Grób László
Grób László

kiadóvezető

Aszály most és a régmúltban

"Mert 1711-ben Szegednél a Tisza vize minden látható és tapasztalható ok nélkül elenyészék, annyira, hogy a számtalan halak a Tisza száraz fenekén künn maradván, nem győzték az emberek kifogdosni ..." Vajon mit kezdjünk a régmúlt idők feljegyzéseivel, amelyek a mai aszályhoz hasonló jelenségeket írnak le?

Hónapok óta aszály sújtja nem csak hazánkat, hanem Európa egy jelentős részét is. Míg évtizede súlyos árvíz keserítette az életünket, ma ugyanazoknak a folyóknak a medrében épphogy csak csordogál egy kis víz, a hajózás sok helyen lehetetlenné válik, sőt néhol vízhiány is fellépett, amitől már meglehetősen elszoktunk itt a vén kontinensen. A növényzet kiszárad, képeket látunk csenevész, beszántásra ítélt kukoricamezőkről, lehulló, megfonnyadt gyümölcsökről, hallunk aggódó gazdákról, elkeseredett borászokról, akik a még a szőlőt is fenyegető aszályt szidják. Halljuk az egyre elkeserítőbb statisztikai adatokat, egyelőre még leginkább csak jóslatokat/prognózisokat, de ezek jó része csak idő kérdése, hogy valódi, számokkal mérhető veszteségekké váljanak.

A Loire most Gien városánál (cicerone.co.uk)


Sokan emlegetik a „klímaváltozást”, a „globális felmelegedést” – vajon ez van mögötte? A hívők szerint igen, a tudomány mögé bújtatva apokaliptikus víziók és jóslatok látnak napvilágot elsivatagosodástól, fajok kihalásáról, Flóra és Fauna torzszülötté válásáról. A média és a politika kéz a kézben játszik rá – egyik az olvasottságát, másik a szavazatai számát kívánja növelni a szuperlatívuszokkal sűrűn teletűzdelt elemzéseivel (amelyek jó része persze kényelmes, klimatizált szobákban születik). A zöldek egyre zöldebbek, a környezetvédelem már nem is a racionális emberi cselekvés egy része, hanem ideológia, hit, sőt vallás, amely üldöz minden eretneket, s az egyedül üdvözítő megoldás nevében próbálja alávetni és „önkéntes” áldozathozatalra kényszeríteni egész országok lakosságát.

Szóval van itt világvégehangulat rendesen – de nézzük meg, vajh tényleg akkora, soha nem látott tragédiákat jelez a duplájára nőni akaró kenyérár és az élelmiszerek drágulása, meg a rezsiszámlák közelgő emelkedése? Miféle problémákkal szembesültek vajon régebbi korok emberei, ha a természet hasonló rossz tréfát űzött velük egy ideig. Ugorjunk hátra kétszáz évet, és lássuk, milyen is volt Erdélyországban egy aszály akkoriban!

Az 1717. évben pünkösd hava [május] harmadik hetétől egész 1718 szeptemberéig, tehát 17 hónapon keresztül nem volt eső, sőt harmat sem. A nap hevesen sütött állandóan, tavak, patakok, kisebb folyók teljesen kiszáradtak. Ahol nagyobb folyó nem volt, az emberek kénytelenek voltak elmenekülni, még a fák is száradni kezdtek. Az elvetett magvak nem keltek ki, ami keveset termett volna az őszi vetés, azt az üszög pusztította el. Az 1717. évet még csak kibírták valahogy, de a következő év terméketlensége nagy éhínséget okozott, amelyet alig lehetett a moldvai vásárlásokkal enyhíteni. (Quellen Brassó IV. 349.) Akinek volt valamelyes gabona készlete, azt irtózatos áron adta, sokan örök jobbágyságra kötötték magukat a kenyérért, mások fát, szalmát, makkot, farügyeket és dögöket ettek, sőt az emberek egymást is felfalták. (Sz. O. VII. 231. Tört. Tár. 1906. 551. Orbán Balázs III. 99. Trenodia Hungarica c. vers.) Emiatt óriási mértékű pestis keletkezett, mely annyira ragályos volt, hogy Brassóban még a templomba járást is betiltották. (Quellen Brassó IV. 309.)

Az éhség és pestis megbontotta a vagyonbiztonságot; fegyveres csapatok jártak rabolni, főként élelmiszereket. Az 1719. év jobb termést hozott ugyan és az enyhítette az éhínséget, de a pestis tovább tartott; csak a következő évben rendelhette el a gubernium, hogy mindenütt tartsanak hálaadó istentiszteletet a pestis megszűnése miatt.

Cserey Mihály történetbölcseleti munkájában azt írja, hogy Erdélyben kb. 100.000 ember halt meg pestisben. Pusztításának arányát mutatja az, hogy egy hivatalos összeírás szerint a Barcaságban meghalt 17.439 adózó, életben maradt 2.773. (Quellen Brassó IV. 127.) Csíkban már jóval jobb az arány, mert 10.748 halottal szemben életben maradt 14.908. (Orbán Balázs: Székelyföld II. 41.) Uzon lakói közül pestisben meghalt 264, életben maradt 231, elbujdosott 233.

Mert az éhínség és pestis arra késztette a vállalkozóbb szellemű embereket, hogy Magyarországba, Moldvába, vagy Havasalföldre vándoroljanak; igen sokan soha nem is tértek vissza. A pusztulás mérvét talán legjobban Székelykeresztúr mutatja, amelyben összesen 21 polgár maradt. Azok is a súlyos adóterhek miatt el akartak bujdosni. (Orbán Balázs I. 22. Történelmi Tár. 1901. 287.) Ezekből az adatokból bátran megállapíthatjuk, hogy Cserey nagyon alacsonyra becsülte a pestis áldozatainak számát.

»Mi, ha eszünk is, ha koplalunk is, arra nincs senkinek gondja« – panaszolják a székelyek, mert az adót a pestis alatt is és a pestis után is meg kellett fizetni. Akik életben maradtak, azokra irtózatos teher várt. Az adó igazságosabb elosztása miatt az országgyűlés szükségesnek tartotta az adózók összeírását, melyet a gubernium 1720 decemberében rendelt el. (Quellen Brassó IV. 129.) A három nemzet azonban az összeírás alapján sem tudott megállapodni az adó felosztásában, mert mindenki a maga viszonyainak megfelelő alap elfogadását eröltette.”

Talán ennyiből is láthatjuk, hogy azért jobb csínján bánni azzal a globális felmelegedés következtében előálló aszállyal, mert ha némiképp megtúrjuk a régvolt krónikákat, a legtöbbször kiderül, hogy sokkal kevesebb újdonság akad a Nap alatt, mint azt internetvezértelt korunkban a lelkes kommentelők képzelik…