Horváth Angelus
Horváth Angelus

történész

A király visszatér(ne): második felvonás

Az utolsó megkoronázott magyar király, IV. Károly meghiúsult első visszatérési kísérlete után már 1921 áprilisában elhatározta, újból próbálkozni fog trónja visszaszerzésével, ugyanis meg volt győződve arról, hogy első alkalommal is csupán a megfelelő előkészítés hiánya, valamint a szerencsétlenül megválasztott időpont miatt nem járt sikerrel. Száz évvel ezelőtt repülőgéppel tért haza.

Habsburg Károly úgy fogta fel: nem mondott le uralkodói jogairól, csak felfüggesztette azok gyakorlását, tulajdonképp 1921-ben is az ország törvényes uralkodója volt. A másik oldalon, Horthyék tartottak attól, hogy egy Habsburg-restauráció esetén a nagyhatalmak és a kisantant államok ismét aktivizálódnak, s még a katonai beavatkozás is reális forgatókönyvként sejlett fel. A királykérdés mélyen megosztotta a trianoni sokkból lassan ébredező magyar társadalmat. A tét – kiváltképp a jelenből nézve – valóban óriási volt, hiszen Károly visszatérése egészen új bel- és külpolitikai helyzetet teremthetett volna.

IV. Károly király és Zita királyné a győri vasútállomáson. Zita királyné kezében a Bozó Saroltától kapott virágcsokor (Képeslap, Schäffer Armin udvari fényképész kiadása, regigyor.hu)


Odaadó híve, a volt külügyminiszter, Gratz Gusztáv szerint tervéhez a király francia részről (ám pontosan nem tudni kiktől) jövő ismételt ösztönzést kapott: „Arról is biztosították, hogy Franciaország a restaurációt a maga érdekei szempontjából továbbra is kívánatosnak tartja és azért azt, amennyire tőle telik, elő is mozdítja.” Megemlékezik a nyugati támogatásról Károly egy másik fontos segítője, Lehár Antal is: „Őfelsége annyira meg volt győződve arról, hogy a nagyantant [az ő] vállalkozását fedezni fogja, hogy határozott ellenvetésem dacára [..] Sopronba indult. Nekem nem maradt más, mint követni őt. […] Őfelsége szilárdan arra hagyatkozott, hogy az antant nem fogja cserben hagyni.

A király végül – többszöri halasztás után – 1921. október 19-én, némileg váratlanul indult újra útnak. Ennek oka egyrészt az volt, hogy a nyugat-magyarországi területek ügyében zajló, a magyar fél részéről sikeres velencei tárgyalások és a jegyzőkönyv aláírása után a kormány elrendelte, hogy az Ostenburg-különítmény október 23-ig minden körülmények között térjen vissza a fővárosba. Bethlenék természetesen tisztában voltak azzal, hogy az Ostenburg- és Lehár-féle egységek katonai támogatást nyújthatnak egy újabb restaurációs kísérlethez, ezért feloszlatásuk, pontosabban a hadseregbe való beolvasztásuk kiemelt jelentőséggel bírt számukra. Károly emiatt lépéskényszerbe került, hiszen még a lefegyverzés előtt meg kellett érkeznie. Másrészt pedig a svájci kormány tudtára adta, hogy csupán október végéig élvezheti az alpesi ország vendégszeretetét.

A svájci Ad Astra légitársaság Junkers Ju F-13 típusú utasszállító repülőgépe, amellyel Károly hazatért. A leszállás után a Cziráky-major mellett őrzik. (iho.hu)

Érdemes kitérnünk arra, hogy eközben Bethlen István miniszterelnök – tőle igencsak szokatlan módon – ütemet tévesztett, amikor egy Pécsett elmondott beszédében arról értekezett, hogy Magyarországnak van törvényes királya, akit csupán a körülmények gátolnak uralkodói jogainak gyakorlásában, viszont egy alkalmasabb időpontban a kérdés megnyugtató rendezése érdekében mindenképp tárgyalásokat kell folytatni a nagyhatalmakkal. Egyértelműen összecseng ezzel Horthy kormányzó szeptember 4-én Károly svájci tartózkodási helyére, Hartensteinbe küldött levele, melyben biztosította a volt uralkodót, hogy „semmi sem áll távolabb tőlem, mint az, hogy jelenlegi pozíciómhoz minden áron ragaszkodjam. Ellenkezőleg, türelmetlenül várom azt a percet, amikor súlyos gondokkal terhes tisztemet átadhatom.” De hozzátette azt is, hogy „külpolitikai okok miatt a restauráció jelenleg kivihetetlen”. Tudjuk persze, hogy a kormány jobban örült volna, ha a király egy távolabbi országban tölti emigrációját, ám „áthelyeztetniük” nem sikerült.

