történész, szociológus
A szovjet antifasizmus az új orosz tankönyvben
Körbefutott a sajtóban a hír, miszerint Oroszországban új történelemtankönyv jelent meg a középiskolások 3. évfolyama számára, s ebben a tankönyvben 1956-ról is szó esik. És valóban, a 130. oldalon olvasható, hogy az 1956-os magyarországi tüntetések célja a Varsói Szerződésből való kilépés volt, továbbá: „Sztálin személyi kultuszának kritikáját számos kelet-európai országban felhasználták a szovjetellenes erők. (…) A magyar válságot a nyugati titkosszolgálatok és az általuk támogatott belső ellenzék akciói katalizálták. A Szovjetunió csapatokat vezényelt Magyarországra, és segített a magyar hatóságoknak a tiltakozás elfojtásában.”
Az inkriminált tankönyv 1956-ról szóló oldal (G7)
A magam részéről nem egy esetben szögeztem le: ha volt is provokációs szándék 1956. október 23-ának eseményei mögött, akkor aki provokált, az biztosan nem így képzelte. Ráadásul idehaza az 56-os forradalmunk mögött valami összeesküvést gyanító kutatók és hűséges olvasóik körében nem is a CIA-s provokáció a kedveltebb elmélet, hanem éppen ellenkezőleg, a szovjet-, illetve hazai kommunista provokáció! Nehezen tudom azonban elképzelni, hogy egy totális diktatúra körülményei között hogyan lett volna képes bármely külföldi titkosszolgálat egyszerre Szegeden, Debrecenben és Budapesten tüntetéseket kirobbantani, s utána az egész országban megmozdulásokat előidézni. Végül, a diktatúra összeomlását - sőt: megszűnését, semmibe foszlását - három-négy nap alatt megszervezni, s az új, önigazgató testületeket (munkácstanácsok, nemzeti bizottságok, forradalmi tanácsok) létrehozni. Nem. A magyarok ennyire utálták a kommunista diktatúrát és ennyire meg akartak szabadulni az idegen megszállóktól. 1956-os forradalmunknál nem az volt a baj, hogy az amerikaiak közreműködtek volna; éppen ellenkezőleg, az volt a magyar nép hosszú-hosszú évtizedekre levont következtetése, hogy rádióadásokon kívül még diplomáciai segítségnyújtásra sem volt képes az USA.
S még valami, amit mind a mostani oroszországi tankönyv írói, mind pedig a hazai - khm - zapadnyikok elfelejtenek: a magyar nép nem a NATO tagja akart volna lenni '56-ban, hanem ki akart volna szállni a nagyhatalmi övezetekből. Semmi mást nem akartunk, csak azt, hogy végre hagyanak minket békén, a saját országunkat a saját módunkon építeni, igazgatni.
Mindezen kívül arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy Oroszország képviselői több alkalommal is megkövették hazánkat 1956-ért. 1991-ben Jelcin orosz elnök, aki rendkívül hálás volt az első szabadon választott magyar miniszterelnöknek, Antall Józsefnek a Janajev-puccs idején tanúsított kiállásáért és támogatásért, Gorbacsovval együtt beleegyezett, hogy a készülő magyar-orosz alapszerződésbe belekerüljön egy mondat 1956-ról. E szerint a szerződő feleknek közös az a törekvése, „hogy meghaladják a totalitarizmus örökségét és különösképpen elítélve a magyar nép demokratikus törekvéseit eltipró 1956. évi beavatkozást Magyarországon”. A következő évben Jelcin orosz elnök Magyarországra látogatott és 1956-ot tragédiának nevezte, idézzük: „amely a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökké”. Kissé távolságtartóbban beszélt a kérdésről Putyin orosz elnök. 2000-ben egy interjúkötetbe (First Person: An Astonishingly Frank Self-Portrait by Russia's President Vladimir Putin / by Vladimir Putin, Nataliya Gevorkyan, Natalya Timakova, Andrei Kolesnikov, Public Affairs, 2000., 147.o.) a következő szavak kerültek be: „Óriási hiba volt [az '56-os magyar forradalom és szabadságharc leverése], és a nemzetközi jog alapvető elveinek megsértése. Az az oroszfóbia, amelyet most Kelet-Európában tapasztalhatunk, ezeknek a hibáknak - Berlin, 1953, Budapest, 1956, Prága, 1968 - a gyümölcse”. Putyin az ötvenedik évfordulóhoz közeledve, 2006. február 28-án, Sólyom László köztársasági elnöknél tett látogatása során ezt mondta: „A múltban számos esemény terhelte országaink kapcsolatát, többek között az 1956-os forradalom. Az ezzel kapcsolatos szovjet magatartást 1992-ben Jelcin elnök értékelte és el is ítélte. Természetesen, a jelenlegi Oroszország nem egyenlő a volt Szovjetunióval, de ennek ellenére mi erkölcsi felelősséget érzünk mindezért.”
Vajon mi történt azóta? Milyen fordulóponthoz ért az orosz emlékezetpolitika? Vagy ez bóvópatakként mindig ott volt, csak most kerül a felszínre? Erről már írtunk, de talán még lesz lehetőségünk a témára részletesen visszatérni, de addig is még egy állítást érdemes idézni a tankönyvből. Ez pedig szovjet antifasizmus legszebb mondata: [1945 után] „A szovjetbarát erők győzelme a kelet-európai országokban a Szovjetuniótól kapott hatalmas anyagi segítségnek is köszönhető. De a döntő tényező a Szovjetunió nemzetközi presztízse volt, amely a náci zsarnokságtól való megszabadulást hozta el az európai népeknek."
Ez maga a baloldali narratíva. Érdekes lesz megfigyelni, hogy ez ellen az "amalgámozás" ellen ki és hogyan fog tiltakozni...