A "zsidó kvóták" és az "Oppenheimer" című film

Az Oppenheimer című film igazi kasszasiker lett. Tömegek ültek be a mozikba az atlanti világban, hogy végignézzék a három órás filmet. Csaknem 620 millió dollárt hozott a kasszákba és minden idők legnagyobb nyereségét hozó második világháborús filmje lett. A film történelmi hűségével kapcsolatos aggályok egy részét ezen a blogon Grób László osztotta meg, amelyekkel a jelen sorok szerzője messzemenőkig egyetért. A film megnézése után bizonyos kérdések azonban bennem is megfogalmazódtak.

A filmből nem hiányozhat az utóbbi évtizedekben hollywoodi alapkellékké vált "jogos büntetés" - kicsit másképpen: a bosszú. De vajon ki áll bosszút és kin? Lewis Strausst, az Atomenergia Testület vezető alakját a film hidegen számító gonosznak mutatja be, akit a megszokott hollywoodi módon ér utal a Nemezis: ugyanolyan intrikák áldozata lesz, mint amilyen intrikákkal ő lehetetlenítette el a film főhősét, Oppenheimert. Az amerikai köztudatban Strauss egy gátlástalan gazember, aki – bűnbakként – részben magán viseli a két atomcsapás mögött megbújva létező amerikai bűntudatot. Azt jóval kevesebben tudják, hogy tengernagyi kinevezését annak köszönhette, hogy a második világháború elején az amerikai lőszergyártás megszervezésében és felfuttatásában jelentős szerepet töltött be; mint ahogyan arra sincs utalás a filmben, hogy Strauss eredménytelenül küzdött az európai zsidók megmenekülését lehetővé tevő amerikai beutazási könnyítéseikért.

Strauss, Oppenheimerhez hasonlóan maga is zsidó származású volt, s ilyen szempontból érthetetlen a film elit-ellenes (vagyis inkább „establishment-ellenes”) kitétele, amit Oppenheimer felesége mond a főhősnek a mozi végén: először kicsinálnak, azután kitüntetnek. A tudós a politikusok ellen, illetve a lázadó, igazságkereső Oppenheimer, aki erkölcsi okokból és emberi esendőségből szembekerül a hatalom bűvöletében élő amerikai elittel – gyönyörű kép, csak éppen annyiban torzít, hogy maga Oppenheimer is a hatalom bűvöletében élt, hiszen életművének nem annyira tudományos, mint inkább tudomány-szervező része volt kiemelkedő. Mondhatnánk, "Opi" az alkalmazott tudomány és a projekt-menedzsment egyik nagyágyúja volt.

A filmben éppenhogy finoman – egy ecsetvonás erejéig – jelenik meg az amerikai numberus clausus rendszere, amikor is Oppenheimer protezsáltját nem veszik fel a Berkleyre dolgozni, mivel (s ez már nincs a filmben) a Berkeley Egyetem fizika tanszékének igazgatója úgy vélte: „egy zsidó a tanszéken elég”.

Itt érdemes az indirekt magyar vonatkozás miatt egy pillanatra kitérnünk a „zsidó kvótákra”: nemcsak az angolszász országokban létező beutazást, sőt: be-menekülést gátló rendelkezésekről volt szó, hanem az egyetemeken konkrétan alkalmazott numerus claususokról. Ami az elsőt illeti, van olyan kanadai történész (Irving Arbella) aki a Németországból és a németek által megszállt területekről menekülő zsidók elutasítása miatt konkrétan kanadai felelősségről beszél a holocaust kapcsán. Ami pedig az oktatási „zsidó kvótákat” illeti, hányszor kapjuk meg magyarként a fejünkre, hogy Európa első antiszemita törvénye a modern korban az 1920-as Numerus Clausus volt (1920. évi XXV. törvénycikk) – amivel egyébként Horthy is több alkalommal érvelt, nem utolsósorban Hitlerrel folytatott védekező polémiáiban. De miről is volt szó? „A numerus clausus-törvény nem tartalmazta a zsidó szót, hanem általánosan, az összes, az ország területén lakó „népfajok és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszámának” az országos arányszámhoz igazítását, és nem a felső korlátot, hanem minden csoportnak az országos arányához képest legalább 9/10 résznyi egyetemi felvételét írta elő. A numerus clausus törvény tehát „zártszám” rendszerű felvételi szabályozást vezetett be a felsőoktatási intézményekben, kvótákat állított fel az országban élő „népfajok és nemzetiségek” nagysága szerint, gyakorlatilag kötelezően előírta az egyetemeken minden népcsoport képviseletét, az országos számarányoknak lényegében pontosan megfelelő arányban. […] Az 1920-ban országosan 6%-os zsidóság számára az alsó korlátokról rendelkező törvény 15,4%-os felső korlátot jelentett. Ahhoz ugyanis, hogy a maradék 94% nem-zsidó lakosság az egyetemeken legalább kitegye saját 94%-ának kilenctized-részét, szükség volt 84,6% nem-zsidó hallgatóra, következésképp a magyar zsidóságra 15,4%-os felső limit adódott. Ez a versenyszakok addigi 30% fölötti zsidó hallgatói arányához képest számmottevő korlátozást jelentett.” – olvashatjuk a közmondással ellentétben néha nagyon is pontos és részletes magyar Wikipedián. A törvény a magyar jogászi gondolkodás – és ravaszkodás – terméke volt, amelyben az igazságosságra való törekvés keveredett a gyakorlati problémákkal (t.i. helyet kellett csinálni az elszakított területekről menekülő középosztály gyerekeinek), illetve keveredett az 1918-1919 után megjelenő antiszemitizmussal. Persze mindenki tudta, hogy a törvény a zsidókról szól.

