történész, szociológus
A felvidéki kitelepítések 75. évforduloja
A második világháború végén a csehszlovák hatóságok elhatározták, hogy megszabadulnak a német és a magyar kisebbségtől. A kassai kormányprogram részeként közzétett Benes-dekrétumok jogfosztottá tették a felvidéki magyarságot. A magyarellenes kampány "vad" szakasza tömeggyilkoságokkal és kitoloncolásokkal kezdődött, illetve azzal, hogy a magyarok közül 40 ezer főt a Szudéta-vidékre hurcoltak kényszermunkára, az elűzött németek helyére. Az ottani cseh gazdák rabszolgavásárra emlékeztető módon licitáltak a beérkező munkaerőre. Végül a magyar kormányzatra sikerült ráerőltetni az úgynevezett "lakosságcserét", amely a magyar fél részéről egyáltalán nem volt önkéntes. Így hetvenöt évvel ezelőtt, 1947-ben ezen a napon kezdődött a szlovákiai magyar lakosság Felvidékről való kitelepítése.
Kitelepített magyarok (MTI)
A szlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt 1946. február 27-én írták alá Budapesten, és május 14-én fogadta el a Parlament. A kitelepítetteket szállító első vasúti szerelvény 1947. április 12-én indult el a Felvidékről, és 1949. június 5-ig több mint 76 ezer embert szállítottak át Magyarországra.
A kitelepítéseket a Felvidék.ma hírportál által gyűjtött egyik visszaemlékezéssel idézzük fel.
– 1945-ben Andód községből – szinte minden felvidéki magyar községet és várost megelőzve – igen hamar megindultak a deportálások. De a köztudattal ellentétben nem Csehországba, hanem igen meglepő módon Magyarországra. [Ekkor a] község 262 házából mindössze 5 családot akartak deportálni Magyarországra. A deportáló hatóságok érsekújvári parasztgazdákat köteleztek arra, hogy nagy szekerekkel az andódi hatóságok rendelkezésére álljanak, mivel a deportálás Magyarországra szekéren történik. A deportálást megelőzően ki volt hirdetve, hogy mindenki fejenként csak maximum 30 kg-os csomagot vihet magával. A mi családunk héttagú volt. Összes csomagjainkkal együtt el kellett férnünk egy közepes méretű parasztkocsin. Így kellett megindulnunk Magyarország felé. Minden ingóságunk lakásunkban maradt.
Az ajtókat leplombálták. Az istállóban minden állományunk ott maradt. Lovaink, teheneink a borjakkal, a malacok, az udvaron a hízott libák és csirkék. Az állatokra vonatkozóan az intézkedő csehszlovák hatóság elrendelte, hogy ezeket a hátrahagyott állatokat a rokonság, illetve a szomszédok lássák el. De nekik tilos volt a lakásba bemenniük. A házat felügyelő cseh katona a távozásunkkor kérte, hogy a nálunk lévő értéktárgyainkat (ezek voltak pár arany ékszer, gyűrű, nyaklánc, s némi készpénz) adjuk át neki, mivel azokat a határon úgyis elveszik tőlünk. Holott tudták, hogy a pénzt majd a határon át tudjuk váltani, s arra nagy szükségünk lesz további életünk folytatására. Édesanyám a felszólítás ellenére sem adta át. Azokat néném ablakába tette nővérem. Csak búcsúzáskor tudták odasúgni, hogy mit is tettek az ablakukba.
Ezt követőben kocsikaravánunk megindult Komárom felé. Éjjel-nappal mentünk. Szüleim, szegények, folyton sírtak. A komáromi hídnál a magyar katonák visszafordítottak bennünket, mivel ők semmi utasítást nem kaptak a deportálással kapcsolatban. Így visszafordultunk Andódra, s mily meglepő, hazamehettünk saját házunkba. De félelemmel vártuk, hogy mit hoz a ’46-os esztendő.
Aztán eljött 1946 nyara. Riadtan szaladt hozzánk a szomszédasszony, hogy ismét deportálás lesz, de most már nem öt, hanem tíz családot fog érinteni. Nem harminc kilogrammos, hanem ötven kilós csomagokkal lehet majd felpakolni. Estére készüljünk el, mert itt lesznek a szekerek, s nekünk újból útra kell indulnunk. Ekkor már minden gondolatunk arra összpontosult, hogy minden mozdíthatót elvigyünk a házból. Ne hagyjuk ,,ebek prédájára”, mint az bekövetkezett volna az 1945. évi deportálásunk során.
