A történelmi emlékezet és a politika

Az orosz emlékezetpolitikáról és Vlagyimir Putyin elnök történelmi esszéiről már esett szó a blogon. Most az első – tavaly előtti – esszéjét fogjuk megvizsgálni.

"Spomenik žrtvam vseh vojn" - Emlékmű a szlovéniai háborúk áldozatainak emlékére Ljubljanában a Kongresszus téren. A két hatalmas kőtábla a második világháború idején Szlovéniában egymással szembenálló politikai-katonai csoportokra utal

Putyin elnök esszéjében először is leszögezi, hogy a nácik feletti győzelem a Szovjetuniónak köszönhető. Csehszlovákia felosztásáért a lengyelek a fő felelősök, akik nem elég, hogy a nácikkal közösen vonultak be Csehszlovákiába (a Teschen-vidék birtoklásáért), de még át sem engedték a szovjet csapatokat a területükön! A kétszínű nyugatiak mellett a lengyelek a fő felelősei annak is, hogy nem jött létre 1939 nyarán a szovjetek és az angol-francia tandem között a megegyezés. Ezért a Szovjetunió „rákényszerült” a Molotov-Ribbentrop paktumra. De csak az alapvetően ukránok és belaruszok által lakott térségeket szállták meg – pedig lett volna lehetőségük egészen Varsóig menni. A keleti területeken megvalósított Holocaustot a nácik a helyi segítőikkel együtt hajtották végre. A balti államok szerződéses alapon, „beleegyezéses aktussal” kerültek be a Szovjetunióba! Putyin megállapítja továbbá, hogy nem annyira a Molotov-Ribbentrop paktumot aláíró felek viselik a felelősséget a háború kitöréséért, hanem „minden vezető hatalom felelős egy bizonyos mértékig”.

Putyin felhívja a figyelmet, hogy a nácizmus ellen harcolók emlékműveihez – vagyis a szovjet emlékművekhez! – nem szabad hozzányúlni. Elítéli, hogy a szovjetek náci Németország elleni harcát „úgynevezett megszállásnak” nevezzék. Visszautasítja azt a nézetet, miszerint a Szovjetunió támadásra készült volna a hitleri Németország ellen. Külön kihangsúlyozza, hogy a Szovjetunió többnemzetiségű államként állt ellen a németek támadásának. Putyin arról is ír, hogy a Szovjetunió „elképesztő méretékű anyagi segítségben részesítette a felszabadított országokat”.

A teheráni, jaltai, potsdami világrend visszaállítását tűzi ki célul, s talán ez a legfontosabb üzenete az egész esszének. Mindehhez egy olyan eszmei-ideológiai alapot kínál, ami nem kedvez Közép-Európának, sőt, aláássa a térség nemzeti szuverenitási törekvéseit. Mert az igaz, hogy Bandera vállalhatatlan, de akik a szovjetek ellen harcoltak, azok nem csak „Banderák” voltak, és nemcsak banderisták. Mi, magyarok nem fogjuk megtagadni honvédeinket, akik egy tragikus háborúban, a szovjetek ellen harcolva vesztették életüket. A lengyelek nem fogják megtagadni a Honi Hadsereg tagjait, akik 1944-ben elkezdték felszabadítani országukat a nácik rémuralma alól, s utána rögtön a szovjetek hurcolták őket fogságba, vagyis a halálba. És a balti népek sem fogják megtagadni azokat, akik a németek oldalán, akár a Waffen-SS kötelekében harcoltak a szovjetek ellen. A szlovének is emlékezni akarnak a Honi Gárdára, amelyet a jugoszláv kommunizmusban szimplán kollaboránsnak minősítettek. És akkor a finnekről még nem is beszéltünk…

Van egy rész, amit érdemes hosszasan idézni. „Sok partnerünk azonban még nem áll készen a közös munkára – írja. Ellenkezőleg, céljaikat követve növelik az országunk elleni információs támadások számát és terjedelmét, próbálnak kifogásokat és bűntudatot kelteni bennünk, és alaposan álszent és politikailag motivált nyilatkozatokat fogadnak el. Így például az Európai Parlament által 2019. szeptember 19-én elfogadott, az európai emlékezet fontosságáról Európa jövője szempontjából szóló állásfoglalás egyenesen a Szovjetuniót vádolta a náci Németországgal együtt a második világháború kirobbantásával. (...) Véres, mint az a helyzet, amikor azokat, akik a neonácik és Bandera utódai ellen lépnek fel, megölik és elégetik. (...) Ezért zavarba ejtő, hogy egyes országokban azokat, akiknek nácikkal való együttműködése felett vigyorogva térnek napirendre, hirtelen egyenlővé teszik a második világháborús veteránokkal. Úgy vélem, hogy elfogadhatatlan a felszabadítókat a megszállókkal egyenlővé tenni. A náci kollaboránsok dicsőítését pedig csak apáink és nagyapáink emlékének elárulásának tudom tekinteni. Az eszmék elárulásának, amelyek egyesítették a népeket a nácizmus elleni harcban.”

