történész, szociológus
A nyom nem vész el
Szerény, csendes ember volt. Annyira, hogy még szemérmességét is sokszor igyekezett a régi pesti humor legjavát idéző esetlenséggel vagy iróniával palástolni. Azután egyszer csak megnyílt, és amit mondott, annak súlya volt. Hatalmas tudású ember volt, nem egyszerű életúttal a háta mögött.
Haraszti György 1947-2023 (MTI Fotó Tarjányi György)
Haraszti György 1947-ben született. Édesapja munkaszolgálatos volt, édesanyját Auschwitzba deportálták, de a válogatás után munkára alkalmasként továbbküldték, és az augsburgi repülőtéren végzett kényszermunkát. Felmenői partiumi származásúak, és Szatmárnémetiben visszakapott házukban ma román rendőrségi létesítmény van. A román restituciós törvény utáni jogalkalmazás jellemzőjeként Haraszti professzornak is pereskednie kellett jogai valódi érvényesítéséért. A családnak a trianoni határ innenső oldalán is volt földbirtoka, Napkor községben, s Haraszti professzor egy ideig az itteni zsidó temető gondozója volt.
Mivel édesapja ragaszkodott hozzá, hogy valamilyen „rendes” foglalkozást tanuljon ki, ezért a Műegyetemre ment, ahol vegyészmérnökként végzett, sőt, utóbb az akkori egyetemi doktorátust (a „kisdoktorit”) is megszerezte. A vegyészet azonban sose érdekelte, a Pénzügyminisztérium számítóközpontjában programozóként dolgozott. A rá vonatkozó konzuli iratok szerint 1973 augusztusában „disszidált”. A háttérben, ahogyan később megindokolta, a következők álltak: munkájában elfásult, lakásgondjai voltak, illetve bizonyos magántermészetű problémája is volt. Talán nem tapintatlanság feltételezni, hogy mindössze a belügy érdeklődését tompítandó írta bele ezt a megjegyzést a hazatérését kérvényező önéletrajzába. A „disszidálás” célpontja, mint annyi honfitársának esetében, az NSZK, vagyis Nyugat-Németország volt. Egy ideig Münchenben élt, a vegyiparban és számítástechnikai munkakörökben dolgozott, s eközben beiratkozott az egyetemre, ahol két félévet hallgatott történelem szakon. 1976-ban kérvényezte a hazatérési lehetőséget, azért, hogy édesanyját orvoshoz tudja kísérni. Vajon mi igaz abból a róla keringő történetből, miszerint a Jóm Kippur háborúban az izraeli hadseregben szolgált volna? 1973 augusztusában hagyta el az országot, s a háború októberben tört ki, elméletileg tehát lehetséges – ugyanakkor a csekély mennyiségű iratanyagban ennek nincs nyoma és a két esemény közötti rövid idő sem valószínűsiti. Az viszont bizonyos, hogy ahhoz a magyar zsidó nemzedékhez tartozott, amelynek a számára az 1967-es arab-izraeli háborúban aratott gyors és teljes zsidó győzelem meghatározó élmény volt, s amely nemzedékre Scheiber Sándor tudományos és pedagógiai munkássága alapvető befolyást gyakorolt.
Annyi bizonyos, hogy 1976-ban engedélyezték hazatérését. Ezután egy ideig segédmunkásként tudott csak elhelyezkedni, de elvégezte a történelem szakot és hamarosan a Fővárosi Levéltárba került. Bár Haraszti professzor sosem volt jó véleménnyel a kommunizmusról, de annak egyik jelentős magyarországi képviselőjéről, Ságvári Ágnesről mindig kedvezően nyilatkozott – hiszen Ságvári asszony a levéltár vezetője volt, s Haraszti mellette tanulta ki a szakmát. Az akkor még igencsak „vonalas” világban Ságvári Ágnes többnyire kutatás- és kutatópárti volt. Ezt követően Haraszti György dolgozott az MTA Történettudományi Intézetében, egyetemi tanár lett a Rabbiképzőn (ORZSE), később ugyanitt tanszékvezető, doktori iskola vezetője. 2004-től az Attraktor Kiadó „Judaika” sorozatának szerkesztője. 2011-2015 között a Páva utcai Holocaust Múzeum (HDKE) kuratóriumának elnöke. Én ekkor ismertem meg személyesen, bár munkáival – elsősorban a „Vallomások a Holtak Házából” címen sajtó alá rendezett Ujszászy-jegyzetekkel – már korábban is találkoztam. Élete utolsó éveiben a Csányi5 zsidó közösségi ház szakmai vezetője volt. Ez a felsorolás természetesen a teljesség igénye nélküli, hiszen oktatói, intézményvezetői és tudományos posztjait bőségesen lehetne még sorolni, ahogyan elnyert elismeréseit, kitüntetéseit is.
