Grób László
Grób László

kiadóvezető

A ponyva tündöklése és bukása (2.rész)

A ponyva, mint a nép "mákonya". Egy valóban függőséget okozó, ugyanakkor fizikai leépüléssel nem járó szellemi bódítószer és az ellene való kampány a Horthy-korban. Második rész.

A világháború kellős közepén a ponyvairodalom ellen folyó küzdelemben ismét röviden hallgassuk meg a politikát! Antal István nemzetvédelmi és propagandaminiszter már korábban beharangozta, hogy a kormány tenni szándékozik valamit a ponyvakérdés megoldása érdekében, s mikor ez megtörtént – azaz meghozták a korábban idézett jogszabályt –, felszólalt ez ügyben, ismertetve, magyarázva a rendelkezést. Részletek a képviselőház 1942. július 17-i ülésén elhangzott beszédéből:

„Ennek a rendeletnek, amint olvasni méltóztattak, két fontos, két kardinális rendelkezése van. Egyrészt a jövőre nézve akarja a ponyvairodalom megjelenését és terjesztését megakadályozni, másrészt azonban egyszersmind arról is intézkedik, hogy az eddig megjelent ponyva irodalmi termékek elvonassanak a közönség elől."


Antal így folytatta: " A rendelet 1. §-a nem tartalmazza a ponyvairodalom meghatározását, még pedig azért nem, mert a legnagyobb körültekintés és belemélyedés útján sem lettünk volna képesek a ponyvairodalom fogalmát olyképpen meghatározni, hogy ez a meghatározás jogszabályban foglalhasson helyet. Ennek következtében egy formális meghatározáshoz kellett folyamodnunk: jelesül nem bíbelődtünk a ponyvairodalom fogalmának meghatározásával, hanem csupán a praktikus célt tartottuk szemünk előtt, az úgynevezett filléres ponyva ügyének kézbevételét és az ennek kategóriájába tartozó irodalmi termékek megjelenésének megakadályozását. Ezért fordultunk ahhoz a megoldáshoz, hogy minden tartalmi érdembeli és elvi természetű meghatározás helyett egyszerűen kimondottuk, hogy minden 3 pengőn aluli árban megjelenő könyv, füzet vagy naptár előzetes miniszterelnöki engedélyezés alá esik, amely miniszterelnöki engedélyezés egyrészt az illető megjelenendő mű tartalmának érdemi elbírálásától, másrészt viszont a rendelkezésünkre álló papír mennyiségétől fog függni.”

S hogy az óhatatlanul létrejövő vákuumot hogyan óhajtotta a hivatalosság betölteni, az is kiderül:

„T. Képviselőház! Az úgynevezett ponyvairodalom példátlan elterjedését – ezt állapítsuk meg teljes nyugalommal, higgadtsággal, sőt bizonyos mértékben megelégedéssel is – az alsóbb néprétegeknek a betű iránti vágyakozása, az olvasás, a könyv iránti hajlandósága tette lehetővé. (...) A mai könyvkiadó politika ezideig nem tette lehetővé a széles néprétegek számára a nemes magyar és nemes külföldi irodalomnak nagy példányszámban és olcsó áron való elterjedését és ezáltal úgyszólván ő maga nyújtott szabad területet a széles néprétegekben a legselejtesebb, legsilányabb és sokszor erkölcsi és nemzeti szempontokból is legártalmasabb ponyvairodalom elterjesztése számára. (...) T. Képviselőház! Hogy ezen a vonalon mennyire igazunk van, hogy e ponyvairodalom elterjedésének mennyire a széles néprétegek betű iránti hajlandósága az okozója és ezek a széles néprétegek túlnyomórészt mennyire csak kényszerűségből fordulnak a ponyvához – hiszen, ha rendelkezésükre állna a nemes irodalom, azt olvasnák – annak illusztrálására hivatkozom arra, hogy az én hivatalom keretében működő nemzetpolitikai szolgálatnak ilyen nemes ponyva megteremtésére irányuló kísérlete, ez az u.n. Nemzeti Könyvtár, amelyről bizonyára tájékoztatva méltóztatnak lenni, mert minden hónapban minden egyes képviselő úrnak elküldöm azokat a 24 filléres köteteket, amelyeket a könyvtár sorozataiban rendszeresen kiadunk, megállapítható, hogy ennek a kísérletnek igen nagy a sikere, s hogy ezek a könyvek a legnagyobb elterjedtségnek örvendenek. (...)

