A történelmet író győztesek mi vagyunk

Grób László kérdéseket felvető sorait olvasva a középkori magyar történelemmel foglalkozó történészként egy merész kijelentéssel élnék: mi magyarok vagyunk azok a győztesek, akik a középkori magyar történelmet írták. De nem mindegy, hogy a történetírás mely szakaszában fogalmazták meg azokat a tételeket, amelyek körül manapság a közbeszédben olyan nagy viták zajlanak. Ami százhúsz éve dicsőségesnek számíthatott a közvélemény szemében, azt ma már másképp ítéljük meg, és az is lehet, hogy a történeti forrásokat újra megvizsgálva egészen más képet kapunk a kora középkori eseményekről.

Manapság az emberi kíváncsiság kielégítésének az aranykorát éljük. A kérdéseinkre a válaszokat ott hordozzuk a zsebünkben, elővehetjük bármikor, elolvashatjuk rajta a Huszárvágás bejegyzéseit, és rákereshetünk a szerzők állításainak forrásaira. Ez még húsz éve sem számított természetesnek, egy-egy kérdés mélyebb megválaszolásához adatbázisok átnyálazásához szükséges idő, könyvtárban töltött órák kellettek. Legyen szó otthoni barkácsolásról, sportról, receptekről, a legfrissebb sci-fi sorozatok megjelenési időpontjáról vagy éppen egy politikai vitáról, villámsebesen a képernyőre varázsolhatjuk a legfontosabb tudnivalókat. A kíváncsiságunk kielégítése pedig stabilitást és kényelmet ad az életünk számára, egyúttal megváltoztatva a körülöttünk lévő világot.

Kálti Márk alakja a Képes Krónikában

Ez a szembeötlő változás nem könnyíti meg a kora középkorral foglalkozók dolgát. A magyar történelemmel kapcsolatban ugyanis egy ellentétes folyamat figyelhető meg: korábban biztosnak hitt tézisek mögé kerül kérdőjel, és ad a vitáknak egy egészen más fókuszt. Pedig hiába keresgélünk a világhálón, újabb középkori források csak rendkívül kivételes esetben bukkannak fel, ezért a változásokat a meglévők értelmezése, újra olvasása hívja életre. Ezek a változások ugyanakkor nem abba az irányba mutatnak, hogy mindenre egy jól hangzó megoldást kínáljunk, ellenkezőleg: a szakmája iránt alázatos kutató gyakran kénytelen elmondani azt, hogy egy-egy kérdésre nincs válasz, vagy csak hipotéziseket tud megfogalmazni.

Ezek a hipotézisek gyakran más történelmi és kulturális környezetben születtek meg, mint amikor ma vizsgáljuk őket. Ezért tűnhet gyakran úgy, hogy a történészek (vagy legalábbis egy részük) a „nemzet ellen” dolgoznának, ami még manapság is népszerű vád, noha szinte evidencia, hogy a múlttal foglalkozó szakemberek körében a jobboldali, konzervatív nézetekkel bírók felülreprezentáltak. Ennek a képnek szerintem két oka van: egyrészt a tudományos módszertan és a nyelvezet semleges nézőpontra törekszik, másrészt, amint alább példákkal illusztrálom majd, a tézisek megfogalmazásának történelmi környezete egészen másként festett, mint manapság.

Ez utóbbi álltáshoz kapcsolódik az állításom, hogy mi magyarok vagyunk azok a győztesek, akik a középkori magyar történelmet írták, nem pedig idegenek, akik el akarják venni a sikereinket a nemzetünktől, pusztán a megváltozott viszonyok tükrében a történetírás narratív része már egészen más megvilágításba kerül. A huszadik század történelme nyomán gyakran vetítjük vissza a történelmi emlékezet egy generáción belül bekövetkezett változásait a középkorra és a középkorról alkotott emlékezetre, és úgy véljük, hogy azok ugyanúgy külső hatalmak kreálmányai, ahogy például az „ötvenhatos ellenforradalom” volt. Pedig, ahogy a fenti példa mutatja, fel tudunk mutatni olyan eseteket

