Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

A "népiek" mint kollaboránsok? Kritika Beke Albert könyvéről

Vajon ki volt besúgó, ki volt a kollaboráns és ki "feküdt le" a diktatúrának? Kodály, Illyés, Csoóri - mehetnek a levesbe? A "Behódolt velszi bárdok" című könyv az év elején jelent meg. Állításai miatt azonban nem késő róla kritikát írni.

Amikor a két világháború közötti naplókat, visszaemlékezéseket olvas az ember, nagyon gyakran találkozhat egy érthető, de semmiképpen sem rokonszenves mentalitással. Ezt a köznyelvben úgy hívják: „mindenki hülye, csak én vagyok helikopter”. Shvoy Kálmán vagy Zsindely Ferenc feljegyzéseiben egy-egy elismerő szóra jut tíz-tizenöt rosszindulatú megjegyzés. Prónay Pálnál pedig egy idő után senki sem „rendes antiszemita”, még Horthy is a zsidóbérencek hálójába esik!

Nos, valami hasonló érzése lesz az embernek, ha Beke Albert könyvét forgatja. Beke írásában szinte mindenki megalkuvó. (Legyünk igazságosak: szinte mindenki, vagyis azért van kivétel, ha nem is sok.) A könyvnek ez a fő kérdése. Az tudniillik, hogy ki volt kollaboráns, és mennyire. Természetesen valódi kollaboráció esetén elfogadásra nem, de megértésre (arra, hogy miért kollaborált az illető?) illene törekedni, hiszen a történetírás egyik legfőbb célja a megértés, vagyis annak feltárása, hogy milyen mozgatórugói voltak az eseményeknek, a szereplők cselekedeteinek.


Beke az egyik legnagyobb magyar, Kodály Zoltán esetében meg sem próbálja megérteni, hogy ugyan miért mondott valóban taszító dolgokat az ’56 utáni megtorlás idején a világhírű alkotó? Vajon Beke mit mondana azoknak, akiknek rokonai érdekében Kodály embermentő tevékenységet próbált meg folytatni? Vagy például arra, hogy 1968-ban a sokat átkozott „népiek” a Magyar Írószövetségben a „kettős kötődés” elvét próbálták hivatalosan is elfogadtatni. Ma már abszurdan hangzik nemcsak a hivatalos elfogadtatás, de a kettős kötődés megkérdőjelezése is – az utóbbi ugyanis azt jelentette, hogy a határon túli magyar írók nemcsak a jugoszláv, a román, a csehszlovák irodalom részét képezik, hanem az összmagyar irodalomét is. Az írókkal annyi baj volt, hogy végül maga Kádár ment el az Írószövetségbe világossá tenni, hogy lehet ugyan kulturális mozgolódni, de őtőle a határon túliak ügyében érdemi közbenjárást ugyan ne várjanak. Kádár ekkor idézte Kodályt: „Azt a kis nacionalizmust is elveszik tőlünk, mi marad akkor nekünk, szegény magyaroknak.”

Különösen is nevetséges, ha Illyés Gyula és Kodály könyvben megrajzolt képét hasonlítjuk össze Beke Albert Veres Péterről írott soraival. Beke Albert értékítéletének sekélyes és sikamlós voltát mutatja, hogy a diktatúra kiépítében részt vevő Veres Pétert azzal menti fel, hogy csak „lejáratás” miatt tették meg honvédelmi miniszternek. Beke számára talán újdonság, de ekkor a honvédelmi miniszter alá tartozott a Katonapolitikai Osztály és a honvédségi nevelőtörzsek intézménye is. Veres annyiban tényleg csak kirakatfigura volt, hogy a döntéseket nem ő hozta, legfeljebb tudomásul vette – de bizony, az arcát kölcsönözte ehhez, miközben a KATPOL rémtettek sokaságát követte el. Lehet, hogy Beke Albert nem tudja, de Veres nevéhez fűződik más is. Például, amikor követelte a parlamentben a Pfeiffer-pártiak mandátumainak megsemmisítését, a „kékcédulás” választások után. Itt sietve szeretném hozzátenni: nem szeretnék ítélkezni Veres Péter irodalmi életműve felett. Egyik legnagyobb szociográfusunk, aki a magyar parasztság felemelkedését őszintén kívánta. Jó tollú, széles műveltségű közíró volt – és mégis itt-ott korlátolt, sőt, zavaros fejű. De ez végül is mindegy. A kérdés csupán az, ha ő nem volt társutas, akkor ki volt? Ha a Kádár által csak „Péter bácsinak” hívott Veres nem „érintett”, akkor Kodály már hogy volna az?

