A folyó és a pocsolya

Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba – fogalmazta meg anno Hérakleitosz a hozzá illő tömör homályossággal a maga történetfilozófiájának (egyik) alaptézisét. Jól hangzik – csak kár hogy nem igaz. Maga Historia úrnő inkább Nietzschének adott igazat, aki szerint örök körforgásként, „örök visszatérésként” írhatjuk le a helyzetet. Ha meg értékítéletet is szeretnénk alkotni, akkor legjobb, ha Hésziodoszhoz fordulunk, aki sommásan közölte, hogy a rég elmúlt aranykortól távolodva rohanunk a vaskorba. És jó ideje ugyanabban a folyóban áztatjuk a lábunkat, vagy kissé pőrébben: ugyanabban a pocsolyában dagonyázunk (néhány rövidebb-hosszabb üdítő megszakítással).

Joseph-Noël Sylvestre: Rómát kirabolják a barbárok 410-ben (1890)

No persze ez így még csak sommás általánosítás – de nézzünk valami konkrétat! Ha sikerül napi békaperspektívánkból némiképp eltávolodva átfogóbb pillantást vetni korunkra és kontinensünkre, akkor lehetetlen nem ugyanazt érezni, mint amit egy római patrícius érezhetett – mondjuk a IV. században – a vidéki birtokán, ha vendégek érkeztek hozzá és beszámoltak a római hírekről. Nyilvánvaló, hogy a régi világ megszűnik, a kérdés csak annyi, hogy még a mi életünkben, vagy csak a fiainkéban? De hogy vége, az borítékolható volt – és be is következett. Aztán jött valami egészen más – hogy jobb vagy rosszabb, az nézőpont kérdése, vagy kissé nyersebben: felesleges vita értelmetlen tárgya lehet egy kocsmai diskurzus során, mikor már éjfél jócskán elmúlt és túl vagyunk a negyedik whiskyn/unicumon/páleszen/ stb. (persze a hostess söröket nem számítva). Most is ugyanez a kérdés: egy évtized, vagy több – tercium (pl. évszázad) non datur.

Lássunk hát néhány párhuzamot (elvégre minden hanyatláselmélet atyja, Oswald Spengler szerint is az analógia a történelmi megértés kulcsa):

1. Hanyatló erkölcsök: nem időznénk hosszasan, a Tisztelt Olvasót elutaljuk Fellini Satyriconjához. S ha végzett vele, nézzen végig egy félórás közvetítést a legutóbbi Pride-ról. Nos, melyik a súlyosabb? (S ha már Fellini: érdemes összehasonlítani a Casanovával: mindkettő valamiféle morál felbomlása/megkérdőjelezése – de mégis mennyire más. Röviden szólva: az egyik a társadalmi méretű felbomlás, a másik az individuum magányos partizánháborúja. De erről elég is ennyi!)

2. Állami pénzen élő proletártömegek – a hajdani kőkemény katonaváros, Róma egy hatalmas lakóteleppé vált, ahol a dologtalan honpolgárok várták többszintes bérházaikban a napi betevőt és a hétvégi cirkuszi játékot. Már nem hódítani akartak, nem újabb provinciákat szerezni, leigázni a lakott világot Héraklész oszlopain innen és túl, csak vegetálni és jól érezni magukat. S akkor vessünk egy pillantást korunk európai emberére: a GDP másfélszázalékos esését személyes tragédiaként éli meg, nem csoda, hogy minden rádióban ez a vezető híradás. Az éves jövedelem egyszázalékos csökkenése már egzisztenciális trauma. Van egy mondás, ami politológiai elemzések százaival ér fel: egy moszlim és egy német soha nem értheti meg egymást: a moszlim Allah dicsőségéért harcol, a német a nyugdíjemelésért.

3. Ehhez kapcsolódik: a római ifjak már nem tekintették életcéljuknak a katonáskodást, a légiók gyakorta távoli provinciák szülötteiből álltak, akiktől távol esett a birodalmi nagyság gondolata, de közel a zsoldfizetés napja. S egy kósza pillantás az EU nemzeteinek (?) fegyveres erőire vagy az egésznek a potenciáljára…

4. Pax Romana: a népek álma, a békés fejlődés egy nagy egységbe betagozódva, amolyan ókori globalizáció. Sok különféle provincia, mind meghódítva, pacifikálva, csak néha-néha villan fel valami helyiérdekű lázadás, a problémát inkább a határokon túli nagy birodalmak (mint a perzsák) jelentik. Európa: 1945 után a Pax Americana. A „gonosz legyőzésének” mitológiája szervesen tartalmazta az eljövendő aranykort – s aki látta az NSZK gazdasági fejlődését az ’50-es évektől az egyesítésig, az hitt is benne. Ugyanakkor ez csak a felszín volt, egy picike csoport business-e minden provinciában, akik bármit végrehajtottak, a saját népük ellen is, ha kellett. Olvassunk Polübioszt, ha kíváncsiak vagyunk egy-egy római prokonzul ténykedésére – és olvassunk politikai napisajtót, ha kíváncsiak vagyunk egy-egy amerikai nagykövet ténykedésére.

