Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

A Nagy Októberi Szocialista...

Az európai naptár szerint 1917. november 7-én Péterváron a bolsevik (kommunista) párt egységei sikeres puccsot hajtottak végre. Mi volt ez az egész? Mi vezetett idáig? És miért tudták túlélni a látványosan sikertelen politikájukkal? Néhány szempontot szeretnénk olvasóink figyelmébe ajánlani.

Az Auróra cirkáló, a Putyilov gyár, a Téli Palota, a vörös matrózok: talán még azok is ismerik ezeket a közhelyeket, akik sosem éltek a létező szocializmusban. A vörös drapériák, a Lenin- és Marx-fejek tömkelege persze olyan dolog, ami hála Istennek már csak az emlékekben élnek idehaza. (Kivéve néhány elszánt elvtársat és a törvénnyel nehezen összeegyeztethető tevékenységüket.) De mégis, mi történt november 7-én? Hogyan értelmezzük az akkori és az azutáni eseményeket? Egy forradalom volt? Egy puccs volt? Felkelés volt? Éhséglázadás amit néhány dörzsölt gonosztevő meglovagolt?

Talán mindegyik egyszerre. Jelen bejegyzésben mindössze négy olyan tényezőt szeretnék felsorolni, amelyek hozzájárultak a bolsevikok sikeréhez.

Az Auróra cirkáló Szentpéterváron. Ma múzeum.


Az első tényező a információs háború és a tudatformálás megnyerése. A kudarcos háború, a nyomor miatt elkeseredett néptömegek és vérontás egyszerűségét magukba szívó katonák és katonaszökevények fogékonnyá váltak a végletesen leegyszerűsített kommunista jelszavakra, a közeli jövőre megígért, bár eléggé ködösen felfestett mennyország képzetére. Ezek a jól hangzó, primitív ígéretek, párosulva a legalizált és megélhető gyűlölködés lehetőségével olyan politikai programot alkottak, amivel a bolsevikok ellenfelei nem tudtak versenyezni. Ráadásul sikeresebben használták a sajtót is. "Ebben az összecsapásban nemcsak puskákat, ágyúkat és géppuskákat használunk, hanem az újságokat is. Mert az újság is fegyver!" - írta Trockij 1918 nyarán.

Orosz parasztok valamikor a XX. század elején (RealtimeHistory.net)

A második tényező a parasztság. A cári Orosz Birodalom társadalmának (társadalmainak) nagy részét a paraszti népesség tette ki és az agrárium határozta meg. Lenin már 1905-ben figyelmeztette elvtársait: "Most át kell alakítanunk általános jelszavainkat, amelyek a forradalmi proletaritáust célozzák, a forradalmi parasztság felé. [...] A nagy orosz forradalom lefolyása és kimenetele hatalmas mértékben a parasztok politikai öntudatától függ. A parasztok földet és szabadságot akarnak." És 1917 október ez meg is történt: Lenin kiadta a biankó csekket a parasztoknak. Öljétek meg az urakat, gyújtsátok fel az udvarházakat, osszátok fel a földeket! Azt persze elfelejtette hozzátenni, hogy a következő lépésben már maguk a parasztok fognak sorrakerülni. 1918 nyarától azután a "kulákok" elleni harc örve alatt megindult az átfogó támadás a falvak ellen. A parasztság nem tudott érdemben reagálni, hiszen az orosz paraszt politikai öntudata a földéhségen és az úr-gyűlöleten túl csak a falu határáig tartott. Mire megszülettek a falvak fölötti parasztmozgalmak, már késő volt. És Lenin jól számított abban is, hogy a mezőgazdasági cselédek, idénymunkások, szegényparasztok jelentős része a mindenféle tulajdonos elleni harcban csatlakoztak a bolsevikokhoz, hiszen a földet megművelni tudó, önálló parasztok is tulajdonosok voltak, vagy lettek! Az anti-bolsevik erők (a "fehérek") nem tudtak átfogó programmal szolgálni, és nem tudták megnyerni az orosz falvakat, legfeljebb ideiglenesen. Az eszerek (SzR - szociál-forradalmár, kb. a szélsőbalos parasztpártiak) pedig kétlelkűek voltak, mondhatni, jobban utálták a fehéreket, mint a bolsevikokat. Magával ragadta őket a rég várt forradalom, és az örvény azután a pusztulásba vitte őket.