Beke feltehetően mély személyes hite, kálvinista beágyozottsága ellenére nem látszik érteni az igehelyet: „Egy embernek két fia volt, és az elsőhöz fordulva ezt mondta: Fiam, menj, dolgozz ma a szőlőben. Ő így felelt: Nem akarok; később azonban meggondolta magát, és elment. Azután a másikhoz fordulva annak is ugyanezt mondta. Ő azonban így felelt: Megyek, uram - de nem ment el. Ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát?" "Az első" - felelték. Jézus erre ezt mondta nekik: "Bizony, mondom néktek: a vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában.” (Mt. 21:28-32) A passzust alkalmazva az 1945 és 1990 közötti Magyarországra: voltak tehát azok, akik azt mondták: éljen a szocializmus! – de utána éppen ellenkezőleg cselekedtek. S voltak azok, akik azt mondták: vesszen a szocializmus! – de utána tetteikből a kádárista elnyomás hízott. (És természetesen voltak azok is, aki nem is mondták, és nem is csinálták; meg akik mondták és csinálták is.)

Manapság már előkerül az az önmagát kérlelhetetlennek mutató hozzáállás, ami az ifjabb nemzedékeket kívánja szembefordítani szüleikkel, nagyszüleikkel. Ennek a „tálib” hozzáállásnak – netán szándékos külső befolyásolásnak? – ellentmondva azért megkérdezhetnénk, hogy talán baj-e, hogy az előttünk járó generációk nem csináltak Afganisztánt az országból? Ugyanennek a nézetnek a képviselői azt is mondják, hogy tulajdonképpen itt a magyarok szerették a szocializmust, s jószerivel mindenki „lefeküdt” a diktatúrának. Ők mondják az 1944-es, németekkel szembeni ellenállásra, hogy „szégyen”, s ők hasonlítgatják össze az 1940-es – ’50-es évek fordulóján a szovjet befolyási övezetben megfigyelhető gerillaharcokat a magyarországi tétlenségnek látszó időszakkal. Beke könyve akarva-akaratlanul is ezt a nézetrendszert erősíti.

Pedig, ahogyan az ’50-es évekről Pfitzner Rudolf mondta (világhírű pszichoanalitikus, előtte diákszervezkedésért politikai elítélt): „Szimbolikus jelentősége van annak, hogy volt ellenállás, hogy nem feküdt le egy nemzet teljesen egy diktatórikus hatalomnak.” És volt ellenállás és ellenzék a Kádár-féle diktatúra idején. Volt kulturális ellenállás is, de volt politikai ellenzék is; s az utóbbit nemcsak a Beszélő-kör jelentette.

