Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Antall és az oroszok

"Ha leveszik a kezünkről a bilincset, mi baráti jobbot nyújtunk!" Antall József születésének 90. évfordulóján a magyar-orosz kapcsolatok ügyében vizsgáljuk az "antalli örökséget".

Nem is olyan régen Csurka István halálának tizedik évfordulóján közöltünk szemelvényeket a nagy közéleti vátesz írásaiból. Sajnos sok esetben úgy tűnik, hogy a próféta szólt belőle. De vajon mi a helyzet a nagy ellenlábásával, az első szabadon választott miniszterelnökkel, Antall Józseffel? A jelenlegi helyzetre való tekintettel az Oroszországgal kapcsolatos megjegyzései közül közlünk három idézetet.

Antall József és Borisz Jelcin a magyar-orosz alapszerződés aláírásakor


Antall József hatvanötödik születésnapján elmondott beszédéből:

"Nem a Szovjetunióval kezdődött Oroszország hatalmi aspirációja Közép-Európában. Nem a kommunizmussal kezdődött Königsberg megcélzása a 18.századtól az első világháborúig, bármikor fel lehet mutatni. És azzal, ha ez a korszaka elmúlt ennek a hatalmi törekvésnek és ezek a népek elfelejtik, hogy nekünk mindenkor oda kell erre figyelni és a világot figyelmeztetni kell erre. Arra kell törekednünk, hogy működjék változatlanul a NATO. Működjék azért, hogy Európában fenntartsa az egyensúlyt. Működjék azért, hogy ne érvényesülhessenek akár Németországban, akár másutt olyan erők, amelyek szembefordítják egymást. Ne teremtsünk olyan helyzetet, hogy az amerikaiak izolacionalista elveket valljanak és vissza akarjanak vonulni Európából befelé fordulva. Mert ha Amerika visszavonul, Európa magára maradt és a régi ellentétek kiújulnak és nem kell nagy jóstehetség, hogy valamilyen birodalom mindég létrejöhet és ez a veszély nem múlik el." Hozzátette egy rövid kitérő után: "A jobbszél és a balszél azonos célokat követ és azonos törekvései vannak, ezzel tisztában kell lennünk."

A kormányzás kétéves évfordulóján elmondott beszédéből: "Nehéz örökséget kaptunk. Mi nem vonjuk kétségbe azt, hogy Magyarországon a retorziós időszakot követően, 1963 után nem enyhültek a viszonyok folyamatosan és ott hatvannyolcban nem voltak reformkísérletek. És hogy Magyarországon a politikai és gazdasági helyzet jobban alakult, mint a szomszéd országokban. De hát kérem, minek köszönhető ez? 1956-nak! Ne legyünk már annyira hálásak az elmúlt rendszernek, hogy azt higgyük, hogy ők maguktól jöttek erre rá. 1956-ban, amikor Kádár Jánost elvitték Moszkvába Münnich Ferenccel együtt, hát azért kiültették neki Rákosi Mátyást, aki ugyan nem szólt Moszkvában egy szót se, de amikor a követeléseket szembeállították, mindig megmutatták neki Rákosit. Malenkov, Hruscsov és a többiek tudták, hogy hogy kell kezelni. És amikor ez megtörtént, és amikor vállalta ezt a szerepet, - nem volt bizonyára könnyű szerep, de azért volt rutinja benne – akkor kérem igenis a szemük előtt lebegett mindég 1956. Erre hivatkoztak Moszkvában, erre hivatkoztak, hogy nem tudják végrehajtani azokat a követeléseket. A magyar kormánynak külön volt zokogó embere Apró Antal személyében, aki elment sírni Moszkvába, hogy nem tudunk többet fizetni. Arra hivatkozott, hogy különben ötvenhat lesz. És ez így ment végig. És biztosítottuk magunknak azt, hogy a katonai kiadások is kisebbek voltak, mint másutt. Mert nálunk soha nem haladta meg a jelenlévő szovjet hadsereg erejét a hadsereg és a rendőrség és minden együtt. Azért panaszkodik Boross belügyminiszter úr. Tehát 1956 forradalma és szabadságharca volt az, ami megtanította arra az oroszokat, megtanította a Szovjetuniót, a kommunistákat, hogy Magyarországot másképp kell kezelni."

