A múltat eltörölni 2. rész

A sorozat második részében képzeletbeli utazásunkat kezdjük a magyar turisták egyik legkedveltebb közép-európai desztinációjával, a csehországi Český Krumlovval. Az egykori szudétanémet kisváros Prága után a második legnépszerűbb város az évi több mint egy milliós látogatottságával, persze, csak ha nincs világjárvány. A csehek kiválóan építették fel az ékszerdoboz kisváros arculatát: helyi sörmárka (melynek paradoxona, hogy nem helyben főzik), kenutúrák a Moldván, „műrégi” szatócsbolt, panoptikum, és számtalan más érdekesség várja a nagyérdeműt. Sajnos, 2020-ra a város élvezhetetlen lett a mindenütt – szó szerint – hömpölygő turistaáradattól: kínaiak, spanyolok, németek, magyarok tömegével csodálják a gyönyörű városkát. Pedig nem is olyan rég még nem volt semmi látnivaló a településen.

Český Krumlov az 1980-as években (ziegler.blog.idnes.cz)

Helyi szállásadónk elmondása alapján, a 80-as évek közepén omladozó házfalak, dohos pincék, szukaszürke, alumínium kukák és egy, azaz egy tejivó fogadta a cseh és szlovák belföldi turistákat, valamint az egykori kitelepített németek idelátogató leszármazottait. A szudétanémetek helyét pedig az ország más részéből idetelepítettek foglalták el, akik (lévén gyökértelen voltak), mit sem törődtek a történelem eme csodás darabjával. Ilyen állapotból állt talpra Krummau am Moldau (Český Krumlov eredeti, német neve, a szerk.) a rendszerváltást követően, nem kis erősfeszítés és tőkeinjekció segítségével. Igaz, mára kissé „túltolták a turizmust”, hiszen az óvárosban már nincsenek állandó lakók, csak éttermek, panziók, sörözők és szuvenírboltok találhatók. Az önkormányzat fizet azért, hogy „helyieknek látszók” sertepertéljenek a házak előtt (legutóbbi ott jártamkor épp sárgabarackot tettek el befőttnek egy kapualjban), hogy kevésbé tűnjön turistagettónak a hely. Érdekessége a dolognak az, hogy vajon miért nem számított Krumlov a 70-es és 80-as évek a valutaínségében szenvedő csehszlovák vezetésnek, miért nem próbálták meg a városkát az idegenforgalom számára vonzóvá tenni? Márcsak azért is megtehették volna, mert az osztrák határ mindössze harmincöt kilométer, de a volt NSZK határ is csak hetvenöt kilométerre helyezkedett el Český Krumlovtól.

Varsó központja az 1970-es években (archiwum.allegro.pl)

A csehszlovák szocialista építészeti beavatkozás egyik negatív – ha nem a legnegatívabb – iskolapéldája Liberec városa, amely Reichenberg néven szudétanémet központ volt az 1. világháborút megelőzően. A dimbes-dombos északcseh tájon elterülő város saját villamosvonalakkal rendelkezett, számtalan historizáló épülettel, szecessziós palotával, lábasházas főtéri házzal bírt. Az 50-es évektől számos épületet, bérházat leromboltak, helyükön tájidegen ház, buszpályaudvar, postaépület emelkedett, végérvényesen tönkretéve a bájos városka összképét.

Prága sem menekült a „dicsőséges februárt” követő kommunista rombolástól. A XX. századi cseh irodalom egyik legnagyobb alakja, Bohumil Hrabal egykori lakhelye, Prága Libeň nevű kerületében volt. Az 1970-es évek végére egy új városépítészeti koncepció (még leírni is szörnyű) jegyében a régi Libeň utolsó házait is (Óbudához hasonlóan) eltűntették a föld színéről. Helyettük kockaházak, széles sugárút, valamint aluljárók jellemzik a környéket. A Hrabal műveiből megismert vidék elpusztítása a cseh hétköznapokban is sokáig beszédtéma volt, Libeň, az eltűnt világ címmel könyv is készült a városrész daliás időszakáról.

Csehszlovákiát a második világháborút követő érában (bizonyos fokú) külpolitikai kétközpontúság jellemezte. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy Prága volt ugyan a főváros, a legfőbb döntések ott születtek, ám Pozsony is beleszólhatott a szövetségi parlament munkájába. Gustav Husák személyében szlovák nemzetiségű elnöke is volt az egykori államnak, sőt Pozsonynak sikerült elérnie: szinte mindegyik külföldi delegáció, tárgyalópartner „megállt” náluk is, miután Prágában végzett. Épp ezért Pozsony az 1960-as évekre felértékelődött az országon belül, ergo megkapta a szocialista építészet vívmányait. A hetvenes évekre a Duna pozsonyligetfalui oldalát – ahol 1945. júniusában, már békeidőben több száz magyar és német civilt, köztük gyermeket is kivégeztek a csehszlovákok – leradírozták, és panelrengeteget emeltek az egy illetve kétszintes házak helyére. Hiába, kellett a lakóhely a pozsonyi gyárakba érkező szlovákoknak, elősegítve ezzel is a város szlovakizációját.

