Az amerikai álom két dimenziója

Az 1992-ben bemutatott, „Az utolsó mohikán” című filmben hangzik el az alábbi párbeszéd, amely a női főhős (Cora Munro) karakterének kérdésével kezdődik.

„- Miért éltek ezek az emberek ezen a védtelen helyen?

- Hét év virginiai röghöz kötött bérmunka után idejöttek, mert a határvidék az egyetlen elérhető föld a szegény emberek számára. Itt kint senkinek sem kell számot adniuk. Nem tartoznak senki felügyelete alá.

- Nem értjük, mi történik itt. És nem olyan, mint ahogy elképzeltem, Bostonban és Londonban.

- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom.

- Nem, épp ellenkezőleg. Jobban felkavarja a véremet, mint bármi más a képzeletemben.”

A Capitolium kupola-freskójának részlete: a Szabadság

---

A párbeszéd tulajdonképpen arról szól, hogy az egyik főhős – Cora Munro (Madeleine Stowe) – beleszeret a Sólyomszem (Daniel Day-Lewis) által megszemélyesített, nagybetűs Amerikai Szabadságba. Ez a párbeszéd az Amerikai Álom összefoglalása is egyben. Szabadon élni, csak a saját felelősségre, csak a saját erőből elérni azt, amit el tudunk érni – amire képesek vagyunk, amihez elég erőnk, tehetségünk van. Vagyis: megtalálni és megvédeni a saját helyünket a világban. Bárkiből lehet bármi – szólt az ígéret, és ez természetesen még nem a gender-elmélet meg a queer-elmélet alapján szólt, és ez az ígéret nem a többi hasonló, az embert önmagából kiforgatni igyekvő ötlet jegyében fogant.

Az amerikai álom a marxizmus tagadása is: szó sincs „mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint” szerint elvről. Épp ellenkezőleg: „mindenki képességei szerint, mindenki eredményei szerint”. Az amerikai álom az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyéről szólt; arról, hogy ha van egy saját álmod és keményen dolgozol érte, akkor azt el is érheted. Hogy a saját helyedre kerülhetsz. Ami persze lehet több és kevesebb is, mint ahogy te azt magadról gondolod – de az eredmény mindenképpen igazságos lesz.

Mindez erősen individualista színezetű, miközben az amerikai ember a közösség megszállottja. Egyfajta ősbizalom ennek a forrása: hiszen, ha mindenki a saját boldogulásáért dolgozik szabadon, akkor mindenkiről a jóindulatot lehet feltételezni. Így lényegében az amerikai ember számára az egész ország egy nagy család. Vonzó, és az egész világ számára mintaként szolgáló ethosz volt az amerikai álom nagyon-nagyon hosszú ideig.

Csakhogy érdekes módon senki sem figyelt fel rá, hogy van egy másik Amerika is. Egy olyan Amerika, amely tulajdonképpen szervesen fejlődött ki az előzőből. Ez nem más, mint a puritánok Új Jeruzsáleme, a Hegyen Épült Város, a Szentek Közössége – a Tökéletes Társadalom és az azt megvalósító nagybetűs Birodalom. Ennek a kifejeződése az Egyesült Államok fővárosában a Capitolium (Capitol Hill és az azon található épületegyüttes). Ez maga Amerika szentélye, még jobban, mint a Fehér Ház.

A Capitolium ad helyet a Képviselőház és a Szenátus üléseinek, kupolaterme pedig maga „Amerika”, ahol a szobrok és a freskók elmondják, amit ennek az országnak a vezetői erről az egész jelenségről gondoltak. Ez már nem arról szól, hogy hol van (vagy hol lehet) az egyes ember helye az amerikai társadalomban, hanem arról, hogy hol van Amerika helye a világban.

A „Háborút” (más leírásokban: a Szabadságot) bemutató freskón középen a mennybe ment, megistenült George Washington ül a felhők fölött. Bal oldalán a felszabadított rabszolgák piros frígiai sapkáját viselő alak törvénykönyvet és vesszőnyalábba (fasces) tekert bárdot tart. Jobb oldalán angyal-szerű lény (a győzelem istennője, Victoria) a béke olajágát tartva győzelmi trombitát fúj. Washington alatt a felhőkön szivárvány (a Bibliában az isteni jel az emberiséggel kötött szövetségre), és az egész közepén nem más, mint az Amerikát megszemélyesítő Columbia (Amerika kapitány nőben), a Szabadság istennője oldalán a totemállattal, a fehér fejű rétisassal csap szét a szerzetesek (vallási bigottság) illetve az uralkodói hermelines vörös színű palástot viselő páncélos alak és ágyúcsőbe kapaszkodó társai között.

