történész, szociológus
A Mátyás-szobor avatása
1902. október 12-én, 120 évvel ezelőtt Kolozsváron felavatták Fadrusz János szoborcsoportját, amelyet általában csak Mátyás-szoborként nevezünk. Hatalmas ünnepség keretében adták át az emlékművet. Kolozsváron 1851-ben azonosították Mátyás király szülőházát, s ezt követően vert gyökeret a gondolat, hogy a nagy király emlékére szobrot kellene emelni.
Hosszú idő telt el, s több próbálkozás után döntött úgy az időközben létrehozott-, majd megújított Mátyás Szoborbizottság 1893-ban, hogy az alkotásnak majd a millenniumi ünnepségekre kell elkészülnie, s ekkor végre kiírták a pályázatot is. Hét szobrász adott be pályamunkákat, s a beérkezett mintákból, makettekból kiállítottást rendeztek. A Szoborbizottság 1894. május 15-én egyhangúan Fadrusz János művét ítélte méltónak az első díjra, amellyel a korszakban nagyon komoly összegnek számító 4000 koronás juttatás is járt. A Történelemportál idézte az indoklást, mely szerint az alkotás "eszméjében eredeti és az eszme kivitelében összhangzatos és következetes, és nemcsak Kolozsvár büszkesége lesz, de a magyar művészettörténet fejlődésében is mozzanatos eseményt jelent.”
Már az alapkő letételét is megünnepelték: 1896. szeptember 30-án az Irodalmi Társaság ünnepi ülést tartott, ezt követte a színházi est, végül nagyszabású vacsora. A rendezvényeken a királyt és a kormányt Fejérváry Géza honvédelmiminiszter, és Jósika Sámuel belügyi államtitkár (korábban Kolozs megyei főispán) képviselte. A párizsi világkiállításra is kiküldték a szobor makettjét, ahol a zsűri a Grand Prix-vel jutalmazta a koncepciót. Végül 1902. október 12-én megtörtént a felavatás is. József Károly főherceg leplezte le az alkotást, de ott voltak a kormány képviselői is: Széll Kálmán mniszterelnök, Wlassics Gyula kultuszminiszter, Fejérváry Géza honvédelmi miniszter, Darányi Ignác földművelésügyi miniszter, Apponyi Albert házelnök. De ott volt Jókai Mór és Benedek Elek is. Az alapkőletétel ünnepségei eltörpültek a most következő eseményekhez. Fogadások, ünnepélyek, s a főtéren hatalmas tömeg.
A Mátyás-szobor avatása. A Vasárnapi Újság felvétele
Vajon mit láttak a korabeli szereplők Erdély valóságából? Vajon hogyan érzékelték a magyarság helyzetét? Először nézzük meg, mit mondtak a korabeli statisztikák.
A hivatalos adatok szerint nőtt a magyar anyanyelvűek aránya. 1901-hez képest 1910-ben a történelmi Erdélyben a hivatalos adatok, 51 ezerrel több, elsődlegesen a magyart használót mutattak ki, míg az elsődlegesen a román nyelvet használók lélekszáma csaknem 94 ezerrel csökkent. A magyar nyelvet elsődlegesen használók aránya 1880 és 1910 között 26%-ról 31,5%-ra nőtt, míg a románok aránya 57-ről 54%-ra csökkent.
"A "nem magyar" egyházak magyar anyanyelvű híveinek száma jóval gyorsabb ütemben gyarapodott, mint a magyar anyanyelvűeké általában, míg a jellegzetesen magyar (a református és az unitárius) felekezetekhez tartozók létszámnövekedése elmaradt az átlagostól. A magyar ajkúak között a görög katolikusok szaporodása volt a legnagyobb arányú, még a magyar zsidók szaporodásának percentjét is felülmúlta, majd őket követték a görögkeleti vallásúak. [...] A magyar nyelv terjeszkedése magukat a nyelvhatárokat lényegében nem módosította, kivéve Szatmár-Ugocsa vidékén, ahol az 1910. évi népszámlálás a görög katolikus román és rutén, illetőleg a római katolikus sváb népesség nyelvváltása következtében a magyar nyelvterület kontúrjait a korábbiaknál határozottabban rajzolta meg. [...] A nyelvi magyarosodás a múlt század közepétől Galíciából és Bukovinából folyamatosan érkező és gyors ütemben szaporodó német (jiddis) nyelvű zsidóság körében volt a legnagyobb méretű: a magyar anyanyelvű izraelita felekezetűek száma a mai Erdély területén 1880 és 1910 között 76 ezer lélekkel csaknem a két és félszeresére nőtt." - olvashatjuk a statisztikai adatokot értelmező tanulmányban. Kisebb-nagyobb küzdelmek árán sikerült magyar görögkatolikus püspökséget létrehozni, s itt valóban volt asszimilációs nyereség - ott, ahol amúgy is a román nyelvterület pereme húzódott. De vajon akik görögkeleti vallásúakként jelölték meg a magyart, ők kik voltak? Petrozsény, Brassó munkásnegyedeinek lakosai? A ravaszul feltett népszámlálási kérdésre adtak olyan választ, amit szerintük a számlálóbiztos hallani akart?
Hatos Pál könyvében a következőket olvashatjuk: "A dualizmus évtizedei alatt a történeti Erdély belső vidékein százasával románosodtak el az Árpád-kori ősi magyar falvak. Az 1916. augusztusi román betörés kapcsán Ravasz László erdélyi református főjegyző ezt írta: »Az egész Mezőségnek nem székelylakta vidéken az oláhság az utóbbi öven év alatt nagyobb hódítást végzett, mint amennyit ma egy nagyhatalom tud végezni hároméves harcban. Az erdélyi vármegyei magyarság – kimondhatjuk – elvesztette a létharcot: kicsúszott alóla a föld, elhalt ajakán a magyar szó.« Nagyatádi Szabó István 1918 októberében joggal mondotta azt, hogy a románok képesek voltak magyarokat románosítani Erdélyben. A dualizmus korszakában az agrártöbbségű Magyarország kistelepüléseinek etnikai térszerkezetében összességében a magyarok hátrányára következtek be változások. A századfordulóig a magyarok 261 helységben váltak többségi nemzetiséggé, míg 456 egyéb településen elvesztették addigi többségüket. A románok összesen háromszáz településen kerültek többségbe (jórészt a magyarok hátrányára)".
A jelképek azt a szerepet töltik be, hogy köréjük lehet csoportosulni - akár fizikailag, akár virtuálisan. Így az emlékművek, a szobrok természetesen fontosak. Csakhogy amikor egy közösség elvileg nem defenzívában van, akkor a szimbólumok mellett az aprómunkát is el kell végezni. Kolozsvár főterén, a Mátyás-szobor körül most, a XXI. század elején az egyre fogyatkozó, a milliót éppen csak elérő erdélyi magyarság minden év augusztusban szokott gyülekezni a Magyar Napokon. De vajon ma hogyan állunk a románok közé való beolvadással? És hogyan állunk az etnikai térszerkezettel a magyarság ősi szálláshelyein - határokon innen és túl? Mi lesz, ha már nem lesz aki a jelképeink körül gyülekezzen?