A népakarat látszata

Manapság sok szó esik az ukrajnai háború kapcsán arról, hogy az oroszok által elfoglalt területeken választásokat rendeznének, vagy éppenséggel népszavazásokat tartanának. A hírek szerint a népakarat ilyen formában való kinyilvánításának vagy egy-egy, „szakadár” állam-kezdemény kikiáltása lenne, vagy pedig egyenesen az Oroszországhoz való csatlakozás. A mintát a Donyecki és a Luganszki Népköztársaság választásai, vagy pedig maga a 2014-es krími népszavazás jelentené. A „népakarat” különböző, régmúlt kinyilvánításait (bár itt nehéz eldönteni, hogy melyik kifejezést érdemes idézőjelbe tenni) az orosz diplomácia nagyon komolyan veszi, és azokat nemcsak emlékezetpolitikai vonatkozásban használja. Két évvel ezelőtt, 2022. július 22-én az orosz külügyminisztérijum véleményt tett közzé a nyolcvan évvel azelőtti eseményekről, vagyis a három kis balti államnak a Szovjetunióhoz való csatlakozásáról.

Szovjet megszálló csapatok Rigában, 1940.

Az orosz álláspont szerint azért telepítettek még 1939-ben szovjet csapatokat Litvániába, Lettországba és Észtországba, hogy megakadályozzák a náci Németországot abban, hogy ezeket az országokat felvonulási területeknek használja. „Moszkva kénytelen volt [1940-ben] kiegészítő csapatokat telepíteni ezekbe az országokba. Ez a lépés, amelyre a balti államok vezetésének jóváhagyásával került sor, törvényes volt, és önmagában még nem jelentette a szuverenitásuk átruházását a Szovjetunióra. A Baltikum későbbi belépése a Szovjetunióba sem volt egyoldalú lépés és kölcsönös egyetértésen alapult. A lettország, litvániai és észtországi parlamenti választások 1940 júliusában pedig a választók túlnyomó többségének természetszerű reakciója volt, hogy kinyilvánítsák akaratukat a Szovjetunióba való belépésre, amely a náci agressziónak ellenállni képes egyedüli hatalomként volt számontartva.” Az orosz értelmezés szerint a Szovjetunió mentette meg a balti államokat attól, hogy a német náci tervek martalékává váljanak. Ráadásul, teszik hozzá, a teherán, jaltai és potsdami megállapodások nem vonták kétségbe a balti államok belépését a Szovjetunióba, és a kérdést az EBESZ 1975-ös zárónyilatkozata végleg „lezárta”.

Ugyanezen a napon, tudniillik 2020. július 2-én a rigai orosz követség a következő twitter bejegyzést közölte: „a balti államok vezető körei a Szovjetunióba való belépésük kapcsán az események céltudatos értelmezésének ráerőszakolására tesznek kísérletet. Az orosz álláspont a történelmi valóság objektív számbavételén és megalapozott értékeléseken alapul, dokumentumokra és tényekre támaszkodva.”

Riga: az egykori KGB székházban berendezett kiállítás

A lett külügyminiszter természetesen saját twitter csatoráján reagált, egy Bulgakov idézettel: „ez ismételten az úgynevezett hazugság esete. És a legérdekesebb ebben a hazugságban, hogy az első szótól az utolsóig hazugság.” A következő napon, 23-án az amerikai és a három balti külügyminiszter közös nyilatkozatot adott a nyolcvan évvel azelőtti Sumner-Welles nyilatkozat 80. évfordulóján. A Sumner-Welles nyilatkozat volt az USA úgynevezett el-nem-ismerési politikájának alapja, vagyis annak, hogy az amerikaiak soha nem ismerték el a három balti állam bekebelezését. A 2022-es amerikai-balti nyilatkozatban megállapítják: a négy ország ellenáll azoknak az orosz próbálkozásoknak, hogy átírják a történelmet és igazolják a balti országok megszállásának és annektálásának jogosságát. Két nappal később pedig a lett külügyminisztérium nyilatkozatban utasította vissza az orosz történelmi megállapításokat és részletesen cáfolta azokat. Leszögezték, hogy a teheráni, jaltai és potsdami konferenciákon, továbbá a Helsinki Értekezleten nem foglalkoztak a balti ügyekkel.

