Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

A meztelen igazság - Afganisztánban a helyzet változatlan

Kandahar, Herat - az egykori Selyemút olyan városai, amelyek kultúra tekintetében a reneszánsz Itália városaival vetekedtek. Mindez öt-hatszáz évvel ezelőtt. Ma pedig valami egészen más kerekedik ki a történetből. Hogyan jutottak idáig az afgánok?

Gondolom a tisztelt olvasók közül sokan forgatták Ken Follet: Kaland Afganisztánban című könyvét, ezt a háborús kémregényt, a szovjetellenes harcok idejéből. Vagy sokan látták a „Beast of War” című, szintén a mudzsehedek szovjetellenes harcát bemutató filmet. A legutóbbi afganisztános amerikai mozikról nem is beszélve. De talán keveseknek ugrik be Jókai Mór: A láthatatlan csillag című novellája. Ebben a következőket írja a nagy romantikus írófejedelem: „Csupán egy faj tartotta ki legmakacsabbul a harcot. Mikor már a többinek híre is múlni kezdett, ezek még akkor is elő-előtörtek a laktalan pusztákból, a Salamon-hegy havas bércei közől, gyalog, lóháton, olykor ördöngös bőrcsónakaikon, mikkel a hegyek közül eredő Indus-folyam kataraktáin is tudtak hajókázni; rohantak előre sebesen, nyomában a jöttüket megelőző rémhírnek; ölték, aki halandó volt, rabolták, ami szemüknek megtetszett, s ha észrevették, hogy valahol komolyabb készületek vannak ellenök, ismét oly hirtelen eltűntek, mint jövének. Betöréseik mindig sűrűbbek, mindig alkalmatlanabbak kezdtek lenni, a nép puszta nevök előtt reszketett, volt is oka rá; ahol ők egyszer végigvonultak, azon a folton még a föld sem termett esztendőkig. Ezek voltak az afgánok.”

Az afgán emír a palotájában. James Rattray hadnagy litográfiája (1839)


Nos, Jókai sorai talán méltatlanok, de talán itt-ott mégis pontosak. Ez a szakadatlan afgán-angol háborúk korszakában íródott novella a „civilizáció” szempontjából mutatja be a Jókai által egyébként valószínűleg nem is teljesen ismert kultúrát.

Afganisztán területe egykor virágzó vásárhelyekkel, kereskedővárosokkal pettyezett sivatag volt, itt-ott igencsak fejlett kertkultúrával. Azután jöttek a mongolok, majd Timur Lenk, a pusztító, végül a Selyemút szűnt meg, hiszen Kelet és Nyugat között a tengeren utaztak az áruk. Így a mai Afganisztán története valahol 1704-ben kezdődik, amikor a Perzsia (Irán), India (Mogul Birodalom) és a közép-ázsiai mongol utódállamok közötti határvidékre a perzsa sah egy rendkívül kegyetlen grúz tartományi kormányzót nevezett ki. A kegyetlenség persze hatékony volt, de a perzsák elkövették az a hibát, hogy egy lázadással vádolt helyi uraságnak megkegyelmeztek. Az illető hazatért a fogságból és kiűzte a perzsák grúz és cserkesz zsoldosait. Afganisztán tehát egy hatalmi háromszög ütközőzónájában jött létre, amely ütközőzóna légüres térré vált. Azután megjelentek az angolok...

Az első angol-afgán háborúban (1839-1842) a britek húzták a rövidebbet, a másodikban (1878-1880) Afganisztán lényegében brit protektorátus, csatlós állam lett (amennyire ez arrafelé egyáltalán értelmezhető), végül 1919-ben az afgánok által függetlenségi háborúnak tekintett harmadik angol-afgán háborúban az afgánok egy meglepetésszerű támadással betörtek Brit-Indiába és kiharcolták a függetlenségüket. A két utóbbi dátum között persze legalább két nagyobb és számtalan kisebb összecsapás volt Brit-India és Afganisztán határvidékén levő törzsekkel, tömörülésekkel, hadurakkal, orosz titkosszolgálati nyomulással.

