A magyar viselet rövid története II. rész

Szinte minden nemzeti sorsforduló alkalmával felvetődött a viselet kérdése is, a magyar öltözetek hatásos kifejezőeszközei voltak a tiltakozásnak, gyásznak és a kultúránkhoz való ragaszkodásnak is. Következő három bejegyzésünkben megpróbáljuk bemutatni a (férfi) főúri díszöltözet változásait, fejlődését, valamint a 19. században kiala­kult és máig meglevő polgári magyar viselet történetét.

Vörösmarty Mihály temetése 1865. november 21-én. A Vasárnapi Újság 1856. évfolyamában megjelent fametszetű kép.

Lukács Anikó megfogalmazása szerint „[a]z öltözködés szimbolikus szerepét mutatja, hogy a kultúrákat, nem­zeteket fenyegető veszélyhelyzetben identitást kifejező funkciója megerősödik.”  Valóban, a magyar ruha történetében jelentős változást hozott a levert szabadságharc utáni gyász és a birodalommal szembeni dacos ellenállás. Nem véletlen, hogy 1849-ben tilalmat vezettek be a zsinóros dolmány és a vörös-fekete szalag ellen: „ki Februarius 3-tól kezdve veres tollat vagy szalagot, vagy veres szegélyű fekete szalagot, vagy bárminémű szabadság kori jelet és köntöst viselend, minden különb­ség nélkül befogatik és katonaság közé soroztatik”.

Az önkény időszakában leginkább a temetések jelentettek olyan összejöveteli lehetőséget, ahol némán lehetett tiltakozni az elnyomás ellen. Wesselényi Miklós (1850. április 22.), Vörösmarty Mihály (1855. október 21.), Kölcsey Ferenc (1856. május 28.) és Széchenyi István (1860. április 11.) temetésein is több tízezren vettek részt.  A magyar férfiak a gyászszertartásokhoz puritán zsinóros fekete gyászruhát vettek fel bőrcsizmával, ékszerek nélkül, posztósüvegükbe fekete tollat tűztek és rojtos selyem nyakkendőt kötöttek. Mivel az ellenállás egyik szimbólumának számított a magyar ruha, viselői kényesen óvták a nemzetközi divat minden hatásától. Ennek következtében sokkal inkább meg tudta őrizni nemzeti jellegét, ugyanakkor el is szigetelődött a divat fejlődésétől, mondhatni formáiban kissé megmerevedett.

Jelentősen megváltoztak a magyarság körülményei az 1867. július 28-án megkötött kiegyezés után. Az addig szinte létében fenyegetett nemzet Európa egyik meghatározó birodalmának államalkotó részévé vált. Természetes folyamatnak tűnik, hogy a korábban még a különbözőség hangsúlyozására kiváló alkalmas magyar ruhákat egyre többen kezdték a szekrényükben hagyni és ezzel párhuzamosan a nyugati divat felé nyitni. A nemzeti öltözet nem tűnt azonban el, csak a szerepe változott, s innentől kezdve már markánsan elvált egymástól az arisztokrácia díszes gálaruhája, valamint a polgárság mindennapi használatra is alkalmas viseletegyüttese. Sőt, kialakult az a furcsa helyzet is, hogy az „úri osztályok” tagjainak egy része már szívesebben viselte volna a világpolgári ruhákat, azonban a közvélemény még elvárta tőlük, hogy nemzeti hovatartozásukat külsőségekben is mutassák ki.

Ferenc József magyar királlyá koronázására már kialakult az a jólismert gálaruha, melyet gyakran csak „díszmagyarnak” szoktunk nevezni. Sokan pontatlannak tartják a megnevezést, mondván „nem a magyar díszes, hanem a ruhája”. F. Dózsa Katalin a következőképpen írja le az öltözetegyüt­test: „[a magyar díszöltözet] prémmel szegett, kócsagtollas süvegből vagy karimás kalpagból, panyókára, azaz fél­vállra vetett, prémmel szegélyezett bársonymentéből, álló gallérú, magasan zárt selyemdolmányból, testhez álló selyemtrikó nadrágból (valamennyi dús zsinórozással díszített), térdig érő sarkantyús csizmából vagy bokáig érő, ol­dalt fűzős cipőből és aranyrojtos fekete vagy fehér selyem nyakkendőből áll. Az öltözéket gazdag ötvösmunkájú ékszerkészlet – gombok, öv, süvegdísz (forgó), kard, mente- és kardkötő egészíti ki.” Pompásabbnál pompásabb díszmagyar ruhákban jelentek meg a koronázáson az arisztokrácia képviselői, és ettől kezdve minden jelesebb esemény alapvető tartozékává vált. Az ünnepségre érkező külföldi vendégek természetesen elámultak a számukra szokatlanul díszes ruhába öltözött tömeg láttán. Ahogy már említettük, megváltozott tehát a magyar öltözet szerepe, a mindennapi használatból az évek során jelentősen kikopott, leginkább a 48-as eszméket valló vidéki nemesség ragaszkodott hozzá konokul, egészen az első világháborúig.

