A forint létrejötte és ami mögötte volt

Kossuth az utolsó pozsonyi országgyűlés kerületi ülésén az országgyűlés teendőiről és az uralkodó elé terjesztendő feliratról szóló beszédében 1848. március 3-án a következőket mondta: "Nekünk a magyar státusjövedelmek és státusszükségek számbavételét, az ország financiájának alkotmányos kezelés alá tételét, szóval önálló magyar fináncminisztériumot kell kívánnunk, mert különben a rólunk nélkülünk intézkedő idegen hatalom pénzviszonyainkat végetlen zavarokba bonyolíthatja, ha ellenben felelős fináncminisztériumunk lesz, a királyi szék díszéről, hazánk szükségeiről, kötelességeink teljesítéséről okszerű gazdálkodással gondolkodhatunk, s polgártársaink pénzviszonyait minden veszélyes fluktuációk ellen biztosságba helyezhetjük."

A magyar pénz története, így a magyar forint története is egyúttal a nemzeti szuverenitás, az önrendelkezés története is. 

Az 1946. augusztus 1-én bevezetett forintot már előbb elkezdték nyomtatni

A magyar történelem szabadságküzdelmeiből érdemes megemlíteni II. Rákóczi Ferenc kuruc állama által kibocsátott rézpénzt („libertás”), amely azonban hamar elveszítette értékét, s az emberek inkább szerették a „fehér pénzt”, vagyis a Habsburgok ezüstérméit, mint a kurucok „veres pénzeit”. Ezzel szemben az 1848-as forradalmunk után létrejött az önálló magyar pénzügyminisztérium, s a kormány egy kereskedelmi bankot bízott meg az új magyar bankjegyek – a Kossuth-bankók – kibocsátásával. A gazdaságtörténészek hagyományosan részben nemesfém-fedezetű, nagyrészt pedig fedezet nélküli hitelpénznek szokták besorolni az 1848-1849-es papírpénzeinket, azonban ilyenkor sokan hajlamosak arról elfelejtkezni, hogy a modern pénz elsődleges fedezete a bizalom; vagyis az, hogy az emberek „hitelt adnak” az állam ígéretének, miszerint azt a papírdarabot a másik ember is el fogja fogadni fizetségként. Mondhatnánk tehát, hogy egy pénznem annyira erős, amennyire a belévetett bizalom, a közösség jövőjébe vetett hit. Kis szójátékkal élve, ezt a megállapítást azonnal aprópénzre kell váltanunk, hiszen ha pénzből sok van, áruból és szolgáltatásból meg kevés, akkor hamarosan inflálódni fog az a pénz, ugyanis meginog a belévetett hit. Az inflálódás nemcsak papírpénzzel fordulhat elő, hanem előfordult az arannyal is. A XVI. században a nagy amerikai gyarmatosítás hőskorában olyan mennyiségű nemesfém áramlott be az elsődleges haszonélvező Spanyolországba, ami inflációt okozott – hiszen a pénzmennyiség ugrásszerű növekedését nem követte az árutermelés növekedése. Hiába volt valakinek az addigi 50 aranya helyett 100 aranya, ha egyszer nem tudott érte kétszer annyi ruhát, cipőt, bort, akármit venni. A Mexikót, Perut megjárt hidalgók viszont költeni szerették volna a pénzüket, ezért keresleti piac és árverseny alakult ki. Ráadásul a hajózáshoz és háborúzáshoz szükséges iparcikkek jelentős részét külföldről kellett hozatni – így az újvilági arany, miután drágaságot okozott Spanyolországban, még ráadásul el is hagyta az országot például a Németalföld szorgos-iparos városainak irányában. A nemesfémnek persze megvan az az előnye, hogy időtlen idők óta a világ négy sarkán többnyire mindenütt értékesnek hiszik, így eláll; s megvan az az előnye is, hogy átalakítható. A XVI.-XVII. századi három részre szakadt Magyarországon, a zavaros, háborús állapotok közepette gyakori volt a trezaurálás jelensége, vagyis az, hogy a kincsekké (szép ötvösmunkákká, drágaköves műremekekké) alakították a nemesfémet. Könnyen, gyorsan mozgatható volt, s lényegében bárhol, bármikor pénzzé, vagy áruvá tehető. Nehezebb is volt megsemmisíteni, mint a papírpénzt – utóbbira példa, hogy a szabadságharc 1849-es bukása után a Habsburg-csapatok az országban mindenütt halomba rakták és elégették a Kossuth-bankókat.