Most pedig lássuk, hogy mi is történt 1940 nyarán azokon a választásokon. Miután 1939 őszétől a Szovjetunió katonai bázisok létrehozását erőszakolta ki a batli államokban, Hitler „hazahívta” a nagy létszámú, a középkortól kezdve ott élő balti németséget. Hamarosan a finnek elleni szovjet támadás (a Téli Háború kitörése) azt a hamis látszatot mutatta, hogy a baltiak – ugyan kényszer alatt – de jól döntöttek. Hiszen a finnek visszautasították a szovjet követeléseket. 1940. március 25-én Molotov nagy beszédet mondott, amelyben kijelentette: „a paktumok végrehajtása rendben halad és megteremtette a kedvező feltételeket ahhoz, hogy tovább lehessen fejleszteni a kapcsolatokat Szovjet-Oroszország és ezen Államok között.” Közvetlenül ezután megindultak a támadások Lettország ellen a szovjet sajtóban. A szovjet titkosszolgálat pedig sztrájkra bujtogatott, de amikor nem sikerült általános sztrájkká fokozni a megmozdulásokat, a szovjet sajtó elhatárolódott a „felelőtlen elemektől”. Ezt követeően kezdődtek meg a szovjet provokációk. Ezekre hivatkozva június 15-én megszállták Litvániát, 16-án pedig Lettország és Észtország kapott ultimátumot, amelyben a megszálláshoz való hozzájárulást kértek. A következő napon Lettországban Andrej Visinszkij, mint teljhatalmú megbízott mutatkozott be a lett elnöknek. Átvették a stratégiai posztokat, és kiengedték a kommunistákat a börtönökből. Június 30-án a litván külügyminiszter Molotovval találkozott. Molotov a következőket mondta neki: „Nézzék meg jól a realitásokat és értsék meg, hogy a jövőben a kis nemzeteknek el kell tűnnie. Az Önök Litvániája a többi balti nemzettel együtt, beleértve Finnországot is, csatlakozni fog a Szovjetunió dicsőséges családjához. Ezért Önöknek el kell kezdeniük felkészíteni népüket a szovjet rendszerre, amely a jövőben mindenütt uralkodni fog, egész Európában. Néhány helyen korábban, mint a balti népeknél, más helyeken később.”

Szovjetek által szervezett felvonulás Rigában

Július 5-én új választásokat írnak ki Lettországban, s másnap a szovjetek által kijelölt lett belügyminiszter megkezdi a deportálásokat és elhurcoltatja a nemzeti demokratikus pártok prominens politikusait. Július 16-án mindhárom balti országban megtartják a választásokat. Csak egy listára lehetett szavazni. A szavazólapokon a következő instrukció volt olvasható: „Csak a Lettországi Dolgozó Nép Blokkjának listáját lehet elhelyezni a szavazóurnákban. A szavazólapot változtatás nélkül kell az urnába dobni.” A kihirdetett eredmény szerint 97,6%-os volt az eredmény. Sajátságos módon Moszkvában már 12 órával a szavazás lezárulta előtt nyilvánosságra hozták az eredményt. A július 21-én összeülő lett országgyűlés tevékenysége pedig egyetlen aktusra korlátozódott: kérték az ország felvételét a Szovjetunióba. Augusztus 5-én megkapták a belépési engedélyt.

A fenti abszurd, tragikomikus de véresen valós folyamatot komolyan venni csak akkor lehet, ha fegyverekkel támasztják alá annak valóságát. De elhinni azért nagyon nehéz, hogy a lettek 97,6 százalékának felhatalmazása állt volna az ország alig húsz évvel azelőtt megszerzett függetlenségének feladása mögött.