Visszatérve az eseményekhez: Károly repülőgépe Cziráky József gróf dénesfai birtokára szállt le október 20-án, másnap délelőtt pedig már lázas kormányalakítási megbeszélések folytak, melyek eredményeként miniszterelnökké Rakovszky Istvánt, külügyminiszterré Andrássy Gyula grófot, pénzügyminiszterré Gratz Gusztávot, hadügyminiszterré pedig Lehár Antalt nevezte ki a király. Ám, ha hihetünk Gratznak, formálisan egyikük sem fogadta el a megbízást arra hivatkozva, hogy szerencsésebb lenne, ha a kormány kinevezése a sikeres budapesti bevonulás után történne meg.

Egy másik felvétel ugyanarról a géptípusról (iho.hu)

Ezután Hegedűs Pál, Lehár Antal és Ostenburg-Moravek Gyula működésbe hozták a hadi gépezetet. Október 21-én késő este indult el a királyt és csapatait szállító vonatszerelvény Sopronból Budapest felé. A hír megérkezése után azonnal összeölő Minisztertanács gyorsan és magabiztosan reagált, amikor határozatban kijelentette: „Károly király az uralkodói jogok gyakorlását az 1920. évi I. te. értelmében át nem veheti, és ismét el kell hagynia az ország területét”, valamint: „hasonló tartalmú kormányközleményt kell kiadni mind a hazai, mind a külföldi lapoknak”. A reggeli minisztertanácsi ülésen személyesen is részt vevő külügyminisztert, Bánffy Miklóst még azelőtt keresték fel a szövetséges hatalmak budapesti képviselői, hogy az ott született külpolitikai vonatkozású döntést és a szövetséges hatalmak tájékoztatását végrehajthatta volna. A neki átnyújtott levél, melyet nem sokkal korábban Thomas Hohler brit főbiztosnál fogalmaztak, erélyes tiltakozást tartalmazott. Az események időrendjét tekintve megállapíthatjuk tehát, hogy – ellentétben bizonyos vélekedésekkel – az ominózus diplomáciai tiltakozást a magyar külügyminiszter egyszerűen nem „rendelhette meg”. Természetesen a kisantant képviselői is felkeresték Bánffyt, Horthyt, de még Bethlent is, hogy elítéljék a király magyarországi tartózkodását.

Horthy közben (Vass József vallás- és közoktatásügyi miniszter útján) levélben próbálta lebeszélni a királyt a vállalkozásról, s csaknem ugyanazokat az érveket vette elő, mint húsvétkor, az első restaurációs próbálkozás idején. Felajánlotta továbbá Károlynak, hogy csapatai nélkül jöjjön a Várba, a tiltakozó jegyzékeket maga nézze meg, és személyesen beszéljen a nagyhatalmak képviselőivel. A levelet a király sosem vette át.

Horthy Miklós a Parlament lépcsőjén. A kormányzó jobbján Bethlen István (nkp.hu)

Nem túlzás azt mondani, hogy a kialakult helyzet több szempontból is vészjósló volt. A soproni népszavazás ügyében létrejött kompromisszum egyértelműen veszélybe került, a csehszlovákok és a délszlávok mozgósításba kezdtek, miközben a nagyhatalmak közbelépését követelték. Az irányukból érkező vád, miszerint Károly a magyar kormány támogatását élvezi, nyilvánvalóan nem állta meg a helyét. Újfent Beneš ment a legmesszebb, amikor a soproni népszavazásról rendelkező velencei egyezményt kerek-perec semmisnek nyilvánította. Veszélyt jelentett ráadásul az is, hogy a Nyugat-Magyarországon állomásozó csapatok közötti ellentétek egyre mélyebbek voltak, s amennyiben a karlista katonai erők az Őrvidékről Budapestre távoznak – töprengtek Horthyék –, az erőviszonyok számottevő módon megborulnak. Így az osztrákok területen kívül tartása és a viszonylagos rend megőrzése is nehézségekbe ütközik majd.