Beke könyve hemzseg a tárgyi tévedésektől, amelyekről többek között Révész Sándor „A nagy íróírtás” című, lendületesen megírt kritikájából tájékozódhatunk. (Igen, direkt hivatkozom egy baloldali, sőt, a könyv témáját tekintve „érintett” értelmiségire.) De ha már a ténybeli tévedéseknél tartunk, akkor annyi ide kívánkozik, hogy egy hamis-, vagyis inkább ál-idézet van Szolzsenyicintől a 22. oldalon. És Beke állításával szemben nem Lengyel József volt a magyar Szolzsenyicin: hanem Rózsás János, akinek a neve benne sincs a kötetben. Pedig a „Keserű ifjúság” és az „Éltető reménység” örökre a világ lágerirodalmának legnagyobb alkotásai között fog maradni. A XX. század borzalmas színterének, a „concentrált tábornak” vajon tényleg Lengyel József lenne a hiteles krónikása? Az a Lengyel, aki így vallott meggyőződéséről naplójában: „Számomra a kommunizmus nem hit kérdése, tehát ha valamiben csalódtam, akkor nem hiszek. Számomra a kommunistaság létkérdés - pontosabban a létezésé. - Ha nem vagyok kommunista, akkor nem vagyok, létem meg-szűnt. És így, ha valami rossz volt - akkor az nem a kommunizmus tévedése, hanem nem-kommunizmus; és így úgy határolom el magam, hogy küzdök ellene, mint ellenséggel.” Beke Albert szerint ő a magyar Szolzsenyicin. Hogy Rózsás nem „író” volt, hanem könyvelő? Nos, a kommunista diktatúrát ez nem érdekelte, mivel Rózsás lett a lágerben Szolzsenyicin barátja, s ezért ő volt az, akivel a Gulag-szigetvilág ellenpontozását meg akarták iratni, hogy azután egy olaszországi szovjet fedőcég könyvkiadójánál jelenjen meg. De nem így történt, helyette Borbándi Gyula adta ki Münchenben a Rózsás által megírt, a fogság borzalmait bemutató „Keserű ifjúságot”.

A Kádár-féle kommunista diktatúra teljes félreismerését jelenti a következő megjegyzése is, amelyet Fejes Endre Rozsdatemető című könyvének kiadásáról mond: „A marxista kritikusok persze alaposan leszedték a keresztvizet a regényről, de ez Kardos Györgyöt már nem érdekelhette. Ő kiadó [Magvető Kiadó] volt, neki csak a bevétel számított.” Tessék? Az ávós Kardos Györgynek, a kádári kultúrpolitika egyik bástyájának a létező szocializmus viszonyai között a „bevétel” számított volna? Talán a piacról élt a Magvető Kiadó? Ennél pontnál érdemes még megemlíteni, hogy erősen szubjektív Bekének az a megjegyzése is, miszerint: „Annak a korszaknak, szinte azt mondhatni, Fejes Endre volt az egyetlen – máig érvényes! – számottevő írója.” (204.o.) Fejes Endre kisregénye valóban reveláció, prófécia, a szocializmus egésze benne van. De ettől még nem Fejes volt az egyetlen, számottevő, ma is érvényes író.

Beke tárgyi tévedését jelenti az a megállapítása is, miszerint „az egész kommunista rendszer besúgókra épült”. Nem, nem a „besúgókra” épült. Éppen Szolzsenyicin írja: hazugságra és erőszakra. Idehaza az utóbbi végső biztosítékai és eszközei a szovjet megszálló erők voltak. S hogy az előbbiben – vagyis a hazugságban – mennyire voltak benne a Beke könyvében felsorolt magyar írók? Kétségtelenül akadt, nem is kevés, aki benne volt. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága által kiadott „Magyar irodalom és szovjet irodalompolitika a hruscsovi korszakban” című oroszországi levéltárakból származó dokumentumgyűjteményben igencsak érdekes beszámolókat olvashatott volna Beke. Nemcsak a besúgásokról, hanem egy kis nemzet képviselőinek a nagyhatalmi erőtérben való vergődéséről.

Beke az egész értelmiséget sem kíméli: „Besúgásban és árulásban az értelmiség, sőt, kifejezetten a magas értelmiség járt az élen”. Vajon így volt? Ha a „nép” és az „írástudók” bibliai kettősségét alkalmazzuk, akkor az biztos, hogy a „nép” nem kell, hogy lelkiismereti gondokkal küzdjön. 1956 vége és 1957 januárja után ez a „nép” megértette a nyugati üzenetet: ti a szovjet térfélre vagytok leosztva, és nem dönthettek a saját sorsotokról. Arról mi, a nagyok döntünk. S vajon az „írástudók” mit kezdtek ezzel, amit egyébként ők is jól értettek? Az „ahogy lehet” parancsa, amely a török óta beégett a magyar emlékezetbe, vajon hogy működött körükben? Vagy csak a személyes haszonlesés hajtotta volna mindegyiküket?