November 7-i felvonulás 1940-ben Rigában

És most egy pillanatra lépjünk hátrébb és vessünk egy pillantást az emlékezetpolitika mai vonatkozásaira és párhuzamaira. Az 1940. évi balti helyzet és a mai kelet-ukrajnai helyzet annyiban lényegesen különbözik, hogy a baltiak nem szlávok, míg a kelet-ukrajnai lakosság jó része nemhogy oroszajkú, de a háborús megpróbáltatások ellenére a mai napig kifejezetten oroszbarát. Felmerülhet bennünk a 2014-es orosz inváziót követő Krím-félszigeti népszavazás is – csakhogy minden körülmény ellenére ott is alaposan feltételezhetjük, hogy a krími lakosság többsége Oroszországra szavazott (volna). És persze a nyugati (poszt-nyugati) világban is előfordul a népakarat szimulálása vagy éppenséggel a „megfelelő mederbe terelése” -  gondoljunk csak az ausztriai „nem ragadó borítékokra” a 2016-os elnökválasztáson, amikor éppen ezekkel a levélszavazatokkal nyert a baloldal jelöltje. Vagy gondoljunk arra, hogy az Európai Gazdasági Közösséget Európai Unióvá alakító maastrichti egyezményről mindössze Franciaországban, Írországban és Dániában tartottak népszavazást, s ebből Dániában kifejezetten nemet mondtak az emberek. Ezt követően nyilatkozta az Európai Bizottság elnökének kabinetfőnöke a következőket: „Az emberek nem voltak készek az integrációra, úgyhogy nekünk anélkül kellett továbbvinni az ügyet, hogy túl sokat az orrukra kötöttünk volna. De most ennek a Saint-Simon-féle hozzáállásnak vége. Nem működőképes, amikor a szembesülni kell a demokratikus közvéleménnyel.” Csakhogy nem lett vége az elitista hozzáállásnak. A lisszaboni szerződésről pedig a francia és a holland népszavazási "nem" után már törölték a többi népszavazást, pedig az a vélemény is felmerült, hogy addig kell szavaztatni az embereket, amíg igen-t nem mondanak… Legutóbb pedig az ingatag legitimitással rendelkező svéd miniszterelnök zárta ki a NATO-csatlakozásról szóló népszavazás megrendezését.  Ha pedig nem népszavazásokról, hanem választásokról van szó, a 2020-as amerikai elnökválasztási tragikomédia azt mutatta, hogy vannak, akik segíteni szeretnének az embereknek a „helyes” döntés meghozatalában.

Mindezzel együtt az, hogy Oroszország a nyolcvan évvel ezelőtti, nyilvánvalóan fals jogi érveket rángatja elő és hivatkozik az akkori, bumfordi brutalitással megrendezett választásokra, ijesztő. Esetleg ki fog derülni, hogy a hazai kékcédulás választások is rendben voltak?

Ha azonban az 1940. évi baltikumi választásokat teljesen megalapozottan jogellenesnek és semmisnek tekintjük (és vannak, akik a 2014-es krími népszavazást is), akkor felmerül az a kérdés, hogy Kárpátalja csatlakozását a Szovjetunióhoz miért fogadnánk el? 1944. november 26-án a Kárpátontúli Ukrajna Népi Bizottságainak első kongresszusán ugyanis manifesztumot adtak ki Kárpátontúli Ukrajna Szovjet Ukrajnával való „újraegyesüléséről”, azaz kimondták, hogy a „nép akaratából a német–magyar rabságból kiszabadult kárpátontúli nép az anyaországhoz, a Szovjetunióhoz csatlakozik”, továbbá kijelentik, hogy Kárpátontúli Ukrajna kilép a csehszlovák kötelékből, és kéri az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz való csatolását.

Hiszen ez is egy szovjet birodalmi érdekeket szolgáló aktus volt…