Munkásságának súlypontja a kora-újkori, újkori magyar zsidó történelem feldolgozására, bemutatására irányult. Fő műve a „Pannóniától Magyarországig: A magyarországi zsidóság annotált kronológiája az előidőktől napjainkig” c. óriási összefoglaló. Ennek első kötete 2014-ben jelent meg, az 1918-1945 közötti időszakot bemutató rész is remélhetőleg hamarosan megjelenik. A teljes kéziratot röviddel halála előtt zárta le. A Haraszti-féle kronológia szó szerint korszakos alkotás. Egy analízesekre épülő tudományos világban egy hatalmas szintetizáló munka.
Az a típusú ember volt, akire manapság azt mondják: „pozitív személyiség”, értve ezalatt a segítőkészséget, az előremutató gondolkodást és az életigenlést. Haraszti professzor úrral nem lehetett nem komolyan beszélgetni, ugyanakkor a humor – a bölcsesség csalhatatlan kísérője – mindig jellemezte. Nyugalmat sugárzott, miközben a derűs csipkelődés is jellemezte. A hazatérést kérvényező önéletrajzába például a következő epikus elemet is beleszőtte: „1971-ben, Lukács György halálának évében végeztem az egyetemen.” Egy kerekasztal-beszélgetést vezetve mondta a következőket: „Megköszönve az előttem szólók nagyon tanulságos szavait, azt kell megállapítanom, hogy nem én moderálom őket, hanem ők engem.” Vagy például ugyanitt: „Volt egy nagyon híres izraeli államférfi, Izrael első elnöke, Chaim Weizmann és neki volt az a híres mondása, hogy a zsidók olyanok, mint a többi ember, csak egy kicsit olyanabbak.”
Szinte polihisztor volt, a magyar zsidóság történetének egyik legelismertebb tudója. Tudása lenyűgöző volt, a magyar tudomány egyik legnagyobb formátumú művelője volt. Kollegiális barátainak köre Pók Attilától Szakály Sándorig, közéleti baráti köre Kőbányai Jánostól Bajkai Istvánig terjedt. Haraszti Györgyöt mindenki ismerte, és ő is ismert mindenkit.
Szülei a világháború utáni újrakezdésben – ahol volt, aki cionizmust, s volt, aki a felejtést választotta - kikeresztelkedtek. Ő maga egyszer azt mondta, hogy hivatalosan reformátusnak számítana. De az EMIH istentiszteleteire járt, és a nagyobb ünnepeken is a zsinagógában volt. „Most már félig vallásos vagyok” – mondta egyszer a maga fanyar, ironikus módján, amikor is egy betegségéből gyógyult fel.
Halála tulajdonképpen ugyanolyan volt, mint az élete. Csendben távozott, szerény méltósággal. Néhány szikár szakmai nekrológ, a hazai zsidó fórumokon rövid gyászjelentések, egy-két személyesebb hangú megemlékezés – vajon Haraszti György nyom nélkül költözött volna át az örök hazába? Művei itt maradnak, tanítványai talán valamennyit magukkal visznek a professzor szellemiségéből.
Zárásként az „Istenkép Auschwitz után” című panelbeszélgetésen elmondott gondolataiból szeretnék idézni: „Itt egy teodiceai problémáról van alapvetően szó, az istenbizonyíték, az emberi bűn és általában a bűn, és általában a gonoszság a fogalomkörében. A bibliai felülmúlhatatlan előkép Jób könyvének a kérdése, és a Gonosznak, a Sátánnak a megtestesülése, itt most nem akarok arról beszélni, hogy a zsidó felfogás Sátánja az tulajdonképpen az Isten szolgája és eszköze, ellentétben a kereszténységgel, amely bizonyos szempontból önálló princípiummal ruházza föl. Hogyan egyeztethető össze Isten mindenhatósága a világban levő bűnnel, aminek a jelenlegi ismereteink szerint a legszörnyűbb megtestesülése Auschwitz volt. […] 1943-ban, a hitlerizmus tombolása idején jelent meg egy német jezsuita könyve, azzal a címmel, hogy az Isten és a zsidók, ami önmagában már ezzel a címmel egy kiállás volt annak a kornak a barbársága ellen. És ebben azt a furcsa gondolatot fejtette ki a tudós jezsuita szerző, hogy legyen az a világ legateistább, Istentől látszólag legtávolabb álló zsidója, de ha egy kicsit megkaparjuk, kiderül, hogy minden gondolatát a vallás határozza meg. És én úgy gondolom, hogy itt egy kis elfogultság van, mert ez minden emberre igaz. Tehát bármennyire is azt gondoljuk, hogy ezek a kérdések egy szűk körre tartoznak, bármennyire is egy kicsit elgondolkozunk az élet értelmén, akkor mindnyájunkat a legközvetlenebbül és a legközelebbiül érintenek.”
Haraszti professzor úr, „Haraszti Gyuri bácsi”, ahogyan többen magunk között neveztük, hiányozni fog. Egy valamit egészen biztosan itt hagyott: a kíváncsiság parancsát, azt, hogy egy jó kérdés megfogalmazása sokszor többet ér a válaszlehetőségeknél – hiszen azokat is magában foglalja.