M.C. Escher: Lépcső

Ha már a besúgásnál tartunk, a könyv lényegi félreértése ragadható meg a következő megállapításban: „Konrád és társai még ma is abban a hamis dicsfényben sütkéreznek, hogy a Kádár-rendszernek ők voltak az igazi ellenfelei, nem pedig Illyés meg Csoóri és a hozzájuk hasonlók. Ebben van némi igazság, mert Illyés, Csoóri és a társaik valóban nem voltak ellenfelei a diktatúrának.” (213-214.o.) Konrád György „és társai” nem azért helyezkedtek szembe – amennyire szembehelyezkedtek – a létező szocializmussal, mivel a magyar nemzeti szuverenitás iránt elkötelezettek lettek volna. Nekik nem volt ellenükre, hogy a Szovjet Birodalmat a Soros Birodalom váltsa fel, ahogyan a Nyílt Társadalom fő-spekulánsa megfogalmazta (Micheal Lewis: The Speculator – a Trip with Seorge Soros, in: New Republic, 1994. január 10.). S utóbb kiderült: abban is egy követ fújnak mesterükkel, hogy „Az anti-kommunizmus mint ideológia nem sokkal különb a kommunizmusnál” (Soros György a Beszélő 1989/27. számában). Beke valószínűleg arról sem hallott, amit Modor Ádám írt meg két évtizeddel ezelőtt: hogy tudniillik Konrád Györgynek utóbb bírósági papírja lett arról, hogy besúgta a saját sógorát.

S talán fát a gyümölcséről. Mit csináltak a népi írók nagy „kollaborációjukbban”? „Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóján egy róla elnevezett Alapítvány létrehozását határozta el nyolcvanöt nemzetféltő hazai személy, akik aláírták – majd 1980 húsvéthétfőjén a kultuszminiszternek átadták – a működés engedélyezését kérő hivatalos beadványt. A Nagy Fejedelem emlékére kezdeményezett Alapítvánnyal, az utódállamokban élő – emberi és nemzetiségi jogaikban korlátozott; vagyonuktól, nyelvi-kulturális örökségüktől megfosztott – magyaroknak akartak szervezetten segíteni, számukra szellemi, lelki, anyagi támaszt nyújtani. A kelet-és közép-európai térségben elsőként létrehozott új polgári összefogás alapítói: Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor – a Király Tibor jogtudós által készített Alapszabállyal és 100 000 Ft összeggel – 1982-ben hozták létre a Bethlen Gábor Alapítványt. A szervezet megkezdte nyilvános működését, de „hivatalosan” csak 1985-ben legalizálták.” – olvashatjuk a szervezet honlapján. Eközben a Beszélő-kör és Konrád György, hogy, hogy nem, az 1984-ben létrehozott magyarországi Soros Alapítvány körül csoportosult. S hogy ki akarta a „szocializmust”? Nos, Vásárhelyi Miklós, a Soros Alapítvány vezetője így fogalmazott 1989-ben (!): „Azt mondanám tehát, hogy nem adtam fel a reményt, hogy felépíthető olyan szocialista társadalom, amely minden téren különbözik a sztálini időkben létrejött szocializmustól, de különbözik a legfejlettebb nyugati demokratikus rendszerektől is.” Konrád, Vásárhelyi, és a maoista ifjúság (Haraszti Miklós, Demszky Gábor) – ők lennének a magyar szuverenitás elkötelezett harcosai, a szocialisztikus társadalom átalakítás ellenfelei?

Beke felvetése tehát rossz: ugyanis nemcsak az a kérdés, hogy ki volt a „kádári diktatúra ellensége”, hanem, hogy ki volt a magyar szuverenitás elkötelezettje és a nemzeti kultúra megőrzésének letéteményese.

A könyv egészét tekintve arra gondolni se merek, hogy Beke vagy tudatosan ferdít, vagy képtelen lenne értelmezni a tényeket. Így marad az a feltételezés, hogy könyvének megírásakor a személyes ellenszenv motiválta. A sorokban és a sorok között is ott bujkál a hübrisz.