Erősen antiszemita ízű plakát, amely a bolsevik vezetőket, köztük a kést tartó Trockijt mutatja, ahogy feláldozzák Oroszországot

A harmadik tényező pedig a személyi tényező. Lenin nevét mindenki ismeri, és valóban, a bolsevikok személyében egy ördögi zsenit nyertek. Hatalmat akart és legyőzni, alávetni a másikat. Egyúttal azonban mozgosító erejű, és a bolsevik párton belül integratív személyiség volt. Ilyen karizmatikus vezetővel az anti-bolsevik oldal nem rendelkezett. Lenin politikus volt, míg ellenfelei - Jugyenics, Gyenyikin, Vrangel, Kappel, Kolcsak - egytől-egyig katonák, tábornokok voltak (illetve Kolcsak tengernagy). Jellemző, hogy a déli fehér hadsereg maradványai már a Krímbe szorultak be, és csak akkor hívták meg Pokorny Hermannt a magyar hírszerzéstől, hogy a "király nélküli királyság" koncepciójáról beszéljen.Vagyis a személyi tényezőn túlmutató faktor, hogy a polgárháborút a fehér alapvetően a politikai fronton vesztették el.

A személyi tényező kapcsán még két nevet kell megemlíteni, akik nélkül Lenin minden zsenialitása ellenére vereséget szenvedtek volna a vörösök. Az egyik Trockij. Ha ő nincs, már 1918 nyarán végetért volna a bolsevik kaland. Augusztusban, amikor Kappel tábornok fehérkülönítményesei és a cseh légiósok elfoglalták Kazanyt, személyesen ment a páncélvonattal a Kazany előtti utolsó állomásra és kezdte meg az intézkedést. Kazany tartós elvesztése az adott helyzetben a bolsevik kísérlet végét jelentte volna, hatalmas volt a pánik. (Ezt most nincs lehetőség részletezni, talán egy később posztban részletesen visszatérünk erre.) Trockij helyzetét megkönnyítte, hogy a csehek a városban hatalmas zsákmányra tettek szert: a cári aranykészlet jelentős része a kezükre került. A zsákmány elvakította a cseheket. Szeptember 7-re a könyörtelen intézkedéseknek köszönhetően megindulhatott a vörös ellentámadás és 10-ére visszafoglalták a várost.

Nyesztor Mahno (középen)

A harmadik név Magyarországon alig-alig ismert: Nyesztor Mahno, az ukrán anarchista felkelő-parancsnok. Amikor 1919 nyarán Gyenyikin dél-oroszországi hadserege Moszkva ellen vonult, a hatalmas térségben az ukrajnai balszárnyon jóformán nem is maradtak vörös csapatok. Ott volt viszont az anarchista Fekete Hadsereg, és a zseniális parasztvezér, Nyesztor Mahno. Az anarchisták a bolsevikokkal gyűlölték egymást, ahogyan csak két azonos gyökerű szekta gyűlölni tudja egymást, viszont Mahno úgy látta, hogy a nagybetűs Forradalom mégiscsak azt követeli meg, hogy a fehérek ellen forduljon. Erre építettek a bolsevikok is a hozzá intézett üzenetekben. Mahno tehát jól oldalba is támadta Denyikin hadseregét. Utóbbinak a Moszkva elleni előrenyomulás frontjáról kellett csapatokat kivonnia. A bolsevikok ügyesen számoltak: az anarchisták és a fehérek egymást intézték el. Pedig szeptemberben Moszkvában már általános pánik uralkodott. Földalatti párt-struktúrát hoztak létre, és készültek az illegalitásra. A fehérek azonban lassanként elfogytak. Szaratovnál Trockij még korábban megakadályozta, hogy Gyenyikin és Kolcsak admirális Szibériából előrevonuló erői egyesüljenek, sőt, utóbbiakra már júniusban döntő vereséget mértek. Így a felszabaduló erőket a Moszkva ellen előretörő fehérek ellen lehetett irányítani, akik, mint említettük, Mahno ellen küldték csapataik egy részét. Október közepére 300 km-re álltak Moszkvától a fehérek, de ekkorra már kimerültek, és hamarosan visszavonulásba kezdtek a Fekete-tenger felé.