"T. Képviselőház! Az én hivatalomban készült ennek az úgynevezett »nemes ponyvairodalomnak« megteremtésére egy részletesen kidolgozott irodalmi programm, (...) Így például a magyar őstörténet, a hun-magyar mondavilág, Attila és udvara, fiai háborúja, a magyarság vándorlása az új hazában, mindezek a széles néprétegek fantáziáját megfogó felfogásból való ismertetésben, természetesen mind igazi magyar írók részéről, de semmiesetre sem dilettáns írók tollából. Itt volnának az ezeréves magyar történelmi múlt kiemelkedő eseményei, amelyek a széles néprétegek nevelése szempontjából tele vannak a heroikus életszemlélet, az önfeláldozó, léleknemesítő, ismeretterjesztő, szórakoztató színes és értékes irodalmi témák egész sorával. Itt vannak a nagy magyar hadvezérek, államférfiak, felfedezők regényes életrajzai. Ez az a műfaj, amely most Magyarországon és a külföldön is renaissance-át éli és rendkívül nagy elterjedtségnek örvend. Itt vannak az úgynevezett kisemberek küzdelmei és életpályája történelmünk folyamán a királyok és fejedelmek udvarában a külföldön a háborúinkban, itt van a magyar szabadságharc gyönyörű témaköre, a magyar honvédé, a régi magyar asszonyok regényes életrajzai, a magyar városok és magyar várak és az azokhoz fűződő történelmi és mondavilág regényes beállításai, a mai magyar ember, élete, gondjai, örömei és a falu, a város embereinek problémái, a külföldön élő, idegen országban dolgozó magyarok kivándorlásának, küzdelmeinek, érvényesülésének, nagy sikereinek és eredményeinek regényes feldolgozása. (Élénk helyeslés.)

"Itt van az idegen uralkodók, hadvezérek, államférfiak, felfedezők élete és históriája. Itt vannak a mostani világháborúnak, a bolsevizmusnak is a kimeríthetetlen témakörei. És végül itt van – amit talán először kellett volna mondanom – a jeles magyar és külföldi klasszikus irodalmi termékeknek a széles néprétegekben – ismétlem – megfelelő filléres és olcsó kiadásokban való elterjesztése. (...) T. Képviselőház! Ismétlem: a ponyvairodalom megrendszabályozása tekintetében ezen a két vonalon igyekszünk eredményt elérni, abból a szempontból indulva ki, hogy a széles néprétegek egészséges lelkületének, nemzeti érzésének, ismereteinek és ízlésének fenntartása, ápolása, megerősítése a mai küzdelmes világban, az eszmék mostani zűrzavarában, ködében és homályában elsőrendűen fontos nemzeti érdek, főként abból a szempontból, hogy a magyar nép lelkében ne idegen világ, idegen események, idegen szempontok, idegen életfelfogás, idegen szemlélet, de a saját fajtánk szellemisége, saját fajtánk problémái és a saját fajtánk életformája iránt keltsünk érdeklődést és hajlandóságot.”

Talán a kelleténél is hosszasabban idéztük Antal miniszter urat, de hát ez volt a magyar ponyva felett elmondott hivatalos rekviem – másrészt kijelölte a hivatalos kultúrpolitika által elképzelt útirányt.

Később aztán még többször is csiszolgatták a jogszabályt: a rendelet hatályát a korábbi 1939-es évtől visszamenően 1918. október 31-ig terjesztették ki, az inflációval együtt emelték a 3 pengős értékhatárt, s megtiltotta a rendelet hatálya alá eső kiadványok kölcsönkönyvtári forgalmazását. Ezzel gyakorlatilag illegalitásba szorították a korábban virágzó ponyvairodalmat. 

