Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Az ostrom

„Kétségbeesett „Patruj, patruj!” kiáltásokat hallottunk, összeszorított ököllel és részvéttel gondoltunk szenvedő embertársainkra, évszázadok óta annyit vergődő, földretiport, szerencsétlen magyarságra.” (Dr.Szaplonczay József naplója)

Budapest ostromának kapcsán sokféle elbeszélésmód – hogy ne mondjuk: hiedelem – él. Vannak, akik burkoltan a Waffen SS tisztjeit méltatják, vagy valamiféle hőskölteményt látnak a Német Birodalom, ennek az idegen és velünk nem éppen barátságos nagyhatalomnak a kétségbeesett utóvédharcaiban. Mások még mindig a sztálini értelmezés szerint beszélnek „felszabadulásról”.

Külön fájó kérdés a magyar honvédek sorsa és harca. Hősök akadtak közöttük szép számmal. Ez a téma azonban egy másik, bővebb bejegyzést érdemel.

A Lánchíd az ostrom után, előtte már újonnan eszkábált deszkabódék (Fortepan.hu)

De hogyan élték át az ostromot azok a hősök, akikről gyakran elfelejtkezünk – a budapesti polgárok? Dr.Szaplonczay József, a Pénzügyminisztérium jogtanácsosa családjával a Várban vészelte át az ostromot: „A halál hamarosan bekopogtatott bunkerünkbe. Egy kis elhagyott csecsemőt vett pártfogásba jólelkű házfelügyelőnénk, a kicsi azonban a tejhiányt nem sokáig szenvedhette. Egyik reggel holtan találtuk a kis fészkében. Huszár Pál bunkertársunk vette a merészséget a legnagyobb veszedelmek idején a Dísz tér parkjának legdélibb csücskén megásta a jeges talajban a kis sírhelyet és estefelé, nyugodtabb percekben kivittük a kis halottat utolsó útjára egy kis dobozba helyezve és sietve elhantoltuk. Még egy kis karácsonyfaág is jutott szegénykének a sírjára. A Dísz tér parkja – mint ahogy a többi szükségtemetkezőhely is – hamarosan benépesedett az újabb sírokkal.


Két teljesen eltérő forrás a két megszálló nagyhatalom hasonló zsákmányolási kedvét mutatja be. Virágh Antal, az akkori Székesfővárosi Múzeum (ma: Budapesti Történeti Múzeum) munkatársa a Várban történt eseményekről írta: „[A németek] február első napjain kirobbantották az Állampénztár erős vasrácsait, az akkori Pázmány tér felől [ma Hess András tér] és az ott talált, letétbe helyezett és árvák betétbe tett értékeit is, azon a napon összetett marokkal és tömött zsebekkel hordták szét. A [Pénzügyminisztérium] udvara felől magyar csendőrök vigyáztak a páncélajtókra és bejáratokra. A polgári, vári lakók figyelmeztették őket, főleg az ottani portás felesége és lánya, hogy mi történt kint az utcán és a német katonák viszik az apró aranyétékeket, gyűrűket, aranyláncot stb. Ki akartak menni, de a kaput akkor már kézigránátos és géppisztolyos német katonák állták el és a magyar csendőrök ott voltak az udvarban beszorítva, tehetetlenül. Végignézték az egész nyílt rablást. Másnak a csendőr különítmény, felsőbb utasításra leszerelt, majd eltávolították őket az épületből.” A szovjetek a város bevétele után, természetesen kényelmesebb helyzetben láttak neki a zsákmányolásnak, ahogyan a Nádor utcai Országos Központi Hitelszövetkezet jegyzőkönyve mutatja: „Február 13-án megjelent intézetünkben Szafcsenkó orosz kapitány katonai kísérettel egy másik tiszttel együtt és követelték a trezor felnyitását. Az itteni orosz őrségnek bemutatták orosz igazoló irataikat, nekünk pedig kijelentették, hogy ők mint zsákmányoló bizottság jelentek meg, és a trezorban lévő értékeket el fogják vinni. A legutolsó pénztáregyenleg összeállítását követelték azzal, hogy csak azt az egyenleget fogadhatják el, amit bizonylatokkal igazolni tudunk. Február 13-tól 15-ig bezárólag a felvett és idemellékelt tényálladék szerint elvittek 11 0262,74 pengő készpénzt, 18 800 P értékű értékpapírt, 291 840 dollár n[év]é[rtékű] értékpapírt, végül 10 100 dinár n[év]é[rtékű] értékpapírt. Elismervényt vagy nyugtát az elvitt összegekről hajlandók nem voltak adni, ellenben a ládákba becsomagolt értékekről jegyzéket készítettek, azok egy példányát az előttünk lepecsételt ládákba tették és kijelentették, hogy ha elismervényt akarunk, úgy forduljunk Moszkvába. Az összes intézeti pénzszekrény felnyitását is megkövetelték, az azokban talált készpénzt és egyéb értékeket szintén magukkal vitték és ezenkívül három pénzszekrényünket, melynek másodkulcsai nem voltak meg, lángszóróval nyitották fel.”

Az ostrom a végsőkig próbára tette a főváros lakosságát. A nyilas terror, a szovjet légitámadások és a tüzérségi tűz, utána a megerőszakolások és az elhurcolások a szétrombolt város omladozó épület-maradványai közepette akár Dante poklának a nyolcadik bugyrát is kitennék. Nem is véletlen, hogy az idézett Dr.Szaplonczay így zárta a naplóját: „Kedves Utódok! A mi életünknek két világháború borzalmai jutottak osztályrészül. Azonban a másodiknak a szörnyűségei, a főváros fölött 11 hónapon át megismétlődő bombázás, a folyamatosan ismétlődő légiriadók, végezetül az ostrom kínjai, az elsővel összehasonlíthatatlanul borzalmasak voltak, mert az első világháború idején a hátország népessége közvetlen életveszedelemben alig forgott. Adjatok tehát hálát az Istennek ha e sorokat békeidőben olvashatjátok!