Nézzünk néhány kora középkori példát és kezdjük rögtön a honfoglalással! Ahogy Grób László írta, manapság a köztudatban meglehetősen ellentmondásos kép él róla. Ehelyütt az elnevezés körül, alapvetően nem a szakemberek között folyó polémiára, nem is térnék ki. Ennél fontosabb az, hogy a nemzeti történetírás kialakulásának idején egészen másképpen tekintettek a honfoglalásra, mint történeti eseményre, mint ahogy arra manapság kezdünk tekinteni. A 19. század második felének békésen gyarapodó évtizedei a magyarság kihalásáról szóló herderi jóslattól eljutottak a harmincmilliós magyar birodalom ábrándképéig. A honfoglalással kapcsolatban Pauler Gyula meghatározta az időpontját 895-ben, (majd ezt a millenniumi ünnepségek miatt egy évvel el kellett tolni), és ő, valamint a kortársai is elég egyértelmű indokot találtak Bíborbanszületett Konstantinnál, mégpedig azt, hogy „[a besenyők] rátörtek a türkökre és fejedelmükkel, Árpáddal együtt elűzték őket. A türkök tehát megfutamodván, földet kerestek, ahol megtelepedhetnének, s odaérkezvén elűzték Nagy Moravia lakóit, s megszállták azok földjét, amelyen a türkök most is mindmáig laknak.” Erre az egyértelműnek tűnő megfogalmazásra nehéz azt mondani, hogy a besenyők nem jelentettek tényezőt a magyar honfoglalásban és további magyarázatra szorul a szerepük. Másrészt a kortárs kutatóknak egyáltalán nem derogált az a tény, hogy egy megtépázott népből Európa egyik vezető nagyhatalma lett a magyarság rövid időn belül, hiszen nekik maguknak is meglehetett ez az élményük a 19. század második felében. A Feszty-körképen a diadalmas Árpádot látjuk, aki a népével bevonul a Vereckei-hágón át a Kárpát-medencébe. A történelemkönyveinkbe bekerült a besenyő támadást követő honfoglalást, amelyet a dicsőséges középkor követett, és ez a történet határozta meg a közoktatást a továbbiakban. (Ha valaki erről egy sokkal részletesebb szakmai összefoglalást szeretne olvasni, akkor ajánlom például Szabados György írását).

IV.Béla udvarában alkotó Névtelen Mester szobra a budapesti Városligetben

Csakhogy közben Magyarországgal megtörtént Trianon, ami átformálta a közvélemény kora középkorhoz fűződő viszonyát is. Olybá’ tűnhetett, hogy a határok meghúzásánál az számított, hogy ki hogy tudta igazolni azt, hogy milyen régen és milyen joggal él itt. Egy megvert és menekülő népség képzete már sokkal kevésbé tűnt szimpatikusnak, ráadásul a keserves történelmi jelent a dicső középkori előzményekkel kívánta kompenzálni. Ezért a honfoglalással kapcsolatban általában két dolog merült fel: egyrészt a tervszerűség hangsúlyozása. Hiszen egy olyan vállalkozást, amikor egy szűk földrajzi „csatornán” áthalad komolyabb veszteségek nélkül egy nép, és később hódítóként lép fel, mindenképpen a bravúros történelmi tettek közé lehet számítani. A másik megoldás, amely a tudományos konszenzus peremén túl gyakran felmerült, az a besenyő támadás teljes tagadása, Bíborbanszületett Konstantin forrásként való értékelésének teljes, vagy legalábbis részleges elvetése. Grób László is az előbbi tézist érzi a szívéhez közelebb, ahogy a történelem művelői közül sokan tették.

De holt tart manapság a kutatás? A fentiek feloldása részben a források újraértelmezésével, részben pedig a régészeti források kibővítésével történik. Ezekből az szűrhető le, hogy a honfoglalás nem egy pontszerű esemény volt a történelmünkben, hanem egy hosszabb, esetleg több évtizedes folyamat eredménye, ami felülírhatja a besenyő támadás versus tervszerűség vitát. Néhányan, mint például Szőke Béla Miklós, megfogalmazták azt, hogy a honfoglalás valójában korábbi, mint a 19. században megállapított 895-ös időpont. Moldáv és ukrán régészek végre összegyűjtötték a magyar lelőhelyeket, és ebből egyelőre az a kép bontakozik ki, hogy a magyarok a 920-as, 940-es évekig birtokolhatták a Kárpát-medence keleti előterét. Vagyis egy hosszabb folyamatról lehet szó, így feleslegesnek tűnik az a számolgatás, hogy vajon hány asszonya maradt a besenyő támadás után a honfoglalóknak, vagy mennyi lovat kellett mozgóstani ahhoz, hogy több százezer embert átköltöztessenek a Kárpát-medencébe.

Egy gondolati játékra hívom az olvasót! Tegyük fel, hogy a távoli jövőben Magyarország egy nagy és hatalmas birodalommá válik a 30. századra, míg a 20. századról szóló forrásaink legalább annyira megritkulnak, mint amilyen ritkák most a 21. század elején a 10. századra vonatkozó forrásaink. A 30. század magyar embere vajon nem érezné lekicsinylőnek azt a történetet, hogy Magyarországot a 20. század második évtizedében megalázták, megcsonkították és elvették területének kétharmadát? Nem ugyanezt az érzést tápláljuk a 21. században egy besenyő támadásról, amelyről ugyanúgy forrás szól, mint Trianonról? Vajon azt tanácsolnánk-e innen a 21. századból a 30. századi magyaroknak, hogy felejtsék el Trianont, és fogalmazzák át a történetüket egy szívüknek kedvesebb verzióra? Úgy hiszem, nem. Ezt elkerülendő egy történész általában nem tehet mást, mint azt, hogy legjobb tudása szerint törekszik valamiféle objektivitásra, még akkor is, ha tudjuk, hogy saját korunk és világlátásunk óhatatlanul is olyan mértékű hatással lesz ránk. Ezek a hatások idővel ugyan változhatnak, de ha számunkra évszázadokkal később esetleg nem is szimpatikus egy-egy tézis, még nem kell feltétlenül idegen befolyást sejteni mögötte.