5. Kaotikus felső uralmi viszonyok: nézzünk végig a római imperatorok névsorán, mondjuk úgy Kr. u. 200-tól. Egy-két kivétellel csupa ismeretlen név és 1–2–3 éves „uralkodások”. Sok közülük katona, valami légió élén egy obskurus provinciában, a katonái megválasztják, majd nemsokára meggyilkolják, az annalesekbe felvésik a nevét, de ez minden. Hozzá fűződő cselekedeteket csak a legcizelláltabb történészek tudnak kibogozni egy-egyet a régmúlt homályából, de általában az egész uralkodásuk elfér 5–10 sorban. Évszázadok sűríthetők be párszáz oldalba, mint a Historia Augusta vagy az Epitome de Caesaribus, meg néhány másik, amelyek műfajukban alig-alig különböznek a 100 híres regény című kompilációtól. És akkor vessünk egy pillantást most a 21. század elejének európai „vezető” politikusaira: ki és hol is választotta meg őket? (mármint hogyan kerültek a pártjuk élére? Csak nem füstös sátrakban dőlt el, mint római hadvezér-elődeik császárrá választása vagy kardjukba dőlése?) És a remek jó brüsszeli grémiumok: azok vezetőit vajh honnan is szalasztották, és hogyan is kártyázták ki a kinevezésüket? És a történelemkönyvek mit is fognak a neveikhez fűzni? 5 sorban vagy 10-ben?

Thomas Cole: A Birodalom sorsa: a Birodalom megdicsőülése (1836)

6. Barbárok gyülekezése a határoknál – aztán a birodalom elözönlése. Hallgassuk csak meg, mit írt erről Edward Gibbon az 1770–80-as években megjelent örökbecsű The history of the decline and fall of the Roman Empire (A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története) című monumentális könyvében:

„A Kelet császárát már nem vezette többé bátyjának bölcsessége és tekintélye, akinek halála az előző év végére esett; s mivel a gótok szorult helyzete azonnali és egyértelmű döntést követelt, így a gyenge és bátortalan elmék kedvenc mentsváraitól is meg volt fosztva, akik a halogató és kétértelmű intézkedések alkalmazását tekintették a legfőbb okosság leginkább bámulatra méltó törekvésének. Amíg az emberiséget ugyanazok a szenvedélyek és érdekek mozgatják, addig a háború és a béke, az igazságosság és a politika kérdései, amelyeket az ókori tanácsüléseken is megvitattak, gyakran felbukkannak majd a mai tanácskozások témáiként is. De Európának még a legtapasztaltabb államférfija sem állíttatott soha olyan kihívás elé, hogy mérlegelnie kelljen annak helyességét vagy veszélyét, vajon beengedje vagy elutasítsa ama barbárok megszámlálhatatlan sokaságát, akik a kétségbeesés és az éhség által űzetve kérnek letelepedési lehetőséget egy civilizált nemzet felségterületén. (…) Azok a rabszolgák, akik prefektusi vagy tábornoki címmel ékeskedtek, leplezték vagy semmibe vették a rémületet, amelyet e népvándorlás kiváltott; amely oly éles kontrasztban állt azokkal a helyenkénti és véletlenszerű kolóniákkal, amelyeket befogadtak a birodalom legkülső határain. Ámde megtapsolták a sors bőkezűségét, amely idegenek népes és legyőzhetetlen seregét vezette hozzájuk a földkerekség legtávolabbi vidékeiről, hogy Valens trónját oltalmazzák; aki most óriási összegű arannyal tetézheti ama királyi kincseket, amelyet a provinciák szolgáltatnak be évenkénti újonchányaduk pótlásaként.