Amanulahh Khan, az Afganisztáni Királyság megalapítója

A sikeres függetlenségi harcot követően 1926-ban az afgán emír királlyá kiáltotta ki magát, „modernizációba” kezdett volna, de uralmát egy iszlámista szekta rövid úton megdöntötte, amikor épp külföldi látogatáson volt. Utóbbiak nem tudták magukat sokáig tartani és ismét a királyság következett. 1933-ban Mohamed Zahir Sah lett a király, és csaknem négy évtizedig uralkodott. Eleinte a náci Németországgal próbált barátkozni, de ezzel Irán 1941-es közös brit-szovjet megszállása után gyorsan felhagyott. 1944 és 1947 között egy sor felkelés és összecsapás zajlott az országban, de végül is helyreállította a rendet. Sikeresen egyensúlyozott a szovjetek és az amerikaiak között, s Hruscsov 1955-ben Kabulba látogatott. Zahir Sah fő szempontja az ország függetlenségének megőrzése lett. Egy interjúban úgy fogalmazott: ő sem szocialista, sem pedig kapitalista. A fő ellenségnek a frissen létrejött Pakisztánt tekintette, mivel az utóbbi a pastu törzsekre úgy általában igényt formált, s a pastu volt Afganisztán legnagyobb népcsoportja (ma is). Zahir Sah tehetséges és ambíciózus kuzinja, Mohamed Daud Khan segítségével ipartelepítésbe fogott, és létrehozta a közoktatást. Afféle keleti módra liberális kényúr volt, annyira, hogy kivégzéseket sem rendelt el, sőt, 1964-ben alkotmányt adott az országnak, amelyben rögzítették a polgári szabadságjogokat, a nők jogait, az általános választójogot és a parlament hatáskörét is. Olyan évek jöttek, amelyekkel ma egy becsületes tálib csak rémálmaiban találkozik: miniszoknyás afgán lányok Kabulban, hallgatók és hallgatónők az egyetemeken, alkoholos italok a bárokban, általában kényelmes nyugalom a törzsek között.

A híres fotó 1972-ből: miniszoknyás afgán lányok Kabulban

A miniszoknya azonban akkor sem szorította ki a nikábot, a burkát és a csadort....

Csakhogy Zahir Sah éppen ekkortájt kirúgta az unokatestvérét a miniszterelnöki székből, amit utóbbi 1973-ban egy puccsal hálált meg. Éppen válságos idők jártak: éhínség volt néhány tartományban, a parlamenti viták megbénították a hatékony irányítást az éppen országgá váló térségben. Így tehát a király, hogy elkerülje a véres polgárháborút, lemondott és száműzetésbe vonult, létrejött az Afgán Köztársaság. Mohamed Daud Khan ezúton erőltetni kezdte a „modernizációt”, és ugyan bevonta kommunistákat a kormányba, de eközben egypártrendszert is próbált kiépíteni, miközben a politikai ellenfelek bebörtönzése és kivégzése is nagyban zajlott. Nagyszabású fejlesztési terveiből és politikai ambícióiból azonban semmi nem valósult meg, csak annyi, hogy a korábban ott tartózkodó szovjet tanácsadókat kizavarta az országból. Oktatási téren viszont komoly előrelépések történtek: egymillió afgán gyerek tanult az iskolákban, köztük kislányok is szép számmal. Daud ugyanis elkötelezett volt a nők jogai iránt.

Az 1950-es, '60-as években volt cserkészet is az országban, fiú- és lánycserkészcsapatok egyaránt

A lakosságnak azonban elege lett a „semmitevőnek” bélyegzett Daud-rezsimből, és a kommunista párt a szovjetbarát katonatisztek segítségével puccsot hajtott végre 1978-ban. Ez volt az úgynevezett „Saur-forradalom”. Egy év alatt azonban a különböző frakciók egymást kezdték mészárolni, és 1979-ben bevonultak a szovjetek.

Valahol itt kezdődött az a történet, amely ma egy negyvenévnyi háborúzás ellenére negyvenmilliósra(!) duzzadt Afganisztánt eredményezett. Nemcsak a törzsi villongások, hanem négy évtized nehézfegyverekkel, légierővel, ravaszsággal és brutalitással vívott háborúja immár nemzedékek sorát nevelte fel.

"Mintha a föld okádná ki, oly hirtelen száguldtak elő minden oldalról pokoli lármával ama fekete, ijesztő alakok, hegyes fejű, kurta, vickándozó lovaikon, s iszonyú ordítás, hahota és mekegés között támadtak reánk."

Talán mégis igaza volt és igaza lesz Jókainak?