A millenniumi ünnepségek rendezősége.

Ami újból rávilágította a figyelmet a nemzeti viseletre, az az 1896-ban megrendezett nagyszabású millenniumi ünnepségsorozat volt. Szabómesterek, művészek igyekeztek a legkülönfélébb és legtetszetősebb öltözékeket összeállítani, főleg a Vérmezőről a Várhoz vonuló „történelmi menethez.” Sokak szerint vitathatóan sikerült a felvonulás, legalábbis ami a reprezentatívnak szánt öltözékeket illeti, ugyanis igencsak hiányosak voltak az akkori szabómesterek ismeretei évszázadokkal korábbi technikai megoldások terén, ezért nem minden esetben sikerült esztétikusra a kész ruha. Tipikusan ilyen volt Munkácsy Mihály díszruhája, melyhez Zrínyi Miklós XVI. századi öltözetét vette alapul. Már a kortársak közül is többen levonták az eset tanulságát: ha az ember a régi viselet hagyományait megtartani kívánó ruhadarabját egyáltalán nem igazítja hozzá korának öltözködési szokásaihoz, akkor a végeredmény akár komikus is tud lenni.  

Kifejezetten a magyar viselethez köthető sajátosság az egyes ruhadarabok valamilyen történelmi személlyel való azonosítása, nevéhez kötése. Olykor konkrétan nem is kimutatható, hogy az adott szerelés mily módon kötődik ahhoz, akiről a nevét kapta. Ilyen a már említett „atilla”, mely a Bécs elleni tiltakozás első kimutatható szimbóluma lett, s melynek felálló gallérú, hosszabb változatát „zrínyinek” hívták. Hasonló demonstratív ruhadarab volt a „buda” és az „árpád” is. Ezek a zsinórozott télikabátfélék leginkább a szabadságharc leverése után váltak igen népszerűvé. A „Deák-köpönyeg” a mentét helyettesítette, míg a visszahajlított karimájú pörge „Kossuth-kalap” a süveg helyett volt használatos. A leghíresebb és mai napig köztudatban levő elnevezésről, a „bocskairól” a polgári magyar öltözeteknél részletesebben is szólunk.

A magyarság újabb nagy traumája, a trianoni békediktátum után ismételten a teljesen fekete magyar gyászruhák kezdtek elterjedni, bánatukat sokan fejezték ki öltözködésükkel is. A pompás díszöltözetek egy ideig háttérbe szorultak, a vezető diplomatáknak is csak talpig feketében lehetett megjelenni a nagyobb külföldi eseményeken. (Ez az időszak nagy hatást gyakorolt az épp ekkor végső formát öltő „Bocskai-öltözetre” is.)

Pár év elteltével azonban esküvőkön, bálokon, ünnepi alkalmakon kezdtek visszatérni a klasszikus díszmagyar ruhák is. Sőt, szokássá vált a két világháború közötti időszakban, hogy a frissen megalakult kormányok tagjai a közös fotó erejéig teljes díszöltözetben álltak össze. A már hagyományosnak számító viseletben ekkor már nem következtek be nagyobb változások, rendre a 19. század második felében kialakult összetételt, anyaghasználatot és szabást követték.

Kállay Miklós

A második világháború utáni politikai és társadalmi átalakulás következményeként eltűnő úri osztály „magával vitte” patinás díszöltözetét is. 1945-öt követően már nem volt célszerű felvenni a feudális jelképnek számító ruházatot, így gyakorlatilag teljesen megszűnt viselésének hagyománya hazánkban. A fordulat éve után már egyenesen a birtoklásától is tanácsos volt eltekinteni.  Talán nem tévedés azt mondani, hogy a mai napig az a meghatározó vélekedés a díszmagyar öltözékről, hogy értelmetlen, középkorias jelmez, amely egyáltalán nem összeegyeztethető a modern öltözködés irányvonalával.

(Felhasznált irodalom: F. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok. Bp. Gondolat, 1989., Ságvári György: „Férfias és magyaros” – Magyar férfiruhák történelmi keretben. In Flórián Mária [szerk.]: Életmód, szemléletmód és módi változása a parasztság körében a 19-20. század fordulóján. Bp. MTA, 2010., Tompos Lilla: A díszmagyar. Bp. Magyar Mercurius, 2005.)