Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

A tizenhatodik vértanú

Az aradi tizenhárom mellett még három honvéd törzstisztünk veszett el a Haynau-féle rémuralom nyitányaként Aradon. Az első Ormay Norbert ezredes volt, őt követte a tizenhárom tábornok, majd Kazinczy Lajos ezredes következett, végül Ludwig Hauk alezredes zárta a sort. Hauk előtt vesztette életét Lenkey János tábornok, aki így a tizenhatodik aradi vértanú.

Sokan ismerhetik Sára Sándor Nyolcvan huszár című filmjét. Baradly Richárd alakja is ismerős lehet Jókai híres regényéből, a Kőszívű ember fiai-ból. Előbbit Lenkey János huszárkapitány századának huszárai ihlették, akik szó szerint hazaszöktek a szabadságharc kezdetén, hogy a hazájukért harcoljanak. Baradly Richárdot pedig részben maga Lenkey.

Lenkey János


Lenkey 1807-ben született Egerben. Életrajzírói felhívják a figyelmet arra, hogy amikor Lenkey János öt éves volt, édesanyja elhagyta a családot. Tizenötéves korában lett kadét, s ezt követően hivatásos császári és királyi tisztként folytatta életét. Amikor 1845-ben hazalátogatott, testvérével, Károllyal egy titkos jelkulcsot dolgozott ki, hogy ennek alkalmazásával feltűnés nélkül értesülhessen a hazai fejleményekről. 1848 tavaszán a galíciai Sztanyiszlau városában állomásozott huszárszázadával, s nyilvánvalóan szimpatizált a városka lengyel lakosságának nemzeti törekvéseivel. Lenkey százada május 28-án azonban parancs nélkül elhagyta állomáshelyét és hazaindult. Lenkeyt küldték az egység után, próbálná őket visszatérésre bírni, de az ekkor már meghasonlott férfi inkább huszárai élére állva vezette őket haza.

Lenkey és századának hazatérése nagy port vert fel, és Lenkey előtt megnyílt a katonai karrier. Lenkeyt a magyar kormány először őrnaggyá, utána alezredessé, majd ezredessé, végül tábornokká nevezte ki. Először a szerbek ellen küzdött vitézül a Délvidéken, majd főbb fegyvertényei közé tartozik az újonnan felállított Hunyadi-lovascsapat (huszárezred) megszervezése. Ezt követően a komáromi várba való kinevezése után Guyon Richárd megérkeztéig a vár védelmének megszilárdítása, később a tavaszi hadjárat során a Csallóközben szétverte a császári dandárt, és a Duna két partján elhelyezkedő császári sereg között megszakította az összeköttetést. Azonban hangoskodó természete a seregben veszélyeztette elfogadottságát, míg az a tény, hogy csapattisztnek ugyan kitűnő volt, de seregvezérnek nem az igazi, megakadályozta abban, hogy további fegyvertényeket hajtson végre. Hozzájárult ehhez az ital iránti szeretete is. Vukovics Sebő így emlékezett róla: „Lenkeynek fő vonása láng hazaszeretet volt. Ha szinte annyi ügyességgel bírt volna, s ha azon hibának nem esett volna örvényébe, hogy naponta délután hosszasabb poharazásnak adta át magár, miáltal tekintélye csökkentetett, derék katonai egyénisége mellett a legkitűnőbb tábornokok egyike lett volna hadseregünkben.” Lenkey 1849. június 1-én már szabadságoltatta magát egészségügyi okokra hivatkozva. Az 1849 nyári hadjárat idején először Szegedre, Nagyváradra, majd Gyulára menve követte a visszavonuló seregeinket, végül ő is részese lett a fegyverletétel szomorú aktusának. Ez számára még egy személyes tragédiát is jelentette: régi szerelmét, aki ekkor már jegyese volt, így nem vehette feleségül.

