Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

A „Propaganda Due” botrány – egy magyar kommunista diplomata kalandjai és a szabadkőműves franchise

Olaszország, a Maffia, szabadkőművesek és ál-szabadkőművesek, a Vörös Brigádok és Aldo Moro meggyilkolása. A Propaganda Due (P2) páholy története, amelyben Száll József disszidens kommunista politikus is megfordult. Vajon a P2 volt a mór, ami megtette kötelességét, s azután mehetett?

1981.június 9-én a Magyar Népköztársaság legfelső vezetésének számára készült Napi Operatív Információs Jelentés első pontja a Propaganda Due nevű páholy körül kirobbant olaszországi fejleményekről szólt. „Az olasz lapok a P2 botránnyal összefüggésben részletesen foglalkoznak Száll Józseffel. A cikkek szerint Száll 1970-ben autóbaleset miatt a monteverchi kórházba került, ahol egy orvos ismertette meg Gellivel, a szabadkőműves páholy nagymesterével. Ezt követően Száll több alkalommal találkozott Gellivel és Viezzer ezredessel, az olasz elhárítás egyik tisztjével. Gellit és a letartóztatásban levő Viezzer ezredest politikai és katonai kémkedéssel vádolják, és keresik a „keleti országokba” vezető szálakat. Az ügyészség volt nagykövetünk szerepét ebben az összefüggésben is vizsgálja.” A NOIJ első pontja mindössze egy megjegyzéssel zárul: „Intézkedés: tájékoztatják a BM III/II csoportfőnökséget.”

Licio Gelli (Il Fatto Quotidiano)


De mi volt ez az egész? A Propaganda Due nevű szabadkőműves páholyt 1876-ban hozták létre, az olasz Grand Orient égisze alatt. Egy évszázaddal később, 1977-ben azonban a szabadkőműves testvérek szemében átalakult egy ál-szabadkőműves páhollyá; valójában egy önálló titkos társasággá  vált. A P2 a múlt század hetvenes éveinek a végén egy szovjetellenes, antikommunista csoporttá fejlődött. Ekkorra a P2 már állam volt az államban; a botrány kitörésekor a lapok „árnyékkormánynak” is nevezték, ma egy mélyállami struktúrának hívnánk. Ebben a száz évben azonban sok víz lefolyt a Pón, így tekintsünk vissza az alapításra.

A páholy eredetileg Torinóban alakult meg, „Propaganda Massonica”, vagyis „Kőműves Propaganda” néven. Azokat a testvéreket várták ide, akik a saját páholyuk üléseit nem tudták látogatni. Az olasz fasizmus idején elvileg tiltva voltak a szabadkőműves szervezetek, de a valóságban továbbra is működtek, hogy Hitler rosszízű mondását idézzük: „A fasizmus félmunka.” Az olasz szabadkőművesség mélyen beágyazódott a társadalomba, s kissé túlzó vonásokkal festve fel az olasz egység megvalósításának időszakát, magát a Risorgimentot is tulajdonképpen egy nagyszabású szabadkőműves építőmunkának tekintették egyes testvérek. A második világháború után a testvérek rémülten észlelték a kommunista előretörést – úgy tűnik, ekkor eszméltek rá, hogy Voltaire nyitott utat Marx számára. Amerikai támogatással újjászerveződtek. Ekkoriban a páholy a „Propaganda Due” nevet kapta, mivel az olaszországi Grand Orient megszámozta a páholyokat. 1964-ben egy bizonyos Licio Gelli nevű pénzember (korábban fasiszta önkéntes) nyert felvételt a páholyba, s az addig szép csendesen dünnyögő, eljelentéktelenedő páholyt 1966-ban újjászervezte. Más adat szerint 1971-ben a olaszországi Grand Orient nagymestere bízta meg Gellit a P2 újjászervezésével. Gelli „alvó tagokat” kezdett el beszervezni. A helyzetet ugyanis bonyolította, hogy a szabadkőművesség hagyományos fő célpontja és ellenfele, a katolikus egyház támogatásával működő olasz kereszténydemokrata párt régóta gyanakodva figyelte a testvérek működését. Pedig az olasz politikai életben a kommunista párti hatalomátvételt a kereszténydemokraták akadályozták meg…

