Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

A paktum és ami belőle következett

Közös náci-szovjet katonai parádé Breszt-Litovszkban, utána Gestapo-NKVD konferenciák Zakopánéban ("hogyan kezeljük a lengyel középosztály és elit kérdését" témakörben), végül fél évszázaddal később kétmillió főből álló emberi lánc a Baltikumban: az éneklő forradalom. A Sztálin-Hitler paktum dátuma a Totalitárius Diktatúrák Áldozatainak Európai Emléknapja.

Augusztus 23-24-nek éjjelén félelmetes lakoma volt a Kremlben. Ribbentrop így számolt be róla: „Mintha csak régi párttársak között lettem volna”. Sztálin pohárköszöntőt mondott Hitler tiszteletére. „Mint spicces gyilkosok, akik tántorognak a szobában, ügyetlenül ölelgetve egymást, semmire sem hasonlítottak inkább, mint vetélytárs gengszterek gyülekezetére, akik korábban harcoltak egymás ellen, s talán a jövőben is ezt fogják tenni, de lényegében ugyanabban a buliban vannak benne.” – így ábrázolja Paul Johnson angol történész a Sztálin-Hitler paktumot (amelyet tévesen Molotov-Ribbentrop paktumnak neveznek). Az egyértelműnek tűnő megállapodást azonban sietve ütötték nyélbe, s volt egy pontja, amely nem volt teljesen tiszta. A titkos protokoll III.pontja szerint ugyanis „Délkelet-Európa vonatkozásban a Szovjet fél felhívja a figyelmet érdekeltségére Besszarábiában. A német fél kinyilvánítja teljes érdektelenségét ezeken a területeken.”

A paktum aláírása: fentről Lenin képe figyeli a bazsalygó Sztálint, a buzgó Molotovot és a figyelmesen várakozó Ribbentropot (mil.ru)


Vajon ez Magyarországra is vonatkozott volna? A protokoll ugyan titkos volt, a helyzet viszont annyira nyilvánvaló, hogy Horthy és Teleki O’Malley brit nagykövettel történő tárgyalásukon biztosra vették, hogy vagy német vagy szovjet megszállás alá fog kerülni Magyarország. Annyi bizonyos, hogy mind a két totális nagyhatalom ellensége volt a magyar, Szent Istváni állameszmének, amelyet később, Kállay Miklós miniszterelnök 1942. október 18-án Ungvárott tartott beszédére így foglalt össze: „A Szent István-i gondolat nemcsak életformát, nemcsak egy különleges állami szervezetet jelent, ahogy meg nem értői vagy félremagyarázói értelmezni akarják, hanem jelenti az elválaszthatatlan, mindörökké való egymásrautaltságát azoknak a népeknek, amelyeket a sors ide teremtett, erre a földre hozott...” Lett is botrány belőle, s a németek igyekeztek a többi Kárpát-medencei népet, ez esetben főleg a szlovákokat, a magyarok ellen uszítani.

A paktum persze akkor is kísértette a mozgásterét kétségbeesetten megőrizni kívánó Magyarországot és a többi kisállamot, amikor a németek és a szovjetek már elkeseredett háborút folytattak. Hiszen ha egyszer megtörtént, hogy a két nagyhatalom az ő rovásukra megegyezett, akkor miért ne történhetne meg még egyszer? Gyakran elfelejtődött ügy a második világháború történetéből, hogy a német-szovjet tárgyalások búvópatakként egészen 1944-ig végigkísérték a két totális nagyhatalom élet-halál küzdelmét. Ez nem maradt titokban, hiszen a tárgyalásokkal részben a szövetséges-, illetve csatlós országok sakkban tartása volt mind a két fél célja. 1943 szeptemberének végén például Budapesten „valóságos láz tört ki”, mindenki német-orosz különbékéről beszélt, a szerkesztőségeket és minisztériumokat „telefonon állandó ostrom alatt tartották”. A jobboldal és a katonai körök örömmel fogadták a hírt, míg „a baloldal és a zsidóság le volt sújtva”. – idézte az MTI egyik bizalmas jelentését Joó András történész. Kállay Miklós miniszterelnök kicsit később a kormánypárt felé jelezte, hogy bár tudomása van bizonyos kisebb jelentőségű német-szovjet kapcsolatokról, de úgy látja, hogy a német-szovjet különbéke feltételei nem adottak. Hozzátette: „Magyarország szempontjából [...] egy német-orosz különbéke katasztrófa volna

Német és szovjet tisztek Bresztben, Lengyelország szétzúzása után a közös katonai parádén (wikimedia)

Manapság sokan próbálják cáfolni a Viktor Szuvorov álnéven publikáló egykori szovjet katonai hírszerző kissé pongyola könyveit, amelyek lényegi állítása nem csak az, hogy Sztálin is támadásra készült Hitler ellen, hanem az, hogy Sztálin mintegy „jégtörőként” használta Hitlert, hogy szétzúzza a két háború közötti rendszert. Évtizedekkel Szuvorov előtt ezt az alapvető igazságot már leírta például von Tippelskirch tábornok. Szerinte a Molotov-Ribbentropp paktum „lehetővé tette, hogy a Szovjetunió egy kardcsapás nélkül tudta szétzúzni a nyugati orientációjú kisállamok övezetét, amelyet a nyugati hatalmak 1919-ben szerveztek ellene és ezáltal nyugati előterepét lényegesen kiterjeszthesse.

Végül a paktum titkos záradékát 1989-ig tagadták a szovjetek. Ekkor egy Gorbacsov megbízásából "vizsgálódó" bizottság arra jutott, hogy a Közép-Európa felosztását jelentő titkos záradék igenis létezett. Ugyanekkor a hivatalos szovjet politika meg is tagadta, érvénytelennek jelentve ki a paktumot.

(A bejegyzéshez felhasználtam Erdeös László: A magyar honvédelem egy negyedszázada 1919-1944, Paul Johnson: A modern kor és Joó András: Kállay Miklós küldpolitikája c. könyveket)