A táborok közötti vita elmérgesedésére mutat rá, hogy a király által kinevezett miniszterelnök, Rakovszky István előbb Bethlen telefonhívásától vált ingerültté és üvöltve követelt „szabad utat” Károlynak, majd nem sokkal később ő hívta fel Bethlent, s közölte vele, a kormány „lógni fog”. A beszélgetést végighallgató francia követ szerint Bethlen a fenyegetéstől nem vált feszültté, arra a megszokott higgadtságával reagált.

A főváros felé tartó puccsisták vonata megmagyarázhatatlanul lassan haladt, s csak október 23-án reggel 7 órakor ért Budaörsre. A budaörsi csatában a kormányt támogató Nagy Pál altábornagynak Ostenburg-Moravek Gyula feszült neki, a legitimisták pedig egyértelmű erőfölényben voltak. Hogy elsősorban mégsem csatára készültek, hanem egy könnyed bevonulásra, jól mutatja Lehár Antal visszaemlékezése: „Meglepve bennünket, lövésekkel fogadtak. A tüzérség is riasztó lövéseket adott le.” Jól mutatják a legitimisták optimizmusát Hegedűs Pál, a fegyveres erők főparancsnokának sorai is: „jelentettem Őfelségének, hogy életemet és véremet örömmel áldozom hazámért és királyomért, de testvérharchoz nem vagyok kapható. Mire Őfelsége kijelentette: »Arról szó sem lehet, mert Beniczky [Ödön, néppárti politikus] mindent olyan jól előkészített, hogy pénteken zeneszóval masírozunk be a Várba.«”

A budaörsi csata (mandiner.hu)

Kisvártatva meg is indultak az első fegyverszüneti tapogatódzások, a király épp a szilárd jellemű Hegedűs tábornokot küldte, hogy a hatalom átadásáról tárgyaljon a kormánnyal. Hegedűs, miután tudomást szerzett a nagyhatalmak álláspontjáról és a Horthy-hű erők létszámának folyamatos növekedéséről, a visszavonulást tanácsolta Károlynak.

A királyt valóban elkeserítette a vérontás, hisz rövid idő alatt a kormánypárti oldal nagyjából 20 halottat és 60 sebesültet számolt, s a karlisták közül is már legalább öten meghaltak (igaz, a budaörsi csatát főleg az első világháború fényében nehezen lehet „véresnek” nevezni, de mégis magyar küzdött magyar ellen). Lehár ugyanakkor egyáltalán nem kívánta feladni: Mindent egy lapra kívántam feltenni és személyes vezetésem alatt akartam adni parancsot a támadásra. [...] Azonban Őfelsége »tüzet szüntess«-t parancsolt.” A további, komolyabb öldöklést megelőzendő, újabb tárgyalások kezdődtek, most Gratz Gusztáv és Lehár próbálták jobb belátásra bírni a kormányt – sikertelenül. Sőt, az egyre elszántabb kormányhű erők a király vonatát kezdték el lőni. A megrémült és Szombathely felé menekülő uralkodó vonata előtt a síneket Komáromnál felszedték, majd végül október 25-én hajnalban Tata környékén elfogták és letartóztatták, s feleségével együtt még aznap Tihanyba szállították.