A P2 tulajdonképpen az 1970-es évek második felére az olasz politika legnagyobb hatású csomópontjává vált. Braziliában és Argentínában is fiók-páholyt hoztak létre. A fedetten, nem-nyilvánosan működő lobbyszervezetek közül a P2-ben találkoztak a legtöbben, s alakították a homályból a közélet eseményeit. Külpolitikai értelemben Olaszország annyiban biztosan nem látta kárát, hogy a „szabad világ” tagja maradt. Belpolitikailag azonban a páholy az olasz államot a létrejöttétől erősen meghatározó korrupció egyik melegágya is lett. Ráadásul ne felejtsük el, hogy ekkoriban ütötte nyélbe a kereszténydemokrata Aldo Moro a „történelmi kiegyezést” az olaszországi kommunista párttal. Az 1976-os választásokon a kommunisták ugyanis történelmi sikert értek el, 34%-ot szerezve. Aldo Moronak sikerült megegyezni a kommunistákkal, s a kommunista párt által kívülről támogatott kormányt hozott létre. Vajon mivel járt volna egy ilyen, „eurokommunista” fordulat? Vajon megőrizhető lett volna-e Olaszország törékeny stabilitása? Nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy sem az USA, sem a Szovjetunió nem lelkesedett a fordulatért. Az előbbi a NATO-létesítmények biztonságáért aggódott, az utóbbi pedig a hagyományosan erős olasz kommunista párt „eurokommunista” fordulatában egy Moszkvától független kommunista-kísérletet látott. Az pedig már a spanyol polgárháborútól kezdve a legfontosabb tétele volt a moszkovitáknak, hogy a Szovjetunió a világkommunizmus középpontja. Ekkorra azonban már Kína egy egészen újszerű kommunizmus felé vette az irányt (amelyről Teng Hsziao-ping fordulata után kiderült, hogy akár kapitalizmus is faragható belőle…), s így Moszkvának még egy vetélytárs kommunista központ igencsak kellemetlen lett volna. Aldo Morot végül is 1978-ban a szélsőbalos Vörös Brigádok nevű terrorcsoport rabolta el, s hiába ajánlotta fel maga VI.Pál pápa is saját személyét túsznak cserében Aldo Moroért, az olasz hivatalosságok furcsa módon kemény álláspontot foglaltak el, s nem akartak tárgyalni a Vörös Brigádokkal. Pedig Aldo Moro fogvatartásának helyszínét még egy spiritiszta szeánszot követően Romano Prodi bolognai professzor (később az Európai Bizottság elnöke) is „megsúgta” a hatóságoknak. Azonban nem tárgyaltak a túszejtőkkel, s Aldo Morot fogvatartói meggyilkolták. Vajon volt-e köze a P2 befolyásos tagjainak az olasz hatóságok elutasító álláspontjának kialakításában? Nem tudjuk, mint ahogyan azt sem, hogy 1978-ban volt-e már az államélet ilyen fokú befolyásolására képes tagsága a P2-nek. A szinte napjainkig húzódó Aldo Moro ügyben fel-felröppenek olyan híresztelések - főként baloldali politikusok részéről – hogy az Egyesült Államok szolgálatai eszközként használták a Vörös Brigádokat, többek között azért, mert Aldo Moro nyilvánosságra akarta hozni a titkos Gladio-művelet részleteit. Virginio Rognoni, kereszténydemokrata politikus, s ezekben az években belügyminiszter, a P2 és Aldo Moro viszonyáról így nyilatkozott: „Nekem teljes bizonyossággal úgy tűnik, hogy a P2 tervei homlokegyenest ellenkeztek Moro politikai terveivel...De homlokegyenest ellenkeztek minden olyan politikai céllal, amelyet a demokratikus erők követtek autonóm részvételük révén. És éppen ezért, mert a P2 okkult hatalom volt, képes volt kívülről befolyásolni erőszakkal az események – mert a korrupció és az intrika is az – az események alakulását.” Francesco Cossiga, aki Rognoni előtt két esztendeig volt belügyminiszter, tagadta, hogy a P2 benne lett volna az Aldo Moro gyilkosságban: „Ezt abszolút módon kizárom. Az igaz, hogy a titkosszolgálatok számos vezetője, anélkül, hogy mi ezt tudtuk volna a P2 tagjai voltak. Azonban érdemes visszaemlékezni arra, hogy ők mindannyian olyanok voltak, akik kinevezéséhez a PCI [Olaszország Kommunista Pártja] hozzájárulását megadta.”

