Az európai szuverenitás és az egységtörekvések

Orbán Viktor miniszterelnök Veszprémben, Európa (idei) Kulturális Fővárosában egy olyan beszédet mondott, amely természetesen kapásból kiváltotta a pavlovi reflexet legélesebb kritikusaiból. Mégis, beszédének az európai egységre vonatkozó része elgondolkodtató - és bizony, kellemetlen kérdéseket vetett fel.

Az 1713-as utrechti béke spanyol (balra) és angliai kétnyelvű kiadása (jobbra)

Lássuk először is a miniszterelnök megállapításait az európai egységtörekvések történelmi hátteréről és jelenidejű minőségéről . „Az a tény, hogy a Római Birodalmat nem egy másik birodalom, hanem különböző harcias törzsek döntötték meg, és egyes területeit más és más törzsek foglalták el, és rendezkedtek be rajta, el is döntötte Európa sorsát. Eldőlt, hogy Európában saját nyelvvel, saját kultúrával, saját ösztönvilággal rendelkező nemzetek lesznek. És lesz minden, ami ezzel jár. Rivalizálások, konfliktusok, területi- és hatalmi viták. […] De a nemzetállamok felett Róma bukása óta mindig ott lebegett egy álom, egy kísértés: újraegyesíteni, egy birodalomban összefogni a hajdani Róma területeit, vagyis Európát. Bizánc, Nagy Károly, Ottó, Napóleon, Hitler más-más alapokon, de mindegyik európai egységről álmodozott. És ez ma is így megy. Egyszerre van jelen az önálló nemzeti lét és a birodalmi gondolat. A nemzeti kultúra és az európai értékek. Szuverenitás és ahogy ők mondják Brüsszelben, az ever closer union. Ha szerencsénk van, megtaláljuk a kényes egyensúlyt a nemzeti szuverenitás és az európai együttműködés között. S ha nincs szerencsénk, elbillen a dolog. Lesz belőle nemzeti konfliktusok aknamezője, vagy bürokratikus hatalmi gépezet, amely visszaél a hatalmával.”

A szöveg kapcsán három dologra érdemes felhívni a figyelmet. Az első, hogy az „európai egység” nem önmagában vett érték. Hitler valóban egyesíteni akarta Európát, bár ez az egység a német uralmat jelentette volna. Magyar szempontból erre nézve elég egy példa: 1941. december 12-én reggel a budapesti német, olasz és japán követ felkereste a magyar miniszterelnököt, Bárdossy Lászlót, és figyelmeztették, hogy Magyarországnak kötelessége hadat üzenni Amerikának. Bárdossy hasztalan próbált érvelni a sajátos magyar szempontok alapján - például a nagyszámú amerikai magyar érdekei -, a követek nagyon határozottan utalnak arra, hogy "magasabb politikai érdekek az európai államok szolidaritását kívánják", és hogy nagyon veszélyes lenne Magyarországra nézve, ha pusztán a tengellyel vállalt szolidaritás mellett maradna, miközben a többi állam hadat üzen Amerikának.

A magyar példán túl érdemes odafigyelni Heinrich Himmler SS-birodalmának nemzetek felettivé válására: a Waffen-SS lényében minden európai nemzetből állított fel egységeket, s hovatovább, mint egy közös európai haderő jelent meg! De idetartozik az is, hogy Joseph Goebbels, a hitleri Német Birodalom propaganda-minisztere 1940. szeptember 11-én Berlinbe látogató cseh értelmiségiekkel – művészekkel és újságírókkal – találkozott. Nagy beszédet mondott nekik az „Új Európáról”: „Az európaiak egyre inkább felismerik, hogy a különbségeink igazából családi viták, ha azokhoz a hatalmas problémákhoz mérjük, amelyeket az egyes kontinenseknek meg kell oldani. Meg vagyok győződve róla, hogy ötven év múlva nem fogunk nemzeti keretekben gondolkozni, hanem egész földrészek keretei között. És arról is, hogy egészen más, valószínűleg sokkal nagyobb problémák fogják Európát aggasztani. […] Ahogyan egy családtagnak sincs joga megzavarni mindenki más békéjét, úgy egy önálló nemzetnek sincs joga ellenállni a nagyobb rendnek. [v.ö. az EU-s vétójog elvételére irányuló szándékokkal] Mi nem szándékoztunk ezt a berendezkedést vagy újjászervezést erővel, hatalommal előmozdítani. Azok a népek, akik csatlakoztak ehhez a berendezkedéshez, vagy akik csatlakozni fognak, azoknak el kell dönteniük: teljes szívből és odaadóan vesznek ebben részt, vagy pedig ellenállnak ennek. Ez nem fog változtatni a tényeken. […] Mi nem diktátorok vagyunk, hanem a népakarat eszközei. Akár szeretjük egymást, akár nem, lényegtelen. Ami számít, az az, hogy az európaiak millióinak akarunk közös alapot és közös célokat adni.”

