A magyar viselet története I. rész

„Mert bár elleneink annyi szépet és jót elvitatnak a magyartól, de viseletünk festőiségét még senkinek nem jutott eszébe kétség alá hozni. S hogy a szépség törvényei szerint kétség alá sem vonható, ez nemzeti hatásunk egyik biztosítéka.” (Kővári László: Viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából)

Szinte minden nemzeti sorsforduló alkalmával felvetődött a viselet kérdése is, a magyar öltözetek hatásos kifejezőeszközei voltak a tiltakozásnak, gyásznak és a kultúránkhoz való ragaszkodásnak is. Következő három bejegyzésünkben megpróbáljuk bemutatni a (férfi) főúri díszöltözet változásait, fejlődését, valamint a 19. században kiala­kult és máig meglevő polgári magyar viselet történetét.

Bár a középkori viseletekkel kapcsolatban a nem rendelkezünk teljes képpel, mégis feltételezhetjük, hogy a jellegzetes magyar öltö­zékek előzményeit a 10-11. században kereshetjük. A 19-20. században a témával foglalkozó történészek, mű­vészek, ruhakészítők azonban nem voltak olyan kényelmes helyzetben, mint a XX. vagy a XXI. század embere, ugyanis nekik még nem álltak rendelkezésre azok a régészeti leletek, technikai újítások, melyek nekünk már igen. Ezért lehetséges az, hogy a témával kapcsolatban igen szerény mennyiségű szakirodalom született (hozzá kell tenni: mindmáig), a romantikus festők pedig jobb híján igyekeztek elképzelni pl. honfoglaló elődeink viseletét. Szendrei János, író, történész így kesereg emiatt: „De hiszen megfestette Munkácsy Mihály is a Honfoglalást, a hol a többek között ott látjuk Jókai Mór koszorús írónk képmását is modern díszruhájában. Az ilyen képek azután lehetnek művészi alkotások, kedélyünket megragadhatják, de múltunk felőli tudásunkat nem gyarapíthatják”. Feszty Árpád híres festménye is csupán a tájat mutatja be hitelt érdemlően, a ruházatot nem. Ez azonban nem csökkenti a festmények értékét, hiszen – ahogy már említettem – a korabeli művészeknek nem álltak rendelkezésre olyan hiteles információk, amik alapján valósághűen ábrázolhatták volna az öltözeteket.

Érdemes tehát az újkortól vizsgálni a magyar ruhákat, hiszen ettől kezdve számos tárgyi emlékkel is rendelkezünk. Vegyük figyelembe továbbá azt is, hogy jelenlegi tudásunk szerint nagyrészt a török uralom alatt alakulnak ki azok a jellegzetességek (zsinórdísz, öv, magyar nadrág, föveg, csizma), melyek egyértelműen magyaros jelleget kölcsönöznek a díszöltözeteknek. (Persze jelentősen bonyolítja a helyzetet, hogy kerültek elő olyan régészeti leletek, melyek arról tanúskodnak, hogy már honfoglaló őseink is alkalmazták a különleges zsinórdíszítéseket. De ez egy másik írás témája lehetne.)

A 16. század derekától kezdve a főúri díszruhákon egyre inkább a keleti (török) hatások érvényesültek. Valódi aranyfonalból készített csipkék, bársony, damaszt és selyem használata jellemezte ezeket a díszes dolmányokat, mentéket. Érdekes, hogy szabásukat tekintve a nyugati (ívekkel szerkesztett körcikkek) és keleti (négyzetes, négyszögletes) mód keveredett egymással. Az egyik legrégebbi ruhadarab, mely ránk maradt, Oláh Miklós esztergomi érsek 1503-ban viselt mentéje. A képet nézve látható, hogy alakja egészen a derékig testhezálló, majd szélesedő, félcombig érő. A 16. században még nem a mente, hanem a dolmány volt a hosszabb ruhadarab, s hónaljhasítékai is az akkori mentékre jellemző módon lettek kialakítva. Az ilyen díszes ruhákat a magyar nemes urak leginkább jeles eseményekkor, ünnepségeken viselték, míg a hétköznapokra a fekete vagy sötét színű, rendszerint posztóból készített szerelést öltöttek magukra. 

Oláh Miklós gyermekkori mentéje (Iparművészeti Múzeum)

Rendkívül fontos és egyben vitatott tárgyi emlékünk I. Lipót koronázási dolmánya és hozzávaló mentéje, valamint köpenye. Korábban a viseletekkel foglalkozó művészettörténészek, régészek biztosra vették, hogy a herceg Esterházy Pál tulajdonában levő ruhához tartozó köpeny is a viselet része volt Lipót koronázása alkalmával. Az újabb kutatások fényében ugyanakkor ez megkérdőjeleződik (valószínű, hogy inkább az akkor 20 éves gróf Esterházy Pál viselte a köpenyt Lipót 1655. évi pozsonyi koronázásán). Mindenestre az öltözék szabása azért is érdekes, mert a magyar dolmányok jellegzetességeivel idegen elemek is keverednek, így elképzelhető, hogy a ruhadarab nem magyar szabó munkája. Mintáját tekintve a dolmány szegfűágas, a mente pedig szegfű és tulipá­nos motívumokkal díszített.