Cnobloch budapesti osztrák követ október 25-én így foglalta össze értesüléseit a király táborán belüli helyzetről és a váratlanul gyors vereség okairól: „A kormány csapatainak gyors sikere és a király meglehetősen tarka összetételű alakulatainak teljes demoralizálódása azzal magyarázható, hogy a csapatok tagjait hamis híresztelésekkel bírták rá, hogy Budapest felé vonuljanak. Részben elhitették velük, hogy csupán diszkíséretet kell adniuk a királynak, akit fényes fogadtatás vár a fővárosban, más részüket azzal vezették félre, hogy Budapesten kitört a kommunista forradalom és annak leverésében kell részt venniük. A győri és komáromi garnizonok katonáit azzal az állítással sikerült megnyerniük, hogy a kormányzó is letette a hűségesküt a királynak. Amikor azonban meggyőződtek a valódi helyzetről, a kormány mellé álltak és ezek a csapatok voltak azok, amelyek elvágták a király visszavonulási útját és ezzel csapatainak teljes széthullását előidézték.”

Többen – köztük Csernoch János hercegprímás – próbálták meggyőzni Károlyt arról, hogy önként mondjon le, ő azonban nem engedett, s azt hajtogatta, hogy egy felszentelt király önként semmiképp távozhat trónjáról. A királyi párt október 31-én Bajára vitték, s mivel ezután már nem térhettek vissza Svájcba, az antant foglyaiként megkezdték portugáliai emigrációjukat. Károly Madeira szigetén halt meg spanyolnáthában 1922. április 1-jén.

IV.Károly és Zita királyné Funchal városában, Madeira szigetén (Habsburg Ottó Alapítvány)

A nemzetközi helyzet fokozódásáról már szóltunk, a problémák azonban korántsem rendeződtek Károly eltávolításával. A Nagyköveti Konferencia egy október 24-én küldött jegyzékében azt kérte a magyar kormánytól, hogy Károlyt fosszák meg a tróntól és utasítsák ki az országból, 29-én pedig már – Beneš közbenjárására – a Habsburg-ház trónfosztása várták el. A csehszlovák miniszterelnök még azt is meglebegtette, ha Magyarország nem mondja ki valamennyi Habsburg trónfosztását, a csehszlovák és a jugoszláv hadsereg átlépi a határt. A nemzetgyűlés november 6-án végül megszavazta IV. Károly király és a Habsburg-Lotharingiai-ház magyarországi trónfosztását, ami 1620, 1707 és 1849 után már a negyedik – ám vélhetően tényleg az utolsó – volt a sorban. 

Az októberi „királypuccs” egyik olvasata szerint az tovább fokozta Magyarország térségbeli elszigeteltségét: a kisantant még jobban erősödött, Csehszlovákia előbb Lengyelországgal, majd Ausztriával kötött a versailles-i békerendszer elismerését, és támadás esetén egymás megsegítését tartalmazó kétoldalú szerződést. A másik olvasat szerint viszont azzal, hogy a kormány határozottságot mutatott a Habsburg-restauráció ügyében, tulajdonképp a lehető legkisebb veszteségekkel vészelte át a fenyegető helyzetet: a megszállást sikerült elkerülni, a soproni népszavazást decemberben megtartották, 1922. szeptember 15-én pedig egyhangú szavazással vették fel az országot a Népszövetség tagjai közé. A kérdés e dimenziójában a kép tehát vegyesnek mondható, azt pedig már sohasem fogjuk megtudni, hogy vajon hogyan alakult volt Magyarország sorsa, ha nem Horthy Miklós, hanem Habsburg Károly áll 1921-től kezdve az élén.

 

Felhasznált irodalom: Ádám Magda: A két királypuccs és a Kisantant. Történelmi szemle, 1982. 25. évf. 4. sz. 665–713.; Gratz Gusztáv: Magyarország a két háború között. Budapest, Osiris, 2001.; Gulyás László: A Horthy-korszak külpolitikája 1. Az első évek 1919-1924. Máriabesnyő, Attraktor, 2012.; Gulyás László: Edvard Beneš. Közép-Európa koncepciók és a valóság. Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2008.; Horthy Miklós: Emlékirataim. Budapest, Európa, 1990.; Lehár Antal: Egy katonatiszt naplója, 1919-1921. História, 1993. 15.évf. 11. sz. 3-50.; Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest, Osiris, 1999.; Tóth Imre: Két Anschluss között. Nyugat-Magyarország és Burgenland Wilsontól Hitlerig. Pécs, Kronosz, 2020.; Veszprémy László Bernát: 1921. A Horthy-rendszer megszilárdulásának története. Budapest, Jaffa, 2021.