Mahno azután még egyszer megmentette a bolsevikokat, amikor 1920-ban a Krímből előretörő Vrangel tábornokot állította meg, s így megakadályozta, hogy az ukrajnai gabonatermés a fehérek kezére kerüljön. Ez már a bolsevikok nagy varsói csatavesztése után történt, amikor újra minden veszni látszott; Mahno épp időben avatkozott közbe. Alighogy az anarchisták feltartóztatták Vrangelt, a lengyelekkel fegyverszünetet kötő bolsevikok azonnal ráfordultak Mahnora. Vezérkarának és parancsnokainak jelentős részét egy tárgyalás ürügyén tőrbecsalták, majd 1920 végére a nyílt hadviselésből partizánháborúba kényszerítették a Fekete Hadsereget, végül levadászták csaknem az összes anarchista fegyverest. 1921 augusztusában Mahno 77 megmaradt társával menekült át Romániába.

Anti-bolsevik ("fehér") plakát: "Az egységes Oroszországért"

Legvégül, a negyedik tényező a nemzetiségi kérdés. Az Orosz Birodalom nemcsak egyszerűen soknemzetiségű ország volt, hanem egy egész külön világ. Lenin a nemzetiségeknek is biankó csekket adott, amire megintcsak nem volt fedezet, sőt, mondhatnánk: hamis csekk volt. Mert ugyan elvileg "elengedte" őket, de például Ukrajnát már legelején sem eresztette ki a kezéből. Finnországban polgárháborút szított, ahol a vörösök húzták a rövidebbet, de azután különösebb fejfájást a finnek nem okoztak neki. A bolsevikok például a litvánokkal megállapodást kötöttek Vilniusról, miszerint a lengyelekkel szemben nekik adják. Persze eszük ágában sem volt betartani, s amikor úgy tűnt, hogy Varsót is beveszik a vörösök, már fel is készültek egy Szovjet-Litvánia kikiáltására. Az azerieket az örmények ellen uszították, és így tovább. Számítottak a kiszolgáltatott helyzetben levő zsidóságra is. Lenin hatalmát azonban az első évben a lett bőrzekés ezredek és a kínai banditákból verbuvált alakulatok mentették meg, továbbá a világ minden tájáról összesereglett "internacionalista" csoportok. Ezzel  szemben az Osztrák-Magyar Monarchia cseh nemzetiségű hadifoglyaiból létrehozott légiók a fehérek mellé álltak, hiszen ők "antant-szövetségesek" voltak, és szabályszerű hajtóvadászatot rendeztek a magyar hadifoglyok ellen. (Történetírásunk a mai napig adós a cseh fegyveresek által agyonlőtt, halálra kínzott magyar hadifoglyok sorsának részletes bemutatásával.) Így törvényszerű, hogy a magyar hadifoglyok inkább a biztonságot jelentő Vörös Hadseregbe jelentkeztek. Lenin az oroszok ellen tehát külföldieket használt fel, míg a nemzeti függetlenségi mozgalmakat vagy megosztotta, vagy egymás után "kezelte". A fehérek ezzel szemben semmit ígértek senkinek. Amikor Gyenyikin 1919 nyarán előretört, nem volt hajlandó még az egyébként rég független Lengyelországot sem elismerni.

Lenin tehát ellenfelei hiányzó képességeinek és hiányos adottságaiknak köszönhetően sikeresen alkalmazta a szalámi taktikát.