Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

"Az idő sortüzében" - november 4.

November 4.-én három "pillanatfelvétellel" emlékezünk a magyar szabadságharcosokra.

Az 1956. november 4-i szovjet támadás a magyar köztudatban úgy él, mint ami gyakorlatilag egycsapásra véget vetett a magyar forradalomnak. Mi sem állhatna távolabb a valóságtól. A november 4-ét követő napokban országszerte kibontakozott az ellenállás, s miután a fegyveres szabadságharcot november közepére-végére a szovjetek tényleg leverték, megkezdődött a passzív ellenállás időszaka, a forradalom következő szakasza. Azonban még ekkor is voltak fegyveres akciók, amelyeket a munkástanácsok gyárőrségei, vagy a még funkcionáló nemzetőri egységek hajtottak végre. Igaz, fegyverropogásra már nem került sor.

Szovjet harckocsi Pécsen 1956-ban (Régi Pécs Fb)


Az első szemelvény a Mecseki Láthatatlanok  parancsnokhelyettesének, Kubicza Jánosnak ("Béla", "Vadász") a naplójából származik. A november 14-i bejegyzésből közlünk részletet.

"Délután időben elindulunk, ugyanis a támadás megkezdését (16.50) úgy irányoztam elő, hogy az még világosban kezdődjön, és a visszavonulás már a sötétedésben történjen (a völgyzáró hidak kb. 12 km-es távolságban voltak, erdős-hegyes terepen). A pécsváradi erdőben épített új köves útig együtt megyünk.Itt eligazítom részletesen a pécsváradi„Ottó” csoportot (jól ismerve a Mecseknek ezt a részét, ugyanis gyerekkorom nagy részét itt töltöttem). Én a „Tigris” és „Katona” osztaggal a várkonyi erdő felé indulok el. Az ún. fodorgyepnél két részre oszlunk, és a terv szerinti helyekre megyünk. [...] az úton Mecseknádasd felől megjelenik egy ponyvás Csepel gk., jól táplált pufajkás egyénekkel a vezetőfülkében. A motorra leadott jelzőlövésemre nem állnak meg, így megnyitottuk a tüzet, mire feljebb az úton leálltak. Mindezek után visszavonultunk a megadott gyülekezőhelyre. Tigrisék már ott voltak, s jelentik, hogy egy szovjet gépkocsit leptek meg, mikor az a híd közepén volt, s csak nagy nehézséggel tudott visszamenni (a jugoszláviai táborban tudtam meg, hogy az első pécsváradi orvosnál két-három sebesültet tettek le). Valószínűleg a páncél gk. rádión leadta a vészjelet, mert az úttól kb. 800 m-re lévő gyülekezőhelyünkön már hallottuk a páncélosok zúgását, így be nem várva a késlekedőket feljebb húzódtunk az erdőbe, ahonnan már tisztán kivettük a nagy páncélosmozgást, -nyüzsgést [a gépirat oldalának utolsó sora olvashatatlan – a szerk.] a Vágotpuszta ellen november 12-én történt rajtaütés nem semmisítette meg az ellenállást – mint gondolom, a szovjetek hitték. Természetesen sejtették, hogy az óbányai völgyben vannak még szabadságharcosok, hisz’ amikor 14-én – e napon – délután az erdőben a vállalkozáshoz felvonultunk, egy helikopter keringett az óbányai völgyés erdőség felett."

Kubicza János vázlatfüzetéből (forrás: MNL BaML XV.46.)

A második szemelvény az ország másik végéből idézi meg a szovjet intervenció utáni heteket. Salgótarjánban az egyik „pufajkás” beszámolója szerinta következőképpen zavarták el az Acélgyár munkástanácsának fegyveresei a restaurált kommunista hatalom képviselőit  november 13-án.

„Este fél 9 tájban megjelentek az acélgyári fegyveresek, lefegyverezték a két őrt, aki a kapuban volt, utána bejöttek a szobáinkba és mindenkit lefegyvereztek. Nekünk túlnyomórészt géppisztolyaink voltak, és azokat elvették tőlünk. Kihajtottak a folyosóra minket, eközben különböző kijelentések hangzottak el, hogy mi kommunisták vagyunk, sztálinisták.” És a másik oldal, az Acélgyár forradalmi őrségének a tagja: „Alkonyattájt 15-en vagy 16-an az őrségből fegyverekkel, gépkocsival elmentünk a megyei tanács épülete elé [...] A megyetanácsnál lefegyvereztük a pufajkásokat, elküldtük őket haza, szétszedtük a rádiót, [...] volt egy kalózrádió, amit ők működtettek, azokat is megszüntettük. Szóval voltak ilyen húzásaink nekünk is, amikor fönntartottuk így a rendet.”