Így hát a gótok könyörgései meghallgatásra találtak, s a császári udvar a szolgálatába fogadta őket: és azonnal parancsokat küldtek Thrákia provincia civil és katonai kormányzóinak, hogy tegyék meg a szükséges előkészületeket egy nagy népcsoport átkelésének és létfenntartásának biztosítására, egészen addig, amíg alkalmas és megfelelő területet nem tudnak kijelölni nekik jövőbéli szálláshelyükül. A császár nagylelkűségének azonban volt két kemény és szigorú feltétele is, amelyre a körültekintő óvatosság adhatott igazolást a rómaiak oldalán, de amit a felháborodott gótokból csak szorult helyzetük csikarhatott ki. A Dunán való átkelés előtt ugyanis le kellett adni fegyvereiket: s a rómaiak ragaszkodtak ahhoz, hogy gyermekeiket is el kell venni tőlük, s szét kell osztani őket az ázsiai provinciákban, ahol a nevelés művészete révén civilizálódhatnának, és – szüleik hűségét biztosítandó – túszul is szolgálhatnának.

Thomas Cole: A Birodalom sorsa: Pusztulás (1836)

A kétséges és távoli tárgyalások bizonytalanságai közepette a türelmetlen gótok tettek néhány meggondolatlan kísérletet a Dunán való átkelésre, s mindezt ama kormányzat engedélye nélkül, amelynél oltalomért könyörögtek. Hadmozdulataikat szigorúan nyomon követte a csapatok ébersége, amelyek a folyó partja mentén állomásoztak, s legelső osztagaikat meglehetős vérontások árán verték vissza; de Valens kormányának tanácstestületei oly gyávák voltak, hogy azokat a bátor tiszteket, akik kötelességüket teljesítve szolgálták hazájukat, szolgálatukból való elbocsátással büntették, s épphogy csak megúszták fejük elvesztését. Végül aztán megjött a császári utasítás, hogy az egész gót népet átszállíthatják a Dunán; de ezen parancs végrehajtása munkaigényes és nehéz feladatnak bizonyult. A Duna folyama, amely azokon a részeken több mint egy mérföld széles, megduzzadt a szüntelen esőzések következtében; s a folyón való e rendezetlen átkelés során sokakat elsodort vagy megfullasztott az ár zúgó ereje. Hajók, csónakok és ladikok egész flottáját bocsátották rendelkezésre; ezek éjjel-nappal, lankadatlan erőfeszítéssel, gyakran keltek át újra meg újra; s Valens tisztjei a legbuzgóbb igyekezettel fáradoztak, hogy a másik parton egyetlen barbárt se hagyjanak azok közül, akiket a sors arra tartogatott, hogy majdan porba taszítsák Róma fundamentumait. Célszerűnek tartották pontos kimutatást készíteni arról, hány lelket számlálnak összesen (…) Ám azt a feltételt, amely leginkább sértette a gótokat, s leginkább bírt jelentőséggel a rómaiak szemében, szégyenletesen megkerülték. A barbárok, akik fegyvereiket becsületük jelvényének és biztonságuk zálogának tekintették, olyan árat is hajlandók voltak felkínálni, amelynek elfogadására könnyen rácsábult a császári tisztek bujasága vagy kapzsisága. Hogy megtarthassák a fegyvereiket, a gőgös harcosok némi vonakodás után beleegyeztek, hogy bujálkodásra áruba bocsássák asszonyaikat vagy lányaikat; némely szépséges hajadon vagy csinos fiú vonzereje biztosította az inspektorok hallgatólagos beleegyezését; akik olykor új szövetségeseik rojtos szőnyegeire és vászonruháira is sóvár szemet vetettek; vagy akik feláldozták kötelességüket aljas megfontolásaik oltárán, hogy udvaraikat marhákkal, házaikat pedig rabszolgákkal tölthessék meg.

A gótoknak megengedték, hogy fegyverrel a kezükben szálljanak be a csónakokba; s midőn teljes erejükkel összesereglettek a folyó másik partján, fenyegető, sőt egyenesen ellenséges látványt kínált hatalmas táboruk, amely hosszan végignyúlt Moesia Inferior provincia síkságain és dombjain.”

Hosszasan idéztünk, de talán megérte, ha végiggondoljuk: vajon különbözött-e ez a helyzet a lényegét tekintve 2015-től?  Nem kell megfeszülni, hogy találjunk még további párhuzamokat. De azért van egy alapvető különbség is: Róma Birodalom volt – nagy B-vel. A modern Európa nemhogy nem Birodalom, de még csak nem is birodalmacska. Csupán a tovatűnt régi dicsőség romjain nagyzási hóbortban szenvedő rövidlátók gyülekezete.