Visszatérve a magyar pénz történetére, a forint azóta, hogy Károly Róbert először aranyforintot veretett a firenzei aranypénz (fiorino d’oro, florin) mintájára, évszázadokon keresztül különböző módokon felbukkant pénznemként. Károly Róbert aranyforintjai egyébként önmagukban is a megerősített központi, királyi hatalom stabilitását, s az ország egységének helyreállítását fejezték ki – hiszen addig az Árpád-ház kihalása utáni zavaros időkben volt a trónkövetelők és a tartományurak részéről nemcsak pénzrontás de pénzhamisítás is. A modern időkben azután a „forint” 1857 és 1892 között volt a Habsburg-birodalom illetve az Osztrák-Magyar Monarchia hivatalos pénzneme. Váltópénze a krajcár (krajczár) volt. Ezután váltotta fel a korona a forintot. A pénzt a közös Osztrák-Magyar Bank bocsátotta ki, amely intézmény maga is külön gazdasági kiegyezés „terméke” volt – ugyanis az Osztrák-Magyar Monarchia két szuverén állam (Osztrák Császárság és Magyar Királyság) államszövetsége volt, amelyek úgymond beadták a közösbe a pénzkibocsátási jogot is. Az első világháború után a bécsi Osztrák-Magyar Bank a bankjegynyomat-minták felét adta át az új budapesti kormányzatnak, amely így „féloldalas” pénzt nyomtatott, vagyis az új bankjegyek egyik oldala üres, fehér maradt. Nem is szerette ezt a pénzt lakosság („fehér pénz”), mindenki igyekezett a régi, rendesen mindkét oldalra nyomott koronát használni („kék pénz”). Ez persze jelzi nemcsak a Károlyi-rezsim legitimációjának gyengeségét hanem a Monarchia mítoszának erejét. A vörös diktatúra, az idegen megszállás (és szervezett fosztogatás), illetve az antant blokádja azután olyan áruhiányt okozott, hogy az immár magyar korona hiperinflációs spirálba került. Fokozatosan stabilizálták, és 1927-ben felváltották fel a pengővel (váltópénze a fillér volt). Ez kifejezte a Bethlen-konszolidáció erejét és a Horthy-rendszer általános elfogadottságát. 1944-ben azonban a két világháború közötti polgári rendszer összeomlott.

Az 1947-es sorozat a címer kivételével évtizedekig használatban maradt, s megjelenésekor a világ legszebb pénzei közé sorolták

A pengőt felváltó forint történetét szokás azzal kezdeni, hogy a háború utáni, világrekorder hiperinfláció okait messziről eredeztetik – nevezetesen az 1938-as győri programtól. Az kétségtelenül igaz, hogy az addig bő évtizeden át értékét szilárdan őrző pengő esetében a győri ipar- és infrastruktúra-fejlesztési-, továbbá hadiberuházási program után infláció alakult ki. Azonban az is igaz, hogy ennek nem sok köze van a pengő 1944-től kezdődő zuhanásszerű értékvesztéséhez. Mellesleg, a győri program a magyar gazdaságtörténet leghatékonyabb központi fejlesztési programja volt – nem is hasonlítható a kommunista diktatúra csetlő-botló ötéves terveihez. A pengő elértéktelenedését a következő tényezők okozták. Először is a második világháború általános háborús inflációs hatása: ha egy ország hadieszközökre költ, akkor kevesebb erőforrás marad a lakosság által megvásárolni kívánt javak előállítására. Vagyis, ha egy traktorgyárat átállítanak tankgyártásra, akkor a traktorok ára fel fog menni. Másodszor, amiről keveset beszélünk, a magyar GDP németek általi kiszivattyúzása. Magyarország kénytelen-kelletlen szállított bauxitot, olajat, gabonát, húst, bőrt, mindent a Német Birodalomnak, amelyért azonban senki nem fizetett. Az 1942-es magyar-német kereskedelmi tárgyalásokon például a német nemzetiszocialista vezetés álláspontját a német delegáció egyik tagja a magyar tárgyalófeleinek így foglalta össze: „A magyar szállítások zömére […] úgy tekinthetünk, mint a közös hadi erőfeszítésekhez nyújtott hozzájárulásra. […] A rögzített összegek rendezésének módja olyan kérdés, amellyel majd a háború után fogunk foglalkozni.” Kevés szó esik arról is, hogy a náci Harmadik Birodalom gazdasági sikerei mögötti egyik elsőrendű hajtóerő az erőszakos külső forrásbevonás volt. 1943-ig Német Birodalom jószerivel még át sem állt hadigazdálkodásra, mivel a megszállt területekről és csatlós országokból irdatlan méretű árut és munkaerőt zsaroltak ki. Franciaország volt az egyik legfontosabb fejőstehén, de a Délkelet-európai kis „szövetségeseknek” is fizetniük kellett.

