Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

A varsói felkelés és a magyarok

1944. augusztus 1-én tört ki a varsói felkelés. A nácik józan ésszel nehezen felfogható megtorlást alkalmaztak, a nyugatiak képmutatóan kapkodtak és siránkoztak, Sztálin pedig nyugodtan megtömte a pipáját. De mit csináltak a magyarok?

A második világháború Lengyelországban és tulajdonképpen Lengyelországért kezdődött. 1939-ben azonban napok alatt kiderült: a nyugati hatalmak a diplomáciai nyomásgyakorlás végső fokaként hadat ugyan üzennek az agresszorok közül az egyiknek – de csak az egyiknek! – viszont két szalmaszálat sem kívánnak keresztbe tenni az „ürügy”, vagyis a lengyel nemzet érdekében. A katyni mészárlás napfényre kerülésekor pedig kínos kézmosogatással tértek napirendre az ügy felett. Azután meg Teheránban nagyjából-egészében áldásukat adták a szovjet tervekre. Itt Roosevelt elnök: „kijelentette, hogy végtére is a nagyhatalmak fogják eldönteni, hogy mit kap Lengyelország és mit nem, és hogy neki nem áll szándékában a békekonferencián alkudozni Lengyelországgal vagy bármelyik más kis állammal. Ami pedig Lengyelországot illeti, az a fontos, hogy olyan megoldást találjanak vele kapcsolatban, ami segít megőrizni a világbékét.”

A Honi Hadsereg (Armia Krajowa) jelképe. A horgony jelzi a ragaszkodást a szülőföldhöz, illetve a PW betűk a Polska Walcząca, a Harcoló Lengyelország szavak kezdőbetűit jelentik.


Mindezt azzal a lengyel nemzettel szemben, amely 1920-ban feltartóztatta az Európára törő vörös áradatot, s amely 1939-ben is fegyverrel szállt szembe a nácikkal és a szovjetekkel is. S amely lengyel nemzet pilótái segítettek megmenteni az Egyesült Királyságot az angliai csata idején, s amelynek a katonái ott voltak minden fronton, a hazai összeomlás után is. És végül, de nem utolsósorban, amely ország az emigráns kormány vezetésével egy teljes földalatti államot és hadsereget szervezett meg. Ebben magyar támogatásra is számíthattak, hiszen Budapest a londoni emigráns kormány és a földalatti állam közötti útvonal egyik fontos csomópontja volt. 1943 végére a lengyelek már készen álltak arra, hogy a németek sorozatos vereségeit követően megpróbálják felszabadítani magukat.

Így érthető, hogy a lengyelek nem akarták olcsón adni a nemzeti szuverenitásukat, az állami létüket. 1943 végétől egy nagyszabású hadműveletre készülődtek a hazai színtéren, amely a „Vihar” („Burza”) fedőnevet kapta. A terv szerint először a keleti végeken Wilno (Vilna/Vilnius) és Lwów (Lemberg, Lviv) központtal indítják el a felkelést, utána Visztuláig terjedő területen csapnak le a megszállókra, végül a nyugati országrészben. A terv szerint reguláris hadosztályoknak kellett (volna) megszerveződniük, és a lengyel haderőt és államot megkerülhetetlen tényezővé tenni. 1944 első felében meg is kezdődött a végrehajtás, hol kudarccal (pl. Volhínia területén) hol sikerrel (pl. Vilniusban). A sikerekkel csak annyi volt a baj, hogy a szovjetek ilyen esetekben szép nyugodtan eltűntették a lengyel Honi Hadsereg sikeres egységeit, fogságba hurcolva őket. Ezért döntöttek a lengyelek végső lehetőségként a varsói felkelés mellett. Merthogy más dolog egy távoli, ismeretlen városból elhurcolni lengyel partizán harcosokat, és más dolog egy önerőből felszabadított fővárost erőszakkal megszerezni.

A varsói felkelés múzeuma (wp.com)

