Szabó Ákos
Szabó Ákos

történész

Amikor visszatértek a hegyek

Az 1940-es 2. bécsi döntés során az anyaországhoz visszakerült Észak-Erdély, Székelyföld, illetőleg a Partium nagy része. Valóságos örömmámorban úszott a megcsonkított ország lakossága, sokan az isteni igazságosságot láttak a történelmi aktusban, amely következtében Kolozsvár, Nagyvárad és Marosvásárhely is visszatért.

A 20. századot a magyarság óriási veszteségekkel fejezte be. A vesztes „nagy háború”, az igazságtalan trianoni diktátum, a nyilasterror, a Rákosi-rendszer, a kádári megtorlás, és kommunista asszisztálással lezajlott rablóprivatizáció, mind mély sebet hagytak az ország lelkében. A legnagyobb tragédia azonban 1920. júniusában érte a magyarságot, amikor az ezer éves Magyar Királyságnak vetett véget a Párizs mellett aláírt igaztalan békediktátum. Az Erdélyre ácsingózó Románia, az új állam(ok), Csehszlovákia, Jugoszlávia valamint Ausztria egyaránt kapott magyar területeket.

A bevonulás pillanatai (mult-kor)


A húszas és harmincas évek magyar külpolitikájának legfontosabb feladata a békediktátum revíziója volt. Ennek végrehajtására sosem látott társadalmi felhatalmazást kapott a magyar politikai elit, ugyanis a társadalom gyakorlatilag egésze felsorakozott az ügy mellett. A kulturális életben nem akadt olyan, aki elfogadta volna ezt a gyalázatot. A szegedi géniusz, Juhász Gyula, a munkásmozgalom környékén csapongó József Attila, a legnagyobb elégiaköltő, Tóth Árpád, de Kosztolányi Dezső, Herczeg Ferenc, és az ellentétek embere, Szabó Dezső is elítélte a békét. Hozzájuk hasonlóan az MSZDP lapja (ahogy akkoriban hívták, központi közlönye), a Népszava is a béke igazságtalanságáról cikkezett. Látható, mindenki a revízió valamilyen – akár közép-európai kiegyezéses, akár nemzetközi megállapodásos, akár fegyveres -  formáját gondolta az egyetlen lehetséges útnak.

A magyar külpolitika eredményei 1938-40-re értek be, amikor is a két bécsi döntés értelmében magyarajkú területeket tértek vissza az anyaországhoz. A társadalmi légkört, a Pesti Hirlap, 1940. augusztus 31-i száma adja vissza a legjobban: „ A mai napon Csonka-Magyarország omladozó határain innen és tul minden magyar szeme nedves volt az örömkönnyektől, amikor a belvederei döntés hire hozzá érkezett. És minden magyar ajakról boldog, megkönnyebbült sóhaj szállott föl. Sok-sok millió magyar sok-sok millió sóhaja mint láthatatlan és hallhatatlan hálaadó imádság szállt föl a viharos szelek szárnyán nyargaló felhőkkel tarkázott égboltra, hogy alázatosan köszönetet mondjon a Mindenhatónak a mai nap öröméért, a magyar szenvedésnek, magyar kitartásnak, magyar bizakodásnak adott elégtételért.”

Nem túlzás azt állítanunk, a közhangulatot pontosan érzékelteti a fenti idézet, hiszen keleten a Kárpátok, délen a Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely-Sepsiszentgyörgy vonallal meghúzott új államhatár mintegy 1,4 millió honfitársunk visszatérését eredményezte, akik az azt megelőző húsz évet másodrendű polgárként, számos jogfosztás elszenvedőjeként, hatalmas nyomás alatt élték meg. A "másodosztályú állampolgárok" ráadásul egy olyan országban éltek, amely az Osztrák-Magyar Monarchiához képest mind az állami működés, mind a kultúra tekintetében kevesebbet tudott nyújtani, s ráadásul az állandó felfordulás, útkeresés lázában égett - a  végén náci-típusú Vasgárdával, az összecsapásokkal és Antonescuval. Tulajdonképpen a két háború közötti Románia még jogállamnak sem volt nevezhető a szó klasszikus értelmében.

Természetesen más kérdés, hogy a nagyhatalmak milyen okokból kívánták az államhatárokat megváltoztatni. A Berlin-Róma tengely a román olaj és Magyarország geopolitikai elhelyezkedése miatt döntött úgy, hogy „elfelezi” Erdélyt, később benyújtva a számlát mindkét országnak, mégpedig háborús részvétel, vagy épp nyersanyagigény formájában.

"Jönnek!" - az észak-erdélyi magyarok várják a honvédeket (mult-kor)

Romániának tizennégy napja volt kiüríteni és „rendben” átadni a bécsi döntés által nekünk ítélt területeket, melynek magyar nyelvű lakossága húsz évet várt erre a napra. A határok módosulása – természetes módon – közigazgatási változásokat is jelentett: a legnépesebb város Kolozsvár lett a majd 100 ezres lélekszámával, a legnépesebb (teljes egészében visszakapott) vármegye pedig Beszterce-Naszód. Az egyetemek, iskolák mellett számtalan fürdő (Szováta, Bikszád, Borszék stb.) illetve természeti kincs tért haza: a Gyilkos-tó, a Békás-szoros, a Madarasi-Hargita és az Isten széke is újra magyar lett.

Észak-Erdélyben beruházások indultak, s az itteni román kisebbség helyzetét összehasonlítva a dél-erdélyi magyarságéval, azt mondhatjuk, hogy ég és föld volt. A sorozásokra a román fiatalok cigánybandával, csoportosan mentek, míg a dél-erdélyi magyar fiatalok lopva, egyenként óvakodtak be a sorozóirodákba. Míg az észak-erdélyi románok komoly érdekképviseletet működtetek, addig a dél-erdélyi magyarok jogfosztottakká válták (a német megfigyelőtisztek jelentése szerint „vogelfrei”, vagyis törvénykívüli állapotba kerültek). A sort folytathatnánk. Végül Sztálin döntése alapján, Nagy-Britannia jóváhagyásával visszacsinálták a bécsi döntést. Észak-Erdélyben 1944 őszén rövid időre a román terror uralkodott, míg a zsarolási potenciált kihasználó szovjetek vissza nem állították a katonai felügyeletet és egyfajta balos „üvegházat” engedtek, inkább magyar dominanciával. Addig, amíg a román kormány Bukarestben át nem alakult kommunista meghatározottságúvá…

A 2. világháborús vereséggel Magyarország újra elveszítette a bécsi döntésekkel visszaszerzett területeket.