Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Az orosz emlékezet és a háborúk

Ukrajna, háború, Oroszország - és az atrocitások történelmi görbe-tükre.

Az ukrajnai háborúban mind a két fél vádolja a másikat háborús bűncselekmények elkövetésével. Annyit tudunk biztosan, hogy van egy támadó és van egy védekező fél. Ezen az sem változtat, hogy ki mire készült, és ki kit mivel provokált előtte. Súlyos emberi tragédiák sorozata történik. Halottak kezdik el beborítani a városok utcáit. Az utóbbi, szörnyű jelenséggel kapcsolatos történeti vonatkozásokról lesz szó ebben a bejegyzésben.

Halottak Bucsa város temetőjébe szállítva (fotó: Mandiner.hu)


Emlékszünk még a Krausz Tamás szerkesztette "A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941–1947" című, FSZB irattári dokumentumok alapján összeállított kötet keltette emlékezetpolitikai vitára? (Magyar részről L.Balogh Béni szerkesztette a válaszkötetet, amely a Nemzeti Levéltár gondozásában jelent meg). Nos, most ennek az ügynek egy egészen távoli "unokatestvéréről" van szó, még akkor is, ha jelen esetben a magyarok igazából csak "járulékos veszteségként" kerülnek bele a történetbe. Mint Pilátus a krédóba.

Még márciusban az orosz sajtóban több beszámoló is jelent meg arról, hogy az FSZB (a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a hírszerzés, a KGB utódja) a saját Központi Irattárából egy magyar vonatkozású dokumentumot hozott nyilvánosságra. A dokumentumot az információs háború kapcsán, mintegy „ellenpéldaként” hozták ki. A dokumentum 1945. december 19-i keltezésű, és a Szovjetunió Védelmi Népbiztosságának Kémelhárítási Főigazgatósága készítette. Az utóbbi, bonyolult nevű szerv a történetírásban csak a „SZMERS” – Szmerty Spionam, vagyis „Halál a kémekre” néven ismeretes. A dokumentumban a SZMERS vezetője, Viktor Abakumov vezérezredes tájékoztatja Molotov külügyi népbiztost, miszerint a SZMERS budapesti csoportját vezető Mihail Bjelkin altábornagy fedett megbízottjainak információi alapján tudomást szerzett róla, hogy egy amerikai misszió titkos utasítás alapján feladatul kapta, hogy adatokat gyűjtsön és rögzítsen a Magyarországon elkövetett szovjet kegyetlenkedésekről. A jelentésből az derül ki, hogy a Metro-Goldwyn-Mayer amerikai filmipari társaság budapesti képviselője, gróf Szapáry Antal egy amerikai katonával együtt kiszállt egy Budapest melletti településre, ahol olyan filmfelvételeket készítettek, amelyek azt ábrázolják, hogy a Vörös Hadsereg tagjai felgyújtanak egy házat és nőket erőszakolnak meg. Az elkészült felvételeket a következő napon repülőgépen szállították el.

Miről szól tehát ez a dokumentum, mi az üzenete? Először is arról, hogy az USA mindig is le akarta járatni a szovjeteket – és most az oroszokat. A lejáratás lényege a háborús bűncselekmények látszatának keltése volt – és most is az. Másodszor egy olyan orosz emlékezetpolitikai narratíva alátámasztása, amely szerint a Szovjetunió a második világháborúban a „Jó” szerepét játszotta. Ha szigorúan vesszük, akkor a dokumentum azt sugallja, hogy a második világháború során nem igazán voltak szovjet kegyetlenkedések és megerőszakolások Magyarországon!

Arábiai Lawrence óta tudjuk, hogy a modern parancsnok fegyvertárában a legfontosabb fegyver a nyomdagép. A huszadik század egyik legfontosabb jellemzője a hadviselés virtuális térben való kiterjesztése volt, az akarat rákényszerítése az ellenségre pusztán a tények ismételgetésével, hatásvadász tálalásával vagy akár szómágiával. Különösen is igaz ez, amikor a "világ közvéleménye" (jelentsen ez bármit) előtt kell igazolni egy-egy nagyhatalmi akció jogosságát. Hiszen ha nem reálpolitikáról van szó, hanem a Jó és Rossz küzdelméről, akkor ezt virtuálisan is be kell mutatni! Jelen írásban nem tisztem állást foglalni a Bucsa városában elkövetett – vagy elkövetni vélt – gyilkosságokról. Egylőre nem úgy tűnik, mintha egy újabb Srebrenicáról lenne szó, sőt, vannak, akik azt állítják, hogy mindenféle gyanús jelek vannak a holttestek állapota, és odakerülése körül. Az is biztos, hogy ha fegyvert osztanak a civileknek és köztörvényes elítélteket engednek ki harcolni, akkor ott borítélkolható, hogy a megszálló hadsereg egy idő után nem tud és nem is akar különbséget tenni a lakosság és a fegyveres erők között. A fenti dokumentum cinizmusa azonban nem támasztja alá-, sőt inkább gyengíti az orosz narratívát, miszerint nem is történt semmiféle bűncselekmény a jelenlegi háború során.

Arról nem is beszélve, hogy súlyosan sérti a mi áldozataink, az egykor megerőszakolt magyar nők emlékét.