Jól emlékszem, két hízót Bartal Lajos bácsiékhoz hajtottunk át. De ide cipeltük a hízott libákat, a kacsákat és a tyúkokat is. Mindent széthordtunk rokonoknak, ismerősöknek. Cseri Kati nénihez vittük át a befőtteket, a sonkát és a zsírt. A mi kitelepítésünkre ugyanaz az érsekújvári fiú jött, aki 1945-ben is, mert mi népes család voltunk, s úgy kellett felrakodnunk, hogy a szülők és a nagyobb gyerekek a kocsi mellett gyalogolnak, mert ezúttal már csak két családnak jutott egy-egy szekér. A közös kocsikon így tíz gyermek helyezkedett el, a két családra való csomagokkal és élelemmel együtt.
Akkor este sötétben indultunk el, hogy ne találkozzunk – amíg a határig érünk – falubeli emberekkel, és a szomszéd községek megriadt magyarjaival. De nem így lett. Mindenütt együtt érző, síró emberekkel találkoztunk, hisz az andódi – idő előtti – deportálás híre körbejárt a vidéken. Kocsijainkat a cseh katonák – nem úgy, mint 1945-ben – végigkísérték Párkányig, mivel itt kellett volna bennünket átadniuk. Azonban ezúttal sem fogadtak bennünket a magyarok, mert ekkor a két ország között még nem létezett államközi egyezmény a kitelepítéseket illetően. Ezért újra megindultunk haza, ugyanúgy, mint 1945-ben, immáron másodszor. Meglepetésünkre azonban a kocsikaraván nem Andód, hanem Érsekújvár felé vette útját. Kiderült, hogy itt kell majd bevárnunk harmadik útra kelésünk hírét.
Érsekújváron egy lebombázott iskolában szállásoltak el bennünket. Az épületben egyetlen ép ablak vagy ajtó sem volt. Az első éjszakát a földön töltöttük. Másnap – a kisgyermekekre való tekintettel – a cseh katonák szalmát hordattak a bennünket szállító gazdákkal, hogy majd arra fekhessünk. Az épületet köröskörül csehszlovák katonák vigyázták. Se ki, se be nem léphetett senki engedélyük nélkül. Másnap délben az udvar közepén konyhát állítottak fel a katonák. Ott étkeztünk az udvaron. Csodánkra jártak az újvári emberek. Kérdezték is folyton: kik vagyunk mi, és hová valók vagyunk. Nagyon segítőkészek voltak. Rajtuk keresztül jutott el a hír Andódra, hogy a falubeliek Érsekújvárban vannak, és milyen körülmények között!
Még aznap erre a hírre az egész falu megmozdult, és jött is szinte mindenki. Jó szívvel hoztak nekünk kenyeret, szalonnát, kolbászt, pokrócot stb. Ki mit tudott. Beszélgetni velünk nem lehetett, csak távolról. Ez a zaj egyre kellemetlenebb lett a bennünket őrző katonáknak, és közülük a jobb érzésűek megengedték, hogy a falubelijeink az ablakokhoz menjenek. Így kaptunk tiszta ruhaneműt és andódi vizet, ami akkor nagy kincs volt. A katonák később ennek beszerzésében is segédkeztek, a maguk módján: katonásan. Parancsszóra, hogy „sorakozó vízért!” Felsorakoztunk az udvaron, s jobb- és baloldalt vigyázva ránk katonai kísérettel indultunk Újvárban a Széchenyi utcába, ahol egy pumpás artézi kút állott. Itt tudtuk azután feltölteni jó friss vízzel kannáinkat és az edényeket.
Arra már nem emlékszem, hogy az újvári iskolában mennyi ideig tartózkodtunk. De a szüleim visszaemlékezései szerint tudom, hogy egyre fogytak körülöttünk a katonák. Később már arra sem figyeltek, hogy hol vagyunk, mit csinálunk. Végül szép csendesen mindenki hazapakolhatott.
Senkit nem kerestek, egészen 1947. május 27-éig, amikor – immár harmadszor – újra nekiindultunk Magyarországra, ezúttal végleg. Ekkor már nyolcvan andódi családot jelöltek ki.