Szabó Ákos
Szabó Ákos

történész

A múltat eltörölni...

Az 1951-ben lerombolt Regnum Marianum templom a kommunista diktatúra pusztításának, embertelenségének egyik jelképe lett. A múlt eltörlésének jegyében hazánkban – és az egykori keleti blokk országaiban – is számtalan épület töröltetett el a szocialista rendszer felsőbbrendűségének jegyében.

A 2020-as pandémiát megelőzően Spanyolország évi 17 millió német turistát fogadott, amely szám 2 millióra zuhant vissza tavaly nyáron. Az ibériai országba érkezők között a XIII. századi erőd, az granadai Alhambra, a cordobai Nagy Mecset, a burgos-i katedrális, vagy épp a madridi királyi palota a legnépszerűbb látnivaló. Hasonló a helyzet Rómával: a Colosseum, Spanyol lépcső, Villa Borghese, Angyalvár kvartett vonzza a turisták millióit, akik hatalmas pénzeket hagynak a helyi éttermekben, szállodákban, kávézókban, múzeumokban, és egyáltalán a szolgáltatóiparban. Épp ez utóbbi tény miatt (is) roppant fontos, hogy egy adott ország milyen épített örökséggel rendelkezik, azok milyen állapotban vannak. Nos, Spanyolország, Olaszország, Franciaország vagy épp Anglia számos települése mágnesként vonzza a turisták sokaságát.

A Regnum Marianum templom 1930 körül (Wikimedia)


Sajnálatos módon a vasfüggöny keleti oldalán nem ilyen rózsás a helyzet. A világháborúk, forradalmak – de leginkább – a kommunizmus pusztítása mérhetetlen károkat okozott az építészetben, így sokkal kevesebb látogató érkezik Varsóba, Szófiába, vagy épp Budapestre, mint a fentebb említett településekre. Prága ilyen szempontból kivétel. A cseh főváros legtöbb része megúszta a háborús pusztítást: nagyjából egy hétig tartó prágai felkelés után hamar becsörömpöltek a T-34-esek a „Goldene Stadtba”. Bécs se szenvedett sokat, alig két hét fegyverropogást követően végigmasíroztak a szovjet katonák a császárvároson, így könnyű volt a legélhetőbb város imidzset kialakítani nyugati szomszédunknál.

Budapest és a magyar települések lényegesen többet szenvedtek az átvonuló frontoktól, amelyet a kommunista rombolás időszaka követett. Az építészeti múlt eltörlését főleg a „régi világ” épületei szenvedték meg: egykori nemesi épületek, kastélyok, egyházi épületek váltak semmivé, foglalta el helyüket szalagház, munkásotthon, vagy éppen taxidroszt. A legfeltűnőbb a Budai Várnegyed épületeinek tudatos – vagy épp hanyagságból bekövetkezett – rombolása. Az egykori József főhercegi palota, a Honvéd Főparancsnokság mind-mind a múlt lerombolásának szimbóluma lett, akárcsak az egykori Nemzeti Színház épülete „a Blahán”, a Lloyd-palota, és az Európa Szálló az V. kerületi Széchenyi István téren. Itt kell megjegyeznem, a Budai vár számos épülete az 1960-as,70-es években még megmenthető lett volna, ám az akkori politika érdekeit nem szolgálta megmentésük.

A pesti oldal egyik legnagyobb építészeti rombolása, az ORI székház felépítése volt a Vörösmarty-téren. Egy teljességgel tájidegen épület csúfította a város egyik legszebb terét, mindez a Piazza Navonán, vagy a Szent Márk téren elképzelhetetlen lett volna. A szocialista várostervezésnek esett áldozatul a Városliget legnagynagyobb kulturális színtere; a Városligeti Színház, amelyet 1952-ben bontottak le, de megemlíthetnénk a pesti korzó szállodasorát, amelyre szavak sincsenek…

A felrobbantott Regnum Marianum templom helyére épített bálvány, a Sztálin-szobor az ötvenes években (Wikimedia)