Lengyelországban sem volt sokkal rózsásabb a helyzet. Az egykori királyi székhelyet, a lengyel kultúra és a művészetek fellegvárát, Krakkót is szánt szándékkal csúfították el már az 50-es évektől kezdve, amikor Nowa Hutát felépítették. A helyi, „mini Dunaújváros” mellett a Visztula-parti Forum Hotel épülete értelmezhetetlen, és az 1975-ös, kezdő kapavágás óta csúfítja a Wawellal szemközti partszakaszt. A borzalmas épület ráadásul hosszú évek óta zárva tart, még a fenntartásához szükséges pénzt sem tudja kitermelni azon nyugat-európai bulituristáktól, akik egy kis szoci retró fílingre vágynának. Lerombolni, eltakarítani igen sokba kerülne.

Varsóban temérdek szocialista épület látható, amelyek részben a 2. világháború során lerombolt házak, paloták helyét foglalják el. (A Kultúra és Tudomány Palotájáról már nagyon sok helyütt született írás, így itt nem mutatjuk be történetét.) Az Óváros tisztes rendberakása mellett, sajnos számos épület pusztult el a hanyag, vagy épp tudatos kommunista várostervezés miatt. Az egyik legcsúnyább mementója az 1945 utáni éveknek, a Smolna 8. nevű toronyház, amely a város kelet-nyugati ütőerének számító Jeruzsálemi Fasor összképét csúfítja, de a sor hosszan lehetne folytatható…Központi Pályaudvar, Plac Konstytucji, és az Ó-Praga lerombolt házai helyén épült panelrengeteg mind-mind turistataszító közterület, utóbbi a kétes egzisztenciák és a drogosok mekkája.

A gyönyörű Gdańskban a XVI. századi Porta Wyżynna tőszomszédságába épített szolgáltatóház, a történelmi Lublinban a sétálóutcára épített áruház csúfítja az évszázados építészeti egységet, és még nagyon hosszan folytathatnánk…

Drezda, Kultúrpalota (Wikimédia)

Sajnos, az egykori NDK-ban sem sokkal jobb a helyzet. Itt és most nem a világégés során szétvert Berlinre gondolok elsősorban, hanem a kisebb, ám építészetileg fontos településekre. Halléban a főpályaudvar szocialista épületét kellett elbontani a közelmúltban tájidegensége miatt, de sajnos a főtér sem menekült meg a kockaházaktól, ahogy az Ulbricht-éra Drezdája sem: az Altmarkton épült fel a Kultúrpalota, melynek tájidegenségére szavak sincsenek. A rostocki megmaradt óvárost is toronyház csúfítja el. Igaz, Berlin legalább valamennyire megél a szoci retróból.

Moszkva esetében a helyzet talán annyival rosszabb, hogy már 1917-től kezdődően megindult a múlt emlékeinek tudatos elpusztítása. A korszakban több tucat templom, székesegyház, nemesi lakóház esett áldozatul Lenin, majd a generalissziumusz világmegváltó terveinek.  Az egykori városképet számos széles sugárút, hatalmas tér (ahol több zöldhullámban lehet csak átsétálni a túloldalra), és a kommunizmus felsőbbrendűségét hirdető torzó csúfítja. A Vörös Tér közvetlen környékét leszámítva, az 1917 előtti Moszkva eltűnt a térképről. Az 50-es évektől százszámra felhúzott Hruscsovkák (4-5, vagy több emeletes blokkházak, a szerk.), a brezsnyevi pangás éveit jellemző monumentális – zömében háborús – emlékművek, és a 80-as évekre már begyűrűző pénzügyi válság miatt csapnivaló minőségben épített panelházak jellemzik Oroszország fővárosát. Sajnos, a városképen tovább ront a Szovjetunió bukása óta elburjánzott városépítészeti trend: csicsás, keszekusza, stílustalan lakóházak, plázák mindenütt, a véletlenül le nem rombolt százhúsz éves faház, vagy éppen kockaház tőszomszédságában. Egyébként utóbbi irányzat sajnos nem csak a fővárost érinti, a poszt-szovjet térségben mindenhol megtalálható.

A Megváltó Krisztus katedrális felrobbantása Moszkvában, 1931-ben. (Wikimédia)

A világnak ezen a térfelén a sztálinbarokk legalább szólt valamiről; a hruscsovkák már semmiről csak a létező szocializmus nyomoráról; a brezsnyevi szürkeség meg úgy ahogy van rátehénkedett mindenre. Manapság a kommunizmus egyetlen "ütős" (szinte szó szerint is...) építészeti hagyatéka, a brutalizmus szinte feledésbe merült. Ráadásul Nyugaton járva azt láthatjuk, hogy a létező szocializmus ott is hagyott nyomokat: Brüsszel meghökkentő betonterebélyeit a belvárosban, vagy a franciáknál Belmondo "Kellemes húsvéti ünnepeket" filmjében kifigurázott "munkás-stílusát", azután Párizs, Koppenhága vagy Rotterdam lakótelepeit. Ráadásul 1989 óta a helyi jelleg, a nemzeti íz a fogyasztói világ lakóparkjaiban és csupaüveg irodaházaiban szinte sehol se bukkan fel. Üzenet nélküli épületek, vagy ha van is üzenetük, az még rosszabb. S az egykori "Nyugat" országaiban a múlt eltörlésének igénye is egyre erőteljesebben bukkan fel...