Magyarországon 1944-re az állami kiadások felét már a háborús hozzájárulások tették ki. Ez maga után vonta magyar pénz elértéktelenedését, hiszen egyre kevesebb áru maradt, miközben a kormány kénytelen volt a bankópréshez nyúlni. 1941-ben a német tartozások aránya a bankjegyszaporulat 54%-át tette ki, két esztendő múltán már 67%-át - olvashatjuk Botos János tanulmányában. Ezzel párhuzamosan a német tőke viszont egyre nagyobb teret nyert a magyar gazdaságban. Lényegében politikai presszióval (nagyhatalmi rátelepdéssel, hellyel-közzel fenyegetéssel) zsaroltak ki hatalmas összegeket, s közben fel is vásárolták a magyar ipar jelentős részét! A folyamatot az "koronázta meg", amikor a hatalmas Weiss Manfréd csepeli gyárváros, a magyar ipar legnagyobb gépgyártó üzem-csoportja Kurt Becher SS-Standardenführer zsarolása nyomán az SS kezébe került. A Kállay-kormány 1942-43 során még kisebb infláció-visszaszorító intézkedéseket tudott tenni. Ezek gazdaságon kívüli részét báró Bánffy Dániel agrárminiszter, a magyar szuverenista politika képviselője így jellemezte: „Azon dolgoztunk, hogy részvételünk a németek oldalán minél kisebb arányú legyen. Ezért német részről és jobboldali körökből sok vád is hangzott el ellenem, miután igyekeztem nyersanyagnak, élelmiszernek fegyveres erőnek stb. kiáramlását Németország felé, és ezeknek háborús felhasználását, valamint a német tőke magyarországi terjeszkedését megakadályozni.” 1944-ben, a német megszállás után viszont Veesenmayer birodalmi főmegbízott vezetésével már teljesen a rablógazdálkodás bevezetése történt meg. 

A német adósságot azután a szovjetek sajátították ki, abból magyar ember egy fillért nem látott soha.

A következő tényező a hiperinfláció kialakulásában az 1944-1945-ös év hadieseményei voltak az ország területén: a háborús cselekmények miatt megsemmisült a nemzeti vagyon 40%-a! S ezután következett még csak az ország szovjetek általi kirablása, a „gépesített tatárjárás”. A szovjetek már korábban készültek arra, hogy Németországtól és annak csatlósaitól milyen összegeket zsaroljanak ki, s ebből a célból jóvátételi bizottságot állítottak fel. Ez a bizottság a következőképpen foglalta össze következtetéseit: amit lehet, el kell venni. Magyarország esetében G. Vass István a következőket sorolja fel: 1) A hadizsákmányként - tehát a szovjet katonai hatóságok megtervezett, hivatalos akciói keretében - lefoglalt és elszállított javak. (A bankok pénz- és nemesfémkészleteinek, valamint az általuk őrzött egyéb értékeknek a lefoglalása, üzemek leszerelése, anyag- és árukészleteinek elszállítása stb.) 2) A fegyverszüneti szerződés 12. §-a szerinti 200 millió dollár összegű jóvátétel a Szovjetunió részére, és 50-50 millió Csehszlovákia és Jugoszlávia részére. 3) A magyarországi német javak átadása a Szovjetuniónak, majd azok visszavásárlása 1947-1955 között. 4) A 2) pont alatti tulajdonokban a fegyverszüneti szerződés aláírása után keletkezett károk megtérítése. 5) A német vállalatok és magánszemélyek javára a háború alatt magyar partnereikkel szemben keletkezett követelések megtérítése ugyancsak a Szovjetunió részére. (Miközben a magyar vállalatokat és magánszemélyeket megillető - nagyságrendekkel nagyobb - németekkel szembeni követelések megtérítését a magyar állam nem igényelhette.) 6) A Szövetséges Ellenőrző Bizottság működési költségei: küldöttségeinek és misszióinak elhelyezése és ellátása. 7) A szovjet Vörös Hadsereg éveken keresztül Magyarországon állomásozó - többszázezer fős, de akár az egymilliót is elérő - egységeinek teljes ellátása (hadfelszerelés, zsold, élelmezés, ruházat, tisztálkodási eszközök stb.). 8) A helyi szovjet parancsnokok önkényeskedései és „tervszerűtlen" lefoglalásai, elszállításai, amelyek veszélyeztették az egyes települések normális működését, és az egyes állampolgárok lét- és vagyonbiztonságát. Végül, kilencedikként ide kell még sorolnunk a szovjet fogságba hurcolt 680 ezer magyar állampolgár kérdését is, ami brutális munkaerő-kivonást jelentett a magyar gazdaságból.

A pengő értékvesztése 1945 végére olyan mértékű volt, hogy az árak óráról órára növekedtek; végül 1946 tavasz közepére megszűnt a pénz csere-közvetítő eszköz lenni, felbukkantak a pénzhelyettesítő áruk és egyre nagyobb teret kapott a naturál-cserekereskedelem. Az értéktelen, trilliós névértékű bankjegyeket pedig az utcán söpörték.

A világrekorder pénzromlás hátterében tehát nem belső okok, valamiféle magyar „bénázás”-, vagy éppen a „horthysta háborús-revíziós készülődés” állt, hanem az, hogy két totális diktatúra egymás után kifosztotta a nemzeti vagyont, s a kettő között még szét is lőtték az országot.