Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

A remény utolsó szikrái: a nőtüntetések

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utolsó, szívbe markoló felvonását a nőtüntetések jelentették.

December 1-én a Péterfy Sándor utcai kórház alagsorában működő, illegális nyomdát is üzemeltető ellenállócsoport elhatározta, hogy a második szovjet támadás egyhónapos évfordulóján az elesettek emlékére nőtüntetést szerveznek. Az Abod László, Obersovszky Gyula és Gáli József által fémjelzett csoport az értelmiség ellenállását próbálta összefogni.

A budapesti nőtüntetés (MTI fotó)


Az „Élünk” című illegális újság hasábjain és stencilezett röpcédulákon hívták a magyar nőket a Hősök Terére, az Ismeretlen Katona sírjához virágot elhelyezni. És a magyar asszonyok és lányok válaszoltak a felhívásra. December 4-én délelőtt 11 óra körül jelentek meg az első tüntetők a Hősök Terénél. A restaurált kommunista hatalom központja és a szovjetek persze jó előre értesültek a szervezkedésről. Szovjet páncélozott harcjárműveket vezényeltek ki, amelyekkel elállták a térre vezető utakat, de végül is az asszonyok hátulról, a leeresztett csónakázó tó felől bejutottak a térre. Ezt követően a szovjetek átengedték a nőket. „Az asszonyok csaknem két és fél órán át vonultak a síremlék előtt, elhelyezték a síron virágcsokraikat, s a Himnuszt énekelve távoztak. Egyesek a zászlókat is otthagyták. Az idő borult és ködös volt. Néhány mellettem állá magyar tiszt szemét könnyek borították el. […] Az asszonyok kisebb csoportjai érkeztek a délutáni órákban is, amikor a Névtelen Hős sírját már teljesen befedték a virágok. A síremlék négy sarkán egy-egy rendőr állt vigyázzállásban. A gyertyák lassan csonkig égtek és egy papírlapról az eső lemosta a feliratot: »А magyar anyák — hőseinknek«.” – írta az újvidéki Magyar Szó tudósítója. (A budapesti asszonyok néma tüntetése. Magyar Szó, 1956. dec. 5. 5.) Nem lehet véletlen, hogy Tito Jugoszláviájában megjelenhetett ez a híradás. A hangsúlyt a „megszállás” ellenzésére tették, miközben maga Tito támogatta a „szocializmust” helyreállító szovjet katonai akciót. Ugyanakkor persze kifelé meg kellett őrizni az arculatot.

Többen babakocsival vagy bevásárlószatyorral érkeztek, de voltak női rendezők is, akik az odavezető főutakon és mellékutcákban irányították a férfiakat máshova, akik legfeljebb a tér széléről bámészkodtak. Egy-két asszonyt megpróbáltak elhurcolni a szovjet katonák, illetve a magyar karhatalmisták, de a többi nő kirángatta a kezükből.

Ma már tudjuk: az, hogy a kommunista fegyveresek nem rendeztek vérengzést sem a helyszínen, sem pedig később az egészen az Országházig vonuló asszonyok között, a forradalmi értelmiségiek által a sebtében a helyszínre hívott Krisna Menon, indiai ügyvivő jelenlétének volt köszönhető. Az 1956-os események, benne a magyar szabadságharccal és a szuezi válsággal egy nagyobb játszma részévé váltak. Ebben a „világ közvéleményének” és különösen is a „harmadik világ” közvéleményének megnyerése fontos szempont volt, ezért éppen a „világ lelkiismeretének” szerepét játszó India hivatalos képviselője előtt rendkívül kínos lett volna a vérfürdő. A magyar asszonyok másnap is tüntettek, a Petőfi-szobornál, a Nyugati pályaudvarnál és a Nemzeti Múzeum mellett.

"Őrizze kő a néma nőtüntetés emlékét" - az 50. évfordulón állított emlékkő Veszprémben (fotó: szoborlap.hu)

Ezt követően országszerte nőtüntetésekre került sor. December 6-án Gyulán és Veszprémben. Utóbbi városban némán, virággal a kezükben vonultak fel azért, hogy emlékezzenek az elesett hősökre, emigrációba kényszerült vagy már letartóztatásban levő szeretteikre. Hogy elkerüljék a provokációt, zárt sorban mentek, és nem engedtek be maguk közé senkit. Másnap, 7-én Székesfehérváron, Esztergomban és Pécsett, 9-én Miskolcon, 10-én pedig Egerben tüntettek a magyar nők a forradalom igazsága mellett.

Mire ezekben városokban sor került a tüntetésekre, már sortüzek dördültek országszerte. A forradalom és szabadságharc küzdelme lezárult, és a megtorlás időszaka következett.