Írásában keveredik az igazság kimondása és eltorzítása. A valóság és a valótlanság. Idehaza még a baloldali történeszek közül is csak a legszélsőségesebbek vallják magukénak ugyanezt a narratívát. Tulajdonképpen úgy hisszük, hogy mindezt magunk mögött hagytuk lassan húsz-harminc éve... Emlékezzünk, milyen nehéz volt megvívni a felszabadítás vagy megszállás csatáját. Vagy megvédeni a Terror Házát, ahol egymás mellett van a vörös csillag és a nyilaskereszt. Természetesen ebben a putyini narratívában ilyen nem létezhet. Pedig amióta Józef Mackiwievicz magyarul is megjelent, regényünk is van arról, hogy „minden másképp történt” – és hogy ezt nem csupán mi gondoljuk így.

Az a szörnyű, hogy Putyin és Oroszország azért nem tesz ajánlatot Közép-Európa számára – amelynek része kellene, hogy legyen egy emlékezet-politikai megbékélés is –, mert talán arra gondolnak: minek? Hiszen ők, a többi nagyhatalommal közösen már többször is „leboltolták” ennek a térségnek a sorsát. Még szörnyűbb, hogy ehhez partnereket fognak találni. Hiába fogadkozott az ifjabb Bush 2005-ben Rigában, hogy nem lesz több München, nem lesz több Jalta – előbb-utóbb fel fog merülni az 1939-es kérdés: minek meghalni nemhogy Ukrajnáért, de mondjuk Lengyelországért?

Pedig lett volna fogadókészség egy ilyen ajánlatra. De Oroszország nem akar az európai Reconquista élére állni. Vezetni semmiképp, talán még uralni sem, már ami az egész kontinenst illeti. Most úgy tűnik: III. Iván példájára inkább leválasztják magukat, és viszik, amit jogos jussuknak tekintenek. A mi térségünknek talán még nem dőlt el a sorsa, bár, tegyük hozzá, hogy a poszt-nyugati elit mindent megtesz, hogy saját hatalmát aláássa.

Utólag most már világosnak tűnik, hogy Putyin miért utalt rá, hogy a lengyelek hiába várták a nyugati segítséget 1939-ben. Nos, a gerillataktikához alkalmas fegyverek szállításán – és a moralizáló habverésen kívül – Ukrajna is hiába várja a segítséget, amit az atomháború reális kockázata nélkül amúgy sem kaphatna meg. Az is egyértelmű most már, hogy Putyin miért hozta fel a Versailles-i békét, amelyet a második világháború gyökerének nevezett. Nem csak azért, hogy a nyugatiak mohóságára hárítsa a második háború kitörésének ódiumát. Burkolt célzás ez arra, hogy a kizárólagosan nyugatiak által létrehozott nemzetközi rendszer nem volt működőképes, önös célokat szolgált. Ahogyan nem volt működőképes a hidegháború utáni, az idősebb Bush által meghirdetett amerikai Új Világrend sem. Továbbá célzás arra is, amit talán így írhatunk le: az első világháború után az volt a baj, hogy megalázó, megbélyegző békét kötöttek a németekkel. A hidegháború után pedig az, hogy az oroszokkal nem kötöttek „békét”.

Mindkét országot páriának nézték, lekezelték. Nem húzták őket vissza a nemzetközi rendszerbe. (Nem úgy, mint a reakciós, konzervatív politikusok 1815-ben a Napóleon utáni Franciaországot. Ott helyre is állt a nemzetközi rendszer és Európa hatalmas fellendülése következett utána.)

A németek kitaszításának nagyszüleink és dédszüleink itták meg a levét a második világháborúban – ráadásul úgy, hogy mi magyarok is kitaszítottak voltunk. Csak az Isten irgalmában bízhatunk, hogy most ne kelljen újra a nyugati nagyhatalmak nyegle, „jajj a legyőzötteknek” típusú, immár harminc évre visszamenő hozzáállásának következményeit elviselnünk itt, Közép-Európában.