Grób László
Grób László

kiadóvezető

Kultúrharc a világháború közepén: a Horthy-korszak művelődéspolitikája a ponyva ellen

A nép egyik bódítószere volt. Az olcsó irodalom, mint drog a világháború idején. A magyarországi ponyva elleni küzdelem, 1. rész.

Az idősebbek még emlékeznek a Kádár-korszak kultúrpolitikájának ponyvaellenességére (kapcsolódva az „áru-e a kultúra” című totál értelmetlen korabeli polémiához). Arra viszont már legöregebbek sem emlékeznek, hogy a Horthy-korszakban miként likvidálta egyik napról a másikra a ponyvairodalmat az állami vezetés.


Előre kell bocsátanunk, hogy Magyarország abban az időben valódi ponyva-nagyhatalom volt: szó szerint milliós példányban öntötték el a ponyvaregények és füzetek a könyvesboltokat és az újságos-standokat, pályaudvari kioszkokat és trafikokat. A nagyrésze persze nem könyv volt, hanem 10 fillérbe kerülő 1–2 íves füzetke (általában 16 vagy 24 kisméretű oldalon, rikítóan színes rajzolt címlappal). De nézzünk számokat, nehogy a nagyotmondás vádja érhessen: havonta az egypengős ponyvaregény 200.000 példányban, az ötvenfilléres 150.000, a húszfilléres 1.200.000, a tízfilléres pedig 2.000.000 példányban jelent meg ekkor. Tehát összesen 3.550.000 ponyva-irodalmi termék került minden hónapban forgalomba. Másik számítás szerint (mivel a dolgok természetéből eredően egzakt számokat ne várjunk, csak nagyságrendeket): „átlagosan évi háromszáz vagon papír kellett ahhoz, hogy a 150 fajtájú füzet, tíz-tizenöt féle kisebb nagyobb könyv, havonta több mint hárommillió példányban megjelenhessék. Mert akármilyen hihetetlennek látszik is, valóság az, hogy havonta átlag 150 fajta légiós, krimi, vadnyugati, detektív, kalandos tartalmú füzet jelent meg, átlagosan húszezer példányban – írta az egyik kiadó igazgatója 1943-ban.”

Csak egy röpke áttekintés: a műfajteremtő a könyvkategóriában a Palladis kiadó volt: 1930-ban kezdte a – később fogalommá vált – Pengős regények sorozatát, amit aztán követtek a félpengősök. Az Athenaeum kiadó 1933-ban, a Nova 1935-ben indított egypengős sorozatot. A Pesti Hírlap könyvek – mint a napilap „mellékterméke” – 1927-ben indultak, de „igazi” ponyvává úgy 1931–32 körül válik a sorozat. A füzet kategóriában a legismertebbek: a Tarka regénytár és a Friss Újság Színes Regénytára 1935-től jelent meg, az Új Élet Regénytára 1936 végétől. Ezeken a sorozatokon felül számtalan kisebb kiadó adott ki 10–20 filléres füzeteket, csupán párat említve: Hellas, Közművelődési (!!!), vitéz Rozs Kálmán kiadója, Gong, Világvárosi regények (itt indult Rejtő Jenő ponyvakarrierje a kisregényekkel), és még jópár másik.

A harmincas évek során, a negyvenesek elején folyamatosan cikkeztek a kérdésről, néha politikusok is megnyilatkoztak, de 1942-ig direkt állami intervenció nem történt. Annak ellenére sem, hogy időnként felmerült a kérdés az ország házában is. 1940. június 19-én például vitéz Faragó Ede író interpellációt intézett Hóman Bálinthoz a ponyvák ügyében: „Kérem a vallás- és közoktatásügyi miniszter urat, mondja meg: szándékában van-e megtiltani ezeket a kiadványokat? Egészen természetes, hogy nem teljes munka az, ha csupán megtiltják, hanem jobbat kell ugyanolyan olcsó áron adni és olyat, ami valóban nevel.” Hóman Bálint a válaszában meglepő mérsékletről, sőt a téma ismeretéről tesz tanúságot: „A kérdés, amelyet a képviselő úr itt felvetett, kétirányú. A megoldás szintén kétirányú, és ezek közül az egyik nem tartozik az én hatáskörömbe. Az irodalmi műveknek, illetve azok terjesztésének betiltása nem a kultuszminiszter, hanem az ügyészségen keresztül voltaképen az igazságügyminiszter úr hatáskörébe tartozik. [...] Ez a probléma egyik része, amely nem tartozik hatáskörömbe, hanem büntetőjogi felelősségrevonást igényel. A másik kérdés az úgynevezett detektív- és kalandorregények kérdése. A ponyvát, a nemes értelemben vett ponyvát támogatni és előmozdítani a kultuszminiszternek, szerintem, kötelessége. [...] ...nem szabad elfelejtenünk, hogy az ifjúság és a nép mindig és mindenütt hajlamos arra, hogy kalandos történeteket olvasson. Az ilyeneket megkívánja.”

