Az orosz földek egybegyűjtése? Putyin és a történelmi előzmények

Az elmúlt másfél-két évtizedben Oroszország modernizálta hadseregét és belbiztonsági alakulatait. Ez az új fegyveres erő először Grúziában és Abbháziában mutatkozott be sikeresen. Később Szíriában bizonyították be, hogy az amerikai-brit titkosszolgálati segítséggel létrehozott és kommandós egységekkel támogatott iszlamista erőkkel szemben is megállják a helyüket (persze helyi és iráni segítséggel). Utána az új fegyveres erőre támaszkodva Putyin létrehozta saját mini-NATO-ját, leverte a „nyugatos” megmozdulásokat Belaruszban.

A Moszkvai Birodalom növekedése III. Iván idején

Tavaly év végén a jól szervezettnek tűnő kazahsztáni hatalomátvételi kísérletet is napok alatt elhárította. A többi közép-ázsiai köztársaság az amerikai inkompetencia és fukarság eredményeképpen újra Oroszország felé kezdett gravitálni, különösen is a pánikszerű afganisztáni kivonulást követően. Így érkeztünk el az Ukrajna elleni támadásig. Ez a támadás az eddigi eredményekkel szemben először sikertelennek, majd az elmúlt másfél hétben lassúnak és ügyetlennek tűnik. Igaz, pontos információk az orosz tervekről és általában a háborúról nincsenek, így lehet, hogy a „tűnik” ige használata indokolt. S az is igaz, hogy az orosz beavatkozás ellenére Szíriában is volt egy olyan pont, amikor úgy tűnt, hogy az Asszad-rezsimnek vége van – s mégis, ma Asszad szír elnök nemcsak győztesen uralja Szíriát, de talán még zsoldosokat is tud Ukrajnába küldeni. Másfelől az is igaz, hogy Szíria nem Ukrajna.

Putyin elnök nagy történelmi esszéjében kifejtette: Oroszország és Ukrajna egybetartozik. Az invázió előtti beszédében is megerősítette ezt. Vajon sikerül-e Putyinnak az „orosz földek egybegyűjtése” – pontosabban a poszt-szovjet államok összefogása egy Kis-Szovjetunióban?

Az előző posztban egy bizánci császár kísérletét mutattam be a görög földek egybegyűjtésére. A hasonlóságokon kívül azért, mivel az orosz állameszme szerint ők Bizánc folytatói, Moszkva a Harmadik Róma. Továbbá azért is, mivel az emlegetett bizánci császár, a Palailogosz-dinasztiát megalapító VIII. Mihály császár egyik leszármazottja, Zoé-Zsófia nagyhercegnő lett mai főhősünk, III.Iván felesége.

III. Iván arcképe az 1672-es Cárszkij Tituljarnik c. képes katalógusból

III.Iván (élt: 1440-1505) már fiatalon vak édesapja mellett szolgált társ-uralkodóként a Moszkvai Fejedelemségben. Ebben az időben az orosz földek továbbra is a széttagoltság állapotában voltak. A nagy és legendás államalapító viking harcos, Rurik leszármazottai számos ágra bomolva kisebb-nagyobb hercegségeket (másképpen: fejedelemségeket) tartottak uralmuk alatt. Az orosz fejedelmek egy része litván uralom alá került az 1300-as években, majd Jagelló litván fejedelem és a magyar Anjou Hedvig nászát követően lengyel-litván uralom alá. A régi Oroszország (Rusz) többi része a Batu kán leszármazottai által vezetett különböző neveken szereplő tatár hordáknak fizetett adót, s tőlük kapta a beiktatási okmányt (jarlik-ot). Az 1238 óta fennálló helyzetben a kulikovó mezőn 1380-ban, a moszkvaiak és a tatárok között vívott csata annyi változást hozott, hogy a mongol-tatár iga lazult, s Moszkva hatalma tovább nőtt. Pedig Moszkva nemrég csak egy kicsi kereskedelmi lerakat volt folyómenti szállítási utak kereszteződésénél, de az 1400-as évekre azonban jelentősen megnövekedett a várost uraló hercegek hatalma. III.Iván 1462-ben vette át apjától a trónt. Első lépésként az északra fekvő Novgorodi Köztársaság ellen még a tatárok „hűséges alattvalójaként” viselt hadat és nyert el Novgorodtól területeket. Hiába hívták segítségül a novgorodiak a lengyel-litván uralkodót, III.Iván fényesen megverte-, és behódolásra kényszerítette őket. Nagy-Novgorod pacifikálása azonban még két évtizedig problémát jelentett számára, s időről-időre a városban termett, hogy kivégeztessen összeesküvőket, vagy vagyonokat kobozzon el. Végül előkelő novgorodi családokat át is telepített birodalma más részébe!

