A volhíniai tragédia

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1943 júliusában lángoltak a szomorú volhínai síkság erdőségeiben megbúvó lengyel falvak. Az ukrán radikális nacionalista – hellyel-közzel nemzetiszocialistába hajló – függetlenségi mozgalom hadserege és a helyi ukrán lakosság horrorfilmbe illő módon írtotta ki a lengyel kisebbséget. „A történetben állandóan felbukkan az ukrán parasztok részvétele. Sokszor előjön a kényszer. Az UPA [az Ukrán Felkelő Hadsereg] emberei megtorolták a vonakodást, példát statuáltak, ha valaki nem akart gyilkolni. Az ukrán nácik a gyilkosságot személyessé, szinte intimmé tették: fejszével, vasvillával kellett leölniük szomszédaikat az ukránoknak, így sikerült sokakat bevonni, még többeket kompromittálni. De nagyon sokan voltak önfeláldozó ukrán parasztok is, akik elrejtették szomszédaikat, elbújtatták a véletlenül életben maradt kisgyerekeket.” (Miklós Gábor: Ukrán szomszédok, in: Népszabadság, 2013. július 27., Hétvége, 9.o.)

Hogyan kezdődött mindez?

A volhíniai lengyel áldozatok jelképe a lenvirág, amely rövid ideig virágzik - hasonlóan a volhíniai lengyel falvak élete is egy szempillantás alatt ért véget. (Fotó: GyógyFüvesKertem)

A történelmi Volhínia területe a XIV. századtól kezdve került a lengyel királyok jogara alá. Lakossága elsősorban keleti keresztény (ortodox) volt, s a keleti szláv óorosz nyelv egyik dialektusát beszélte – amelyből később az ukrán nyelv alakult ki. Ezeken a területeken főként kisnemesi telepeken („nemesgyepűkön”), majd a városkákban jelent meg a katolikus lengyel lakosság, s képezett erős kisebbséget. Később nagyszámú zsidó lakosság is megjelent a térségben, akik a jiddisül „stetl”-nek nevezett kisvárosokban laktak. Először a XVII. századi ukrán-kozák felkelések idején kaptak lángra a lengyel – vagy görögkatolikus ukrán – nemesek udvarházai és a zsidó kisvárosok is. A zsidó történeti hagyományban „hajdemákok” néven is ismert kozákok rémtettei az egész zsidó lakosságot érintették, nemcsak a lengyel földesuraktól egész falvakat árendába vevő uzsorásokat. A lengyelekkel is válogatott kínzások közepette számoltak le. Ezután közel kétszázötven évnyi törékeny társadalmi béke következett azzal együtt, hogy a területet a XVIII. században az oroszok nagy cárnője, Katalin csatolta birodalmához, aki először hivatkozott történelmi jogokra, t.i., hogy ezek a területek a hajdani Rusz (az óorosz állam) részét képezték. Az első világháború és a cári Oroszország bukása után elszabadult a pokol: szinte az egész korábbi birodalomban (a Központi Hatalmak által felszabadított lengyel területek kivételével) a bolsevikok, az orosz anti-bolsevik erők, az anarchisták és az ukrán nacionalisták fegyveresei gyilkolták egymást és helyenként a lakosságot is. A zsidó lakosság-, illetve a vagyonosabbnak vélt társadalmi csoportok tagjainak élete forgott elsősorban veszélyben. Utóbbiak részben lengyelek voltak.

