Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

A "rettenthetetlen magyar": Türr István. II.rész

Botond, Toldi Miklós, Kinizsi Pál - régi, nagy erejű, mesés hőseinket szinte mindenki ismeri. De mi történt később? A magyar történelem faszagyerekei sorozatunkban Türr István életútjának második felét idézzük fel, a krími háború végétől.

1857 tavaszán Brassóban a Habsburgok egyik hadbírója éppen ítéletet mondott egy magyar szabadsághős ügyében. Mivel az illető eredetileg a császári-királyi hadsereg tisztje volt, ezért árulásért halálra és teljes vagyonelkobzásra szólt az ítélet.

Mégsem végezték ki hősünket. Ki volt történetünk főhőse, Türr István?

Magyar Hősök Arcképcsarnok (adontes.hu)

Türr István, amint azt életét bemutató sorozatunk első részében írtuk, a császári-királyi hadsereg Itáliában szolgáló magyar tisztje 1849 elején átment az olasz egységért küzdő piemonti hadsereghez. Vitéz katona volt, de a magyar szabadságharc idején úgy érezte: hűsége nem a császárhoz, hanem a magyar ügyhöz köti, s az "ellenségem ellensége a barátom" elv alapján azoknak a soraiban kíván harcolni, akik a magyar szabadság ügyének valamit használni tudnak. Az olaszokat egyébként is rokonszenv és tisztelet övezte az 1848-as nemzedék körében. Így került Türr a piemonti hadsereg soraiba. Miután vereséget szenvedett a piemonti-szárd király a Habsburgok idős, de kőkemény zsenijétől, Radetzky marsalltól, Türr először Badenbe ment, ahol ismét a '48-as forradalmi erők soraiba lépett, majd miután a beavatkozó poroszok legyűrték a badeni erőket, emigrációba ment. Kalandos úton került Máltára, ahonnan a brit hadsereg tagjaként a Krímbe ment, hogy az oroszok ellen harcoljon. A krími háború vége felé Bukarestben, az ottani megszálló osztrák erők kezébe került, egyik volt tiszttársának "köszönhetően". Így került a hadbírósági tárgyalásra, ahol éppen halálra ítélték.


Csakhogy ezzel nem ért véget a történet. A hadbíró ugyanis így folytatta az ítélet szövegét: Őfelsége a császár azonban különös jóindulattal kegyelemben részesíti, de birodalma területéről örökre kitiltja. Ha visszatér, a halálos ítélet végrehajtandó.

A "különös jóindulatot" az okozta, hogy Viktória brit királynő levélben fordult Ferenc Józsefhez: mivel Türr István a brit hadsereg ezredese, ezért nem lehet csak úgy kivégezni! Igaz, brit állampolgársága (alattvalói mivolta) nem volt teljesen rendben "lepapírozva", no de hogy a zsarnok Habsburgok a felvilágosult brit monarchia egyik tisztjét kivégezzék! Az osztrákok ázsiója amúgy sem volt valami fényes 1849 és a megtorlások után, gondoljunk csak Haynau és az angol sörgyári munkások találkozására - Haynau a fogát ugyan nem, de a bajszát bizony otthagyta. A britek talán lelkiismeretüket kívánták Türr esetében is megnyugtatni, hiszen szimpátia ide vagy oda, de Palmerston miniszterelnök az orosz cár nagykövetének azt mondta 1849-ben: "Végezzenek gyorsan." Viktória királynő azonban most beavatkozott egy magyar érdekében.

Így esett, hogy az ítélethirdetés utáni napon Türr Istvánt őrizet alatt el is küldték Triesztbe, ahonnan a brit fennhatóság alatt Korfu szigetére toloncolták ki. Türr azonban nem nyugodott. A krimi háború lezárását követően a háborús években népessé vált nemzetközi társaság – diplomaták, katonák, szakértők – körébe tért vissza a török fővárosba, Isztambulba.  A
fiatal, daliás ezredes rövidesen a „high society” egyik kedvenc alakja lett. Türr itt ismerkedett össze Ferdinand Lesseps-el, aki ekkor már szuezi csatorna megépítését próbálta előkészíteni. Talán ekkor még Türrnek eszébe sem jutott, hogy nemsokára ő is a csatorna-építési üzletág egyik nemzetközi nagyágyúja lesz. Addig azonban hátravolt még néhány kaland és teendő. Ahogyan nekrológjában írták: "A keleti [krími] háború után a cserke­szeket lázította az oroszok ellen, a délszlávokat Ausztria ellen. Olyan volt, mint az eleven ezüst, majd itt, majd ott bukkant fel. Több­nyire a magyar száműzöttekkel éldegélt, de néha egy kis időre kimaradt s akkor már tud­ták, hogy valahol országokat «mozgat»."

A korábban keresztény, de ekkkora már felületesen iszlamizált észak-kaukázusi cserkeszek tragédiája az volt, hogy szembekerültek az orosz birodalommal. Éppen azoknak, vagyis az iszlám hatalmaknak "köszönhetően" akik évszázadokig dúlták falvaikat, hurcolták rabszolgapiacra a cserkeszek tíz- és tízezreit, s végül kényszerítették őket a mohamedán hit felvételére. Most azonban már kitartottak életmódjuk s függetlenségük mellett, mire az oroszok írtóháborút indítottak ellenük. A cserkeszek egy része később Törökországba menekült (vagy oda deportálták őket) és lettek az ekkor még békés örmények és arab keresztények rémei, később pedig a balkáni kis népek szabadságmozgalmai ellen bevethető zsoldos "hitharcosok".

Türr azonban nem maradt sokáig a bátor, de fékezhetetlen cserkeszek között. 1859-ben ugyanis III.Napóleon francia császár úgy döntött, hogy szövetkezik a piemonti királlyal s hadat üzentek a Habsburgoknak. A francia császár Párisban fogadta Kossuthot és elismerte a Magyar Nemzeti Direktóriumot mint Magyarország törvényes képviseletét."Garibaldi csárdás kis kalapja, Nemzetiszín szalag lobog rajta; Nemzetiszín szalag lobog rajta, Kossuth Lajos neve ragyog rajta" - énekelték idehaza, s a Habsburgok vereségét nagy várakozás övezte. Türr kilépett a brit seregből, s második hazájába, Itáliába sietett. Az alpesi vadászok parancsnoka lett. Garibaldi egy vezérkari tisztje így idézte fel Türr egyik újabb hőstettét: "A mi első vonalunk már kritikus helyzetbe került, amikor Türr vadászai élén lovagolva kivont karddal rárontott az ellenségre, melyet rendezetlen visszavonulásra kényszerített.” Brescia környékén a rohamban azonban Türr súlyosan megsebesült. Alig épült fel, újra belevetette magát az olasz egység küzdelmeibe.

III.Napóleon ugyanis ráeszmélt, hogy a Habsburgok ingatag észak-itáliai uralma helyett megkapta cserébe az olasz nacionalizmust, amely akár a francia érdekeket is veszélyeztetheti. Hiszen melyik nagyhatalom akarna sok kis állam helyett egy összefogott egységet, legyen az bármennyire is ingatag? A franciák tehát bezsebelték a piemontiaktól az előre kialkudott területi nyereséget (Nizza és Savoya egy része), és utána ott is hagyták Itáliát.

A fortélyos piemonti miniszterelnök, Cavour, illetve a piemonti király pedig magára maradt a forrongó félszigettel és az erősődő, egyre baloldalibbá váló olasz republikánus mozgalommal.

(folytatjuk)