Horváth Angelus
Horváth Angelus

történész

A király visszatér (első felvonás)

Egy évszázaddal ezelőtt váratlan események zajlottak le hazánkban, amikor az utolsó magyar király, Habsburg IV. Károly megjelent az országban és kísérletet tett elvesztett trónja visszaszerzésére. „Ha valaha visszatérek Magyarországra, úgy azt bizonyára nem uralkodási vágyból teszem. Töviskoronát viseltem eddig, és töviskorona az, amit Magyarország visszaadhat nekem” – jelentette ki a koronázási esküjét komolyan vevő, erős kötelességtudattal bíró uralkodó. Magyarország azonban ekkor már semmilyen koronát nem akart és nem is tudott adni Károlynak.

1921 tavaszán a magyar belpolitikát megbénító, éles csatározásokat kiváltó ügy volt a királykérdés. A politikai elit egy jelentős része legitimista volt, vagyis a Habsburg-ház restaurációját szorgalmazta. Nem voltak kevesen ugyanakkor a szabad királyválasztók sem, akik szerint a nemzetre szállt vissza a királyválasztás joga. A harmadik tekintélyes csoportot azok alkották, akik a kérdést nem tartották időszerűnek, s később kívánták rendezni azt (a republikánusok vagy már külföldön, vagy csendben voltak). A legitimisták a Habsburgok uralmát annak ellenére akarták visszaállítani, hogy a nagyhatalmak 1920 elején világosan kimondták, nem fogadják el a restaurációt, ugyanis az „alapjaiban fenyegetné a békét”. És a magyarok ellen szüntelenül ármánykodó csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš is felhívta a figyelmet egy 1921. január 27-én elmondott parlamenti beszédében arra, hogy Károly esetleges visszatérésére háborús okot fog szolgáltatni az épp ekkor formálódó kisantant részére.

IV. Károly magyar király (I.Károly osztrák császár). Ismeretlen festő műve.


Károly azonban – naiv magyar és intrikus külföldi politikusok bátorítására – 1921. március 24-én elindult a svájci Pragnisból, hogy visszafoglalja a magyar trónt. Nem éppen királyi külsőségek között. Fekete napszemüvegben, hátizsákkal a hátán, festett hajjal és bajusszal, valamint spanyol kertészének útlevelével. Március 26-án, nagyszombaton érkezett meg Szombathelyre Mikes János püspök palotájába. Érdekes egybeesés, hogy a püspöki palotában húsvéti lelkigyakorlaton vett részt Vass József vallás- és közoktatásügyi miniszter (aki állítólag azt hitte, a püspök tréfát űz vele akkor, amikor közölte vele, váratlan vendége érkezett: „Itt a király!”), valamint a közeli Iváncon pihent az akkori miniszterelnök, Teleki Pál is. Utóbbi bizonyosan nem lehetett több egyszerű véletlennél, hiszen Teleki nem egyedül, hanem családjával és az amerikai főmegbízottal, Ulysses Grant-Smithszel töltötte a hétvégét, ami nem éppen arra utal, hogy részt vett volna egy puccskísérlet szervezésében. Ráadásul a puccskísérlet amúgy sem volt túlságosan megszervezve, hiszen a király – miután magához hívatta – Telekitől igyekezett megtudni, mivel tudja meggyőzni Horthyt, hogy adja át neki a hatalmat.

Biztos receptet a miniszterelnök sem tudott számára ajánlani, abban viszont sikerült megállapodniuk, hogy Teleki előre megy és még Károly előtt beszél a kormányzóval. A királynak másfél órával Telekiék után kellett volna indulnia, ám ezt nem tartotta be, s a miniszterelnök gépkocsija is megadta magát a főváros felé vezető hepehupás úton. A magyar tiszti egyenruhát viselő Károly így előbb ért a Várba, ahol Horthy épp családja körében fogyasztotta az ünnepi ebédet. A közel két órás négyszemközti megbeszélés szívélyes hangnemben zajlott, de Horthy határozottan tudtára adta Őfelségének, hogy akkor járna el a legjobban, ha visszamenne Svájcba, mivel a szomszédos államok a restauráció hírére azonnal megindítanák jól felfegyverzett hadseregeiket Magyarország ellen. A kormányzónak igaza volt. A csehszlovák és a jugoszláv követ az első adandó alkalommal felkeresték a magyar külügyminisztériumot, hogy tiltakozzanak a király visszatérése ellen. Az utódállamok vezetői rettenetesen féltek Károlytól, akinek a magyar trónra kerülésére a Monarchia feltámasztásának első lépéseként tekintették, hisz ez láncreakciót indíthat el a térségben: előbb Ausztria, majd a horvátok, szlovének, szlovákok is csatlakozhatnának a régi-új államalakulathoz – legalábbis Benešék így számoltak. És ennek az aggodalomnak voltak is jogi alapjai, hisz IV. Károly híres eckartsaui nyilatkozatában felfüggesztette ugyan uralkodói jogainak gyakorlását, de ez miniszterelnöki ellenjegyzés, illetve országgyűlési jóváhagyás hiányában a magyar jog szerint nem tekinthető jogerős lemondásnak. S mivel a király a trianoni „békeszerződést” sem látta el kézjegyével, uralkodói és öröklési jogai továbbra is fennálltak azokon a területeken is, melyek 1914-ben Magyarországhoz tartoztak. Mindez persze leginkább az íróasztal mellett tűnt realitásnak, a gyakorlatban – mint látjuk – kevésbé.