Ha messzebbre merészkedünk a fővárosból, sajnos akkor is tetten érhető az a pusztító igénytelenség, amely az 1960-as, 70-es és 80-as évek szocialista építészetét jellemezte. A kecskeméti szecessziós főtérre megálmodott Aranyhomok Szállóda teljességgel értelmezhetetlen, akárcsak a vele szomszédos Lordok Háza Társasház, amelyet egy bérpalota helyén emeltek 1968-ban. Hasonlóan kirívó, a veszprémi „húszemeletes”, amelyet az egykori – egy-két szintes – bérházakkal rendelkező városközpontba építettek, végérvényesen elcsúfítva ezzel a belváros ezen részét. Ráadásként a toronyház alá, mellé szolgáltatóházat is terveztek, amely tovább rontotta a kivárosias Veszprém arculatát. További „felhőkarcolók” csúfítják pl. Szolnok, Debrecen, és Gyöngyös alapvetően kedves, többszáz éves épületekkel rendelkező városait egyaránt. Sajnos, az akkori döntéshozók elengedhetetlennek tartották egy-egy magasház felépítését szocialista nagyvárosainkban.  Szolnokon a Szigligeti Színház melletti tízemeletes lakóház városépítészeti öngól, amelynél talán csak a Győri Nemzeti Színház épületének felépítése volt nagyobb esztétikai károkozás.

A székesfehérvári Skála áruház 1986-ban (egykor.hu)

Külön fejezetet szólhatna, az országszerte a 70-es években felépített Skála és Szivárvány áruházak városközpontokban történt megnyitásáról, amelyek – ugyan többnyire nem voltak magasak – de teljességgel kilógtak a környező épületek közül. A Berettyóújfalu, Szeged, Győr, Nyíregyháza, Székesfehérvár városaiban (is) működő szövetkezeti üzletközpontok közül az utóbbi 150 méterre helyezkedik el az egykori székesegyház romjaitól, a romkerttől, a magyar történelem egyik legszentebb helyétől. Szeged esetében nemcsak a „nagyáruház” felépítése érdekes, hanem az Oskola utca elejére épített tízemeletes toronyház története is: felépítésekor a pártszervek részéről kiemelt szempont volt, hogy a Stefánia felől érkező gyalogosok, és autósok elől takarja ki a Fogadalmi templomot…

Szintén érdemes lenne időt és helyet szánni a városképeket sokszor elcsúfító – és itt most nem a lakások kétségkívül megfelelő komfortfokozatáról, illetőleg lakhatóságáról beszélek – panelházakról, amelyek szinte minden városunkban megtalálhatók, Óbudától, a szegedi Tarjánon át, az egri Csebokszáriig. Nem is feltétlen a lakótelepekkel van (volt) a baj, sokkal inkább azzal, amikor szecessziós, historizáló, vagy épp barokk épületek szomszédságában építették ezeket, figyelmen kívül hagyva építészeti, esztétikai szempontokat.

Kérdés, mit lehet kezdeni ezekkel a szocreál, sztálinbarokk stb. „torzókkal”? 2021-ben nagyjából semmit, ugyanis, lebontani, az ott lakókat, dolgozókat kárpótolni nagyon nehéz: rengeteg pénzzel és jogi hercehurcával járna. Ha mégis, felmerül a kérdés, ki fizesse a számlát? Az önkormányzat, a megye, az állam, esetleg magánbefektetők? Ha utóbbiak, cserébe, mit kérnek, mit várnak el? Teoretikus kérdéskiegészítésként megfogalmazhatjuk: kinek a „felelőssége” az a hatalmas bevételkiesés, amellyel pl. Varsónak, az egykori Kelet-Berlinnek kell számolnia Rómával, Firenzével, Cordobával, vagy épp Colmarral szemben? Hogyan dolgozzuk fel a múlt épített emlékeinek eltörlését, miként tanítsuk a jövő nemzedékét a szépre, az igényességre? Roppant nehéz kérdések, melyek megválaszolása nem ezen cikk feladata.

 FOLYTATJUK