A Piarista Gimnázium évzáró ünnepségén: "Azt tudjuk, hogy a Nyugat nem készült fel, és a világot váratlanul érte több mint hét évtized után a világkommunizmus összeomlása, a Szovjetunió felbomlása. De azt is tudni kell, hogy ez a hét évtized egyes politikai álmok történetében csak rövid időszak volt. A cári Oroszországnak sem volt más célja, mint a Duna-medence elfoglalása. A múlt század nagy orosz költője, Tutcsev kérdezte versében, hol legyen Szentoroszország határa, és ezt válaszolta: az Elbánál, a Dunánál és sorolta tovább a térségeket a kínai nagy falig, a Nílusig, ameddig valaha is elért érdekbefolyásuk. Ezek az álmok, eltűntnek hitt pánszláv álmok, ám megváltozott köntösben újra meg újra felüthetik fejüket. Ismerjük azt a mentalitást, amelyik 1918-ban Breszt-Litovszknál csak átmenetileg adta fel a harcot. Ha kell, újra kezdi. Ez nem rémtörténet. Nem azért mondtam el, mert ez lesz a sorsunk. Hanem azért, mert látnia kell a világnak és nekünk, magyaroknak, hogy ami most megtörtént, egy politikai fordulat: ennek során a magyarság ismét betölthette azt a történelmi sze­repét."

Ha figyelembe vesszük, hogy azokban az években érdekközösség állt fent Közép-Európa és Amerika között, Nemcsak a széteső Szovjetunióval szemben, hanem Nyugat-Európával szemben is. A magyar szerepvállalás ezekben az években aligha alábecsülhető. A német egység - amihez idehaza ütöttök ki az első téglát a berlini falból. Antall volt az, aki Moszkvában kezdeményezte a Varsói Szerződés megszüntetését. Majd az is, hogy Budapesten írták alá mind a VSZ, mind pedig a KGST megszűntetését jelentő dokumentumokat. Azután ahogyan Antall az idősebb Bush elnököt ösztönözte a balti államok függetlenségének elismerésére a moszkvai Janajev-féle puccskísérlet napjaiban - miközben Miterrand elnök már majdnem a puccsistákkal kezdett volna tárgyalni.

Az idők azonban változnak. Antallnak már nem volt rá ideje, hogy észlelje: a Szovjet Birodalom helyén az atlanti projektet kisajátító és eltérítő Soros Birodalom kezd formálódni. Talán azt sem láthatta - nem is volt rá ideje - hogy mivé fog válni az általa mintának tekintett német kereszténydemokrácia. Antall fentebb idézett beszéd-részletei az másfélszáz éves magyar félelemből táplálkoznak. A pánszláv óceánban elsüllyedéstől való félelem ez, ami 1849 óta kísérti a magyar gondolkodókat. Megerősítette 1914, a szarajevói provokáció, amelyet az oroszok támogatta; 1915, a Kárpátokban vívott nagy csata; utána a bolsevik hatalomátvétel és 1919 élménye; végül pedig a második világháború. Pedig 1940-ben és 1941-ben voltak óvatos kezdeményezések magyar oldalról a szovjetek felé történő nyitásra - és ezt a szovjetek utasították vissza. A nagy történelmi küzdelemben az orosz, majd a szovjet politikusok is a románok oldalára álltak a magyar nacionalizmussal szemben. Végül 1956 leverése, és az ebből következő Andropov-szindróma ismét a magyar nemzeti eszme megbélyegzését jelentette.

Antall nem a pillanat hevében mondta, amiket mondott, hanem egy történelmi tapasztalat alapján - annál is inkább, mivel történész volt a foglalkozása. De vajon az oroszok közül volt-e olyan gondolkodó, vagy akár politikus, aki átértékelte a magyarokkal való viszonyt? A magyar nemzeti gondolat még mindig a Kárpát-medence stabilizáló ereje lehet - lehetne. Persze az is igaz, hogy a saját jogon létező, szuverenista nemzeti magyar eszménket egyik nagyhatalom, egyik birodalom sem szívleli különösebben.

A fentiek alapján az "antalli örökség" oroszkérdésben igazán maradandó eleme - az óvatosság mellett - az a mondat, amit Borisz Jelcinnek mondott: Ha leveszik a kezünkről a bilincset, mi baráti jobbot nyújtunk.