I. Lipót koronázási öltözéke (Iparművészeti Múzeum)

A 18. század számos változást hozott az európai divatban, ek­kor jelenik meg a pantalló, a mellény és a zakó is. Ez az átalakulás természetesen hatást gyakorolt a magyar díszöltözetekre is, a főurak egy része követte az aktuális divatot, s ruhájuk egyre inkább elveszítette kaftánra emlékeztető szabását, s csupán díszítésben őrizte meg korábbi keleties jellegét. Megjelentek hazánkban a huszáruniformisok hatására barna és sötétkék posztóból készült, már csak egy arasznyival az öv alá érő dolmányok és a valamivel hosszabb szabású menték. Az így keletkezett nemesi öltözetek érezhetően katonás jelleget kezdtek ölteni, főleg ha viselőjük még kardot is kötött oldalára. A dolmányok ekkor úgy megrövidültnek, hogy gyakran csak az övig értek, az aljuk kerekre volt szabva, olykor pedig ujj nélkül, mellényként is funkcionáltak. A hosszabb (térdig érő), kevésbé zsinórozott, derékban szabott ruhadarabot 1817-ben említik először „Atilla-mente” néven. A század 70-es, 80-as éveiben egy jól kimutatható németellenes nemesi ruhamozgalom kezdett kibontakozni, ami a 90-es években érte el csúcspontját. Már ekkor megjelenik az igény a 16-17. századi (eszményített) keleties elemekkel dúsított férfiviselet felújítására és a nyugati (francia, német) hatásoknak a nemesi öltözködésből való száműzésére. Ahogy látni fogjuk, pár évtizeddel később ismét felerősödnek majd ezen törekvések.

 Férfi díszöltözet, 1770-1780 (Iparművészeti Múzeum)

A francia forradalom hatására szerte Európában, így hazánkban is kezdett átértelmeződni a nemzet fogalma, s egyre inkább előtérbe került a polgári nemzetfelfogás. Egyértelmű, hogy az addig uralkodó nemesi nemzetér­telmezés alapján csupán a kiváltságos rendek ünnepi öltözete számított nemzeti viseletnek. Az 1820-as évektől kezdve azonban a megváltozott közgondolkodás hatására egyre nagyobb igény támadt olyan, a társadalom bármely tagja számára viselhető, magyar sajátosságokat is megjelenítő ruházat létrehozására, amely a külvilág felé is tanúskodik a magyar nemzet összetartozásáról, de nem üt el teljesen a nyugaton divatos öltözetektől.

Az ezt szorgalmazók számára két lehetséges megoldás jöhetett számba: a régmúlt korok öltözeteinek felidézése, vagy a népi ruházat általánossá tétele. A nemzeti egység megvalósulását az öltözködésben minden bizonnyal nem segítette volna elő a paraszti viselet táji tagoltsága és az arisz­tokrácia sem rajongott ezért a javaslatért. Így nem csoda, hogy az előbbi mellett döntöttek, s a 16-17. századi főúri vi­seletet vették alapul az új ruházat kialakításánál; ezt azonban nem lehetett egy az egyben átvenni, hiszen az felettébb anakronisztikus hatást keltett volna. Lényeges szempont volt, hogy a színkavalkád és pompás anyaghasználat helyett egyszerűbb, „hétköznapibb” és nem utolsó sorban megfizethetőbb legyen, hogy az éppen kialakuló polgárság is magára tudja ölteni azt. A végeredmény egy olyan öltözék lett, mely alapvetően nem lógott ki a nyugati ruhák közül, mégis magán hordozta a magyaros viselet ismertetőjegyeit, díszítőelemeit. A dolmány jelentősen meghosszabbodott, hogy hasonlatossá váljon a nyugati szalonkabáthoz, a frakkhoz. Egyébként a diplomata Apponyi Rudolf gróf jelent meg először az újszabású magyar ruhában egy estélyen. A külföldi divatlapok lelkesedve számoltak be az új viseletről.

 Klauzál Gábor (Wikimédia)

A reformkorban szinte hódított a vörös és fekete színösszeállítás, emblematikus politikusok, illetve művészek közül többen is feltűnnek ezen színekből készült öltözetekben. (Többek között Liszt Ferencet, Széchenyi Istvánt, Erkel Ferencet és Batthyány Lajost is megörökítették fekete-vörös színű ruhában.)  Nagy kérdés ugyanakkor, hogy egyáltalán beszélhetünk-e a reformkorban a magyar öltözékek divatjáról. Lukács Anikó, a téma szakértője egyik tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy az 50-es 60-as években nagyságrendekkel népszerűbbek voltak a magyaros ruhadarabok, mint a 30-as vagy a 40-es években, s ez volt az igazi divatmozgalom. Jelen­tősége azonban így is nagy volt. Kimagasló alkalmakon (pl. főispáni beiktatás) szinte elengedhetetlenné vált a magyar öltözet, az országgyűlésben pedig már 1825-ben is voltak, akik fekete „atilla” dolmányt húztak. Bátor főurak pedig V. Ferdinánd pozsonyi koronázásán jelentek meg az akkor már az osztrák titkosrendőrség figyelmét is felkeltő „ősrégi viseletben”

 Batthyány Lajos Barabás Miklós festményén

(Felhasznált irodalom: F. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok. Bp. Gondolat, 1989., Höllrigl József: Régi magyar ruhák. Bp. Officina, 1944., Lukács Anikó: Nemzeti divat a reformkori Budapesten In Korall, 2002/10., Mojzsis Dóra (szerk.): Régi magyar öltözködés. Bp. Magvető, 1988., Tompos Lilla: A díszmagyar. Bp. Magyar Mercurius, 2005.)