Azután megszilárdult az újjászületett lengyel állam, és a területén élő, több milliós ukrán nyelvet beszélő kisebbséggel szemben hektikus politikát folytatott. Egyrészt (római) katolizálni akarta a görög katolikus vagy ortodox lakosságot, másrészt megpróbálkozott a nyelvi asszimilációval, harmadrészt telepeseket is küldött a kelet-lengyelországi területekre. Az erőteljesebb polonizációs törekvéseket néha megegyezési kísérletek követték. Mindenesetre a hektikus lengyel asszimilációs politika ellenében a mérsékelt ukrán politikai erőkkel szemben fokozatosan a radikális nacionalisták kerültek előtérbe. Szórványos terrorakciókra is sor került, majd 1939 szeptemberében, amikor a nemzetiszocialista Német Birodalom lerohanta Lengyelországot, megindultak a tömeges lengyelellenes erőszakcselekmények. Tulajdonképpen az sem változtatott ezen, amikor a szovjetek bevonultak Kelet-Lengyelországba, sőt, ez annyiban még olaj is volt a tűzre, hogy a szovjetek az ukránok (és a beloruszok) „felszabadítására” hivatkoztak, és nekiláttak az ellenségesnek ítélt lengyel lakosság egyes csoportjainak deportálásához, vagy éppen fizikai likvidálásához. A két háború közötti Lengyelország keleti területeiről több százezer lengyel került vagy lágerbe vagy kényszeráttelepítettként száműzetésbe a Szovjetunió más térségeibe. Ez természetesen a volhíniai lengyel lakosság arányát is jelentősen csökkentette.

Miután kitört a német-szovjet háború, az ukrán radikális csoportok nagy reményeket fűztek a németekhez. Ebben csalódniuk kellett, ahogyan arról itt írtunk. Ennek ellenére a lengyelellenes erőszakcselekmények soha nem szüneteltek. Közben a német közigazgatás itt-ott elkezdett megszabadulni a közigazgatás civil részében alkalmazott ukránoktól és jobban képzett – és jobban sakkban is tartható – lengyel kollaboránsokat is beemelt, természetesen az „oszd meg és uralkodj” taktikáját is szem előtt tartva. Másfelől a lengyel gerillaegységek és egyes szovjet partizáncsoportok között időleges együttműködésre is sor került, a németek elleni harcban. Mikola Lebegy is, aki 1941-1942-ben az OUNB vezetője volt, így írt fentiekről az UPA-nak szentelt monográfiájában: „Erre az ukrán nemzetnek csak egy lehetett a válasza: megtisztítani a terepet az ellenséges lengyel lakosságtól, hogy ily módon lehessen harcolni a fő ellenséggel és megszüntetni az állandó provokációt. És emiatt senki se csodálkozzon azon, hogy ez a harc némely településen spontán, éles formát öltött".

„A lengyel történetírás az 1943. február 9-ei, Parosle nevű település (Sarny város közelében) elleni támadást tartja az etnikai tisztogatás kezdetének (ekkor 173 lengyel halt meg), bár nem tisztázott, hogy azt UPA-katonák hajtották volna végre. A Volhíniában és Poleszjében működő ukrán nemzeti hadsereg számára komoly lökést adott, hogy 1943. március 15-e és április 10-e között a németeknél szolgáló ukrán rendőrök vagy Schutzmannschaff-osok (kisegítő szolgálatosok), mintegy négyezren, teljes fegyverzetben dezertáltak az UPA-hoz. A feltételezések szerint a szovjet partizánoktól kapott információkból a németek rájöttek, hogy a kötelékeikben szolgáló ukránok nem hozzájuk, hanem az OUNB frakcióhoz lojálisak, és a Gestapo már tervezte letartóztatásukat. Választás előtt állva az ukránok inkább a menekülést és az UPA-hoz való csatlakozást választották, ezzel is gyengítve a németek hatalmát e területen. Ezzel a lépéssel az Ukrán Felkelő Hadsereg mind emberanyagában, mind felszereltségében számottevő mértékben gyarapodott. 1943. április végén a kostopoli járásban található Ivanova Dolina (lengyelül: Janowa Dolina) nevezetű település elleni UPA-támadásban közel 600 lengyel esett áldozatul. A támadás jellegére utal, hogy az ukrán nacionalisták veszteségei jelentéktelenek voltak. Ezután Volhinia keleti járásaiban (szamyiji, kosztopoli, rivnei, zdolbunivi) az UPA rendszeres támadásokat intézett a lengyel falvak és telepek ellen, a terrorhullám fokozatosan kiterjedt a nyugati járásokra is. 1943 júniusában az UPA-csapatok a lucki és dubnói járásban, egy hónappal később a koveli, volodimiri és horohovi járásban gyilkoltak. A fenyegetett településeken spontán módon önvédelem szerveződött, de az ukránok gyors és sikeres akciói meglepték a lengyel földalatti mozgalmat. 1943. július 11. „véres vasárnapként” maradt meg a helyi lengyelek emlékezetében.  [Ezt követően] az embereket pajtákban, templomokban gyűjtötték össze és az épületeket rájuk gyújtották, de voltak esetek, amikor kézifegyverekkel történt a mészárlás. A gyilkolás nagyságrendjéről az alábbi adatsor adhat némi elképzelést: Gurówban 480 lengyelből 70 maradt életben, Orzeszynban 340 főből meghalt 270, Sydowában a 600 lakosból 20-nak sikerült élve kikerülnie a támadásból. Az akciók jellegéből azt a következtetést lehet levonni, hogy nem véletlen egybeesésről, hanem koordinált eseményről van szó. A Volhíniában júliusban és augusztusban végigsöpört terrorhullámnak legkevesebb 17 ezer lengyel nemzetiségű személy esett áldozatul. 1943 karácsonya körül szintén volt egy, az UPA által lebonyolított lengyelellenes akciósorozat.” (Lagzi Gábor: Etnikai tisztogatás vagy függetlenségi harc? Az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) létrejötte, tevékenysége a második világháború során, in: Pro Minoritate, 2003 / 4. szám)

