Grób László
Grób László

kiadóvezető

A történelem, amit a győztesek írnak

Vajon mi alapján írjuk a történelmet? A történelem, amit nemcsak menet közben, hanem utána, az emlékezetben is meg kell nyerni. Ha véget érnek az ásatások, Aba Sámuel vajon hol fogja megtalálni a helyét?

Belegondolt már abba a tisztelt Olvasó, hogy milyen keveset tudunk a magyar kora-középkorról? És hogy amit tudunk, az is mennyire bizonytalan. A honfoglalás ködös: megérkezett ide a Kárpátok hágóihoz egy hadsereg, majd egy törzsszövetség. Állítólag menekülnek, majd beözönlenek és elfoglalják a Kárpát-medencét. Már itt gyanús: a menekülők nem így szoktak viselkedni, ilyen magabiztosan és diadalmasan. Nem is véletlen, hogy újabban már arról szólnak a hipotézisek: nem menekültek, hanem tudatosan „hazát foglaltak”. Mint láthatjuk, a két elmélet kizárja egymást.

Aztán egészen Géza fejedelemig: mi is volt több mint egy évszázadon keresztül, azon felül, hogy „kalandoztunk”? Kiraboltuk a kolostorokat, megbecstelenítettük a szüzeket és felpakoltuk az arany meg ezüst étkészleteket? Vagy pedig védelmi háborút vívtunk németség ellen a pozsonyi csata után is, a „legjobb védekezés a támadás” elve alapján? Mindenki részt vett benne? Vagy csak a balatoni törzsek?

A ménfői csata ábrázolása a Képes Krónikában. Balra lent éppen Aba Sámuellel végeznek.


De végre jött Géza fejedelem meg Szent István, s kitisztul a kép. Kitisztul, tényleg? Szent Istvánnál lehet, mert hogy ő a kereszténység meghonosítója, szentéletű és szentté avatott – tehát a korábbiakhoz képest jócskán maradt fenn róla forrás. Az általánosan elfogadott narratíva, hogy Szent István – ugyan vérrel és vassal, de – átvezette a magyarságot az európai kereszténységbe, megszilárdította a magyar államot, ezáltal megakadályozva, hogy felszívódjunk/eltűnjünk, mint a Kárpát-medence korábbi népei. Ugyanakkor biztos alapokra helyezte az országot, külföldi „humán erőforrásokat” – egyháziakat és lovagokat és telepes-népeket –, illetve újfajta tudást (egyház- és államszervezés, intézmények, politikai technikák)  vonva be.

Létezik viszont egy másik, mintegy búvópatakként csordogáló és nagy ritkán felszínre törő narratíva. (Ne a mai baloldal újsütetű „tömeggyilkos István király” primitív mantrájára gondoljunk.) Ez a másik, kissé okkult elbeszélés úgy szól, hogy Szent István kiirtotta a magyar honfoglalók hit- és hagyományvilágát, rájuk kényszerített egy merőben idegen vallást és mentalitást, továbbá nyakukra ültette a külföldi megszállókat. Az egyház eltörölte a rovásírástól kezdve a történelmi emlékeken át a pogány világ szellemi és erkölcsi „felépítményéből” amit csak lehetett. A magyarok még küzdöttek ellene, amíg tudtak – lásd „pogánylázadások” –, de az idegen túlerő győzött.

Egyfelől István uralma valóban egy hirtelen váltást jelentett. Másfelől a szentistváni magyar állameszme egészen Trianonig kitartott, túlélte a tatárt-törököt-Habsburgot. Az is biztos, hogy Szent István lesz majd az egyik népi szent, s az ősi magyar himnuszban is az ő segítségét kértük. Megint másfelől nagyon valószínű, hogy a hirtelen változásnak köze kell, hogy legyen a magyar néplélek nem kevéssé skizofrén alapszerkezetéhez. Ismét felmerül a kérdés: mit tudunk erről?

No és utána?

Nézzük ismét a közhelyes narratívát: Szent István fia és kijelölt örököse, Imre herceg fiatalon meghalt, ergo nem maradt egyenesági trónörökös. (Most tekintsünk el attól, hogy Szent Istvánnak állítólag több fia is lett volna, mondjuk ezek is mind fiatalon elhunytak.) Ergo: kinevezi örökösének egyik nővére Velencében született és fiatalon ott nevelkedett fiát. Miért? Nem volt egyetlen más tősgyökeres oldalági rokona sem itt az országban? Aki nem „idegen”? Józan paraszti ésszel be lehet látni, milyen iszonyatos „lelkesen” engedelmeskedhettek a nemzetségfők egy külhonban nevelkedett fiatal ficsúrnak. Mert hogy aki Velencében a dózse fia, az a szabad élethez szokott magyarok közt csak városi ficsúr lehet. És államalapító szent királyunk egy ilyen fiatalemberre bízza az országot! Tényleg nem lehetett előre sejteni, hogy ebből nem kevés felfordulás lesz? Vajon István éppen ebben – és ebben az egyben – hibázott volna ilyen hatalmasat? Ugyanis Péter személyéből olyannyira probléma lett, hogy Péter menekülőre fogta, irány német föld, ahol majd addig ügyködik III. Henrik német-római császár (állítólagos korábbi ellensége) udvarában, mígnem fegyveresen visszasegítik őt. (Mintha csak egy magyar bal-liberális politikus idealizált pályafutását látnánk, amíg kijut a brüsszeli parlamentbe és utána...) Talán ez volt történelmünkben az első külföldi „baráti segítségnyújtás”, aminek aztán később sajnos számos új felvonása következett.

Viszont itthon azalatt megválasztják Aba Sámuelt királynak. És akkor most itt állunk, és fogalmunk sincs, ki is volt Magyarhon harmadik királya.

