A modern magyar történelem korszakai

Magyarország „modernkori” történetét a kiegyezéssel szokták kezdeni. 1867-től idáig immár bő másfél évszázad telt el, ami lehetőséget ad arra, hogy történelmi távlatokból tekintsünk vissza az eltelt időszakokra. Természetesen vannak, akik 1918-tól, a történelmi Magyarország összeroppanásától számítják a modernitás. Azonban politikai, politika-elméleti szempontból mégiscsak egy állandó ívet képez a Monarchia megalapításától egészen a napjainkig tartó időszak. Mégpedig azért mert 1867-tól kezdve van állandóan modern értelemben vett államstruktúra, van olyan egyáltalán, hogy felelős kormányzat. Még akkor is, ha ez a kifejezés néha epikus túlzás, hiszen a kommunista diktatúrában, Rákosi Mátyásék legvadabb éveiben – 1949 és 1953 között – maga a kormányzat is szétesni látszott, és lényegében a dinamikus káosz uralma érvényesült.

A megújult Országház és a Kossuth tér tavasszal (parlement.hu)

Ettől függetlenül ha megnézzük ezt a másfél évszázadot, a következőket láthatjuk. 1867 és 1918 között a dualizmus rendszere létezett; 1918 és 1919 az átmeneti, viharos évek voltak; 1919 és 1944 ősze között a Horthy-rendszer, a két világháború között polgári korszak ideje volt. Persze itt is bonyolítja a helyzetet, hogy 19444. március 19-én az országot megszálló németek és csatlósaik „rendszerváltást” hirdettek, ami a nyár közepére szerencsére megfeneklett.  

Az 1944 őszétől 1948-ig terjedő szakasz, az egység kommunista állampárt létrejöttéig a nyilasok rövid és egyre kisebb országterületre kiterjedő ámokfutása mellett az Ideiglenes Nemzeti Kormány, majd az úgynevezett „koalíciós kormányzás” ideje volt. Ez a néhány év a remény és a realitás végpontjaival jellemezhető, s a valóságban a kommunista diktatúra kiépítését jelentette. 1948-tól 1956-ig a Rákosi-diktatúra elnyomását szenvedte az ország. Ebben a rendszerben rövid, látszólagos kitérőt jelentett 1953, a Nagy Imre-féle „új szakasz”, ami 1954 végére el is halt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után az 1967-ig terjedő évek a megtorlást, az erőszakos téeszesítést jelentették, hogy az utolsó politikai kivégzésekkel (Hamusics János és társai ügy) egy másik korszakba lépjen az ország. 1968-tól már az érett Kádár-rendszerről beszélhetünk. Az „új gazdasági mechanizmus” ugyan néhány év alatt kimúlt, de a fusizásra, gmk-ra, a háztájira, gebinezésre és a mindenféle másodállásokra épülő össztársadalmi piramisjáték egészen 1989-ig, a „csodák évéig” tartott.

A rendszerváltás évei tulajdonképpen 1987-ben, a lakitelki sátorban az MDF létrejöttével kezdődtek (sőt, már az 1985-ös monori találkozó is ide tartozik!), majd az adórendszer átalakításával, a „spontán privatizációval” (a törvényesített lopással), 1988-ban a „tüntetések évével”, 1989-ben a Nagy Imre-újratemetéssel, Kádár halálával és a Páneurópai Piknikkel folytatódott. Végül 1990-ben az első szabad választásokkal lezárult ez az átmeneti korszak, bár van, aki szerint 1991 nyaráig, az utolsó szovjet katona távozásáig tartott.

Ezután következett a poszt-kommunizmus időszaka, amit a baloldali gondolkodók a „III.Köztársaság” idejeként azonosítanak. Ez az időszak 2010-ben lezárult. Ami azóta van, azt hivatalosan a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezzük. A helyzetet persze megint bonyolítja, hogy 1998 és 2002 között, az első Orbán-kormány idején létezett egy olyan szlogen, ami úgy hangzott, hogy „több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás”.