Lenkey hazatérő huszárai (Benczúr József alkotása)

 Augusztus 25-én vitték át a foglyokat az aradi várbörtönbe. A hadbírósági tárgyaláson Lenkey is megpróbált kicsúszni a hurokból, elég átlátszó érveléssel, de az ellentmondásoktól feszített sorsú ember ekkor már személyiségzavarral küzdött, ami rövidesen elmezavarrá fejlődött. Lenkey halálos ítéletét így a hadbíróság felfüggesztette, mivel ekkor már orvosi megfigyelés alatt állt. A pitiáner bosszú azonban feltételezte, hogy szimulál, s az orvos naponta meglátogatta, hogy ezt a tényt kimutathassa. Amikor testvére, Lenkey Károly honvédezredes engedélyt kapott, hogy meglátogassa, a megdöbbent testvér emlékezését később így idézték fel: „...A bátyja szólt hozzá, nem felelt, s fel nem ismeré őt. Vadállati tekintettel, meztelen, egy rongyos, üres szalmazsákban a hidegtől összezsugorodva feküdt a vas lavaleton, fejét a vasra fektetve, úgyhogy egy vérző mély sebbe, a nyakcsigába volt a lavalet fejvasa illesztve. Fájdalom nyilvánulása nélkül nézett bátyára és Perczelre, de midőn a börtönőrt meglátta, azonnal dühbe jött, és minden összefüggés nélkül panaszkodott. Szobája bútorzata és ruházata, ami már fentebb érintve volt, ebből állott; kályha és az ablakok széttörve, a novemberi hidegnek szabad bemenetet engedtek az erős vasrostély között. A szoba, vagyis a börtön rondaságát leírni lehetetlen s tán az illem ellen is volna. (...) Tizenöt-húsz kisebb-nagyobb seb, melyek részint felfekvés, részint mikor dühöngött, a katona őrök puskatusái és szuronyai által okoztatván, gyógyítás nélkül vérzettek és genyhedtek a hideg, fűtetlen, ablak nélküli szobában.

A vértanúk emlékműve, az aradi Szabadság-szoborcsoport (hir.ma)

Lenkey szomorú sorsának a halál vetett véget. Karl Ernst császári törzshadbíró 1850. február 14-én kelt levélében Haynaunak így írt: „E hó 9-én az itteni várban őrzött, megtébolyodott, és az orvosok által már régen reménytelen esetnek ítélt Lenkey János lázadóvezér végre halál útján fogyatékba jutott. Ezt nagyméltóságodnak legalázatosabban bejelentem.” Bátyja, Lenkey Károly gondoskodott temetéséről az aradi temetőben. Természetesen a legnagyobb csendben, pap nélkül kellett a temetést végezni. A temetés azonban tüntetéssé változott. „Ekként átjutván a Maroson egy kompon, a túlparton egy aradi derék polgár, Kil esztergályos, Lenkeynek [Károlynak] jó ismerőse állott, kitől többen kérdezték e feltűnő sajátszerű temetést pap nélkül, míg keresztülhaladtak a városon. Többen a távolból kísérték a szekeret, s ekként szaporodván, a derék aradi polgárok részvétele által annyian érkeztek ki az aradi sírkertbe, hogy kitelt ezekből pap, kántor, harangozó, sírásók, egyszóval minden, ami egy temetéshez szükséges. Nem lévén a sír kiásva, a derék jó aradi polgárok s lelkes honfiak ásót, kapát teremtettek, s a sírásóval együtt kiásták a vértanú sírját, s beszentelték azt a részvét nemes kőnnyeivel; továbbá felnyitván a magyar tábornok koporsóját, miután azt egy rongyos durva ingben és gatyában látták feküdni: rettentő átkozódásra fakadtak, mely imaszerűen ömlött el e példás honfiak ajkairól. Térdre borulva még a katonák is, akik lengyelek lévén egy szót sem értettek, elmondták a végbúcsú imát.”

A szadista osztrák birodalmi bosszú nem tudta megtörni a magyarokat. Haynaut nemsokára elmozdították, s amikor utazni indult, Londonban a sörfőzdei munkások jó alaposan összeverték. 1853-ban meghalt, s így sajnos már nem érhette meg, hogy a magyarok dacos ellenállása nyomán újra létrejön a Magyar Királyság.

(Felhasznált irodalom: Merényi-Metzger Gábor: A tizenhatodik aradi vértanú, illetve Lenkey Károly visszaemlékezései Egervári Ödön lejegyzésében)