Aba Sámuel szobra az ópusztaszeri emlékparkban (Váradi Zsolt fotója)

Első monográfusa, Kandra Kabos – a híres Magyar mythologia szerzője, civilben lelkész és levéltáros – már megállapítja: „A harmadik magyar királytól nem maradt ránk semmi okirat.” A hazai és külhoni – főleg német – tudósítások pedig egyáltalán nem egyértelműek, hogy finoman fogalmazzunk. Már a neve is ködös: most Aba, vagy Sámuel, vagy a kettő együtt? És ki is volt: vélhetőleg nem Árpád-házi, legfeljebb István egyik leánytestvérének (esetleg leányának?) a férje. De ha nem Árpád-ivadék, akkor miért őt választották meg a magyari urak királlyá? Nem volt megfelelő Árpád-házi sarj? Vagy tán mégsem volt annyira nagy az Árpád-ház tekintélye? Nem szólva a családot övező transzcendens auráról – avagy az beházasodással is elérhető volt? Netán elegük lett a nemzetségfőknek az Árpád-házból? Vissza akartak térni a sztyeppéken jól bevált „meritokrata” fejedelemválasztáshoz? Esetleg más okuk volt rá?

És akkor ki is lehetett ez az Aba Sámuel? Magyar nemzetségfő? Vagy kabar-kazár? És a vallása? Vélhetőleg nyugati keresztény, ha már Szent István családjába beházasodott és az udvarában fontos tisztséget viselt – ám ennek ellenére felmerült, hogy korábban lehetett orthodox keresztény, pogány, sőt kabarként akár zsidó vallású (esetleg karaita) vagy muzulmán is.

Aba Sámuel üldözi Orseolo Pétert (Képes Krónika)

És az uralkodása? Most akkor mit is akart? Visszavezetni a magyarságot a pogányságba? De akkor miért társítottak hozzá „szentségi” jellemzőket a később krónikások? Vagy csak ki akarta ebrudalni az idegeneket (főként olaszokat és németeket)? Netán folytatni Szent István művét, csak jobban alkalmazkodva a helyi szokásokhoz, mint Péter tette? Esetleg egy korabeli politikai lobby csekélyebb hatalmú képviselője, ne adj Isten, bábja volt?

Az már csak hab a tortán, hogy arról sincs fogalmunk, pontosan hol és mikor halt meg, illetve hol van (volt) eltemetve. Talán a mostani ásatások fogják eldönteni ezt a kérdést.

Gondoljunk csak bele: honnan is tudunk a korai Árpád-korról? Egyházi legendák, maroknyi okirat. A részletes leírását néhány krónika jelenti, de ezek általában jóval később (akár kétszáz év múlva!) íródtak.

Aba Sámuel szobra Encs városában

Vajon milyen emlékekre támaszkodva alkothatott Anonymus meg Kézai Simon? A szájhagyomány, az elbeszélések vajon mit emeltek ki? És persze ott voltak a német évkönyvek. Ültek a barátok a kolostorban (vagy a fejedelmi udvarban), s néha arrafelé vetődött egy-egy utazó, akinek a történeteit leírták. Messziről jött ember pedig, mint tudjuk... De mondjuk a barátok lejegyezték híven, ahogy hallották, s az utazó sem tódított, hanem elmesélte pontosan, ahogy legjobb tudomása szerint megestek a dolgok messze Pannóniában. Akkor próbálja ki bárki, hogy egy görögországi nyaralást, brüsszeli kiküldetést vagy londoni üzleti utat követően összefoglalja egy évkönyvírónak az utóbbi pár év görögországi belpolitikáját, brüsszeli eurokrata cselszövését vagy az angol klubok befolyási rendszerét! Vagy: vegyük a 2006-os megmozdulások ügyét (az 56-ot leíró kádári propaganda szerint majdnem „sajnálatos eseményeket” írtam). Milyen különbség, hogy mondjuk száz évvel a történések után egy Magyar Nemzet, vagy egy Népszava akad-e a kezünkbe és abból tájékozódunk. Két gyökeresen eltérő narratívát kapunk. Avagy még inkább: alkossunk képet napjaink tényleges Magyarországáról a Der Spiegel vagy a FAZ egy évfolyama alapján!

Aba Sámuel ellen maga a német-római császár vezetett hadat – viszont nem kiemelkedő sikerrel, mivel állítólag egyszer megverték, utána is épp hogy csak győzött. Akkor Németföldön vajh miféle sajtója lehetett szegény jó harmadik királyunknak?

Márpedig amit a propaganda egyszer belevés a köztudatba (akár szándékkal, akár szándékolatlanul), azt onnan kiirtani roppant macerás. Gondoljunk a Historia Augusta pletykagyűjteményére, amely gyakorlatilag mindegyik római császárt bohócnak tűnteti fel. Vagy Prokópiosz Titkos történetére, amelyben Justinianust a leggonoszabb császárnak állítja be. Vagy például hogy Hitler szobafestő volt. Hogy Lenin elvtárs „jobbféle”, humánusabb kommunizmust csinált volna. Hogy Horthy István részeg dáridózást követően másnaposan zuhant le a repülőgépével. Hogy Görgey a világosi áruló.

Szóval, törődjünk bele, hogy a múlt megismerhetetlen, és csak sokféle szép mesét hallunk ilyen-olyan nézőpontú történészektől? Vagy bíztassuk magunkat azzal, hogy a fentiek csupán extrém kivételek – netán egy szélsőséges, amatőr nézőpont megnyilatkozásai –, s a történelem igenis megismerhető, csak elég szorgosan kell kutakodni hozzá? Bármit választunk is, azért idézzük fel gyakorta magunkban a középkor gyönyörű bölcsességét: credo qia absurdum!