Novgorod megszerzését követően a független orosz hercegségek is sorra kerültek. Jaroszlavl, Rosztov, Tver és Vjatka egymás után III.Iván birtokává lett hódítás vagy intrikák által. Egyedül Pszkov tudta megőrizni függetlenségét, mivel a pszkovi hercegség segítette III.Ivánt. Igaz, Iván halála után öt évvel Pszkovot is Moszkvához csatolta Vaszilij, Iván fia… Iván az addigi szokásoktól eltérően nem osztotta szét a szuverenitást és a területeket testvérei között, hanem a főhatalmat szépen megtartotta magának. A tatároknak is fityiszt mutatott: 1476-ban megtagadta az adófizetést. 1480-ban, éppen egy évszázaddal a kulikovoi győzelem után az Ugra folyó mentén heteken vívott kisebb-nagyobb csatározásokat a tatár sereggel, amely végül cselt szimatolva inkább hazatakarodott. A lengyel-litván uralkodó ismét hiábavalóan szövetkezett Moszkva ellenségeivel – a tatár visszavonulás után ő is inkább hazament. A tatár kánságok között, sőt a tatár hordákon belül is komoly hatalmi harcok dúltak, így Ivánnak még az is sikerült, hogy immár ő kényszerítette az egyik kisebb kánt Kazany városában vazallusi helyzetbe.

A "Nagy Szembenézés" - az Ugra folyó melleti csatározások ábrázolása egy XVI. századi krónikában

Moszkva növekvő hatalmára a Kaukázusban is felfigyeltek. A grúz és örmény hegyek közötti kis keresztény államocskák követeket küldtek Moszkvába. De nemcsak a távoli Kaukázusban figyeltek fel Ivánra, hanem szerte Európában is. A német császár a lengyelek elleni szövetséget próbált összehozni Ivánnal, ami az orosz uralkodónak nagyon is kedvére való lett volna. Iván terveibe Hunyadi Mátyást is be akarta volna vonni, s Mátyás is érdeklődött a felemelkedőben levő hatalom iránt. Követváltásra került sor. Mátyás először egy vélhetően szerb származású megbízottját küldte Ivánhoz, majd az orosz követek érkeztek Budára. Az oroszok ágyúöntő mestereket, arany- és ezüstműves ötvösöket, tovább olasz építőmestereket kértek a magyar királytól. Úgy tűnik, érkeztek is magyar mesterek Muszkóviába. Azonban Mátyásnak ekkortájt már rendeződött a kapcsolata a lengyel-litván uralkodóval, majd halála után a lengyel Jagellók magyarországi királysága következett, ami lezárta a magyar-moszkvai közeledést. Arról nem is beszélve, hogy a 15.-16. század fordulóján a lengyel-litván unió egy pillanatra meggyengült, s III.Iván újabb területeket szerzett a Litván Nagyfejedelemség rovására.

