét a jól bevált elhallgatás. Azóta is.

Pedig érdemes lenne őt forgatni – nemcsak azért, mert a két nagyregénye (Rákkórház és A pokol tornáca) csodaszép és szívszorító egyben, ha van értelme a „katarzis” szónak XX. századi irodalmi alkotás esetén, akkor az itt van. Hanem hogy lássuk: igaza volt Carlyle-nak, amikor a hősöket emlegette a történelemben. Mert ők csinálják, nem a tömegek. Hiába vonzó a szellemi restség sokmillió alattvalójának a marxizmus mindenféle áramlata, meg a posztmarxizmus ezernyi nyúlványa – a történelmet egy-egy végtelenül magányos ember írja, az egyik tollal, a másik ecsettel, a harmadik néhány jókor kimondott mondattal...