A kísérteties retorikai hasonlóságoktól tekintsünk el, és nyugodtan állapítsuk meg: nem az európai egységgel van baj, az nem valami ördögi, hitleri dolog. Az viszont akár a Német Birodalom erőszakos nagyhatalmi politikájához távolról igenis hasonlít, ha a kisebb európai nemzeteket ilyen nyers módon és brutálisan politikai présbe fogják egy birodalmi központból.

A második érdekes kérdés a miniszterelnöki beszéd kapcsán az európai nemzetek, illetve nemzetállamok létezése. Manapság közhelyszámba megy, hogy a „nemzet” mint olyan, modern találmány. S hogy 5-600 évvel ezelőtt az emberek a hűberi társadalomban elfoglalt helyük alapján azonosították magukat, vagyis teszem azt, egy magyar jobbágy közelebb érezte magát egy szerb jobbágyhoz, mint a magyar birtokos nemeshez. Mi sem állhatna távolabb a valóságtól, mint az ilyen marxista ízű gondolkozás.

Az igaz, hogy a „nemzet” valóban már akkor is politikai fogalom volt a kulturális vagy a nyelvi kérdéseken túl, s a „natio” egy-egy királyság politikailag (bizonyos értelemben magánjogilag is) jogképes alattvalóit jelentette. De hogy a mai nemzeti identitáshoz hasonló csoporttudat ne létezett volna, az egész egyszerűen egy gyermeteg, nevetséges elképzelés. Csakúgy mint az, hogy mondjuk a Lengyel Királyságnak ne lett volna köze a „lengyelséghez”. Vagy hogy az itáliai államok polgárai ne éreztek volna valamiféle közösséget egymással, s ne azonosították volna a „mi – ők” rendszerben az Itálián kívülieket az utóbbi kategóriában.

Róma bukása után a germán törzsi királyságoknak kifejezetten etnikai jellegük is volt. Az ezekből kifejlődő keresztény államoknak pedig hamarosan nyelvi öntudata is lett.

Miután Szicília felszabadult a mohamedán-arab megszállás alól, a sziget keresztény urai Észak-Itáliából és Dél-Franciaországból hoztak telepeseket – mert nem volt mindegy nekik, hogy kik az alattvalóik. A Német Lovagrend erőszakos balti terjeszkedésénél német parasztok és városi kézművesek áramlottak az elfoglalt területekre – így született meg Kelet-Poroszország és Königsberg, melynek nevéről most az orosz és a lengyel fél vitázik (Kalinyingrád vagy Królewiec). Miután a lengyel királyok megszerezték a Halicsi Fejedelemséget (Galícia, Nyugat-Ukrajna) katolikus lengyel parasztokat telepítettek be. És végül, pusztán az érdekesség kedvéért, továbbá hogy illusztráljuk a népi-nemzeti csoporttudat létezését, említsük meg az abszurd jelenetet, amikor is Anjou Nagy Lajos királyunk kölcsönadott néhányszáz katonát Habsburg II. Albertnek a zürichi csatához. A krónikás szerint a mieink megvadultak, s ezt kiabálták: „Veszteg kurvanőfia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket!”

A modern kor hajnalán azután ez a csoporttudat még konkrétabb formát öltött. XIV.Lajos francia király területi ambícióinak alátámasztására úgynevezett újraegyesítő kamarákat állított fel, s azok a levéltárban porosodó, sokszor alig érthető frank vagy vulgár-latin nyelven írt homályos értelmű okiratok alapján mutatták ki, hogy a sokszáz évvel azelőtti frank örökség alapján melyik kisebb hercegség vagy birtoktest tartozik a francia király uralma alá, s nem a német-római császárhoz. Száz évvel később az oroszok hatalmas cárnője, Katalin pedig Lengyelország felosztásaikor mindig azzal érvelt: ő csak azt veszi vissza, ami egykor az óorosz álla, Rusz része volt, s lényegében felszabadítja a lakosokat. És hogy a „nemzet” fogalmához máshol is réges-régen megjelent, az arab invázió után lassan magához térő iráni civilizáció egyik új formája, a Közép-Ázsiát uralma alá hajtó Számánida-dinasztia muszlim vallástudósainak egyik rendeletéből is kiolvasható. A 10. század elejéről származó kijelentés szerint: „Ezen a vidéken a perzsa a nyelvünk és ennek az országnak a királyai perzsa királyok.”