Mátyás király követsége III.Iván udvarában 1488-ban

III.Ivánnak azonban a külföldi szövetségeknél is fontosabb volt a hazai front rendezése. Uralkodása alatt paradigmaváltás következett be. A moszkvai fejedelem 1469-ban a pápa javaslatára feleségül vette az utolsó bizánci császár unokahúgát, Palailogosz Zsófiát. Zsófia hercegnő ekkor Rómában élt emigránsként, katolikus hitben nevelkedett, így a pápa azt remélte, hogy rajta keresztül Muszkóviában megvalósítható lesz az orthodox és a katolikus egyházak egysége. Tévedett. Moszkvába érkezve Zsófia hercegné visszatért a keresztségben kapott orthodox gyökereihez, s ahol csak a keleti kereszténység hívei éltek szerte a világon – a Dunától az Eufráteszig, és a Vörös-tengertől a Fehér-tengerig – a papság Moszkvát kezdte Bizánc (Kelet-Róma) örököseként, s a Hit védelmezőjeként ábrázolni. Erre annál is inkább megvolt a lehetőség, hiszen a kijevi metropolita, vagyis a Rusz egyházi feje már 1325-ben Moszkvába tette át székhelyét – a szintén északi Vlagyimir városából, ahova a zavaros helyzetű, tatár portyáknak kitett Kijevből menekültek. A moszkvai nagyfejedelmek – immár cárok – küldetésére vonatkozó ideológiai-történeti munka megírását Szpridion Száva görög orthodox szerzetes végezte el. Szpiridion Szávát eredetileg a törökök küldték 1476-ban Kijevbe, hogy ott átvegye a metropolitai (főpapi) posztot. A Nándorfehérvár alatt véres kudarcot valló Mehmed török szultán ugyanis Konstantinápoly 1453-as elfoglalása után önmagát szintén a Római Birodalom, vagyis az Egyetemes Jó Rend örökösének tekintette, s mint ilyen, rendelkezni kívánt a kézhez vett hagyaték-, benne az emberi nyáj különböző részei fölött is. Így az orthodox egyházi hierarchia fölött is, a konstantinápolyi pátriákán keresztül. Szpridion mester azonban nem nyűgözte le Kijev lengyel-litván urait, és IV.Kázmér lengyel király-litván nagyfejedelem rövid úton börtönbe vetette a szerzetest. Némi hányattatás után Szpiridion immár a moszkvai területen fekvő beloozerszki kolostorban talált nyugodt menedékre, ahol elkezdte írni a Poszlényije Szpiridona Szávi-t, vagyis a Szpiridion Száva Üzenetei című könyvét. Ebben kifejtette, hogy annak idején a legendás Rurik fejedelem utóda, a keresztény hitet felvevő Vlagyimir kijevi fejedelem kapott babérkoszorút és az „Egész Rusz Cárja” címet az egyik bizánci császártól. A szimpla kitaláción alapuló legenda azonban fontos hivatkozási alap lett ettől kezdve. Megjegyzendő, hogy a lengyel-litván uralkodók címeik között a „Ruthénia Fejedelme” címet is viselték. „Ruthénia” mint fogalom-, s a "rutén" elnevezés mint etnikai, nyelvi és vallási minőség fokozatosan terjedt ki a volt Ó-Oroszország (a Kijevi Rusz) valamennyi lengyel-litván uralom alatti területére. Vagyis a kérdés az lett, hogy ki az egykori Rusz jogos örököse, a Rusz utódállamainak, vagyis inkább területének és népeinek ura. A moszkvai cár, vagy a varsói király?

III.Iván pecsétje a bizánci (kelet-római) kétfejű sassal

Palailogosz Zsófiával együtt a bizánci birodalmi etikett- és szimbólumrendszer is megérkezett Moszkvába. Iván 1485-ben felvette az Egész Rusz (Oroszország) Nagyfejedelme címet, majd nemsokára a külföldi uralkodókhoz írott leveleiben már a „cár és autokrata” címeket használta. Átalakította a hagyományos uralkodási rendszert is. A Duma-, és a dumabeli bojárok szerepét lényegében a nullára csökkentette, s a nagyfejedelem „szent és sérthetetlen” lett. Iván nem véletlenül kért építőmestereket Mátyástól és más nyugati uralkodóktól. Moszkvát ugyanis új Konstantinápollyá akarta varázsolni. Egyes történészek értékelése szerint Iván – bár a diplomáciában kapcsolatot tartott – szándékosan elvágta országát a Nyugattól, sőt, szembe is állította a Nyugattal. Novgorod elfoglalásával és az ősi kereskedőváros azt követő hanyatlásával lezárult a Nyugatra vezető balti-tengeri kapu, ami csak 250 év múlva, Szentpétervár alapításával nyílt újra ki.

A Rusz egységének megvalósításával III.Iván a mai napig érvényes orosz állameszme alapjait vetette meg, amelytől csak rövid időre tértek el a bolsevikok Lenin idején. Sztálin alatt vörös színekben ugyanezt a nagyorosz birodalmi állameszmét valósították meg. Borisz Jelcin alatt úgy tűnt, hogy nemzetállammá alakulhat az egykori birodalom, de a Nyugattal való találkozás csalódást hozott az oroszoknak. Putyin alatt ismét a III.Iván féle hagyaték felelevenítése zajlik.

De most, a 2020-as években vajon a Palailogosz Mihály-féle rövid lejáratú bizánci újjáéledés vagy a III.Iván féle nagy újraalapítás szemtanúi lehetünk?