Külön izgalmas, hogy a mai világban mintha újra életbe lépne a numerus clausus - csak éppen "diversity and inclusion" az ideológiai neve, s a fehér bőrű állampolgárok ellen irányul. A régebben "pozitív diszkriminációnak" hívott gyakorlat számos helyen megjelent, azonban a gyakorlatban az oktatási intézményekben alkalmazott, úgynevezett "affirmative action" ellen az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága nemrég, az idei év június 29-én elmarasztaló döntést hozott, s az ilyen gyakorlatot alkotmányellenesnek ítélte. Vajon az élet más területein, és az egykor jobb sorsú "atlanti világ" más országaiban hogyan fog alakulni ez a kérdés? De most térjünk vissza a történelmi perspektívánkhoz.

A nemzetközi numerus clausus gyakorlat történeti elemzése messzire vezetne, az Oppenheimer című film kapcsán azonban egészen röviden ki kell rá térni. Kanadában, az USA-ban és Lengyelországban okosabbak voltak: nem törvénnyel szabályozták a kérdést, hanem az egyetemek maguk oldották meg kapukon belül, hogy a zsidó hallgatók arányát szép suttyomban csökkentsék – méghozzá radikálisan. Néhány amerikai egyetemen egyes karokon a magyar törvényhez hasonló arányban csökkent a zsidó hallgatók aránya. A kapukon belüli faji kvóták rendszere körülbelül ugyanebben a korszaktól kezdve (az 1910-es, 1920-as évektől) egészen az 1960-as évekig kitartott Észak-Amerikában! Képmutató módon az első világháború utáni ENSZ-ben, a Népszövetségben felháborodottan támadták a lengyel próbálkozást 1923-ban a numerus clausus bevezetésére, s a lengyelek el is álltak a tervtől. Ettől függetlenül numerus clausus kérdése a lengyel közéletben egészen a második világháborúig állandóan napirenden volt, sokszor zsidóellenes tüntetésekkel kísérve. 1939-re a legtöbb lengyel felsőoktatási intézmény korlátozásokat vezetett be a zsidó hallgatók vonatkozásában. Jugoszláviában az 1920-as években zsidóellenes megmozdulások voltak tapasztalhatóak számos városban, és 1940-ben pedig numerus clausus törvényt hoztak. Romániában ekkor már pogromok is voltak – nem is csoda, hogy később a németeken kívül egyedül Románia hozott létre saját hatókörön belül zsidó fogvatartására szolgáló koncentrációs lágereket.

Magyarország nem különbözött a korabeli közép-európai térségtől, a magyar véleményformálók és az elit egy része viszont nagyon látványosan csinálta, amit csinált - hangosan. Nem azért vagyunk tehát a „vesztes” erkölcsileg is megbélyegzett szerepében, mert a két világháború közötti polgári korszak rosszabb lett volna a többi országban levő berendezkedésnél. Sőt, ha a magyar numerus clausus 1928-as könnyítésére gondolunk, nyugodtan mondhatjuk: a sokszor elátkozott Horthy-rendszer bizonyos értelemben még jobb is volt. (S akkor nem is beszéltünk a jugoszláviai diktatúráról, a román káoszról, a bulgáriai terrorizmusról és többiről). Hanem azért, mert végig a rossz, vesztes oldalon küzdve fejeztük be a világháborút, s bár volt ellenállás, nem fizettünk a politikai hibákat és a földrajzi sorsszerűséget le- és elmosó vérrel a Szövetségesek oldalán.