Persze a zsurnalisztika idehaza megszokott élővilága azonnal megmozdult. A sajtóbeli kommentár-áradatban általában helyeselték a célt s a kezdeményezést, de persze „rámutattak a hibákra” is... Ez egészen túlzó ötleteket is szült, pl: „Az Esti Magyarország cikke a ponyva felszámolásán kívül azt is követelte, hogy hozzák nyilvánosságra, kik írtak angolszász álnevek alatt ponyvaregényt, és azok az írók irodalmi vállalatoknál ne tölthessenek be vezető pozíciót.” (Az ötletet annyiban jó lett volna megvalósítani, hogy akkor legalább tudnánk sok, előttünk ismeretlen írói álnév feloldását, amiben máig találgatásokra vagyunk kénytelenek hagyatkozni, illetve esélyünk sincs a megfejtésre.)

S az eredmény: gyakorlatilag az egész magyar ponyvakiadás megszűnt: vége lett a Palladis pengős és félpengős regényeinek – de a Palladis nem adta fel: Palladis regénytár néven új sorozatot indított 1942-ben, gondosan 3.20 pengő áron (ami aztán folyamatosan kúszott felfelé, volt 3.80, 4,80, s végül 5.50 P-vel végezte 1944-ben). A széria több mint kéttucat címig jutott – az elején némi álságossággal Dumas-t és Sienkiewicz-et adtak ki itt, de azután helyreállt a rend: Zane Grey, Rinehart, Eberhart, Ngaio Marsh fémjelezték a folyatást, s megjelent még két Nagy József (alias Jeel Cross) detektívregény is, az egyik már a saját nevén.

Ami a többieket illeti: az Athenaeum már korábban feladta, a Nova viszont szintén lefolytatta a maga utóvédharcát: szintén 3.20-ért, de sorozatmegjelölés nélkül kezdte kihozni a már ismert szerzőit: Charteris, David Hume, Crofts, stb. (Volt kötet, ami még keménykötésben is megjelent...) – de tucatnyi címnél nem bírta tovább. A páston maradt viszont még egy rövid ideig a Kaland könyvkiadó: folyamatosan emelve kötetei árát, még 1943-ban (talán ’44-ben is) is hozott ki detektívregényeket. A Pesti Hírlap Könyvek megszűntek az 1941. december 21-i számmal, a Tarka regénytár az 1941. december 24-i számmal (lehet, hogy tudtak valamit??? Ők ugyanis a közvélemény szemében „kormányközeli” cég voltak.) A Friss Újság Színes Regénytára ’42-ben még kihozott pár „hazafiasított” ponyvát (ilyen címeken, mint: Pest-budai mézeskalács, A rózsák atyja, Szól a kakas már..., Péter vitéz), de aztán feladták a próbálkozást. Az Új Élet regénytára – a Friss Újsághoz hasonlóan, de annál sikeresebben – ponyvátlanította a sorozatát, és szépirodalmi(nak szánt) történetekre tért át, így húzva ki 1944-ig.

Egyébként már korábban is jelentkeztek „szépirodalmi igényű”, „hazafias és erkölcsös” írásokat tartalmazó füzetkék – például 1939-től a hivatalos establishment támogatását élvező Nemzeti Könyvtár (kezdetben 24 filléres áron), vagy az Érdekes Regények (10 fillérért, a Magyar Népművelők Társasága beszédes nevű szervezet kiadásában, ám ennek egyes darabjai lassan de biztosan csúsztak a „valódi” ponyva irányába...)

Aztán az ország megszállása elmosta a problémát és a megoldás felé épp csak elindult államapparátust is. A Moszkvából hazatérő kommunisták azonnal rátették a kezüket a papírkontingentálásra, majd apránként – formálisan és főleg informálisan – az egész kulturális szférára. És ahogy az idők változtak, a hétköznapok emberének kisebb gondja is nagyobb lett a ponyvairodalomnál...