Károly a szombathelyi püspöki palotában (martinus.hu)

Volt még egy további izgalmas mozzanata a puccskísérletnek, történetesen az, hogy Károly váltig állította, bírja a franciák, elsősorban a miniszterelnök, Aristide Briand támogatását. Ezt egy Zita királyné fivérének, Sixtus pármai hercegnek adott ígéretre alapozta. A naív állítást semmiféle dokumentum nem támasztja alá. A csalódott Károly Budáról Szombathely felé vette az irányt, ahol – miután továbbra sem tett le a trón megszerzéséről – újfent tárgyalásokba kezdett, pontosabban felszólította Horthyt a hatalom átadására. Közben az angolok, franciák és olaszok Hohler angol főmegbízotton keresztül próbálták kideríteni, van-e okuk aggódni. Miután megnyugtató választ kaptak, igyekeztek lehűteni az egyre vadabb terveket szövögető, s a hadsereg mozgósítását is elrendelő kisantant államokat. Meg kell jegyezni, hogy a románok több okból kifolyólag (a királyi pár támogatta Károlyt, szovjetek fenyegettek a keleti határon) csak vonakodva, félszívvel álltak szövetségeseik mellé, s inkább pacifikáló erőként hatottak ekkor. Károly elkeseredésében ismét a Briandtól kapott ígéretét kezdte lobogtatni, ám a pillanatnyi zavarukból felocsúdó franciák április 1-jén határozottan visszautasították állításait.

A magyar közvélemény az MTI és az országos lapok a húsvéti leállása (és a még mindig érvényben levő cenzúra) miatt csupán napokkal a „váratlan látogatás” után és csak töredékesen értesült az eseményekről. A miniszterelnökség sajtóosztálya még figyelmeztette is a lapok szerkesztőségeit, hogy a témáról az MTI által kiadott hivatalos közlésen kívül egyebet ne írjanak, pláne ne bocsátkozzanak spekulációkba. A felszólítás eredményeként a március 30-án nyomdába kerülő újságok – többnyire – vezető hírének végén olvasható volt, hogy „Az egész országban teljes a nyugalom.”

A bizonytalan és kissé kínos helyzetben az uralkodó beteget jelentett, s mindinkább hajlott rá, hogy beismerje kísérletének kudarcát. Teleki, Andrássy Gyula és a helyzetben levő veszélyeket korán felismerő Bethlen István igyekeztek rábírni a távozásra, ellensúlyt csak a mélységesen legitimista meggyőződésű külügyminiszter, Gratz Gusztáv próbált képezni egy rövid ideig – és kevés sikerrel. Károly végül április 5-én hagyta el az országot. A magyar nemzethez intézett megindító kiáltványában azon reményének adott hangot, hogy egyszer még elfoglalhatja az őt megillető trónt: „Bízom az Isteni gondviselésben, hogy el fog érkezni az a pillanat, amikor ismét szeretett hazámban maradhatok, közös erővel, közös célokban, közös munkára egyesülvén nemzetemmel.” Napóleon egyszer azt mondta: a Habsburgok mindig mindennel elkésnek. Az utolsó Habsburg hűséges maradt ehhez a családi hagyományhoz. Bárcsak a megelőző kétszáz évben lett volna olyan Habsburg uralkodónk, aki "közös munkára egyesült volna" a magyar nemzettel!

A miniszterelnök szombathelyi jelenléte sajnálatos módon lehetőséget adott arra, hogy a restaurációs kísérletet mögött többen is a magyar kormányt véljék felfedezni. „Károly kalandját minden államnak minél jobban ki kell aknázni Magyarország ellen” – fortyogott egy táviratában a már többször említett külügyminiszter, Beneš, aki elérkezettnek látta az időt arra, hogy még jobban elszigetelje Magyarországot, ezért megállapodásra ösztönözte a románokat és a jugoszlávokat a közös ellenség felvillantásával. Sikeresen lobbizott, előbb áprilisban Románia kötött szövetséget a csehszlovák állammal, júniusban pedig megszületett a jugoszláv-román egyezmény is, aminek következtében létrejött a kisantant.

Teleki lába alatt már hetek óta inogott a talaj, s a Károly távozása után fellángoló viták az ő kormányát is elsodorták. Egy másik erdélyi gróf, a jóval nagyobb politikai érzékkel megáldott Bethlen István kezébe került a kormányrúd, aki tíz évig el sem engedte azt.