A beszédben elhangzó és a jelen téma fontos gondolat harmadik az európai együttműködés kérdése. A kereszténység a kezdetektől kereteket biztosított az európai együttélés számára. Az Oikumené, vagyis a civilizált világ fogalma Róma bukása óta a keresztény világot jelentette. S mindehhez volt egy közös intézmény is: a katolikus egyház pápasága. A reformáció után azonban új kereteket kellett teremteni. A rettenetes, harminc évig tartó háborút lezáró 1648-as vesztfáliai békekonferencia a modern államok koncepcióját vetette meg. Ekkor formálódott ki az erőegyensúly elve, amelynek az lett a gyakorlati megvalósulása, hogy ha a következő százötven évben ha valamelyik európai nagyhatalom túl nagyra nőtt, a többiek összefogtak ellene. Ahogyan az 1713-as utrechti béke II. cikkelye világosan ki is mondta: „A nagy veszély miatt, ami egész Európa szabadságát és biztonságát fenyegette, és amely a spanyol és a francia királyságok túl közeli összefonódásából fakadt, [...] egy és ugyanazon személy soha ne lehessen mindkét királyság uralkodója.” Ebből alakult ki a XIX. századra az európai nagyhatalmak „összjátéka”, politikai összehangolása, a „Concert of Europe”. Olyan karmesterei voltak, mint Clemens Metternich, Otto von Bismarck, Andrássy Gyula vagy éppen Európa „nagymamája”, Viktória királynő. A rendszer mögöttes gondolata az volt, hogy elkerüljék a harmincéves háborúhoz-, majd pedig a francia forradalmi és napóleoni háborúkhoz hasonló összeurópai vérfürdőket. Bár ez alapvetően erősek európai rendszere volt, s bizony nem kedvezett mindig a kis államoknak és a kisebb, vagy erőtlenebb nemzeteknek – jóllehet az egész rendszer célja a béke volt és a hatalmi egyensúly fenntartása. Az utrechti béke utáni rövid lejáratú konfliktusok egyikében például a piemonti hercegnek „nem osztottak” lapot, s a nagyhatalmak által már aláírt szerződést tolták az orra alá, amelyben az állt, hogy Piemontnak Szicíliát a jóval kevésbé értékes Szardíniára kell elcserélnie. A bécsi kongresszus (1815) Európájában a magyaroknak a reformkori politikai küzdelmekre, a szabadságharcra, utána pedig a másfél évtizedes passzív ellenállásra volt szüksége, hogy az önrendelkezésüket nagyjából helyreállítsák. A bolgároknak 1878-ban a berlini kongresszuson meg kellett tapasztalni, hogy a nagyhatalmaknak fontosabb a biztonság, mint a kis nemzetek igazsága – s amikor le kellett mondaniuk nemcsak Macedóniáról, de egy kis időre még a mai Dél-Bulgáriáról is, nem véletlenül nevezték az „első nemzeti katasztrófának”. (Vajon Andrássy Gyula, a berlini kongresszus főszereplőjeként nem követett-e el stratégiai hibát ekkor? Bulgária talán jó szövetséges lehetett volna a szerbek fékentartására? Nem tudjuk.) A lengyeleknek pedig, miután Napóleon oldalán küzdöttek, ugyan vetettek néhány morzsát a bécsi kongresszuson, de nem sikerült helyreállítani önrendelkezésüket, sőt, még az állami létük maradékát is elveszítették.