A kupola freskóit – amelyek a Washington Apoteózisa (megistenülése) címet viselik - Constantino Brumidi 1865-ben alkotta meg. Festményének központi részén van Washington, a két fentebb részletezett női alakkal az oldalán, s utána, egy háromszöget formázó „körben” a tizenhárom eredeti államot (gyarmatot) jelképező női alak. A középső háromszöget hat oldalon veszik körbe különböző jelentek (az említett Háború, mellette a Tudomány, a Tengerészet, a Kereskedelem, a Gépek (ipar) és a Földművelés).

Nem véletlenül emeltem ki a Háború jelenetét. Úgy tűnik, hogy ez az az üzenet, ami a XX. században a legerősebbé vált, s a mai napig meghatározó érvényű. Az isteni küldetés, amelynek a lényege az önkényuralom eltiprása, az igazságos háború - a felszabadítás. Egyfajta „permanens forradalom”.

Szemben tehát azzal az indíttatással, miszerint az Egyesült Államokba kivándorló európaiak azért vándorolnak ki, hogy maguk mögött hagyják az Óvilágot, annak minden kötelmével, nyűgjével, örökölt terhével együtt, az említett freskón látható üzenet mintha arról szólna: mi igenis bele fogunk szólni mások dolgába annak érdekében, amit mi nagybetűs Szabadságként értelmezünk.

Ennek első megjelenése 1823-ban a Monroe-doktrína volt. Eszerint a nyugati féltekén bármiféle óvilági – európai – beavatkozás az Egyesült Államok biztonságának megsértését jelenti. Ekkorra az egykori spanyol gyarmatok már nagyobbrészt kivívták a függetlenségüket, s forradalmi vezetőik általában pozitívan fogadták James Monroe elnök nyilatkozatát. Amerika az amerikaiaké – hangzott a tetszetős szlogen. Csakhogy, ahogyan már akkor Diego Portales chilei üzletember-politikus felhívta rá a figyelmet: „Nagyon óvatosnak kell lennünk, mivel az északi amerikaiak [t.i. az Egyesült Államok lakói] számára kizárólag ők maguk az amerikaiak.” 1898-ban a spanyolok maradék amerikai (és Csendes-óceáni) gyarmatai miatt viselt háború már valamit jelzett az amerikai külpolitikai aktivizmusból, és tulajdonképpen a Monroe-doktrína átlépése volt, hiszen Monroe elnök beszédében arra is kitért, hogy azokon az államokon túl, amelyeket az USA elismert függetlennek, „bármely európai hatalom gyarmatai vagy birtokai esetében nem avatkoztunk be, és nem is fogunk beavatkozni”.

Végül az Egyesült Államok 1917-ben lépett a világ színpadára. Woodrow Wilson elnök éppen az előző évben nyert választást a háborúból való kimaradással kampányolva, s most mégis ő volt az, aki végül is beléptette országát a világégésbe. Nem is akárhogyan: általános politikai orvosságként, minden baj megoldásaként közzé tette 14 pontját, amelyről Clemenceau francia miniszterelnök csak annyit jegyzett meg: „Az Úristennek elég volt tíz.”. Az első világháború után Wilson elnök meghökkent a még erős európai hatalmak általa érzékelt „imperializmusán”, s Amerika némileg sértődötten visszavonult a saját háza tájára. A második világháború után viszont az Egyesült Államok korszaka következett. Kétségtelen, hogy e nélkül egész Európa bevörösödött volna, s talán egész Ázsia is.

A hidegháború lezárulta után azonban a „győztes mindent visz” elve következett és az Új Világrend meghirdetése. Ebben már partnerként nem kellett Oroszország. Igaz, más sem. Ami jó Amerikának, az jó a világnak – gondolták. Negyed évszázad következett, amelyet a birodalmi álom egyik főideológusa úgy nevezett: a történelem vége. A világméretű pénzügyi válság 2008-ban jelezte, hogy valami nem stimmel. Végül egy kudarcos iraki, afganisztáni és szíriai beavatkozás után, az „arab tavasz” teljes csődjét követően, úgy tűnt, hogy a Pax Americana korszakát Trump elnök fogja lezárni, éppen száz évvel Wilson elnök után. Vagyis mintha egyfajta visszatérést láttunk volna az eredeti amerikai álomhoz. Trump ellen azonban – kis túlzással – még a halottak is a szavazóurnákhoz járultak. Utóda, pontosabban az utóda körül felsorakozott elit folytatja a világméretű Amerikai Birodalom történetét. Egy másik amerikai álomét, amely azonban már egy birodalmi ábránd.

Vagy legalábbis folytatná. Mert függetlenül attól, hogy mi lesz az ukrajnai háború kimenetele, vajon mikor fog felmerülni egy amerikai politikusban az, hogy a Capitoliumban „halott fehér férfiak” vannak felfestve a falra?