Mint tudjuk, a hősies küzdelmet végül nem koronázta siker. E helyütt nincs lehetőség a varsói felkelés teljes történetét elmondani, most inkább a magyar honvédek szerepét akarom feleleveníteni. Hogy kerültek ide a magyar honvédek? 1944 tavaszán a magyar megszálló erők egy része a kibontakozó szovjet csapások elől május 1-re Varsó térségbe szorult-, illetve ide vonták őket vissza. A VIII.hadtestről és az 1. lovashadosztályról (később huszárhadosztály) volt szó, illetve a II.hadtesthez tartozó 23. tartalékhadosztályról. A VIII.hadtestet rövidesen II. honvéd tartalékhadtestnek nevezték át, parancsnoka Lengyel Béla vezérőrnagy volt. A lengyel Honi Hadsereg parancsnoka, Tadeusz Bór-Komorowski tábornok hamarosan fel is vette a kapcsolatot Lengyel Bélával. A két hadfi ismerte egymást még a háború előtti évekből, amikor Lengyel varsói katonai attasé volt. A kapcsolatfelvétel reményt keltő volt, ugyanakkor megmutatta az együttműködés határait is. A lengyelek arra számítottak, hogy a magyarok minden további nélkül átállnak, ami csak úgy, minden előkészítés nyilvánvalóan lehetetlen volt. Magyar részről érdemes idézni Lengyel tábornok visszaemlékezéseit: „Az volt az elképzelésem, ha történetesen csapataimat a hadműveleti események észak felé szorítanák, akkor cssatlakozhatnék és bevonulhatnék Varsóba a felkelők támogatására. […] A második találkozáson kérdést intéztem Stepien alezredeshez [az összekötő tiszthez], hogy mi lesz velünk honvédekkel, ha az oroszok is bevonulnak Varsóba? Kérdésemet Stepien nem tudta megválaszolni…” Hiszen a szovjetek nemhogy holmi szakadár magyar honvédcsapatokat, de még a lengyel emigráns kormányt és az annak a felügyelete alá tartozó Honi Hadsereget sem ismerték el! Hazulról is olyan utasítások érkeztek, hogy Lengyel tábornok inkább hozza haza a hadosztályokat, s a lengyelek részére gyógyszereket adjon át és viselkedjen velük barátságosan. Ez hogyan működött a gyakorlatban? Egy lengyel földalatti harcost idézünk: „Odamentünk, hogy felmérjük a helyzetet. Nehéz volt szót érteni az őrrel. Megjelent egy másik magyar katona, aki odakísért minket a tiszthez. A főhadnagy válasz nélkül hagyta naív javaslatomat, hogy miszerint velünk együtt támadják meg a németeket. Épp elég volt a maguk baja, hogy még a másokéba is beavatkozzanak. Senkivel sem akartak harcba keveredni, és csak egy égető vágyuk volt, hogy mihamarabb Budapestre jussanak, és nem találkozzanak közben a Vörös Hadsereggel. Belegyezett, hogy átenged minket, és megadta a legközelebbi német állások helyét. A következő magyar őrvonalon az ő őrjáratukkal mentünk át.” Nos, a magyar honvédek jogosan érezték úgy, hogy odahaza a helyük, hiszen ekkor már a Kárpátok közvetlen előterében folytak a harcok. Ennek ellenére a fentieknél sokkal tágabb körű együttműködésre is sor került. Az erkölcsi gesztusok közé tartozott a lengyel himnusz és nemzeti énekek eljátszása magyar honvédzenekarok részéről, vagy egy barátságos focimeccs rendezése a környék lakosságának „válogatottjával”. Hogy ezeket is értékelni tudjuk, jelezni kell: mindkét cselekményért halálbüntetés járt volna a megszálló németek részéről…

A varsói felkeléshez csatlakozó és hősi halált szenvedő magyar honvédek emlékműve (honvedelem.hu)

Persze ennél is többről volt szó. A magyar és a lengyel parancsnok megállapodása alapján került sor fegyverzet és lőszer átadására, de ezen túl vodkáért is jelentős mennyiségű fegyver cserélt gazdát. Az egyik lengyel ezred harcosa úgy emlékezett vissza, hogy annyi fegyvert kaptak a magyaroktól, hogy nem bírták el. A felkelés kezdeti szakaszában a magyar honvédek lehetővé tették, hogy szektorukon keresztül (a "záróvonalon") friss lengyel erők érkezzenek a fővárosban. A felkelés hanyatló szakaszában pedig bekapcsolódtak a szabadságharcosokat és a polgári lakosságot mentő tevékenységbe is. A „Kampinos” gerilla-csoport tagjait például már szeptember végén egy magyar huszár egység – hogy a németek felé le legyenek fedezve – úgymond „fogságba ejtette”, ellátták a sebesülteket, majd élelemmel és fegyverrel felszerelve szabadon bocsátották őket. Száz lengyel partizán kiadását pedig megtagadták a németek követelése ellenére. Egyébként is, a németek felszólítását, hogy vegyenek részt a Varsó elleni ostromban, a magyarok parancsnokok határozottan elutasították. A fővárosból a németek a lakosság meg nem gyilkolt részét kitelepítették, s deportáló szerelvényekben indították el a Birodalom belseje felé, kényszermunkára vagy éppen koncentrációs lágerbe. Számos vagont azonban a magyar honvédek egyszerűen lekapcsoltak, százak, talán ezrek életét mentve meg. Más esetekben menekülő civileket kísértek át az ostromgyűrűn. Magában a városban a Szabó László tábornok vezette 5. hadosztály katonái gondoskodtak a „pacifikálást” túlélő polgári lakosságról. Végül meg kell említeni, hogy több tucat magyar önkéntes végül is csatlakozott a lengyel felkelőkhöz és számosan hősi halált szenvedtek a lengyelek szabadságáért.

A német parancsnokság arra jutott, hogy a magyarokat le kell fegyverezni és internálni kell. A tervezett művelet a „Forgatag” fedőnevet kapta. De inkább egyszerűen csak hazaküldték a magyar honvédeket, mert féltek a varsói ostromzár mögötti német-magyar összecsapásoktól.

A magyar honvédek még 1944 nyarán sem maradtak hűtlen a régi baráthoz.

(Források: Kovács Vilmos: Magyar katonák az 1944-es varsói felkelésben; Jaroslaw Gdanski: Magyarok és a varsói felkelés)