Mégis a többközpontú Európában egy-egy kisebb állam vagy nemzet mindig fordulhatott egy másik nagyhatalomhoz. Azután vagy sikerrel járt vagy nem. Még a vesztfáliai rendszer előményeként, a németalföldi szabadságharcosok sikeresek fordultak Angliához a spanyol elnyomás ellen. A 18. század második felében, amikor Svédországot az fenyegette, hogy orosz protektorátussá fog válni, a franciáktól nyert pénzügyi segély nagyban előmozdította a nemzeti függetlenségük ügyét. Volt persze, amikor nem volt kihez fordulni, vagy éppen hiába - nos, a vesztfáliai rendszer nem szeretetszolgálat volt, de civilizált kereteket adott az európai hatalmi törekvések kiegyensúlyozásához.

Összességében, az erősek Európáját nézve ezek voltak azok az évszázadok, amikor a kultúra, a technikai fejlődés páratlan sikereket ért el, Európából kiindulva az egész világon. A vesztfáliai rendszer működött.

A XIX. század végére úgy tűnt, hogy az európai nagyhatalmak összjátéka működik, és sikerül elkerülni az általános háborút. Egy-egy rövid, adott konfliktust orvosló kongresszussal általában sikerült elsimítani a bajt. Csakhogy közben két dolog történt. Egyrészt elfogytak az össz-európai horizontú politikusok. Másrészt megjelentek az Európában kívüli szereplők is. Oroszországgal a katolikus és a protestáns Európa kibővült az ortodox Európával, de ez még a keresztény általános keretein belül volt. A mohamedán Törökország a kezdetektől amolyan kint is – bent is státuszban volt. Viszont Japán belépésével izgalmas kérdések merültek fel, esetében ugyanis szó sem volt kereszténységről. A búr háborúban kiderült, hogy lassanként a bőrszín sem számít, hiszen a gyarmati háborút a fehér búr lakosság ellen is viselte a Brit Birodalom. A spanyol-amerikai háborúban pedig kiderült, hogy az „európaiság” szolidaritása sincs már meg, és egy eléggé „európainak” tűnő, de mégiscsak Európán kívüli hatalom diktálhat. A végső csődöt az első világháború jelentette. Az 1914-es spontán karácsonyi fegyverszünet szó szerinti szétágyúzása azt mutatta, hogy a nagyhatalmakat már nem érdekli a kereszténység. A háborút lezáró békekonferencia pedig immár nem arról szólt, hogy az európaiak döntenek egymás között a saját sorsukról. A rendezés ügyét ugyanis amerikai és brit ötlet alapján mintegy elglobalizálták – így került például a trianoni békére is Nicaragua, Sziám (Thaiföld) és a rövid úton meg is szűnő Hedzsász képviselőjének aláírása is. Immár mindenkinek van köze mindenhez, s mindenki beleszólhat a másik ügyeibe. Mindeközben nem a hangoztatott magasztos elvek, hanem pusztán katonai erő döntött.

A második világháború után Nyugat-Európa összefogása arról is szólt, hogy a két szuperhatalom közül az atlanti világ ura a szovjet fenyegetéssel szemben rászorult arra, hogy az „európaiak egymás között” elvét támogassa. Azután az idősebb Bush által meghirdetett „Új Világrendben” ez véget is ért. Egy ideig még kitartott a lendület, s a német egységgel úgy tűnt, hogy az egységesülő Európa egy gazdasági motort is kap, de azután lassan kiderültek a dolgok. Az 1990-es évek első felében fény derült arra, hogy az európai hatalmak önerőből képtelenek megoldani a boszniai konfliktust, s ahhoz az Egyesült Államok kell. 1998-ban az északír kérdést szintén amerikai „közvetítéssel” sikerült megoldani Írország és az Egyesült Királyság között. 2011-ben a líbiai beavatkozás során kiderült, hogy az európai hatalmaknak (Franciaország és az Egyesült Királyság) egyszerűen nincs elég muníciója, hogy saját hatáskörben eljárva még aránylag kisebb katonai akciót hosszabb ideig folytatni tudjanak.

S vajon Európa „stratégiai autonómiája” nélkül egyáltalán elképzelhető-e olyan európai együttműködési forma, amelyben egyszerre érvényesül a nemzeti szuverenitás és az európai egységtörekvés? Vajon építhető-e a mai keretek között egy olyan többközpontú Európa, amely nem akarja a résztvevő országokat egy központból diktálva elnyomni? És vajon milyen ideológia alapján – mert egyelőre a szivárványos zászló van csak kéznél, az pedig nem lesz jó semmire.

Ha pedig az Európai Unió képtelen az vezényelni az „európai összhangot”, akkor tényleg, mivégre létezik?