Már az interpellációban és a válaszban is megjelennek a kérdéssel kapcsolatos állandó toposzok:

  1. A ponyva káros az olvasó – főleg a fiatal olvasó – szellemi és erkölcsi fejlődésére.
  2. A ponyva elvonja a potenciális olvasót az „értékes” irodalomtól – ezért a be kell tiltani, az olvasót meg „át kell terelni”.

Ez a két érv szinte változatlan formában túlélte magát a kommunizmusig – ellentétben a harmadikkal, ami a fenti interpellációban nem, de egyébként sűrűn felbukkant a korban – s ami természetszerűleg eltűnt 1945 után:

  1. Ekkoriban szinte mindig előbukkan a zsidókérdés, ha a ponyvairodalomról van szó, s a legtöbbször össze is kapcsolódik a két kérdéskör (ne feledjük, a zsidótörvények, valamint a kultúra, beleértve a nyomtatott kultúra törvényi „árjásítása” időszakában vagyunk!) Ez néha az extremitásig ment, elég például egyes parlamenti üléseken a bekiabálásokat, vagy jópár újságcikket említenünk. (Szegény Rejtő Jenőt is megtámadták a sajtóban, ami állítólag közrejátszott abban, hogy munkaszolgálatosi behívót kapott – ami aztán végzetessé vált.)

Összefoglalva: szinte mindig az az előfeltevés volt a háttérben, hogy az istenadta „nép” olvasási mennyisége konstans, tehát ha elvesszük tőle a silány (vagy nem annyira silány) ponyvát, akkor ugyanannyit fog „értékes” szépirodalmat olvasni. Ez a vélekedés napjainkig fennmaradt, s széplelkű képviselőit soha nem zavarta, hogy a valóság rendre rácáfolt erre a teóriára.

A korszakban folyamatosan jelentek meg írások a sajtóban kisebb-nagyobb nevű szerzőktől, melyek a ponyvatermelés megregulázását sürgették. Sőt, a hivatalos szervezetek sem tétlenkedtek, az Országos Magyar Sajtókamara például 1941 áprilisában az alábbi állásfoglalást adta ki: „Az utóbbi időben gombamódra elszaporodtak a dohánytőzsdékben és utcai hírlapárusoknál azok a füzetes regények, amelyek hétről-hétre miniszterelnöki engedély nélkül jelennek meg, s cseppet sem léleknemesítő tartalommal veszélyeztetik a szellemi olvasmányok között válogatni nem tudó köz ízlését. Az Országos Magyar Sajtókamara beadvánnyal fordult a m. kir. miniszterelnökhöz, hogy az engedély nélkül sorozatosan és hétről-hétre megjelenő füzetes kiadványok ellen indíttasson eljárást, mert túl ezeknek a kiadványoknak romboló hatásán, nem kívánatos, hogy a mai időkben, amikor az időszaki lapokat sújtja a papírhiány, a ponyvairodalom papírhoz jusson.”

1942-ig tehát több-kevesebb lendülettel folyt a vita – ekkor azonban: a Budapesti Közlöny július 17-i számában megjelent egy miniszterelnöki rendelet, ami azt írta elő, hogy a három pengőnél olcsóbb áron forgalomba hozott könyvet, naptárt és füzetet rotációs, illetve íves nyomópapíron csak külön miniszterelnöki engedéllyel szabad előállítani. Ez volt a korabeli sajtó által „ponyvarendeletként” emlegetett jogszabály, ami a „selejtes” irodalmi termékek megjelenésének korlátozását volt hivatva szolgálni.

Ez gyakorlatilag totális likvidálást jelentett a ponyvapiacon: a három pengőnél olcsóbb áron forgalomba hozott könyv és füzet lefedte a pengős könyvek valamennyi válfaját, továbbá a füzetes kiadványokat. Sőt! Előírta a rendelet visszamenőlegesen (!!!) az engedélyezési kötelezettséget azokra a kiadványokra is, amelyek 1938. december 31. után kerültek forgalomba, és egyébként a hatálya alá estek – még abban az esetben is, ha időközben kiskereskedelmi árukat három pengőnél nagyobb összegben állapították meg. Úgyhogy bizonyára beleesett ebbe a sávba a már meglévő ponyvakészletek túlnyomó hányada, mivel az utolsó három és fél évben kiadott köteteket érintette, márpedig a ponyva jelentős része – már akkor is, akárcsak manapság – „gyors forgási sebességű” volt, azaz megjelenés után a készlet jelentős részét hamar el kellett adni, mivel folyamatosan új és új kiadványok áramlottak gyors ütemben, amik kiszorítják a régebben megjelenteket. És mindennek megkoronázásaképpen: a jogszabály előírta, hogy azokat a kiadványokat, amelyekre nem kértek vagy nem kaptak engedélyt, a kiadók illetve a terjesztéssel foglalkozó szervek a rendelet hatálybalépését követő kilencven napon belül kötelesek beszolgáltatni a Magyar Papíripari Nyersanyagbeszerző Kft-nek – azaz ami nem kap engedélyt, azt megsemmisítik, közkeletű kifejezéssel: bezúzzák. Slusszpoén: büntető szankcióként két hónapig, háború esetén hat hónapig terjedhető elzárást, illetve nyolcezer pengő legmagasabb összegű pénzbüntetést írt elő a jogszabály a rendelkezések megszegőire.