És hogy hány darab „rendszerváltás” volt az elmúlt másfélszáz évben? 1918-ban a Károlyi-féle „őszirózsás” puccs, 1919-ben a Tanácsköztársaság, vagyis az első kommunista diktatúra, majd ennek a bukása, utána Horthy bevonulása Budapestre. Ezután állandóság következett, bár itt is külön szokták választani a Bethlen-féle stabilizáció éveit és az utána következő időket, de „igazi” rendszerváltást a német megszállás, majd a nyilaspuccs hozott. A nyilasok után a bevonuló szovjetek által létrehozott új állam megszerveződése jelentette a következő rendszerváltást, majd a kommunista diktatúra nyílt színrelépése 1947-1948-ban. 1953-ban a Nagy Imre-féle „reformok” egész biztosan nem jelentettek „rendszerváltást”, 1956 össznépi forradalma annál inkább. Ugyanígy a Kádár-féle kommunista restauráció is rendszerváltást hozott – tudniillik a forradalmi önkormányzati, önigazgatási szerveket váltották le, pontosabban verték szét fizikailag és hurcolták el a tagjaikat. 1989-1990 volt a következő jelentős rendszerváltás, s 2010-et is nehéz lenne másként értelmezni. Az utóbbi két eset kivételével a rendszerváltásainkat mindig az erőszak, a vér és a halál jellemezte. A 2010-es Fidesz-győzelmen kívül pedig mindig a nagyhatalmi befolyási övezetek változásaival függtek össze, vagy éppen direkt külső hatalmi beavatkozás következtében valósultak meg. 2010 annyiból is kivétel, hogy vélhetően a térségben érdekelt nagyhatalmi szándékok ellenére következett be. Nem szuronyok, nem is tankok és nem is bankok tartják fent ezt a rendszert. Azok, akik le akarnak számolni Orbán Viktorral és politikai rendszerével, viszont annál inkább számítanak külső hatalmakra és a véres erőszakra is, ami majd az általuk remélt új rendszerváltást hozhat. A mostani választások azt is mutatják, hogy ez a rendszer nemcsak jólétet hozott - elég megnézni a kiskereskedelmi fogyasztási adatokat vagy hogy hány rendszámot adnak ki évente - , hanem stabilitást is.

Történelmi távlatból tehát azt láthatjuk, hogy a Monarchia fél évszázada, a Horthy-korszak negyed évszázada, a kommunista diktatúra 45 éve után a rendszerváltozás utáni időszak 32 éve áll. Azonban, mint láttuk, ez is két részre oszlik. Az Orbán Viktor nevével fémjelezhető korszak tehát 12 éve tart, s az országon belüli döntés alapján most újabb négy évre van felhatalmazása. Orbán Viktor ezzel meg fogja dönteni Tisza Kálmán, a dualizmus korának nagy pártvezérének és miniszterelnökének rekordját, ami egyhuzamban 15 évig tartó kormányfő munkát jelentett. Kormányfőként eltölt összes éveit tekintve azonban már így is csúcstartó Orbán Viktor - általános, titkos és szabad választásokon mindezt elérni nemzetközi összehasonlításban is párját ritkítja.

A magyar választók szuverén döntése alapján létrehozott és fenntartott új rendszer úgy tűnik, hogy a változó nagyhatalmi környezetben is meg fogja tudni állni a helyét – bár fenekedés és fenyegetőzés egyaránt akad és az ilyen megnyilvánulások talán sűrűsödnek is. A nagyhatalmi fegyveres konfliktus tüze nemcsak parázslik, de fel is lobbant már, és az idősebb Bush által meghirdetett „új világrend” eresztékei az atlanti világon kívül recsegnek-ropognak, miközben az atlanti világon belül a digitális totalitarizmus réme egyre gyakrabban bukkan fel.

Talán most azonban sikerül félrehúzódni a baj elől, s kivárni, hogy a szél kedvezőre forduljon.