Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

A bosszú

Miért nem idézzük fel hőseinket, és azokat, akik bosszút álltak a muhi pusztán elszenvedett vereségért? Miért a vereségeinkre emlékszünk? A második tatárjárást, pontosabban annak kísérletét idézzük fel.

Majd’ nyolc évszázaddal ezelőtt a magyar sereg döntő vereséget szenvedett Muhi pusztán, a Sajó mentén a nagy nyugati hadjáratra felsorakozott mongol birodalmi seregektől. Minden iskolás tudja Magyarországon, hogy IV.Béla királyunk ugyan vesztett, de elmenekült. Azt is tudják az iskolásgyerekek, hogy ezután viszont a „második honalapító” nevet érdemelte ki hatalmas szervezőmunkájával. Az ország újjáépült és a Magyar Királyság továbbra is Közép-Európa meghatározó állama maradt egészen a török veszedelemig. De mi az, amiről NEM beszélünk? Sikerült-e helyre ütnünk a csorbát, sikerült-e visszafizetni a kölcsönt?

Mongol lovas ábrázolása a szingapúri Art Science Museum kiállításáról (William Cho fotója)


Azt jóval kevesebben tudják, hogy a muhi csata nem volt olyan egykettőre kivívott diadal a mongolok részéről. Ahogyan Szubutáj (Szübütej), Batu nevelőjének és hadvezérének kínai életrajza írja: „Batu serege a hídnál harcolt, de visszaszorították, és vértesei közül [az udvari gárdából!] harminc embert veszített Odaveszett egyik vezére, Bakatu is. Átkelvén, a fejedelmek úgy vélték, hogy az ellenség nagyszámú, és vissza akarták rendelni Szübőtejt" – aki azonban kitartott a támadás folytatása mellett. Batunak ekkor már kardjával kellett a harcba visszakergetni megfutamodó harcosait, de végül is Szübütejnek lett igaza: a bekerítő egységek megérkeztével eldőlt a csata.

Egy másik dolog, amiről keveset beszélünk, hogy a mongol pusztítás milyen iszonyatos mértékű volt. A történészek a mai napig vitatkoznak, hogy az ország lakosságának 15 százaléka, 20, 25, 30 esetleg 50 százaléka veszett oda. Itt ne csak a mészárlásokra gondoljunk, hanem a többé-kevésbé szándékosan előidézett éhínségre is. Szerintem ez a vita meddő. Inkább arra kell gondolnunk, hogy Trianon alapjait itt vetették el, hogy majd azután a török betörések, az újkori tatár portyák, Habsburg-dúlások, rácjárások és román felkelések alatt „szökkenjen szárba” az elvetett mag. A magyar etnikai terjeszkedés a tatárjárás előtt képes lett volna Moldvában, a Kárpátoktól keletre bővíteni azt a területet, ahol döntően a magyar nyelvet beszélik, utána viszont a kezdeti eredmények elvesztek, sőt, Erdélyben a románság létszáma ezután erősödött meg. Ha a későbbi erdélyi kivándorlókkal nem gyarapodik időről időre a csángók létszáma, ma már csak elveszett emléket jelentenének.

A tatárjárás ábrázolása a Thuróczy-krónikában kétszáz évvel később

A mongol pusztítás magát a tájat is átrendezte. Ez talán külön posztot érdemelne, itt most csak annyit érdemes feljegyezni, hogy az Alföld „visszavadult”, hiszen Erdély mellett az Alföldi magyarság szenvedte a legnagyobb veszteséget. Az elpusztult épületek romjait – már amit nem hordtak szét – a mai napig tárják fel a régészek. Ezek alapján csak halvány fogalmaink lehetnek arról, hogy micsoda gazdaság halmozódott fel és micsoda pezsgő élet folyt az Árpádok országában a XIII. században. A mongol pusztítás az emlékezet vonatkozásában is gyilkos eredménnyel járt: oklevelek, feljegyzések tömege veszett oda a felgyújtott városok, monostorok lángjai között.

1242 után bő negyven évig a mongol fenyegetés árnyékában élt Magyarország. A mongolok ugyanis megígérték, hogy visszatérnek. És vissza is tértek, 1285-ben. Vesztükre. A betörő csapatok jelentős hányada soha nem jutott ki Magyarországról, azokat a mieink könyörtelenül elpusztították.

Rashid-ad-Din iráni történetíró krónikájának illusztrációja: mongol harcosok

A legfontosabb tehát, hogy a második tatárjárás alkalmával bosszút álltunk. Az erővel visszatérő Telebuga és Nogaj vezérek mongol-tatár csapatai több csatában vereséget szenvedtek. Még pedig olyan vereségeket, hogy soha többet nem fenyegették Magyarország függetlenségét. A vezérek közül Telebuga gyalog menekült ki a Kárpátok hágóján, a magyarok és az Erdélyben velünk harcoló szászok és románok mindenütt foglyok ezreit szabadították ki. A hősök neveit is ismerjük IV.László királyunk és Izabella királyné okleveleiből. Az Aba nemzetségből György fiai, Péter és Iván, és szintén az Abák közül a későbbi kiskirály, Amádé. Konrád fia Sebestyén „akkor, mikor ugyanezen tatárok Magyarországot ellenségesen lerohanták, velük harcba bocsátkozott súlyos sebeket szenvedvén, és e csatában három tatárt elfogván a győzelmét jelentette be királyi felségünknek”. Talpas Tamás mester, azután Csépán és Iváncs királyi jobbágyok (vitézek), akik „nem féltve sem a testi épségüket sem a halált, a tatárok ellen vitézül küzdöttek vérük erős hullajtásával”. Azután Sándor fia Jákó és Gergely, a királyné vitézei. „Mikor a tatároktól való félelem miatt a budai várba voltunk bezárkózva hűséges báróinkkal és udvarunk ifjaival és a budai polgárokkal együtt, felségünk szeme láttára rárontottak a tatárokra, az országunk fő ellenségeire, a halál veszedelmétől mit sem félve” – írta róluk a királyné oklevele. Benke fiai, Miklós, Fülöp és Jakab, „súlyos sebeket és végtagjaik csonkítását” szenvedték el a harcban. Hipolit fia Tamás például a lovát ajánlotta fel vezérének, így az a csatát továbbra is irányítani tudta. A Küküllő menti Péter és Miklós, illetve Borsa nemzetség tagja, Lóránd erdélyi vajda győzelmet arattak az Erdélybe betörő tatárokon. Hasonlóan fontos volt a Baksa nemzetségbeli György, akit később Sóvári Györgyként is emlegettek. Az északi megyékben ő pusztította el a betörő tatárokat és szabadította ki a foglyokat. Sőt, két év múlva a szövetséges Lengyelországba is vitte a magyar segélyhadat, hogy a tatárok ellen a magyar stratégia szerint védekező lengyelekkel együtt végső vereséget mérjen az oda betört mongolokra.

A gyászt kifejező emlékhely Muhinál (fotó: NÖRI)

A muhi pusztán levő gyászos emlékhely akkor nézne ki jól, ha a feljegyzett hősök alakjait megidéző szobrocskák között egy emlékoszlop lenne, rajta a felirattal: „1241-ben itt szenvedett vereséget a magyarok sereg a mongoloktól. 1285-ben bosszút álltunk!

(Felhasznált irodalom: B.Szabó János és Szőcs Tibor munkái)