Azonban úgy tűnik, hogy a pufajkások még egyszer próbálkoztak. Az acélgyári munkástanácsi őrség tagja vallomásában így idézte fel: „Az éj folyamán még egyszer telefonáltak a megyei tanácsról Fancsikék, akik még akkor lent voltak, hogy menjünk le, mert TNV-kocsival négy személy meg akarja támadni a megyei tanácsot. Mi ekkor kb. nyolcan vagy kilencen újból lementünk, és valóban ott találtunk TNV-kocsiban négy személyt, akiktől Fancsikék és Sótérék elszedték a fegyvert. Ezek fel lettek hozva, (mind a négy személy) az acélárugyárba." Az egyik foglyul ejtett pufajkás a megtorlás idején zajló perben így idézte fel az eseményeket: „Kovács László r. hdgy., Lavaj István munkásszázad tagja, valamint a gépkocsivezető átmentünk a megyei tanácsra, ahol egy felelős személyt kerestünk, hogy adjon felvilágosítást a történt dolgokról. Ekkor egy alacsony, barna személlyel közöltük jövetelünk célját, aki tőlünk eltávozott, bement a tanács épületébe, valószínű, hogy valakivel beszélhetett, mert alig telt el pár pillanat, már teljesen körül voltunk fegyveres emberekkel fogva. [...] megnevezni nem tudom csupán a köztük lévő női személyt, melyet Girtl Emmának [sic!] hívtak, aki a nála lévő fegyvert a fejemnek nyomta. Utána mind a négyünket lefegyvereztek, és az acélgyárba szállítottak bennünket. Az acélgyárban ennek a különleges őrségnek a parancsnoka, Hadady kérdezgetett bennünket, és ott vitáztunk vele, majd egy idő múlva az acélgyárban megjelent Novák Gyula r. hdgy., ennek alapján szabadon bocsátottak. [...] a szolgálati pisztolyunkat visszaadták, de a géppisztolyokat és a kézigránátokat nem adták vissza."

A Megyei Tanács épülete Salgótarjánban 1952-ben. A sortűzre is itt került sor később (MÉM Boda Gábor hagyaték meonline.hu)

Végül, hogy a szovjetek tankokon kívül milyen tényező járult még hozzá a kommunista diktatúra restaurációjához, nézzünk meg egy amerikai ügynökségi jelentést.

"A felkelők egyik rádiója hosszú segítségkérést intézett Hamarskjöldhöz és az ENSZ küldöttséghez, a remény utolsó fellegvárainak nevezve őket. Egy amerikai üzletember, aki egy budapesti lakóházban talált menedékre amikor a november 4-i támadás elkezdődött, feljegyezte a naplójában, hogy napközben katonák kérdezték tőle, hogy mikor érkeznek meg az ENSZ csapatok? Aznap este, amikor a ház lakói az ENSZ közgyülést hallgatták a rádióban, imádkoztak, hogy az ENSZ képes legyen véget vetni a harcoknak. Röviddel éjfél után, a Lodge-féle, Oroszországot elítélő határozat hallatán örömkiáltásokban törtek ki. Az üzletember naplójában ez áll: "Nagy a reménység most!" Három órával később: "Az ENSZ szavazás elszabadítja a poklot. Az emberek átölelik a nyakamat és megcsókolnak. Arról vitatkoznak, hogy mennyi időbe telik, amíg a repülő az ENSZ-küldöttséggel ideér New Yorkból." November 6-án pletykák keringtek a városban arról, hogy két amerikai ejtőernyős hadosztályt dobnak le Magyarországon. Az emberek az üzletemberre mutattak és azt mondták: "American division!"

Csakhogy nem jött senki. Az amerikai katonai hírszerzés egyik ága (Intelligence Support Activity) Gordon Gray külügyminiszter-helyetteshez több opciót is felterjesztett, ami (az egyébként korlátozott) cselekvés irányait illeti. Nem tűnik úgy, hogy bármelyiken is elindult volna... Úgy látszik, hogy az amerikai kormányzatnak egy mártír Magyarország volt a legkényelmesebb megoldás. Arról nem is beszélve, hogy Hammarskjöld ENSZ-főtitkár, ez az öngyűlölő, szürke figura, végletesen elfogult volt a szovjetek irányában.

Ez a csalódás a mai napig nyomokat hagyott a magyar közgondolkodásban. A magyarok megtanultak nem hinni a hangzatos nemzetközi szólamokban és nem bízni a nagyhatalmakban.

Megtanultak?

Felhasznált irodalom: Majtényi György - Mikó Zsuzsa - Szabó Csaba: "Béla", a "Mecseki Láthatatlan". Kubicza János katonatiszt, 1956-os szabadságharcos története, in: ArchivNet.hu, 16.évf. (2016) 5.sz.; Kiss András János: 1956. A salgótarjáni acélgyár története 1956-ban - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 63. (Salgótarján, 2012); The 1956 Hungarian Revolution: A Fresh Look at the U.S. Response. Draft study by Ronald D. Landa, prepared for the Historical Office of the Office of the Secretary of Defense, in: National Security Archives