A fenti szövegben említett „véres vasárnap” a következőképpen zajlott le. „A londoni emigráns lengyel kormány döntéshozói a helyi figyelmeztetések ellenére úgy döntöttek, fogjanak össze az ukrán UPA egységeivel a lengyel ellenállás helyi sejtjei. Az UPA válasza az volt, hogy az 1943. július 10-ei tárgyalásra különösebb fegyveres kíséret nélkül érkezett lengyel főtisztet (Zygmunt Jan Rumel) lovakhoz kötötték és széttépették. Másnap elkezdődött a szisztematikus népirtás. A „véres vasárnap” a következőképpen zajlott le: Kisielin városkájában a szentmisét hallgató lengyeleken az ukranizmus által felhergelt csőcselék rajtaütött. Előbb kézigránátokat dobáltak be, majd betörve részben lőfegyverekkel, de javarészt baltával, késekkel és vasvillával bestiálisan legyilkolták a zömében gyermekekből, nőkből és öregekből álló hívő sereget plébánosukkal együtt. A volhíniai vérengzés felelős vezetője Dmitro Szemenovics Kljachkivszkij (Дмитро Семенович Клячківський) így adott parancsot az akció megkezdésére: »El kell kezdenünk a lengyel elem felszámolásának nagy akcióját. A német seregek kivonulásával ki kell használni ezt a kényelmes pillanatot, hogy a 16 és 60 év közötti férfiak teljes lakosságát kiirtsuk. Ezt a harcot nem veszíthetjük el, és mindenáron meg kell gyengíteni a lengyel erőket. A nagy erdőségektől ölelt kis lengyel falvaknak, településeknek el kell tűnniük a föld színéről.« Ma emlékoszlopa áll Kljachkivszkij kivégzésének helyén annak a „harcosnak”, aki fegyvertelen és védtelen nők, gyermekek, öregek kiirtására buzdított.” (Szász Péter posztja nyomán)

Az 1943-as volhiniai tragédiának összesen 100 ezer lengyel áldozata volt, míg az erőtlen lengyel megtorlási kísérleteknek néhány ezer ukrán halála róható fel.

Lengyelországban július 11. a volhiniai áldozatok emlékének szentelt nap. 2016-ban Volyň (Volhínia, Wolin) címmel hatalmas játékfilm született a borzalmakról. A lengyel filmet betiltották Ukrajnában. Jelen sorok írója számára az egyetlen olyan film volt, ami után nem tudott aludni.