Vegyük például Koppány esetét! Az ő alakja ma már annyi kultúrtörténeti réteget kapott, hogy ha ezeket visszafejtjük, akkor nagyon kevés biztos információ marad ránk. Amit mi búvópatakként fel-feltörő hagyománynak vélünk vele kapcsolatban, egyfajta ellentörténelemként, az valójában szintén a modern kor terméke. Ráadásul a történetét az is befolyásolta, hogy az István a király című rockopera Koppánya elemi erővel lépett be a magyar kulturális térbe. Az ezt megelőző Koppány-képünk eltért tőle. De mit mondhat a történész a források alapján? Akár azt is, amit nemrég Berend Nóra írt meg a Koszta László emlékkötetben, hogy Koppány nem létezett, alakja csak kései kitaláció. Hiperkritikus álláspontját nem osztja a történészek zöme, ahogy én sem, de érdemes a kérdéseket felvetni. Például meglepően hangzik, de fogalmunk sincs, hogy Árpád-házi volt-e. Bár középiskolában alaposan megtanultuk a levirátus és a szeniorátus fogalmait, mindez Koppány házassági ajánlatára épül, amiről azonban nem tudhatjuk biztosan, hogy valóban pogány szokásra épült-e. Az őstörténet kutatásában akadnak történészek még a legújabb időkben is, akik úgy vélik, hogy Koppány nem az Árpádok családjába tartozott, hanem Bulcsú leszármazottja volt. Ez esetben viszont minden olyan hagyományról, amelyet Koppányhoz és vélt identitásához kötünk, és amelyet búvópatakként előbukkanóként jellemzünk, kiderülne, hogy valójában csak az utóbbi másfél-két évszázad gondolata.

Az Aba Sámuelről alkotott képünk is hasonló problémákkal küszködik, a kevés forrás okán. Írott forrásban például egyedül Anonymusnál találjuk meg a király Sámuel nevét, azt más magyar elbeszélő források nem hagyományozták ránk. A kevés forrást egészítheti ki az a feltárás, ami jelenleg Abasáron zajlik, amely korlátaival együtt is hozzájárulhat egy teljesebb történelmi kép kialakításához.

Ha bekövetkezik a legrosszabb, és nem a Magyarságkutató Intézet szorgos munkatársai nem találnak olyan csontvázat, amelyről magabiztosan kijelenthetnék, hogy az Aba Sámuelhez köthető, akkor sem veszett kárba a ráfordított erőfeszítés. Lesz ugyanis egy feltárt és tudományos keretek között bemutatott középkori templom, amely sokkal többet fog nyújtani a magyar kultúrának és a tudományos életnek, mintha még mindig egy TSZ-elnök háza fedné el az egészet.

De ha bekövetkezik a legszerencsésebb fordulat a feltárásban és bevonhatóak a természettudományok Aba Sámuel földi maradványainak a vizsgálatába, akkor érdemes szem előtt tartani azt is, hogy a kora középkor tekintetében még így is feltehetőek soha meg nem válaszolható kérdések is. Megmérhetjük Aba Sámuel csontjainak a sűrűségét, meghatározhatjuk a vércsoportját, a magasságát, megvizsgálhatjuk, hogy milyen sérülések érték a halála előtt, a genetika segítségével képet nyerhetünk az őseiről, ám a politikai szándékairól, uralkodásának legfőbb mozgatórugóiról csak annyi forrásunk lesz, mint annak előtte, és elsősorban ezek alapján értékelhetjük újra a személyét.

A kora középkor kapcsán a tapasztalatom az, hogy egyrészt érdemes elkerülni az egyszerű, gyors és olcsó választ ígérő, belső és külső ellenségekkel számoló teóriákat. (Ahogy például a finnugor nyelvrokonság kapcsán manapság gyakran emlegetett, de tényszerűen soha be nem bizonyított Habsburg beavatkozás tézisét). Másrészt mindig vissza kell menni az eredeti forrásokig, amelyek mégis a történészek és a történelemmel foglalkozók "munkaeszközének" számítanak. A mi történelmünket elsősorban mi magyarok írjuk és nem mások.