Aldo Moro a Vörös Brigádok fogságában (Wikimedia)

Visszatérve a P2 történetéhez, 1975-ben különösen értékes fogást könyvelhettek el. Száll József, meggyőződéses magyar kommunista diplomata nyert felvételt a páholyba. Száll József már a legsötétebb Rákosi-féle időkben a svájci magyar követség egyik titkára volt, és hírszerzőként a svájci kommunistákkal való kapcsolatért is felelt. Már ekkoriban sokszor utazott Rómába, mivel feladatai közé tartott az akkori római magyar követ ellenőrzése is. Karrierje változatosan folyt tovább, dolgozott a Külügyminisztérium apparátusában, oktatott idehaza a diplomataképzőben, majd 1962-től kinevezték Rómába követnek. Hosszú ideig, 1970-ig állt a nagykövetség élén. Amikor hazahívták, a külügyminiszter tanácsadójának nevezték ki, azonban néhány nap múlva a Szabad Európa Rádió hosszú riportban számolt be Száll kétes üzelmeiről. Ez idehaza Száll ellenségei és vetélytársai felhasználták, és eltávolíttatták a külügyből. Száll és felesége disszidálásra szánta el magát, s az ügyes előkészítést követően Olaszországban menedékjogot is kaptak. Az olasz hatóságok mellett természetesen a CIA is foglalkozott velük, rövid ideig Amerikában is voltak, majd 1972-től Olaszországban telepedtek le. Itt került kapcsolatba Licio Gellivel, aki beszervezte őt páholytagnak. Felvételekor a nagykönyvben a „politikai meggyőződés” rovatba a következőt írta be: „demokrata”. Páholybeli tevékenységét – ha volt egyáltalán ilyen – homály fedi. Annyi bizonyos, hogy a P2 tagsága felé kis szójátékkal élve, alkalmas propaganda volt egy kommunista blokkból származó, disszidens diplomata felvétele.

Aldo Moro, az Olasz Köztársaság külügyminisztere és kísérete a budai Várban, köztük Száll József, a Magyar Népköztársaság római nagykövete (MTI)

Gelli 1980-ban magára vonta a figyelmet. Az 1977-ben megszerzett Corriere della Sera napilap hasábjain Gelli nyíltan beszélt az újságírónak (aki szintén a P2 tagja volt) politikai terveiről. Saját magát úgy jellemezte, mint aki „irányítani akarja a bábokat a színpadon”. Ez mindenesetre furcsa volt egy szigorúan titkos társaság részéről. Végül a P2 zavaros nemzetközi pénzügyei hozták el a bajt. 1981 márciusában az olasz hatóságok, miközben a Maffia egyik bankárának ügyeit vizsgálták, nyomot találtak a P2 páholy tevékenységei felé is. A titkos szervezkedés ugyanis elvileg alkotmányellenes volt… Gelli házában is kutattak, s egy csaknem ezer nevet tartalmazó listára bukkantak. Politikusok, magasrangú tisztviselők, tengernagyok és tábornokok, katona-, rendőr- és csendőrtisztek, egyetemi tanárok, újságírók, parlamenti képviselők és a titkosszolgálatok vezetői is rajta voltak a névsoron.

Megindultak a vizsgálatok, amit megnehezített, hogy az elvileg vizsgálatra jogosultak nagy része is kötődött a páholyhoz. Felmerült a CIA és a P2 kapcsolata is. Az olasz parlament biztos, ami biztos törvényt hozott, amiben újra betiltották a titkos társaságokat. A olaszországi szabadkőműves nagypáholy, a Grand Orient elhatárolódott a P2-től, s közölték, hogy ők már korábban visszavonták az „engedélyüket”. Egy másik verzió szerint csak felfüggesztették őket, s Licio Gelli még 1978-ban is részt vett a szabadkőművesek országos ügyeiben – például finanszírozta az új nagymester megválasztását. Végül 1981-ben egy szabadkőműves döntőbíróság arra jutott, hogy már 1974 óta a P2 ki volt zárva.

Gellit és a titkosszolgálat egyik főnökét, Pietro Musumecit később azért ítélték el, mert az 1980-as, elvileg szélsőjobboldali terroristák által elkövetett bolognai mészárlás felderítését félre akarták vezetni…

(Források: Andreides Gábor: "Egy megbízható elvtárs" - Száll József életútja; Jones, Tobias: The Dark Heart of Italy)